Élet és Tudomány, 1987. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-24 / 30. szám
kívül csaknem két hónapig tartott, az első tudományos méréseket — a Nagy Magellán felhőben fellobbant szupernóva röntgensugárzásának tanulmányozására — 1987. június 9-én végezték. A Kvant távcsöveinek rendszeres használata azonban sok többletenergiát követel a Mirtől. Ezért Romanyenko és Lavejkin június 12-én 1 óra 53 perces, majd június 16-án 3 óra 15 perces űrséta keretében fölszerelte és szétnyitotta a Kvant által fölvitt pótnapelemeket (lásd ábráinkat). Az új, harmadik napelemtábla-együttes 10,5 méter hosszú és 2,2 méter széles. A sikeres űrsétákat követő héten az űrhajósok a 3. napelemtáblát bekapcsolták, majd hozzákapcsolták a Mir egységes energiaellátó rendszeréhez. Mi lesz a Galileoval? Mint ismeretes, a tavalyi Challenger-katasztrófa egyik „kárvallottja” a Jupiter felé indítandó amerikai űrszonda, a Galileo volt. A fontos űrprogram már legalább hétévnyi késedelmet szenved. Mint régebbi krónikáinkban megírtuk már, a Galileot egy űrrepülőgép csomagteréből a nagy teljesítményű és ezért fokozottan robbanásveszélyes Centaur G végfokozattal akarták a Jupiter felé vezető útra indítani, de e tervről biztonsági okok miatt le kellett mondani. A programot tavaly júniusban állították le, az űrszondát visszavitték a gyártó laboratóriumba. Mivel bármely más amerikai indítórakéta-kombináció kisebb teljesítményre képes, valamiféle trükköt kellett kitalálni ahhoz, hogy a szondát mégis eljuttathassák célja közelébe. Roger Diehl amerikai csillagász megvizsgálta, hogy nem lehetne-e olyan „segítőkész" bolygókat találni, amelyeknek a gravitációs ellendítő ereje alkalmas pillanatban felgyorsítja a szondát célja felé. A Föld és a Jupiter között csak a viszonylag kis tömegű Mars található, s az erre a feladatra alkalmatlannak bizonyult. Ekkor a számítógép végigszámolva az összes többi lehetséges változatot, a Föld és a Vénusz használatát javasolta a „hintamanőver” végrehajtására. A legjobb megoldás, amely azóta elnyerte a NASA vezetőinek jóváhagyását is, megdöbbentően bonyolult. A Galileo — kitűzött célpontjával ellentétes irányban indulva — 1989 novemberében és 1990 februárjában megközelítené a Vénuszt. Ezt követően decemberben visszaérkezik a Földhöz, s itt újabb lendületet kapva megkerüli a Napot. A Föld mellett többször elrepülve végül 1992 decemberében éri el azt a sebességet, amely azután már elröpíti a Jupiterhez: oda 1995 novemberében, hatévi repülés után érkezne meg. Ez a VEEGA rövidítéssel emlegetett terv olyan, hogy a szonda indításához kisebb gyorsítórakéta is elegendő az űrrepülőgép csomagteréből. Ugyanakkor azonban a szondát műszakilag át kell alakítani, sugárzás ellen védő, árnyékoló lapokat kell fölszerelni rá. A műszaki átalakítás 1989 májusára fejeződik be, akkor szállítják a szondát újra a kilövőhelyre. A program a továbbiak során változatlan marad, vagyis a Galileo — miután megközelít egy kisbolygót — elrepül a Jupiterig, ott húszhónapos kutatóprogramot hajt végre részben a légkörbe behatoló szondával, részben az óriásbolygó körül keringve. Dr. Almár Iván — dr. Horváth András 4. ábra. A Mirre szerelt pótnapelemeket egy rácsos oszlop kinyitásával terítik szét a szovjet űrhajósok (tv-képek)