Élet, 1938. január június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1938-05-01 / 18. szám
marad. Forog a lemez, halkan zizeg a tű és az énekes ismét él, úgy él, olyanul él, amilyennek teremtetett. A grammofón konzerváló csodájában több van, jelentősebb, mint a filmben. A film a testet őrzi meg, egy kis általánosítással azt is mondhatjuk, hogy az ember művét. A film valahogyan festéket őriz, kozmetikát, maszkot és ruhákat, a megmaradó hang a technika csalása, jobbá torzítása. A grammofón sértetlenül a maga lényegében őrzi meg a hangot, a gép legfeljebb ront rajta de nem változtatja el, nem kozmetikázza. És itt van Saljapin halhatatlanságának, Isten művének, melyet a teremtés egyik percében «Fedor Saljapin»-nak nevezett el, igazi forrása. A film technikája egyre alakul, a kép egyre kopik, egyre nevetségesebb lesz, a filmek halott hősei, egy Rudolf Valentino, egy Psylander csak karikatúrák, de a régmúlt halott Caruso hangja változatlan. Szépségét, ízét, nem a technika adja, hanem ugyanaz a magasabb szándék, amely a színpad élő énekesének művészetét és varázsát adta. A hang tovább él, ha az énekes meg is halt, s a hangon semmi sem változtat. A halott Caruso duettet énekelhet a technika segítségével, — amely kioldja a zenekíséretet a hang mellől, ha úgy tetszik, — eleven partnerrel, és a hangverseny tökéletes lesz. Ha testével is megjelenik ma a vásznon, ahogy láttuk is nemrégiben, a kicsi, nevetséges, mélyen feketével aláfestett szemű, elhízott ágáló ember csupa komikum, csupa lehetetlenség. Saljapint sem filmje őrzi meg igazán, amely hangja mellé mást is ad, a szemfényvesztés külsőségeit, hanem a lemezei, ahol a hang az egyetlen, a hang az örök. Az énekes teste legtöbbször csak akadály. Régen rengeteget nevettek Wilt Mária komikus külsején, hordónyi testén és csodálták, behúnyt szemmel a hangját. És a tizenkilencedik századból hány társának őrzi csak ennyi emlékét a világ ! Ki tud többet Melbáról, Pattiról vagy akárki másról ! A hangjuk elszállt, emléküket anekdoták őrzik, halott kottafejek. Ami bennük isteni volt, holtukkal sírba szállt, —s kit érdekel később a mese, a tréfa, a karikatúra? Caruso testét bebalzsamozták és üveg alá helyezték, akárki láthatja, időnként a legdivatosabb frakkba öltöztetik, hogy a halott is haladjon a divattal, — de kíváncsi valaki erre az iszonyú sárga múmiára? Látványosság lesz, mint a panoptikumok szörnyei. Ha Carusóhoz zarándokol valaki, fölteszi grammofónjára a Gyöngyhalászok áriáját, s ifjan, hangjának bűvöletében lép ki az énekes. Mert a hangja az ő teste, a hangja a fontosabb benne, a hangja , lelkének visszfénye. Meghalt Saljapin, és csak most lesz igazán népszerű. A tavasz nyitott ablakaiban fölcsendül a világ fölött a hangja, énekelni fog, hívei lesznek és rajongói. Hívei, mint Battistininek, Carusónak, Journetnak, és hívei mint a magyar ének halottjainak, Környei Bélának, Szabó Lujzának. Különös népszerűség a holt énekesek népszerűsége: Szabó Lujza csodálatos hangja ma, testének holtában, egyre inkább szívja magához a hallgatókat, ha felcsendül kielemezhetetlenül sajátos, különös és elragadó akcentusú éneke, elbűvölten ülik körül a holt lemezt a kései hívek, hogy hallgassák a tó nyomán zengő halhatatlan lelket. Saljapin meghalt, s most fogja aratni igazi sikereit. Ami reklám volt, elfoszlik, ami anekdota volt, megmerevedik, a hangja él, a hangja tovább él, mint a test, mert a Szándék tovább él, mint az Thurzó Gábor Szabó Lujza (Vajda M. Pál fotó)