Élet és Tudomány, 1986. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
a mondatait. Nehezíti a megértést a mű szerkezete is, ezt Steiger Kornél pedig Parmenidész és Empedoklész kozmológiájáról szóló fontos kommentárjában találóan „nem lineáris”-nak nevezte. „Bizonyos — írja —, hogy egykorú közönsége — a hallgató vagy a szöveget skandáló tanítvány — az egész kompozíciót ismeri miközben egy sorát vagy gondolatát hallgatja. A mű jelen van hallgatója számára — a most hangzó gondolat nem csupán a már hallottat kapcsolja össze az ezután következővel, hanem saját helyzetéből ismerteti az egész szerkezetet: azt is, ami már elhangzott, és azt is, ami majd következik." A költemény egésze így a másik nagy egészet képviseli, a Mindenséget, amelyet azonban két merőben különböző oldalról, két merőben különböző úton közelít meg. Az egyik — a „színtiszta Igaz”-nak az útja — azt mutatja meg a Mindenségből, amit az ellentétet nem tűrő gondolat megvilágít, a másik — a „vélekedés” útja — nagyjában olyannak mutatja a világot, amilyennek látjuk. Az Igazság útján járva a gondolat pontosan meghatározható, ám üres világot tár fel: „Egyedüli, mozdulatlan az, aminek mint egésznek a nevelét.” A „vélekedés” útján már ismerősebb világba jutunk, ám amit így megismerünk, az igencsak bizonytalan. A költemény két része, a két út — hangsúlyozza szellemes Parmenidész-értelmezésében Giorgio de Santillana — kiegészíti egymást: „az ember, akit sodor magával az idők folyama, aki maga is része a jelenségvilágnak, az ember nem vetheti meg lábát az időtlen igazban, hiszen az emberen túli. Az embernek eseményekkel kell birkóznia, s ehhez néven kell neveznie őket, ami szinte afféle ünnepélyes törvényhozó tett, mint egy városnak az alapítása. A város istenei — Parmenidész egész teológiai felfogása ezt sugallja — nem kevésbé viszonylagosak ezeknél a törvényeknél, mindazonáltal érvényes isteneknek tekintendők." A két út között Parmenidész nem látott kapcsolatot. Mozdulatlan, egy és oszthatatlan létezője és a jelenségek világa között nincsen közvetítő. Tanítványa, Zénón a maga híres paradoxonaival még jobban elmélyítette ezt a szakadékot, ám a végtelen oszthatóság pontos megszerkesztésével mégis éppen ő készítette elő a két út egyesítésének lehetőségét, Démokritosz útját. Legalábbis így látja ezt napjaink egyik „legeleatább” szelleme, Hans Georg Gadamer. „Az oszthatóság — írja — az űr fogalmán nyugszik, különben az osztásnak anyagi szubsztanciát kellene szétrombolnia: a vég nélküli oszthatóság tehát minden testit a kiterjedés nélküli pontszerű űr testtelenjévé semmisítene. Azaz a testi létezés merő űr lenne csupán. Ámde a testi létező valójában a kitöltött dolog, amelyben egyáltalán nincsen űr, ez a létező az elpusztíthatatlan alakú atom! Az atom gondolata tehát (...) kísérlet az eleata egységtan létgondolatának a tapasztalati világ követelményeivel való összeegyeztetésére azáltal, hogy a jelenségek igazi létét láthatatlanul kicsiny egységek sokaságában ismeri fel.” Démokritosz csak az első lépést tette meg a hosszú úton, amelyen azután kanyarogva, nagy visszaesésekkel és előrefutásokkal tarkítva haladt a tudomány, mígnem napjainkban újra válaszúthoz érkezett. De ez már merőben más természetű választás, mint a parmenidészi volt. Vagy talán mégse? Vekerdi László * A sorozatnak ez az adása május 15-én 10.05—10.35 között hallható a Kossuth rádióban, ismétlése május 21-én 17.00— 17.30 között a 3. műsorban. (Szerkesztő: Herczeg János) Hermész - atléta (római másolat) KÉRDEZZ - FELELEK! „Kémiatanár vagyok, és így nemcsak a tanítványaimat érdekli, hanem engem is érdekel: mi az az anyag, amely a rockzenekarokat előadásaikon füstszerűen «körülveszi«?” — kérdezi Neumeiszter Hilda palotabozsoki olvasónk. Dr. Hergár Emil, a Kertészeti Egyetem adjunktusa válaszol: A füstszerű anyag, amely a színpadi és egyéb, főleg zárthelyű előadásokon gomolyog, harmatpont alá hűtött, levegőben kicsapódott vízpára, aeroszol. Úgy készül, hogy szilárd szén-dioxidot (szárazjeget) vízbe dobnak (hordónyi mennyiségeket). A párolgó, szublimáló CO- gáz hideg, hűti és egyben párologtatja a vizet és az azt körülvevő, a vízzel érintkező levegőt, így jön létre a hideg, túlhűtött, vízgőzzel és szén-dioxiddal telített gőz-gáz elegy, a felhő. Ezt aztán megfelelő ventillátorokkal a kívánt irány(ok)ba fújják. Melyek azok a filmek, amelyeket annak idején a „brüsszeli tizenkettő”-be soroltak? — kérdezte Lőkös Sámuel heti olvasónk. Kérdezz — felelek! rovatunk válaszol: Az 1958. évi világkiállítás hónapjaiban Brüszszel egy egész seregnyi művészeti rendezvénynek — közöttük klasszikus filmek bemutatósorozatának — is otthont adott. Eközben a szakembereket megszavaztatták arról, hogy a film megszületése óta eltelt hat évtizedben szerintük melyik tizenkét alkotás minősül a filmtörténet szempontjából a legmaradandóbb értékűnek, a legnagyobb hatásúnak. Némiképp meglepő — de nem érthetetlen módon — a húszas éveknek hat (!) filmje került a legjobbak közé. A gyártók sorában az Egyesült Államok került az élre. A tizenkét film sorrendje: Sz. Eizenstejn: Potyomkin páncélos (szovjet, 1925); Ch. Chaplin: Aranyláz (amerikai, 1925); V. de Sica: Biciklitolvajok (olasz, 1948); C. Th. Dreyer: Jeanne d’Arc (francia, 1928); J. Renoir: A nagy ábránd (francia, 1937); E. von Stroheim: Kapzsiság — Gyilkos arany (amerikai, 1923); D. W. Griffith: Türelmetlenség (amerikai, 1916); V. Pudovkin: Az anya (szovjet, 1926); O. Welles: Aranypolgár (amerikai, 1941); A. Dovzsenko: Föld (szovjet, 1930); F. W. Murnau: Az utolsó ember (német, 1924); R. Wiene: Dr. Caligari (német, 1919). A brüsszeli tizenkettőnek a mintájára később elkészítették a legmaradandóbbnak vélt dokumentumfilmek listáját, a „mannheimi tizenkettő” -t, majd néhány országban a „nemzeti tizenkettő”-t. A „budapesti tizenkettő” a magyar filmipar államosítása utáni két évtized alkotásaiból való válogatás: ebben Jancsó Miklós Szegénylegények (1965) és Fábri Zoltán Körhinta (1955) című filmje előtt Bán Frigyes 1948-ban forgatott Talpalatnyi földje a listavezető. 631