Élet és Tudomány, 1987. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-24 / 30. szám

kívül csaknem két hónapig tartott, az első tudományos méréseket — a Nagy Magellán felhőben fellobbant szupernóva röntgensugárzásának ta­nulmányozására — 1987. június 9-én végezték. A Kvant távcsöveinek rendszeres használata azonban sok többletenergiát követel a Mirtől. Ezért Romanyenko és Lavejkin jú­nius 12-én 1 óra 53 perces, majd jú­nius 16-án 3 óra 15 perces űrséta ke­retében fölszerelte és szétnyitotta a Kvant által fölvitt pótnapelemeket (lásd ábráinkat). Az új, harmadik napelemtábla-együttes 10,5 méter hosszú és 2,2 méter széles. A sikeres űrsétákat követő héten az űrhajó­sok a 3. napelemtáblát bekapcsolták, majd hozzákapcsolták a Mir egysé­ges energiaellátó rendszeréhez. Mi lesz a Galileoval? Mint ismeretes, a tavalyi Challen­­ger-katasztrófa egyik „kárvallottja” a Jupiter felé indítandó amerikai űrszonda, a Galileo volt. A fontos űrprogram már legalább hétévnyi késedelmet szenved. Mint régebbi krónikáinkban megírtuk már, a Ga­­lileot egy űrrepülőgép csomagteré­ből a nagy teljesítményű és ezért fokozottan robbanásveszélyes Cen­taur G végfokozattal akarták a Ju­piter felé vezető útra indítani, de e tervről biztonsági okok miatt le kel­lett mondani. A programot tavaly jú­niusban állították le, az űrszondát visszavitték a gyártó laboratóriumba. Mivel bármely más amerikai indító­rakéta-kombináció kisebb teljesít­ményre képes, valamiféle trükköt kellett kitalálni ahhoz, hogy a szon­dát mégis eljuttathassák célja köze­lébe. Roger Diehl amerikai csillagász megvizsgálta, hogy nem lehetne-e olyan „segítőkész" bolygókat találni, amelyeknek a gravitációs ellendítő ereje alkalmas pillanatban felgyor­sítja a szondát célja felé. A Föld és a Jupiter között csak a viszony­lag kis tömegű Mars található, s az erre a feladatra alkalmatlannak bi­zonyult. Ekkor a számítógép végig­számolva az összes többi lehetséges változatot, a Föld és a Vénusz hasz­nálatát javasolta a „hintamanőver” végrehajtására. A legjobb megoldás, amely azóta elnyerte a NASA vezetőinek jóváha­gyását is, megdöbbentően bonyo­lult. A Galileo — kitűzött célpontjá­val ellentétes irányban indulva — 1989 novemberében és 1990 február­jában megközelítené a Vénuszt. Ezt követően decemberben visszaérkezik a Földhöz, s itt újabb lendületet kap­va megkerüli a Napot. A Föld mel­lett többször elrepülve végül 1992 decemberében éri el azt a sebessé­get, amely azután már elröpíti a Ju­piterhez: oda 1995 novemberében, hatévi repülés után érkezne meg. Ez a VEEGA rövidítéssel emlegetett terv olyan, hogy a szonda indításá­hoz kisebb gyorsítórakéta is elegen­dő az űrrepülőgép csomagteréből. Ugyanakkor azonban a szondát mű­szakilag át kell alakítani, sugárzás ellen védő, árnyékoló lapokat kell fölszerelni rá. A műszaki átalakítás 1989 májusára fejeződik be, akkor szállítják a szondát újra a kilövő­helyre. A program a továbbiak so­rán változatlan marad, vagyis a Ga­lileo — miután megközelít egy kis­bolygót — elrepül a Jupiterig, ott húszhónapos kutatóprogramot hajt végre részben a légkörbe behatoló szondával, részben az óriásbolygó körül keringve. Dr. Almár Iván — dr. Horváth András 4. ábra. A Mirre szerelt pótnapeleme­ket egy rácsos oszlop kinyitásával terí­tik szét a szovjet űrhajósok (tv-képek)

Next