Élet, 1912. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-05 / 18. szám
Petronius, a római elegancia mestere a Forum Telekyanumon (a Via Köztemető mellett) tanulta a finomságot és modort. Hogy soha marconább és kultúrabb fajt a séminél a nap nem sütött barnára és az uzsorások börtöne nem sápasztott előkelőre. Hogy van egy faj, amelynek diadalmas térfogatú asszonyai mellett igazán, de igazán eltöstedheti magát a milói Vénusz. Ez az úr fütyüli a jövő zenétt hol a Világ szekerén, hol a Pesti Hírlapéi^hol a Nyugatén. Legutóbb erről a Szekérről sípolja Lipótvárossá, hogy szép magyarföldön „a zsidó beolvadás antropológiai hatása alatt egy új színezetű magyar nyelv fejlődik ki, mely a régi úgynevezett fajmagyar és paraszti magyarságtól jelentősen különbözik ugyan, de amelyé a jövő. Ha a zsidók és a modern írók nem is tudnak ugyan magyarul, de tudnak újmagyarul s így idővel ők fognak jól tudni magyarul.“ Értjük, értjük. Hogy holnap mindazt a nyelvet beszéljük majd, amely a lipótvárosi rőfök és röffök körül most fejlődni méltóztatik. Azt a lipóti körözött nyelvet, amely zsargonnak, gyapjúszagnak és zsúrillatnak elegye. A Pantele tüd beszédét. És holnap majd ez lesz a jó magyar szójárás : nekem egy undor ez a Szász Zoltán, — holnap majd az a Pesti Hírlap diktálja a magyar beszédet, amelyik a múltkor „szén nélkül a világ“ helyett azt írta egyik híre elé : egy világ szén nélkül. Hát, ez is egy írás ész nélkül. Mert lehet, hogy a rősök körül most jól megy az üzlet. De a börzébe esett féreg ne higyje, hogy a börze a világ. Hogy akié az üzlet, azé a nyelv. Pont abban a számában a Nyugatnak, amelyikben Szász Zoltán a fajmagyar és paraszti nyelv halálát jósolja, egy különb, de persze nem zsidó író Dante fordítása bizonyság arra, mi lakik még ebben a paraszti nyelvben. És az igaz modern írók egyenesen a magyar nyelv reneszánszát csinálják s ennek a dúsgazdag nyelvnek a legértékesebb tradícióiba kapcsolódnak. És egypár milliócskák beszéljük, szeretjük, fejlesztjük ezt a nyelvet és csinálunk belőle új magyar nyelvet a régi, elhanyagolt és csak most fölfedezett kincseivel. Hát ugye nem vagyunk olyan megvert hadsereg, olyan verborene Pesten az irodalmi zöldszászok dacára sem ? Csakhogy: kinek a Pantele, kinek Dante. Kinek a redőnyzörgés, kinek a kilencedik szimfónia. Üzlet és orfeum csinálódjék amazzal, művészetet és kultúrát majd ezzel az újmagyar nyelvvel bátorkodunk csinálni. Tetszik, nem tetszik, újmagyarjai a rémek, ez a nyelv még soká lesz beszélve, ha önök ezen meg is lesznek pukkadva. Bűnjelek a piacon. A budapesti államrendőrség, hagyomány szerint, minden évben eladja nyílt árverésen azokat a bűnjeleket, amikre már nincs szüksége. Az amatőrök drága pénzt adnak álkulcsokért, vértől rozsdás késekért, gyilkolásban megőszült revolverekért, véres ingekért, és más igen kevésbé előkelő emlékezetű holmikért. Amint tudjuk, az ekként befolyó pénzösszeg jótékony célt szolgál, de mégis azt hisszük, nincs ezen a pénzen annyi áldás, amennyi ellensúlyozhatná a feltétlenül velejáró morális ártalmat. Mert jó, hiszen ha a meglevő bűnügyi múzeumba, egyetlen és kizárólagosan megfelelő helyükre jutnak ezek a portékák: senkinek semmi kifogása sem lehet, sőt így célja és tudományos haszna is van a dolognak. Ám elképzelni sem öröm, kik és mifélék lehetnek a különcök, akik nem restellik hazavinni a pénzszekrény feltörésére alkalmas fúrót, vagy pedig a furkósbotot, melylyel a városligetben, éjnek idején, ütöttek le valakit ? Alázatos nézetünk szerint egészen más, ha valaki hírneves és kiváló emberek autogramjait gyűjti. Nos, de nem akarjuk e furcsa szokásnak félszegségét a végletekig, talán a tragi- DR. BOROVSZKY SAMU 589