Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)
1951-07-19 / 15. szám - Hubay Miklós: Két vidéki folyóiratunk: Tiszatáj - Építünk (7. oldal) - Tamási Lajos: Ceruzajegyzetek. Úgy fürödtem | Betegség • vers (7. oldal) - T. I.: Madarász Emil: Tabojdok | Leo Tolsztoj: Anna Karenina | Howard Fast: Az ekhós szekér | Jan Neruda: Történetek a régi Prágából • könyvkritika • Madarász Emil: Tabojdok. Ifjúsági Könyvkiadó | Leo Tolsztoj: Anna Karenina. Szépirodalmi Könyvkiadó | Howard Fast: Az ekhós szekér. Szépirodalmi kiskönyvtár | Jan Neruda: Történetek a régi Prágából. Szépirodalmi Könyvkiadó (7. oldal)
195« JULIUS 1«. Irodalmi Újság Két vidéki folyóiratunk: TISZATÁJ-ÉPÍTÜNK ! Amikor még nehéz volt Magyarországon írónak lenni, kétszeresen nehéz volt vidéken írónak lenni. Az ország elesettsége, a nép lemaradása itt volt csak igazán szembetűnő. A vidéki költő a fővárosinál még közvetlenebbül érezte, hogy pusztán szép szavakkal nem lehet semmire se menni. Szűkkeblű környezetében megértő baráti társaságra sem igen lelhetett, így aztán legtöbbször magányos, kivetett emberré vadult. Az lett a sorsa, amit olyan személyesizű fájdalommal írt meg Ady a Kecskeméten meghúzódó Katona Józsefről: .Milyen senkinek érezhette magát, lumpnak, rongynak, utolsónak, maga bolondítónak és a Bánk bánt semminek.” A régi vidéki költők bánatát figyelemreméltóvá az teszi, hogy attól szenvedtek, amitől hazájuk, — tragikussá pedig az teszi, hogy ebben a közös szenvedésben mégsem tudtak összeforrni népükkel. Ezt az országra szóló, keménységgel teljes és mégis magábafutó bánatot szólaltatta meg a század elején Juhász Gyula Szegeden. Egyik versének címe is ez: Vidék. így ír benne: Mint a bakter kicsi háza mellett, Szalutálok tűnő életeknek. Piros zászlót lengetek hiában. Forradalmas, titkos, régi vágyam. Kétségtelen: a vidék pokol volt. De egyike azoknak a pokloknak, amit József Attila költő-dudásainak meg kellett járnia. Mert éppen a vidékre vetett költők voltak azok, akikben a múltban a legszenvedélyesebben élt a magyar irodalom egységének a gondolata. Persze, hogy ez élt persze, hogy ez éltette őket, bennük, hiszen egyedül ez lett volna a megváltás a számukra. Csakhogy a kulturális decentralizációt — amint erre József utalt is pártkongresszusi Révai beszédében — a régi rendszer éppen azért ápolta, hogy gátat vessen a haladóbb szellemű főváros hatásának a magyar vidék kultúrájára. Tehát azért, hogy a vidéket elzárja a haladó mozgalmaktól és eszméktől, — irodalmunkat pedig attól, hogy egységesen mozdulhasson. Nem volt véletlen, Ady korában a sok tanárkodó hogy költőnket és írónkat a reakciós kultuszkormány szétszórta az ország legtávolibb kisvárosaiba. De éppen ezért nem véletlen az sem, hogy Ady, Babits, Juhász Gyula és a többi „holnaposok” vidéken álltak össze, hogy az egységes magyar irodalmat megteremtsék, így számoltak be, hogy honnan merre visz az útjuk: „Egy esztendeje alakítottuk meg Nagyváradon a „Holnap" irodalmi és művészeti társaságot. — Mit akartunk? — Az egységes, specifikus, magyar művészet megalapozását." Decentralizációra, iroda. Iomra ma is szükség van. De nem a széthullasztásért, hanem azért, ettől is gazdagabb, szervesebb, mert fogóbb lesz a kulturális egység. átA vidéki irodalom ma tényleg felemelkedhetik szűkös, malomalji helyzetéből, fel arra az országos jelentőségű szerepre, amit Ady Endréék tűztek ki maguk elé vidéki költő sorukban. A vidéki irodalomra fontos rész hárul abból a feladatból, amit Révai József így jellemzett