Élet és Tudomány, 1984. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-06 / 27. szám
k békéjére [4R&4S4G ]MEGSZÜLETÉSE Kelet-Anatóliába küldte a 3. török hadsereg főfelügyelői tisztével megbízott Musztafa Kemál pasát. A döntés nem a véletlen műve volt: a kormány tevékenységével elégedetlen, a Gallipoli-félszigeten sikerrel harcoló pasának óriási tekintélye volt, s emiatt egyre terhesebbé kezdett válni a szultán és környezete számára. A pasa Samsun kikötőjében szállt partra. A Sivasban állomásozó 3. és az Erzurumban állomásozó 15. hadtestnél látottak — borzalmasan lerongyolódott, éhes, járványoktól megtizedelt katonák, teljes kétségbeesés — hatására végérvényesen meggyőződött arról, hogy az ország csak egyetlen módon menekülhet meg a teljes pusztulástól: akkor, ha egy teljesen új, a muzulmán múlttal gyökeresen szakító, a nemzeti függetlenség elvére alapozott modern török állam jön létre. Hogy valójában mivel is kellett szakítani, azt a későbbi változások mutatták meg: megszüntették a szultáni hatalmat, kimondták az állam világi jellegét, bevezették a latin betűs írást, a Koránon alapuló iszlám jogot eltörölték, s a helyébe kevés változással átvették a korszerű svájci polgári, német kereskedelmi és olasz büntetőjogot stb. Musztafa Kemál július végére nemzeti kongreszszust hívott össze Erzurumba. Az akkor még csak az ország egy részét képviselő kongresszus azt követelte a kormánytól, hogy vonja ki magát az idegen befolyás alól. Szeptemberben Sivasban újabb kongresszusra került sor — azon az ország valamennyi területe képviseltette magát. A kormány már korábban megszakította a kapcsolatot a „szakadár” Kemállal, a nemzeti erők követeléseit kimondó kongresszus után pedig törvényen kívül helyezte őt. De már ez sem segített; a nemzeti erők az októberi isztambuli választásokon elsöprő győzelmet arattak. Az új nagyvezír, Ali Risa pasa tárgyalni kezdett Kemállal, miközben az Ankarában összegyűlt nemzeti képviselők megvetették a mozgalom későbbi ideológiai alapját, a Nemzeti Szerződést. Ennek lényege a törökök lakta területeknek a megreformált török állam keretei között megvalósított egysége volt. 1920 januárjának végén — miután az antant nyilvánvalóvá tette, hogy csak a törvényes fővárosban ülésező népképviseleti szervet hajlandó elismerni — az isztambuli kormány is elfogadta a Nemzeti Szerződést. Márciusban — hogy a trónon tartsák a hitelét vesztett szultánt — brit csapatok szállták meg Isztambult. Erre a Nemzeti Szerződés elveit hangoztató kormány áttelepült Ankarába. A szultán új kormányt alakított, s ettől kezdve két és fél évig két kormánya volt az országnak. Egy elfogadhatatlan terv A győztes hatalmak 1920 májusában átadták a szultán párizsi békeküldöttségének a török békeszerződés tervezetét. A tervezet szerint egyebeken kívül az országtól el kell választani az arabok lakta területeket, később megállapítandó határok között önálló örmény állammá kell szervezni Kelet-Anatólia nagyobbik felét, el kell venni Törökországtól addigi európai területeinek a zömét, nemzetközi felügyelet alá kell helyezni a Dardanellákat és a Boszporuszt, valamint — egy öt év múlva megtartandó népszavazás ígéretével — Görögországnak kell adni Izmirt és környékét. S noha mindez valójában a szultáni kormány szemében is elfogadhatatlan volt, a török képviselők az antantnak kiszolgáltatva 1920. augusztus 10-én mégis aláírták a békediktátumot. De az Antant jócskán alábecsülte a megalázott török népben szunnyadó energiákat. Amint azt a Sévresben tárgyaló békedelegáció Titkos szerződések Törökország felosztására (1915—1917): 16 olasz befolyási övezet, 20 olasz igazgatási terület, 3 — francia igazgatási terület, 4 · francia befolyási övezet, 5 · nemzetközi igazgatási terület, 6 · angol befolyási övezet, 7 — angol igazgatási terület, 8 — orosz igazgatási terület, 9 · Oroszországnak ígért terület (az Újkori egyetemes történet, 1789-1918 című térképvázlat-gyűjtemény alapján) 1 és 2 ) a sèvres-i békében Török- Törökország (1) és a szultáni birodalomtól az első világországtól elvett terület háború után elcsatolt területek (2)