Élet és Tudomány, 1982. július-december (37. évfolyam, 27-53. szám)

1982-12-10 / 50. szám

Bajkonur születése Az első mesterséges hold felbocsá­tásának 25. évfordulója alkalmából megjelent visszaemlékezések sorá­ban az Aviacija i Koszmonavtyika cikket közöl arról, hogyan válasz­tották ki az első űrrepülőtér helyét a távoli, félsivatagos, barátságosnak egyáltalán nem mondható éghajlatú kazahsztáni Bajkonur település kö­zelében. Az űrrepülőtér helyét az 1954. évi kormányhatározat alapján egy bi­zottságnak kellett kijelölnie. Az uta­sítás úgy szólt, hogy az űrrepülőtér valahol a Szovjetunió legdélibb vi­dékén legyen. Minél közelebb van ugyanis az Egyenlítőhöz, az indítási sebességhez annál nagyobb sebesség adódik hozzá a Föld forgásából. Az Egyenlítőn ez az érték jókora: 465 m/s, s még Bajkonur szélességi fo­kán is 316 m/s. Nyugat-keleti irá­nyú felbocsátáskor az indítási se­bességből ennyi megtakarítható. A hely kiválasztásakor az is meg­határozó szempont volt, hogy a raké­tákkal való kísérletezés korántsem veszélytelen. Ezért az űrrepülőteret a lakott területektől lehetőleg távol kell kialakítani, de mégis annyira közel hozzájuk, hogy közlekedéssel, távközléssel, üzemanyag-utánpótlás­sal stb. jól elérhető legyen, így te­relődött a figyelem Bajkonur vidé­kére. A hely kiválasztásának sajátságos rakétatechnikai szempontjai is vol­tak. Az akkor tervezett óriásrakéta szivar alakú második fokozatának tetejét 20 m-es magasságban az első fokozat négy — kúp alakú — egy­ségének kellett körülvennie. Az emelkedő rakéta a felbocsátás első pillanataiban még nincs igazán egyensúlyban, ezért, ha zavarok tá­madnak — például oldalszél miatt, vagy ha a hajtóművek tolóereje nem egyforma —, a rakéta a pontosan függőleges iránytól eltérhet. Ezért a rakétát az indításkor kívülről meg kell támasztani. Evégett a rakétát silóba kívánták beleállítani. Ebből adódott az a gond, hogy miképp ve­zessék el az indításkor kiáramló for­ró, mérgező gáztömegeket. Olyan el­vezető csatornát kellett építeni, amely elkerüli az ott létfontosságú talajvizet és artézi kutakat. Ezért a siló számára egy kiemelkedést ke­restek. A bizottság Bajkonur köze­lében talált is egy kis halmot, amely­hez egy régi iparvasút is vezet. Megkezdődött az építkezés, s 1957. augusztus 21-én már ott próbálhat­ták ki — elsőként a világon — az S. P. Koroljov vezetésével megalko­tott interkontinentális ballisztikus rakétát, s október 4-én onnan bo­csáthatták fel az első mesterséges holdat. A Halley-üstökös a látóhatáron! Képünkön a bekarikázott parányi pont az első felvétel a Nap felé kö­zeledő Halley-üstökösről. Ma még ti­zenegyszer távolabbra van a Naptól, mint a Föld, még kívül jár a Sza­turnusz pályáján, s a Canis Minor csillagképben látható. A többi üstököshöz hasonlóan a Halley is megfagyott vízből, metán­ból, ammóniából és kisebb részben sok más anyagból álló bolygóközi „jéggolyó”, amely elnyúlt ellipszis alakú pályáján többnyire a Naprend­szer külső övezeteiben kering. Ami­kor azonban az üstökös — 76 éven­ként — a Nap közelébe kerül, fel­színének egy része megolvad és el­párolog, s ekkor hatalmas gáz- és porcsóva kíséri. A Halley-üstökös utoljára 1910-ben volt ilyen álla­potban, akkor fölöttébb látványos