a már említett kongresszusi beszédében: „... úgy kell nekünk végrehajtanunk ezt a kulturális decentralizációt, hogy Budapest kulturális vezetőszerepe megmaradjon, hogy a vidéken egész sor kulturális góc keletkezzék, hogy Budapest is és az egyetemi városaink is segítsék, táplálják a falu fejlődő kultúráját.” Ennek a kongresszusi programmnak szempontjából nézzük meg, hogy két jelentős vidéki városunk irodalma hogyan készült fel erre a feladatra. A szegedi és a debreceni írókról van szó, ezúttal egyedül a folyóiratukról, a „Tiszatáj"-ről és az „Építünk”-ről. Mind a két folyóirat kiadója ma már — az irodalmi egység egyik eredményekép — azt a jóleső címet viselheti: a Magyar írók Szövetsége szegedi — illetve — debreceni csoportja. Nem puszta adminisztrációs mény ez. Gondoljunk csak vissza ereda régi szegedi költő versére, Juhász Gyuláéra, és olvassuk el melléje a „Tiszafái” legújabb számában egy mai fiatal költőtől, Szabolcsi Gábortól, hogy milyen méretekben érezhetnek és gondolkozhatnak ma a vidéki költők. A munka még bennünk remeg, most megmérjük magunk. Azt kérdezed: az hogy lehet, hogy mind együtt vagyunk? — — Mert így ül otthon valaki, a sok tíz-, százezer, s ahogy megméri tetteit, miránk is ránk figyel. Hogy jutottak ide, hogy ilyen nyugodt öntudattal mérhessék meg magukat? A folyóiratok múltesztendei évfolyamát végignézve legelőször is három nagy eredmény tűnik szembe. Először is az eszmei tisztaság és következetesség szinte valamennyi írásban, legyen az vers, próza, vagy kritika. Másodszorra: a tág látókörű és friss kritikai élet, ha ez — egyes írásokban nem is mindig magas színvonalú. Harmadszor: a szovjet költők műfordításainak nagy száma, bár itt meg kell említeni, hogy e fordítások szinte kivétel nélkül Szily Ernő — sokszor felületes — munkái. A ,,Tiszatáj”-nak ezekből az eredményeiből van mit tanulnia a többi, a budapesti irodalmi folyóiratoknak is. Példának és okulásnak is jó ezért átolvasni, hogyan érte el a „Tiszatáj” ezt a hármas nagy eredményt. Kritikarovata olyan gazdag, hogy könyvkiadói termésünknek szinte teljes szemléjét adja. Emellett bőségesen beszámol a város, sőt igazában az egész Tiszatájék kulturális életéről. Ezek mellett az eredmények mellett súlyos hibákat hordoz magában ,,Tiszatáj”-nak szinte minden múltévi a száma. Szegedre valamikor a magyar írók úgy utaztak: notesszel a zsebükben, legyen hová feljegyezni a nyelvi zsákmányt. Méltán vártuk volna „Tiszatáj“ íróitól is a szép, kifejező a magyar prózát. Van persze ilyen is a „Tiszafájában. Például Seres József novellái és kritikái. De egyre elcsúfítja a folyóiratot a henye csak fogalmazás, a szikkadt, ízetlen nyelv, s elég sokszor: a nyakatekert fogalmazás. A folyóirat kritikai szemléjének értékeiről beszéltünk. De nevethet-e az olyan kritika, mint például az, amelyik ilyenforma alanya-tárgyavesztett mondatban értékeli egy fiatal szegedi költőnek, Lödi Ferencnek fejlődését. „Az ifjúmunkás első élményei a műhelyben, a Rákosi-híd kemény szegecselési munkája, népi demokráciánk eredményeinek költői tudatosulása, a formakeresés rövid periódusán keresztül 1950 nyarára verskötetté érlelte a fejlődőképes s mindenütt a Párt irányító szeretetére és támogatására érdemes ifjú gazdag s harcolni tudó belső világának, meggyőződésének és az igazságba vetett hitének ereje." Pedig Lődinek nagy szüksége lenne komoly, nevelő kritikára, elsősorban azért, mert igen tehetséges. Éppen úgy, mint prózában Nagy Sándor. De csoda-e, hogy ilyen körülmények közt Nagy