Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-11-30 / 48. szám
JUSTH ZSIGMOND ÍRTA: KÁRPÁTI AURÉL Kemény Zsigmond — az egyetlen nagy, egész és európai mértékkel mérhető magyar regényíró — volt az első, aki lépést tartott a nyugati irodalom változásaival. Stendhallal együtt s majdnem egyszerre érezte meg a nagy fordulatot, amely a romantikától az analízisen keresztül a realizmus felé vezette a regényt. (Egyáltalán Beylehez tartjuk őt legközelebb állónak, ha már egyáltalán hasonlítani kell valakihez. Az önanalízist, a Rouge et Noir szerzőjének legjellemzőbb módszerét, Keménynél tökéletesebben és mélyrehatóbban csak Dosztojevszkij tudta alkalmazni. Szeszélyes ötletnél alig több tehát a „magyar Balzac“ elnevezés, amely az irodalomtörténeti babonák szívósságával él a köztudatban. Külső és belső hasonlóságok egyaránt Stendhalra utaljak.) Mikor Párisban hadat üzentek a romantikának, nálunk Kemény ugyanakkor csinált frontot Jósikáék ellen. És ez az egyidejűség nagyon fontos dátumot jelez a magyar irodalom történetében, azt az időt, amikor a magyar regény szerves kapcsolatban állott a nyugati irodalmi törekvésekkel, amiknek a maga idejében való átérzése mérföldjáró csizmákat adott az orosz regény mestereinek. Azóta a magyar irodalom állandóan harminc esztendős késéssel próbálta tartani az iramot. Ennek egyik legfontosabb oka pedig az a részvétlenség, amely a szabadságharc utáni állapotokban leli magyarázatát s amelyben Kemény működése szinte nyomtalanul szikkadt fel. A Gyulai Pál zseniális szerzője pesszimisztikus tónusú realizmusával egyedül maradt s a Victor Hugó levitézlett optimista romantikája győzött Jókaiban, mert erre közvetlenebb szükség volt. Oroszországban Dosztojevszkij és Turgenyev esete analóg ezzel, amelynek azonban korántsem lettek olyan súlyos következményei, mint nálunk. Kemény utolsó regényével nálunk megszűnt a külfölddel való együtthaladás. A romantika hullámai mindent elsöpörtek s mikor Jókait tizenhét nyelvre lefordították, — mert a romantika halhatatlan — az itthoni diadalmenet az európai országúttól egyre távolodó gyalogösvényen táncolt tovább. A franciák akkor már Zolának tapsoltak, aki megcsinálta a kísérleti regény esztétikáját, — amelynek különben egyetlen diadalmas fejezete az ősökről, a Balzacról, Flaubertről Goncourtokról szóló — s mikor Daudet a naturalizmustól már eljutott az impresszionizmushoz, nálunk akkor ujjongva köszöntötték a fiatal — Herczeg Ferencet. A harmincesztendős szakadékot egy ember próbálta kitölteni. A nyolcvanas évek végén a pusztaszenttornyai kastélyban egy törékenytestü, fáradt nézésű fiatal író vette először észre, hogy lemaradtunk s erős hittel kapaszkodott bele az európai literatura lendítőkerekébe. Akarata nagyszerű, tragikus kísérlet maradt. A káprázatoktól a Furmusig minden könyve csak ígéret. Justh Zsigmond harmincegy éves korában meghalt a tüdővészesek azilumában, Cannesban. * * * Justh Zsigmond mestere Zola volt és Zola megbukott. A gyilkos kóron kívül ez a második tragikus véletlen Justh Zsigmond életében, jóllehet a naturalizmus csődje már nem érintette olyan érzékenyen, mintha pár évvel előbb következik be. Justh Zsigmond a Párisból hazatérve Zolának kísérletező módszerét már a magyar pszichére alkalmazta. És ebben a változásban nem a magyarság a fontosabb, hanem a psziché, a lélek. A kísérleti regény dogmatikusa csak fiziológiát ismert és nem lélektant. Zola mindig az állatot figyelte és konstatálta az emberben. Justh Zsigmond mestere módszerét a lélekre alkalmazta s regényei a legtisztább lelki riportok. Minden konfliktusból a belső történés izgatja és érdekli s mikor csonkán maradt regényciklusa élére a Kiválás genezise címet írja, ezt inkább csak Zola iránti kegyeletből teszi, mert a darwini kiválás és átöröklés törvénye csak a Fuimusban érvényesül a kategorikus imperativus erejével. A naturalizmus esztétikája korlátozta és még nehezebbé tette a fiatal író számára a közvetlen megnyilatkozást, mégsem bírt tőle teljesen szabadulni. Legalább külsőségekben ragaszkodott hozzá. Ennek tulajdonítható az a sok száraz, pedáns s nem ritkán az affektáltság benyomását keltő oldal munkáiban, amely az amúgy sem erős konstrukció bordái közé szinte disszonánsan ékelődik. A regény hőseinek rovására halljuk az író tendenciózus filozofálását s ez akárhányszor a dilettánst juttatja eszünkbe. Justh, mint pszichológus, amúgy is a legnehezebben kifejezhető érzések és gondolatok keresője volt, 1524