Élet, 1937. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1937-07-04 / 27. szám

Ünnepségek, jubileumok hosszú sorában, csaknem szótlanul, észrevétlenül haladunk el a hétszáz év távlatából felbukkanó Juliánusz barát egykor legendás, ma már csaknem ismeretlen alakja mellett. Ha egy lelkes történész, fáradhatatlan Juliánusz kutató, Bendefy László dr. egy hatalmas kétszázoldalas monográfiával — Az ismeretlen Juliánusz — nem idézi fel emlékét, vájjon kinek jut eszébe, hogy hétszáz esztendővel ezelőtt, 1237 egyik hideg téli napján, tért vissza fáradsággal, szenvedéssel teli útjáról a legnagyobb magyar utazó, akit a hit ereje, a tudomány szeretete és a távolkeleti magyar őshaza nosztalgiája vitt két esztendőn keresztül európai keresztény ember előtt ismeretlen nomád vidékekre, vad néptörzsek közé, ezer és ezer akadály között, nem egyszer a halál mesgyéjén, hogy az Ázsiában maradt magyar testvéreket felkutassa és elvigye hozzájuk a keresztény hit igéit. Ki ez a férfi, akinek alakja olyan plasztikusan domborodik ki Bendefy dr. nagy tudással és ugyanannyi lelkes szeretettel megírott könyvének lapjairól? Ez a hős, aki az akkori európai «tudomány» fantasztikus elképzeléseivel és rémmeséivel szembeszállva, elindult távol-kelet ismeretlen messzeségei felé: egy egyszerű domonkosrendi szerzetes. Annak a rendnek a tagja, amelyet Pál atya telepített meg Magyarországon 1221 körül, hogy kelet pogányainak megtérítését elvégezzék. Pál atya kilencven rendtársával és fáradhatatlan későbbi utódaik hatalmas munkát végeztek. A magyarországi «dömös» kolostorokból évről évre bátor misszionáriusok indultak el a Kárpátokon túlra, kunok, bolgárok és ma már ismeretlen nációk közé, hogy a nyugati nagy keresztény szellemiség részeseivé tegyék az igehirdetés eszközeivel a keleti barbárokat. Kemény, viharokhoz, küzdelmekhez, veszélyekhez szokott férfiak voltak ezek a «prédikátor testvérek» akiknek, míg egyik kezükben a bibliát és keresztet tartották, a másikkal a kardot és fegyvert kellett forgatniok. A domonkos atyáknak nem mindig adatott meg, hogy «cruce et oratro» kereszttel és ekével szelídítsék civilizációra és kultúrára Európa új, friss, félig még nomád népeit. Nekik vad és nomád vidékeken, vad népekkel, ázsiai viharokkal, vadállatokkal kellett megküzdeniök az ige hirdetése mellett. Ezek a férfiak életük javát úton, erdőkben, pusztaságokon, mocsarak, vadvizek között töltötték s napról-napra az élet és halál mesgyéjén járva, kemény téli hidegekben és szinte kibírhatatlan nyári hőségekben, keleti viharokon, és őszi esőzéseken küzdve át magukat.S egy-egy dömös barát misszióját végzetten néhány napra megpihent a hazai kolostor csöndjében, ahol újabb küzdelmes missziók képei bontakoztak ki előtte. Ezekben a ritka csendes órákban olvasgatták a domonkos barátok Anonymus krónikáját, a Gesta Ungarorumot s itt és egyéb , ma már ismeretlen hazai krónikákból hallották, hogyvan ezen a dunamenti Magyarországon kívül egy másik, nagyobb Magyarország is, valahol messze keleten. Így mondják ezt az idegen világkrónikák is. Valamennyi egybehangzóan azt állítja, hogy abból a távoli Magyarországból indult el vándorútjára törzse élén a hét vezér, mivel ott már annyira megszaporodtak, hogy földjük a lakosok nagy sokaságát, a százezrekre rúgó nyájakat, méneseket és csordákat eltartani már nem tudja. A hithirdetés szent missziójától fűtött lelkekben úgy fogant meg a nagy gondolat: felkutatni az elhagyott ősmagyarokat és kivezetni őket a pogányság mélységeiből a krisztushit szebb, magasabb régióiba. Szinte emberfeletti feladatnak látszott, de a domonkos atyák kemény férfiak voltak, akiknél a szándék gyorsan ért tette. Kiválasztottak maguk közül négy barátot, köztük Ottó atyát s megbízták őket, keressék fel véreinket, bárhol is akadnának rájuk. Nagy és hősi vállalkozás volt ilyen úton indulni, de a négy barát nem habozott. Elindultak Kunországon, Bulgárián, a Fekete tengeren keresztül. A megpróbáltatások egész sorával kellett megküzdeniök. Kis társaságuk a hároméves út ezer veszedelme és küzdelme alatt egyre fogyott. Végre csak Ottó atya élt négyük közül. Kereskedőnek öltözve vándorolt folyton előre-előre, de mindig teljes bizonytalanságban, minden meghatározott cél és irány nélkül. A sok viszontagság, nélkülözés és koplalás szervezetét már erősen aláásta, amikor elérkezett egy bizonyos «pogány országba», ahol néhány magyarul beszélő egyénre akadt. Ezek felvilágosították, merre laknak azok a törzsek, amelyekhez ők is tartoznak. A törődött barát érezte, hogy nem lesz tanácsos tovább mennie, hanem helyesebben cselekszik, ha visszafordul és értesíti rendtársait az általa elért eredményről. Ottó atya visszatért kolostorába, közölte rendtársaival sok érdekes tapasztalatát, majd visszatérte után nyolcadnapra meghalt. Az Ottó-kísérlet mérhetetlen szenvedései azonban nem riasztották vissza a domonkos atyákat és nem adták fel a reményt, hogy az Ázsiában maradt magyarokat felkutassák. 1235-ben Juliánusz barát négy társával ismét útra kelt arra felé, ahol a messzi-messzi láthatáron az ismeretlen őshaza képe intett feléjük. Ennek az útnak, amely egyaránt hőst tett mint misszió és mint tudományos expedíció, minden adatát feldolgozza Bendefy, közreadva mindent, amit Juliánuszról az egyházi és világi krónikák, a történelemtudomány hatszáz év alatt feljegyzett. Ennek a Juliánusz-útnak az adatait elsőnek Richardus, vatikáni szerzetes feljegyzéseiből ismerjük, aki Juliánusz tollbamondása alapján készítette el ezt a minden útirajznál érdekfeszítőbb beszámolót. 1235 május elején indultak el Konstantinápoly felé Juliánuszék királyi lovasok kíséretében, azon az úton, amelyet a kereszteshadjáratok seregei is használtak. Innét harmincnapos tengeri út után jutottak el Matrikába. A bolgárok és alánok földjén vándoroltak tovább egy esztendeig, mérhetetlen szenvedések között. A Richardus-féle jegyző XXVIII. ÉVF. 27. SZ. 1937 JÚLIUS 4. AZ ISMERETLEN JULIÁNUSZ M.