Sándor stílusa is visszasüllyed a naturalizmusba, ha nem gondol vele ,sem a kritikus, sem a szerkesztő, így írja le a haragvó parasztasszonyt: „Aprócska arca most teljességgel belecsúfult. Világos szemei, mint a kihegyezett pengék, böködték pálcika orrát, labdaalakú, még vesszőis szép homlokát elsárgitotta a most dült, állagombját, szája szélét lekente zöld penésszel, gyantaszin haja töve alá gombostűnyi mérgesgyöngyöket szórt." Ezeknek a hibáknak közös főbb oka az hogy a „Tiszatér” elszakadt a magyar irodalom klasszikus hagyományaitól és ugyanakkor a nép nyelvétől is. Nem véletlen, hogy az egész évfolyamban nem találunk egy cikket sem szegedi klasszikusainkról. A nemzet klasszikusaival is csak egyetlen, felületesen „vázlat” foglalkozik, Baróti odavetett Dezső írta az ifjú Vörösmartyról. Fellengős stílusával Vörösmartyt ez is inkább eltávolítja a tömegektől, ahelyett, hogy közelebb hozná. Megállapításai is felületesek és tévesek. Csongor és Tündéről írja, hogy „az első jelentős mű, amelyben a nép is olyan ott van már". Hol marad akkor — hogy mást ne is említsünk — a jó tíz évvel előbbi Bánk bán Tiborca? A nép nyelvének és a klasszikusoknak tanulmányozása — tudjuk — a jó magyar stílus iskolája. A „Tiszatáj" kritikusai mintha lemondtak volna erről az igényről. (Lásd például Faragó Jenő kritikáját László Ibolya verseitől.) Ezt a mulasztást kell legkomolyabban pótolnia a szegedi írók csoportjának.★ I „Mennyi szalonna, ... ■ _________________1 mennyi hízott disznó van itt! A szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög bordája — irta jó száz évvel ezelőtt a Petőfi Debrecenből, s így folytatta: " itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szallnnát takarjanak." Ez a helyzet a „maradandóság városában”, egészen a felszabadulásig nem változott. Hogy mit változott azóta, hogy a munkának, az építésnek mekkora a lendülete és ezzel együttjárón; mekkorára nyílt ki az írók élete és szemhatára — arról képet ad az „Építünk” 3. számának egy kis közleménye: „Feladatok, témák", övék az egész Tiszántúl jelene és múltja. A vagongyár újjáépítése, a hortobágyi új falvak, Tiszalökön a vízierőmű, a bihari olajkutak, Hajdú-Bihar szaporodó tszcs-i, a nánási gyapotmezők — magukénak érzik a hajdúlázadások történetét, Nagy Sándor debreceni csatáját és a Vörös Hadsereg nagy páncélos csatáját, 1919 dicsőséges debrecenkörnyéki emlékeit, megírásra és a debreceni írók tollára vár a debreceni kormány története 1848-ban és 1945- ben Kossuth-tal, majd Rákosi Mátyással az élen, és minden feladatuknak központjában az új típusú debreceni, tiszántúli munkás, akinek érdemes írni,akiről, akiért és A debreceni írók, ami az írást, a formát illeti, komolyan felkészültek arra, hogy jól megírják mindazt, amit kitűztek maguk elé. A prózaírók közül máris kiválik Fábián Sándor, a vagongyár és a szakérettségis tanfolyam részvevői közül Delly József, egyfelvonásosával Marjai Márton Az „Építünk” igen sok jó költőt mutat be, néhány országosan is kezd ismertté válni, a többire is figyelnünk kell. Egyelőre Juhász Róbert és Buda István hangja tűnik legeredetibbnek és késznek arra, hogy most már állandóan komoly mondanivalót közöljön. Mellettük Fülöp György, Szállási Árpád, Bihari Sándor, Molnár I. Jenő versei ígérnek legtöbbet. Balogh László hangja tele van eredeti lendülettel, sok leleménnyel. Komjáthy István jelentéktelenebb, rövid, alkalmi versei mellett egy nagyvonalú éposz - részlettel jelentkezik, címe :’Zengő Hortobágy“. Amint írja a lap, most