Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-11-30 / 48. szám
musa mindenesetre a mélyebbről fakadó, megrázóbb és szuggesztívebb erejű, de Justhé épp annyira őszinte és átérzett, amin a maga tragikus sorsának előre vetett árnyai boronganak. Justh beteg volt és egy kissé betegnek rajzolta minden hősét, akikben mindig önmagát keresi és sejtteti. * * * Az életet akarom megismerni, — ez az a refrénként visszatérő kijelentés, amit csaknem valamennyi hőse hangoztat s ami legjobban elárulja, hogy ez a szubjektivitástól átitatott író a maga problémájának legkeményebb dióját próbálja feltörni azokban a boncolgatásokban, amik ennek a kijelentésnek igazolásai. Justh a jómódban élő emberek naivitásával nézte az életet, amelynek éppen legszövevényesebb szálai maradnak örökre ismeretlenek a gazdagok előtt. Az élet csak a nyomorúságon, a küzdésen keresztül árulja el féltett és keserű titkait és Justh éppen mert érezte a sassi fátyol átdatlanságát, vágyódott kétszeresen annak föllebbentésére. A jólét, amiben élt, megadta neki a módot a nyugodt, zavartalan stúdiumok elvégzésére és az őszinte, lélekből lelkedzett munkára, de egyszersmint korlátokat is állított önmaga és a valóság közé. Az volt, aki mennél inkább akart művész lenni, annál kevésbé tudta elrejteni a dilettánst. Viszont igaz, hogy a legelőkelőbb és legnemesebb dilettantizmus az, aminek egész életét áldozta. Mintha csak maga is eleven igazolása lett volna a magyar dzsentriről vallott felfogásának : minden nagy, szépre és hatalmasra való törekvés, kiváló érték megvolt benne és mégis, amit megvalósított terveiből, az aligha lett volna egész, még akkor sem, ha a kérlelhetetlen rém nem siet annyira. Minden novellájában, rajzában, regényében cigánymuzsika mellett álmodozik fantáziája hőse, aki mindig ő maga és akiből mindig hiányzik valami. Az a valami, ami elviselhetővé teszi az életet, ami bennünk van, nem is tudjuk , aminek csak akkor sejtjük meg pótolhatatlan értékét, mikor olyan emberek tragikuma keresztezi utunkat, akikből ez a valami hiányzott. Justh Zsigmond a magyar urak legértékesebb, legtipikusabb és éppen ezért a legszomorúbb torzója. Ha valaki megírná az életét, csak a regényeit kellene folytatnia. ÚTON AZ ÉLET VÖLGYÉBŐL AZ ÉLET HEGYÉRE AUER ISTVÁN I. Most, ha megrohantok, verejtékes gondok, Nagy szomorúságok, Ugye, hogy látjátok: Kínzóimra izzó haraggal nem rontok. Kivezet immár a mohos temetőbe a gond és a bánat. És ott nagy csönd támad, Ahogy szívszorongva megkérdezem tőle: Békesség erdője, nyugalom tanyája, Megszánsz-e már végre? És megpihenésre Befogadsz-e földed megszentelt hantjába? Némák a keresztek. Hallgatnak a hantok. És a szomorú fák Elborulva súgják: Igaz feleletre nem találnak hangot . . . A magas keresztről rám szállt egy tekintet: A nagy szenvedések Örök Mesterének Elhaló nézése — türelemre intett. II. Zord mániákusa voltam én az éjnek, És a fájdalomnak, gyásznak, mert sötét lett. Templomokban is csak a homályt kerestem, De profundis,jajszón sínylett lelkem, testem, S mennyi fény suhant el fölöttem hiába! Mennyi tűznek vágytam csak a hamujára, Hány tavasznak csak a haldokló őszére! . . . Istenem, Istenem! Már majd negyven éve! Most, Uram, tudom, hogy ezt nem te akartad, A fényt szemem elől el nem te takartad . . . Magához kötött a völgyek sötétsége És sohse mentem fel az Élet hegyére. Most, Lírám, feljöttem s bár gyönge még szemem, Hogy rám tűzz örök Nap, boldogan engedem. Boldogan örülök, hogy eltikkadt lelkem Végre végcélt talált fényedben, tüzedben. Már itt is maradok mindig közel hozzád S ültetek ezernyi bíborpiros rózsát, Sok-sok szivárványszín meseszép virágot, Miket lelkem vágya csak álmomban látott. Palotát építek a nap aranyából és oltárt millió liliom szirmából És ami szívemből megmaradt még épen, Meggyujtom — a múltért engesztelésképen. És ha az is, ami árnyék volt, elégett, Felhozom a kicsi családom elébed, Három gyermekemet felhozom a hegyre S megtanítom őket, Uram, a nevedre! 1527