csóvát fejlesztett (ezen Földünk ke­resztül is haladt), megjelenése vi­lágszenzáció volt, és számos fény­kép készült róla. Azóta azonban, mi­vel eltávolodott a Naptól, csóváját elvesztette, s tőlünk is olyan mesz­­szire került, hogy még a legnagyobb teljesítőképességű földi műszerekkel sem sikerült megfigyelni. A csillagászok azonban 1910. évi és régebbi megjelenéseinek adataiból kiszámították, és nagy pontossággal ismerik a pályáját, s ezért már 1977 óta odairányítják műszereiket, ahol az üstökösnek lennie kell. Nemcsak az új­rafölfedezés dicsőségéért, ha­nem legfőképp azért, hogy helyének és mozgásának a megfigyelési ada­taiból az eddiginél is pontosabban kiszámíthassák pályájának adatait. Erre avégett van nagy szükség, hogy a Halley-üstökös felé­­indítandó űr­szondákat megfelelően irányíthas­sák. A híres Palomar-hegyi teleszkópra szerelt — ma a legkorszerűbbnek számító — fényelektromos érzékelő, az úgynevezett CCD elektronoptikai rendszer révén ez év október 16-án pillantotta meg először David Je­­mvitt és G. Edward Danielson egye­sült államokbeli csillagász az egye­lőre még nagyon-nagyon halvány 24,2 magnitúdós égitestet. (Ez a fé­nyesség tízmilliószor gyengébb, mint amilyen fényesnek szabad szemmel a leghalványabb égitest még látha­tó.) A szerencsés „üstökösvadász”-ok­­nak nyolcvan perc alatt hét felvételt sikerült készíteniük, s ezekből pon­tosan meghatározhatták az üstökös helyét, mozgásának jelenlegi irányát és sebességét, s abból újra kiszámí­tották pályáját. Ez csak kevéssé kü­lönbözik az eddigi­ legpontosabb pá­lyaadatoktól. Eszerint is a Halley­­üstökös 1986. február 9-én ér majd Naprközelbe, de nem (greenwichi idő szerint) 16 órakor, mint ahogyan eddig vártuk, hanem már reggel 7 órakor. (New Scientist)­ ­ Lekörözik a Halley-szondákat ? Az Egyesült Államok űrkutatóit érzékenyen érintette a kormányzat­nak az a döntése, hogy törli azt a 250 millió dolláros programot, amely­­lyel űrszondát küldtek volna az 1986-ban a Nap közelébe érkező Hal­­ley-üstököshöz. Most a NASA — vi­gaszképpen — azt tervezi, hogy az 1978-ban felbocsátott nemzetközi Nap- és Föld-kutató szondát, az ISEE—3-at, olyan pályára irányítja, amelyen az 1985. szeptember 11-én találkozna a Giacobini—Zinner-üs­tökössel. Ilyenformán ez a Nap kö­rül tizenhárom éves időszakasszal keringő égitest mintegy öt hónap­pal korábban találkozna az ISEE—3 űrszondával, mint az Interkozmosz, a nyugat-európai űrszervezet (ESA) és Japán űrszondája eléri majd a Halley-üstököst, így a NASA szol­gáltatná űreszközről az első közeli adatokat egy üstökösről. Ezeket az­után hasznosíthatnák a Halleyt ta­nulmányozó három vállalkozás ered­ményeinek értékelésekor is. A Nap és a Föld között keringő ISEE—3 jelzésű szonda pályáját már­is a Naptól a Föld irányában távo­lították el, s 1983. február 6-án egy további pályamódosító manőverrel a Hold közelébe irányítják majd. A Hold mellett elhaladva, annak gra­vitációs terét hasznosítva azután to­vább lendíttetik a Giacobini—Zin­­ner-üstökös felé. (Nature) (E program értéke nem vethető össze a Halley-üstökös három szon­dájáéval, hiszen az ISEE—3 műsze­reit az elektromos és a mágneses te­rek mérésére tervezték, nem pedig üstö­köskutatásra. — A szerk.) 1597

Next