Hunyadi Jánosról ír elbeszélő költeményt. A debreceni írók jó példát mutatnak a hagyományok helyes felhasználására. Ettől olyan biztos és közvetlen a stílusuk is. További munkájukban nekik is, mint a szegedieknek is, feltétlenül nagy segítségükre lesz, hogy most, közvetlenül és szervezetileg is bekapcsolódtak a Magyar Írók Szövetségébe. Hubay Miklós CERUZAJEGYZETEK t így fürödtem... Úgy fürödtem benned, mint a jegenyefák fürödnek a záporokban, mint a gyöngyök, ahogy szállnak, gyöngyöznek a jó borokban, mosolyodban mosakodtam, mint a hűvös harmatokban, növekedtem, sokasodtam, benned, napon pirosodtam, akármerre mentél, jártál, már akkor is engem vártál, ámuldozó lánykorodban. Betegség Ne menj el aranyosom, szeress egy kicsit engem melegnek májusomnak maradj meg a szívemben, megnőttél óriásra, megnőttél szépre bennem, ne hagyj el aranyosom, szeress egy kicsit engem. Sokáig kergetett a viharzó ég előttem, mi lesz, ha rossz szavakkal majd számonkérik tőlem hajadnak görbülését, mert nem vigyáztam úgy rád, szívednek szép verését, ha két szemed lehunynád? Ezernyi tartozásom elárvul, hogyha elmegy, hegyek között futásom elállják sűrű cserjék — melegnek, májusomnak maradj meg a szívemben, ne menj el aranyosom, szeress egy kicsit engem. Tamási Lajos : ÚJ KÖNYVEK Madarász Emil: Tabojdok IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ, 1951 NAra kötve: 8.50 forint egy elbeszélő verset tartalmaz Madarász Emil kötete. ,’Kendő, gyöngytyúk és a bunkó 1, „Öregemberek falva", ,’Tabojdok" és a „Telhetetlen gömböc és a kondásgyerek a versek címei. Valamennyi vers mondanivalójának tisztaságával, kedves derűjével, gördülő soraival és szépen csengő rímeivel a népmesék hangulatát teremti meg. A verses mesék hősei — a jószívű favágó, a mindig mosolygó Tabojdok a nép panaszát és a nép győzelmét mondják el• zsarnok királyon, orrot levágató, szerződésszegő kulákra. Külön érdeme, az egyébként is minden szempontból nagyon jó sikerült könyvnek — nagyon szép, magyaros nyelvezete és a mind a négy verset átszövő humor. Bárha a szerző utószava is csak ,>kisfiúknak és kislányoknak“ szól, — ezt a könyvet örömmel gyönyörűséggel veheti kezébe jenőtt is,és Máday Or éta rajzai méltók a versekhez: híven tükrözik a mesehangulatot és a vidámságot. Az Ifjúsági Könyvkiadó nagyon szép kivitelben, kitűnő papíron, ízléses, és ami gyerekkönyveknél elsőrendűen fontos és amire bizony nem fordítottunk eddig túlságosan nagy gondot, igen jól olvasható szedéssel adta ki a könyvet. Madarász Emil verses-mesés könyve komoly értéke ifjúsági irodalmunknak. F. K. Howard Fast: Az ekhós szekér SZÉPIRODALMI KISKÖNYVTÁR 1951. Ára: 3 forint. A nagy amerikai írónak hét megrázóan szép elbeszélését tartalmazza a kötet. Amerikában, Indiában, Spanyolországban játszódnak a történetek, de összefűzi őket az elnyomott és gyorsabban vagy lassabban, de hovatovább öntudatra ébredő emberek szenvedélyes szeretete. A forgalmas indiai vasútállomás mellett táborozó közönyös urak — gyűlölni való gonosztevők — mellett éhen pusztuló hegyi emberkék; az amerikai Tom Anderson, tipikus példája a bérmunkásnak, aki eladja munkaerejét, míg végül elhajítják, mint egy kifacsart citromot; az amerikai ellen férjét, gyermekét embertelen világvédelmező , és közben hőssé növekvő asszony; kulik és kommunisták, páriák és harcosok: ezek a könyv hősei. Fast szereti, ismeri hőseit, velük együtt lélekzik, együtt küzd életével is — ez érződik minden során, ezért tudja megteremteni a rövid elbeszélésekben is az