Élet, 1923 (14. évfolyam, 1-25. szám)
1923-04-22 / 8. szám
170 PETŐFI SÁNDOR IRTA ALSZEGHY ZSOLT Ki volt hát Petőfi ? — A nép fia, a magyar nép gyermeke. Hogyan, a magyar népé ? -tkérdezi a ma politikai ingoványaiban tévelyegve egy neves méltatója, — hiszen apja, Petrovics István, nyitramegyei tót ember, anyja, Hrúz Mária, túró éi származású tót leány volt? — Oktalan kérdés, amely csak akkor vetődhetik fel, ha a fenekedés vaksága ködben látja a Felvidék tótságának magyar történetét, elfeledi Esze Tamás bocskortalan hajdenákjait. Ócskái fehérhegyi tótjait, a magyar szabadságnak ezeket a büszkén magyar vértanúit. Az öreg Petrovicsban és Hrúz Máriában ez a magyar lüktetésű tótvér csörgedezett, ez a magyar érzésű lélek vált teljesen magyar köntösűvé Petőfiben. Petőfi a magyar nép fia, azé a magyar népé, amely ezer esztendős vérhullással tette és őrizte szent István koronájának ezt a Duna—Tisza medencét, Attila örökét. Lelkében tehát benne éltek a magyar múlt hagyományai, a magyar dicsőség csodái Botondtól és Leheltől Rákócziig, a magyar szabadságnak az a szomja, amely Bocskai, Bethlen, Rákóczi Ferenc idején kardot adott a magyar kézbe, és a torkát ugyanaz a keserűség fojtogatta, mint amely Zrínyi Miklósban égett Uszerin vár égésekor, de lobogott benne, olhatatlan lánggal lobogott benne a magyar föld szeretete, az a szeretet, amelyet csak az ősök vére tud kisarjasztani, az ősök vére, amely e földre áradt. Az Alföldön született, a Kiskúnságon, ahol a levegő atomjai a leghősebb magyar törzsek egyikének elhúnyt szellemeiből veszik éltető energiájukat. A Kiskúnságnak azonban nemcsak a szelleme volt elhatározó erejű Petőfi fejlődésében, hanem élete és földje is. Ismételve és ismételve tanúságot tett arról, hogy ez a föld és ez az élet felel meg az ő lelkének. Az Alföld, a maga hatalmas, szemetnem korlátozó pusztájával, egyszerű életével az első félegyházai években örök szerelmesévé tette a költőt. Szabadon futkároz a mezőn, játszik a szelíd állatvilággal, tanulja a madarak füttyét, hallgatja a népfiának egyszerű énekét. Kinn a határban a délibáb tündérjátéka csalogatja, a vágtató ménes keringő futása ejti ámulatba, és megirígyli a csikóst, aki egy ostorcsattantással rendbe tudja kényszeríteni a fékezhetetlennek látszó lovakat. Néha a messzeségből magányos lovas ködképe villan elébe, és a bojtárgyerekkel együtt valamiféle tisztelet hangján beszél róla: a betyárról, a puszta legendás vándoruráról. Képzelete megtelik a betyártörténet meséivel, Zöld Marci kalandjaival, és az esti csendben nemegyszer fölfigyel, a faluba verődő zajból betyárhőstett neszét sejdítvén. Maga is próbálgatja az irígyletes ostorpattogtatást, és csodálkozva látja, hogy az ostor minden legény kezében más és más hangot ad, hogy a pattogtatásról ismeri meg a leány az utcán messze pattogtató szekerest. Sóváran figyel a mesékre, amelyeket téli estéken öreg magyarok mondogatnak vagy anyókák színezgetnek, és belefészkeli képzeletébe a királyleányt mentő obsitos katona intézkedését, törököt szabdaló hősiességét, kalandos világjárását, meg a tündérek, boszorkányok és óriások csábítóan érdekes életét, jó és rossz beleavatkozását az egyszerű ember sorsába. Amikor azután égető napsütésben a jegenye árnyékában nyújtózik el, irigykedve nézi a könnyen szálló darvakat és az ismeretlen kalandokra évenként el-elszálló gólyanépet, avagy a meleg homokban kergeti a gyíkot. Ott settenkedik az itatóvályúnál, amikor a téli időben a behajtott gulya az istállóból azt ellepi, és hallgatja a panaszos bőgést, amely a tavaszi legelő felé kívánkozó vágynak ad hangot. Néha apjának vagy a szomszédnak szekerén eljut a téli vásárokra is, fogvacogva nézi a hóban a farkasnyomokat, vagy zörget az útmenti csárdában, ahol télen minden élet kihal. Máskor otthon, a jó meleg szobában hallgatja a kegyetlen szél sivítását és sajnálkozik a vándoron. A téli este csendjében oda odafut az ablakhoz és találgatja a családdal, hogy ki ballag az ablak alatt. Ezek közt az egyszerű élmények közt telik el élete, de telik meg a lelke is. Amikor Félegyházától elszakad, elszakad tőle is a nyugodt boldogság, és ez a félegyházai élet sohasem vész ki többé emlékezetéből: innen szűrődik János Vitéze, innen szövődnek pusztai képei, itt gyökerezik szülőföldszeretete. Ez az élet a maga jelentéktelen egyszerűségeinek varázsával, az egyszerűség kultuszával itatta tele a lelkét, adta meg költészetének is alaptónusát, elbájoló egyszerűségét. Később, amikor az iskola padján és az élet sodrában a magyar költészet kincseit kezdi megismerni, már kiformálódott esztétikai elvvé erősül az egyszerűségkedvelésnek ez az ösztönössége. A nép életének ismerete megtanította arra, hogy minden jelentéktelennek látszó életmozzanatnak megvan a maga egyéni, szubjektív jelentősége, a nép dalából megtanulta, hogy az érzés önkéntelenül formálódik dallá, nem kell keresni az indokot a dal megteremtéséhez. A műköltészet elsőnek ismert termékeiben ez lephette meg a legjobban: a keresett élmény, a mesterkélt helyzetiség, az elképzelt daltartalom. A nép ajkán otthon és vándorútjain a dal születését nem ilyennek látta: egy helyzetben adottnak, sóhajszerűen önkéntelennek, őszintén természetesnek. Meg kellett látnia azt is, hogy a népdalnak a maga egyszerű közvetlenségében is nagyobb az igazsága, mint a divatos mű