Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1913-11-30 / 48. szám

JUSTH ZSIGMOND ÍRTA: KÁRPÁTI AURÉL Kemény Zsigmond — az egyetlen nagy, egész és európai mértékkel mérhető magyar regényíró — volt az első, aki lépést tartott a nyugati irodalom változásaival. Stendhallal együtt s majdnem egyszerre érezte meg a nagy fordulatot, amely a romantikától az ana­lízisen keresztül a realizmus felé vezette a regényt. (Egyáltalán Beylehez tartjuk őt leg­közelebb állónak, ha már egyáltalán hason­lítani kell valakihez. Az önanalízist, a Rouge et Noir szerzőjének legjellemzőbb módszerét, Keménynél tökéletesebben és mélyrehatóbban csak Dosztojevszkij tudta alkalmazni. Szeszé­lyes ötletnél alig több tehát a „magyar Balzac“ elnevezés, amely az irodalomtörténeti babonák szívósságával él a köztudatban. Külső és belső hasonlóságok egyaránt Stendhalra utaljak.) Mikor Párisban hadat üzentek a romantiká­nak, nálunk Kemény ugyanakkor csinált fron­tot Jósikáék ellen. És ez az egyidejűség na­gyon fontos dátumot jelez a magyar irodalom történetében, azt az időt, amikor a magyar regény szerves kapcsolatban állott a nyugati irodalmi törekvésekkel, amiknek a maga ide­jében való átérzése mérföldjáró csizmákat adott az orosz regény mestereinek. Azóta a magyar irodalom állandóan harminc esztendős késéssel próbálta tartani az iramot. Ennek egyik legfontosabb oka pedig az a részvét­lenség, amely a szabadságharc utáni állapo­tokban leli magyarázatát s amelyben Kemény működése szinte nyomtalanul szikkadt fel. A Gyulai Pál zseniális szerzője pesszimisztikus tónusú realizmusával egyedül maradt s a Victor Hugó levitézlett optimista romantikája győzött Jókaiban, mert erre közvetlenebb szükség volt. Oroszországban Dosztojevszkij és Turgenyev esete analóg ezzel, amelynek azonban koránt­sem lettek olyan súlyos következményei, mint nálunk. Kemény utolsó regényével nálunk megszűnt a külfölddel való együtthaladás. A romantika hullámai mindent elsöpörtek s mi­kor Jókait tizenhét nyelvre lefordították, — mert a romantika halhatatlan — az itthoni diadalmenet az európai országúttól egyre tá­volodó gyalogösvényen táncolt tovább. A franciák akkor már Zolának tapsoltak, aki megcsinálta a kísérleti regény esztétikáját, — amelynek különben egyetlen diadalmas fejezete az ősökről, a Balzacról, Flaubertről Goncourtokról szóló — s mikor Daudet a naturalizmustól már eljutott az impresszio­nizmushoz, nálunk akkor ujjongva köszön­tötték a fiatal — Herczeg Ferencet. A harminc­esztendős szakadékot egy ember próbálta ki­tölteni. A nyolcvanas évek végén a puszta­­szenttornyai kastélyban egy törékenytestü, fáradt nézésű fiatal író vette először észre, hogy lemaradtunk s erős hittel kapaszkodott bele az európai literatura lendítőkerekébe. Akarata nagyszerű, tragikus kísérlet maradt. A káprázatoktól a Furmusig minden könyve csak ígéret. Justh Zsigmond harmincegy éves ko­rában meghalt a tüdővészesek azilumában, Cannesban. * * * Justh Zsigmond mestere Zola volt és Zola megbukott. A gyilkos kóron kívül ez a má­sodik tragikus véletlen Justh Zsigmond éle­tében, jóllehet a naturalizmus csődje már nem érintette olyan érzékenyen, mintha pár évvel előbb következik be. Justh Zsigmond a Párisból hazatérve Zolának kísérletező módszerét már a magyar pszichére alkalmazta. És ebben a változásban nem a magyarság a fontosabb, hanem a psziché, a lélek. A kísérleti regény dogmatikusa csak fiziológiát ismert és nem lélektant. Zola mindig az állatot figyelte és konstatálta az emberben. Justh Zsigmond mestere módszerét a lélekre alkalmazta s re­gényei a legtisztább lelki riportok. Minden konfliktusból a belső történés izgatja és ér­dekli s mikor csonkán maradt regényciklusa élére a Kiválás genezise címet írja, ezt inkább csak Zola iránti kegyeletből teszi, mert a darwini kiválás és átöröklés törvénye csak a Fuimusban érvényesül a kategorikus impera­tivus erejével. A naturalizmus esztétikája kor­látozta és még nehezebbé tette a fiatal író számára a közvetlen megnyilatkozást, még­sem bírt tőle teljesen szabadulni. Legalább külsőségekben ragaszkodott hozzá. Ennek tu­lajdonítható az a sok száraz, pedáns s nem ritkán az affektáltság benyomását keltő oldal munkáiban, amely az amúgy sem erős kon­strukció bordái közé szinte disszonánsan éke­lődik. A regény hőseinek rovására halljuk az író tendenciózus filozofálását s ez akárhányszor a dilettánst juttatja eszünkbe. Justh, mint pszichológus, amúgy is a legnehezebben ki­fejezhető érzések és gondolatok keresője volt, 1524

Next