Élet és Tudomány, 1998. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)

1998-12-11 / 50. szám

kizárt, hogy az insuberek már ré­gebb óta Milánó környékén laktak.) Az antik források megegyeznek abban, hogy az itáliai bevándorlással egyidejűleg a kelták kelet felé is útra keltek, s végső céljuk - ez már modern értelmezés - a Közép-Du­­navidék volt. A XX. századi történetírás — az ókori hagyomány szelle­mében — a Kr. e. IV század elején kibontakozó népmozgalmakat gyak­ran rablóhadjár­tként kezeli. Valójá­ban a Kr. e. V század végétől kezdve a kelta fejedelmek világában nagy válto­zások zajlottak. A fényűző halomsíros temetkezések eltűntek, megjelentek az úgynevezett sírtemetők, s bennük jól felszerelt harcosok és tehetős asszo­nyaik sírjai sorakoztak. A társadalmi különbségek - legalábbis a régészeti források alapján - immár alig-alig ér­zékelhetőek. Másfelől a túlnépesedés jelei figyelhetők meg: a települések, a temetők egymástól 2-3 kilométerre találhatók. Az elvándorlás valódi oka a demográfiai robbanás, s ennek követ­kezményeként a termőföld hiánya le­hetett. A keltákat nem a kalandozó, hanem a honfoglaló magyarokhoz le­het hasonlítani. Nem a rablás, hanem a földszerzés vágya hajtotta őket. A Kr. e. IV századi kelta társadalom militarizált vonásokat mutat, ahol azon­ban a főnök a többi harcosnál alig volt gazdagabb. A harcosok testületeket hoztak létre, ami megmagyarázhatja, hogy a vándorlások idején miért bom­lottak fel a hagyományos törzsi alaku­latok, s jöttek létre újak. Ez egyúttal a Kr. e. IV századi kelta társadalom rend­kívüli dinamizmusának egyik oka. Más­felől viszont a La Téne-kovácsműhe­­lyek egyre jobb minőségű vasfegyvere­ket állítottak elő. A mediterrán világ el­leni katonai sikerekhez a technológiai forradalom nagyban hozzájárult. Az itáliai megtelepedés, kapcsolatfel­vétel az itáliai görögökkel, keveredés az etruszkokkal a La Téne-kultúra át­alakulásához vezetett. Ennek legfon­tosabb szimptómája az úgynevezett folyamatos növényi stílus megszületése volt a Kr. e. IV század első felében, me­lyet régebben - egy Rajna-vidéki sírlelet után - Waldalgesheim-stílusnak nevez­tek. Ez a művészeti kifejezés a görög, illetve az etruszk palmetta- és in­damotívumok átvételén és szuverén felhasználásán alapul. Amint a filottra-BRONZ BOROSKANCSÓ FOGANTYÚJÁNAK ETRUSZK HATÁST TÜKRÖZŐ DÍSZÍTÉSE A KR. E. V. SZÁZADBÓL (Baden-Württemberg) női (Olaszország) arany­­nyakperec, a waldalges­­heimi ékszerkészlet, az agrisi (Franciaország) sisak vagy egy vaslándzsa a buda­pesti Nemzeti Múzeumban szemlélteti, ezek a díszítmények csak látszólag absztraktak, valójá­ban több­értelműek: a palmetta embe­ri maszkot, fantasztikus állatalakot rejt. Mindez vallásos ikonográfia részét ké­pezi, amelyben egyebek között fellelhe­tő az istenség, az életfa és az utóbbit őr­ző szörny ábrázolása. A kelták keleti expanziója koránt­sem zárult le a Kárpát-medence nyu­gati felében. Egyik seregük már a Kr. e. IV század közepén feltűnt a Bal­kánon, hogy azután az ifjú Nagy Sán­dor Kr. e. 335-ben az Aldunánál kelta követeket fogadjon. Amikor Kr. e. 281-ben Makedónia meggyengült, megindult a nagy offenzíva a helle­nisztikus világ ellen. Belgiosz harcosai­val az illírek területén keresztül tört be Makedóniába, s megsemmisítette a fi­atal király, Ptolemaiosz Keraunosz sere­gét. Ezután Brennos