Élet, 1925 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1925-01-04 / 1. szám

te . . . ezentúl mindig szólj nekem, ha valamit jól meg kell nézni. Anyja furcsán nevet és simogatja, simogatja a fiú fejét. — Te még kisgyerek vagy és másképen látnád, mint az öregek. — Kisgyerek vagyok ? Nézd a kezemet ! A kezemet nézd! Ugye, hogy alig kisebb már a tiédnél, a csuklóm pedig vastagabb is. Hát mit akarsz ? A zöld nadrágom is kurta már. — Nem vagy kisgyerek, drága fiacskám. Nagy gyerek vagy. — Hát akkor ? Minek mondasz ilyet ? Különben is, ha megnövök, úgysem engedem, hogy dolgozz és sírj. Értetted ? A kisujjadat sem szabad megmozdítanod. — Hát akkor mit fogok csinálni egész nap ? — Sokáig alszol, szép ruhákba öltözöl, tor­tát eszel és mesélsz nekem. És a pápaszemed két szárát vékony aranydróttal odakötözöm a fejedhez, hogy ne vehesd le soha többé. A fiú még az ágyban is erről beszél este. Anyja hallgatja és mosolyog. Vékony kis kezét ott tartja a fiú két kezén, amíg imád­kozik és elalszik. Nevetséges dolog ekkora fiút altatni, mondták már neki sokszor, de ő mégis ott ül és altatja. Aztán lábujjhegyen átmegy a másik szobába, leveszi a szemüve­gét, hogy közelről megláthassa a lyukat a fiú harisnyáján, varrni kezd és sírni és megint, és varr és sír késő éjszakáig. . . . Anyóka engedetlen. Gyakran leveszi a pápaszemét. Leveszi például, mikor apa hazajön, köszö­nés nélkül végigmegy a szobán, leül az asz­talhoz és az ebédet várja Semmi értelme sincs, hogy letegye ilyenkor. Mit akar jobban megnézni ? A tányérokat, vagy a főzeléket, hogy nincs-e benne rántáscsomó? — Apa nagyon haragszik a rántáscsomókra. De azért sírni miatta nem lenne érdemes, sem letenni a kanalat s egyiknek erre, másiknak arra ki­menni a szobából. A kisfiú ottmarad egyedül. Lassan eszik. Félni kezd. A lámpa lassan himbálódzik az asztal fölött, az alja fényes sárgaréz. Aztán az asszony visszajön, átmegy a szo­bán és kéri a férfit, hogy ne haragudjon. De apa nagyon szeret haragudni. Lehet, hogy ez hozzátartozik a dolgához. — Anyóka, a férfiaknak nem szabad jó­kedvűnek lenni ? Az asszony nem felel. Ül a konyhaszéken, a mellén kendő van keresztbekötve, kint novemberi eső esik. Lencsét szemel s úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdést. A pápaszem megint nincs a szemén. Kis pólyásgyerek sír a ruháskosárban, az­tán elhallgat. Csönd. Mikor kitavaszodott, a fiú és anyja ibolyát szednek ki gyökerestől a kertből és kiviszik a temetőbe, hogy egy kis síron elültessék. És most furcsa dolog történik. Apa jó­kedvű és nenti, megy az irodába többé. A szeme fényes. Ül az ágyban és nevet. Anyóka teát főz neki és azt akarja, hogy elaludjon, de nem akar elaludni, csak mikor az asszony zongorázik. Penészesszagú kották. A fiú segít keresni. Gyertyát gyújtanak, a zongorára te­szik és anyóka játszik, de a gyertyák fénye egészen olyan, mint mikor a kis koporsó mellett álltak a másik szobában. Ugyanazok a gyertyatartók állnak a nagy koporsó mellett és mikor a fiút hazahozzák a városi iskolából, anyja egy másik kis pólyás­­babával marad egyedül. Leány ez és nagyon csúnya az első esztendőben. A második kará­csonykor azonban már pufók arcocskája és szép fekete ,haja van. De anyókának a haja fehéredik. És, különös, mintha egyre kiseb­­bedne szegény. A keze most már szívfájdítóan kicsi a fiú keze mellett. — Lajoska, felaprítod a fát ? Lajos átveszi tőle a kis baltát és látja, hogy a keze nemcsak kicsi, de ráncos is Egész este rajzolni próbálgatja ezt a ráncos kis gyönge kezet, de nem sikerül úgy, ahogyan szeretné. Kemény, rút, sovány kéz fekszik a papíron, nem az anyja jóságos, lágy keze és ez nagyon fáj neki. Ilyen ostobasággal tölti az időt, ahelyett, hogy tanulna Stefit is le­rajzolja, a kicsit, amint alszik, meg amint a harisnyáját húzza. Az egyik lába hosszabb talál lenni, mint a másik, Stefi haragszik, nem tetszik neki a kép. De anyja a szemüvegén keresztül nézi és örül neki. — Nagyon szép — mondja —, nagyon szép, fiacskám. Elteszi emlékül a kulcsos fiókba Minden rajzát odateszi. A bizonyítványokat is. Az érettségi­ bizonyítványt különösen nagy gond­dal. Pápaszeme elhomályosodik a könnytől. Józsi bácsi jön most. Szürke bajusza van és nehéz keze, amit az ember vállán felejt. — Az adóhivatalba be tudlak tenni, fiú. Itt az ideje, hogy megkeresd a kenyeredet. Micsoda ? Hogyan mondtad ? Mi akarsz lenni ? Megbolondultál ? Szót se többet. Meg akarod az anyádat ölni ? Miből ? Jövő héten bejösz az adóhivatalba. Az adóhivatal. Mennyi szívszorító fájdalom fér meg egy-egy lemásolt ív minden vonása mögött ! Egy-egy sebten lerajzolt profil, aztán GRUBER LAJOS UTÓDAI kosárfonodája gyermekkocsik, nyugszékek, W I Alapíttatoll 18M-ben. utazó-, kupékosarak, kosár-BUDAPEST, IV. KERÜLET, HARIS KOZ 5. SZÁM. Javításért értékű id és hazaszállít. és diszkosárárak. 16

Next