Élet és Tudomány, 2010. június-december (65. évfolyam, 26-53. szám)
2010-07-16 / 29. szám
A német születésű Brigitte Boothe professzor a Zürichi Egyetem Klinikai Pszichológia, Pszichoterápia és Pszichoanalízis Tanszékének vezetője, klinikai pszichológus, pszichoanalitikus és pszichoterapeuta. A nemzetközi narratológia, illetve klinikai narrativika egyik legjelentősebb kutatója, a narratív-pszichoanalitikus terápiában, illetve elbeszéléskutatásban egyedülálló JAKOB irodalom- és szövegelemző rendszer kidolgozója. Több vezető nemzetközi szakmai folyóirat tudományos tanácsadó testületének a tagja, az igen tekintélyes Psychotherapie d Sozialwissenschaft c. folyóirat társkiadója. Több száz cikke, tanulmánya mellett számos könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője. Önálló kötetei közül kiemelkedik a ma már klasszikusnak számító Der Patient als Erzähler in der Psychotherapie [A páciens mint elbeszélő a pszichoterápiában] (1994), illetve a hamarosan megjelenő legújabb öszszegző munkája, a Das Narrativ. Biografisches Erzählen im psychotherapeutischen Prozess [A narrativa. Az önéletrajzi elbeszélés a pszichoterápiás folyamatban].zív és a mélységektől nem visszariadó gondolkodásnak az örömét. Bizonyos módon a pszichioanalízisből származó eszmékkel, elképzelésekkel és megfigyelésekkel való foglalkozás hasonlóan intenzív lehet. Boldogan hagytam abba az iskolai tanítást, mert lehetőségem nyílt arra, hogy Düsseldorfban az Annelise Heigl-Evers professzornő által vezetett Pszichoterápia és Pszichoszomatika Tanszéken oktassak, pszichoanalitikus továbbképzésben vegyek részt, illetve hogy a nyelvet és a pszichoanalízist vizsgáló habilitációs projekttel foglalkozhassak. Azt reméltem, hogy a filozófiai és irodalomtudományi kompetenciákat termékenyen össze tudom kötni a pszichoterapeutikus kérdésfeltevésekkel és a pszichodinamikus elképzelésekkel. NG: Az Ön által kifejlesztett JAKOB szövegértelmezési projekt — ha jól fogalmazok — egy elemző eszköz a pszichodinamikus pszichoterápia számára, és arra kell, hogy ösztönözzön, hogy ne csak az álmoknak, hanem a páciensek elbeszéléseinek is különös figyelmet szenteljünk, és az ehhez szükséges szakértelmet fejleszszük... BB: A legfontosabb filozófiai impulzus Ludwig Wittgenstein nyelvjáték-ötletéből jött. Az elbeszélés is egy nyelvjáték, egy szabályokkal leírható nyelvi praxis. Ennek legfontosabb irodalomtudományi vonatkozása a plot [cselekmény], az emplotment [cselekményesítés, narratív modellálás], a fabula vagy az intrigue, ahogy Ricoeur nevezi. Az a gondolat, hogy a narratívákat egy dinamikus mag-konfliktus, azaz maga a plot tartja össze és hordozza, az arisztotelészi Poétikáig nyúlik vissza. A páciensek szóbeli elbeszélései azért olyan érdekesek a pszichoanalízis számára, mert az elbeszélés a konfliktus nyelve, illetve mert a pszichoanalitikus gondolkodás számára a pszichés konfliktusok elmélete és elemzése kiemelkedően fontos. A konfliktus és a pszichodinamika együvé tartoznak. Az elbeszélésekben feszültség van. Valami elkezdődik, folytatódik és véget ér. Az elbeszélések feszültséget, kíváncsiságot keltenek a hallgatóban, és szabályozzák az elbeszélő feszültségét is. Azt, hogy hogyan ébreszt az elbeszélés elvárásokat és hogyan szabályozza az elbeszélő az állapotát, elbeszélés-analitikailag lehet feltárni. Az elbeszélés középpontjában a személy áll, nem a faktum. Nem a világot ábrázolja, hanem a világhoz való személyes viszonyt. Az elbeszélés a dolgok megítélésének szabályozója. A terapeuta mint narratív szakértő hozzáfér a páciens céljaihoz és gátlásaihoz. Ez a narratív részvétel segítségével történik meg. A narratív világgal létrejövő terápiás paktum központi jelentőségű a bizalom és a megértés kialakulásának szempontjából. Ahhoz, hogy a pszichoterápiás folyamatban fejlődés és változás következzék be, elengedhetetlen a perspektívaváltáshoz szükséges bátorság, a kívülállók figyelembevétele, a gyakorlati életben való tájékozódás. A terápiás beszélgetés egyrészt tehát a páciensnek a világhoz való személyes viszonyát bontja ki, másrészt arra ösztönzi, hogy hagyja el a narratív otthon bázisát. Az elbeszélő számára a mindennapokban és a pszichoterápiában az az érdekes, hogy mit mesél el. A profeszszionális hallgató számára az, hogyan mesélnek a páciensek. Itt keletkezik a — beszélő és hallgató céljai közötti — feszültség. Amely produktív feszültség, ha sikerül elérni a “Hogyan?” iránti közös figyelmet, a páciens önismeretének javítása érdekében. NG: A JAKOB elbeszélésanalízissel ugyanis kezdettől fogva nemcsak hétköznapi történeteket, hanem irodalmi szövegeket is vizsgálnak... BB: A filozófiai háttérből kifejlődött narratív paradigma része a szociológiában és a szociálpszichológiában, a történelemtudományban és növekvő mértékben az általános pszichológiában, illetve a pszichoterápia tudományában megtörtént „nyelvi fordulatnak“. Hayden White szerint a vi- Picasso kései önarcképe Élet és Tudomány ■ 2010/29 ■ 903