és Akk­horiosz ha­da nyomult be Makedóniába, s foly­tatva útját dél felé, egy elit alakulat Delphoi-ig jutott el. A vállalkozás azonban elbukott, bár némelyik óko­ri szerző tudni véli, hogy Apollón hí­res szentélyét kirabolták. Erre azon­ban nem került sor, a megsebesült kel­ta vezér öngyilkos lett. Egy harmadik csoportot, melyet Kerethriosz irányí­tott Kr. e. 278/277-ben Antigonosz Gonatasz a mai Gallipoli félsziget kör­nyékén vert szét, az életben maradot­takat zsoldosként szolgálatába fogadta. A balkáni invázió hátországának a Közép-Dunavidéken kellett lennie. Ugyanakkor azonban Kr. e. 277-ben Brennosz seregének egyik maradvá­nya Thrákiában, Büzantion hátorszá­gában, Tülisz néven kelta királyságot hozott létre, amelyet a thrákok Kr. e. 213/212-ben döntöttek meg. Egy másik csoport már a Makedóniától északra fekvő Dardaniában elszakadt Brennosztól, s Kr. e. 278/277-ben át­kelt a Hellészpontoszon. Ezzel kez­dődött a kis-ázsiai galaták története, amely Nyugat-Anatólia számára „sötét éveket” jelentett. Végül I. Antiochosz le­győzte és a mai Ankara környékén, a Halüsz folyó (Kizilirmak) középső fo­lyásánál telepítette le őket. Kr. e. 236 és 166 között a Pergamoni királyság­gal vívtak elkeseredett csatákat. A Kr. e. III. században a La Téne-kul­­túra súlyponti területe a Kárpát-meden­cébe tevődött át. A szakirodalom ezt a keleti kelta kulturális közösség, görög szóval koiné kialakulásának nevezi. Er­ről a következő részben írunk. A Kr. e. III. században a katonai ve­zetőréteg meggazdagodott. A kocsi­sírok Normandiától Bulgáriáig min­denfelé megtalálhatók, s mellékleteik között olyan kiemelkedő alkotások vannak, mint a Ciumenti (Románia) si­sak, tetején mozgatható szárnyú madár szobrával vagy a mezeki (Bulgária) kocsidíszek. Jómódú harcosok voltak a megrendelői azoknak a pompás véset­­tel díszített kardhüvelyeknek, melyek legfontosabb műhelyei a kontinensen Magyarország és Svájc területén, vala­mint Írországban dolgoztak. A gazdasági és társadalmi átalakulás elsősorban a kelta pénzverés megszü­letésében tükröződik. A főképpen II. Philipposz makedón uralkodó vereteit utánzó éremképek egyúttal a kelta művészet legfontosabb alkotásai közé tartoznak. Ugyancsak a déli kapcsola­tokkal hozható összefüggésbe a Kr. e. III. századi vallási „forradalom”, amely jelenleg főleg a mai Franciaország terü­letén kiásott szentélyekkel dokumentál­ható. Ezek templomaikkal, kultuszaik­kal, emberáldozataikkal az istenek és héroszok tiszteletén túl az adott törzs összetartozását, egységét is kifejezték. A Kr. e. III. században a kelták foko­zatosan kiszorultak Itáliából. A seno­­nokat Kr. e. 295-ben Sentinumnál ver­ték szét a rómaiak. A boiusok hosszú küzdelmek után, melyek közepette Hannibal itáliai betörése jelentett szá­mukra reménysugarat, Kr. e. 193-ban szenvedtek vereséget. A törzs marad­ványa a Kárpát-medencébe vándo­rolt. A vaskori kelta függetlenség két utol­só századának legfontosabb fejlemé­nye a mérsékeltövi Európa első város­ainak kialakulása volt. Julius Caesar oppidumnak a galliai erődített magasla­ti településeket nevezte, mag a mo­dern kutatás ezt a fogalmat a Francia­­országtól a Kárpátaljáig (Ukrajna) hú­zódó La Téne-zónára terjesztette ki. Minthogy az oppidum kétségtelenül leglátványosabb kritériuma az impo- A város születése 1­574 ■ Élet és Tudomány ■ 1998/50

Next