élő, hús-vér emberek, nagyszerű jellemek sorozatát. Felejthetetlen az indiai rendőrnyomozó éhes, esetlen figurája, aki megismeri, megszereti a felügyeletére bízott kommunistát és maga is rettenthetetlen hőssé lesz. A „Gyászjelentés"-ben pedig az író megalkotja a kommunista harcosnak azt a sokrétű, mélyen emberi, lelkesítő alakját, amilyenhez hasonlót a nagy szovjet regényeken kívül ritkán olvashatunk. N. L. leo Tolsztoj: Anna Karenina — SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1951. — 853 oldal. Ára: 31 forint. Ez a csodálatosan, elévülhetetlenül szép regény — egyik tartóoszlopa a tolsztoji életmű hatalmas épületének. Kettős vonalvezetésében maga is a szerkesztés remeke. A két vonat — természetesen nagyon is leegyszerűsített meghatározással — 70-es évek orosz nemesi társadalmának két, némileg elágazó iránya: az úgynevezett „nagyvilági“, nagyvárosi, külföldet koptató „társaság“ élete, melyben jól megfér a Karemnek képmutató, önmagát s másokat marcangoló szigora mellett a Vronszkiak, Oronszkiak élvvágya, cinizmusa vagy felületes jókodása; másrészről a patriarchális falusi életmód, amely — Tolsztoj elgondolásában — közel hoz egymáshoz urat és parasztot. Az „igaz utat kereső” Levinnel az író még leginkább azonosítja magát. Ebben a sokrétű környezetben él, örül, szeret és szenved Anna Karenina. Büszke orosz szépség, de ellenállhatatlanul vonzó és kedves is, nyíltszívű és szenvedélyes, telivér asszonyi jellem, igazi nagy érzések teljes kiélésére született. Áma szikkadtszívű, őszinteségre képtelen Karenin mellett Anna életszomja kielégítetlen marad és a „társaság” illemkódexével dacolva, nem titokban, hanem teljes nyíltsággal, emelt fővel követi szíve szavát, Vronszki törvénytelen élettársa lesz. De korának hazug erkölcse üldözőbe veszi: elrabolja tőle fiát és végül a boldogítás boldogító érzését is, mert a „rendezetlen” viszonyba belefáradt Vronszkij lassanként elhidegül tőle. Anna irtózik a félmegoldásoktól — vonat elé veti magát. A regényt Levin és Kitty felhőtlenebb, egyszerűbb élettávlatának reális rajza fejezi be. „Vissza az egyszerű hivő lelkek cicomátlan életmódjához!“ — int Tolsztoj, de — mint Lenin megállapította róla — „nem az európai műveltségű író, hanem a patriarchális, naiv paraszt’* szólt belőle. Egyébként Leninnek Tolsztojról írt három cikke — a legtökéletesebb kalauz Anna Karenina regényéhez. Erre Barabás Tibor értékes bevezető utal tanulmánya is a most megjelent új magyar kiadásban. Az élvezetes fordítás Németh László avatott, elmélyedő szóművészetét dicséri. Valóban magyarba oldja, a magyar szépprózába oltja Tolsztoj nagy művét. (Bár egy még gondosabb lektori átnézés néhány zavaró félreértést kiküszöbölhetett volna.) A könyv kiállítása jó és ízléses kiadói munkára vall. Az „Anna Karenina“ elévülhetetlen remeke a tökéletes emberábrázolásnak. Az orosz kritikai realizmusnak rangban ha nem első, hát második nagy regényalkotása. Az elsőt — a „Háború és Béké”-t — is Lev Tolsztoj írta. L. S. Jan Neruda: Történetek a régi Prágából — SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1951. — Jóra fűzve 9.50, kötve 13.50 forint. an Nerudának (1834—1891), a cseh irodalom mindmáig legnagyobb alakjának most megjelent novelláskötete a száz év előtti Prágát hozza elénk kedves, jellegzetes képeivel, embereivel — a száz év előtti Prágát, ahol mind erősebben fejlődik a burzsoá társadalom, de ahol már megvillannak a jövőnek, az új társadalmi rendnek első jelei. A kötetben összegyűjtött 13 novella nagyszerű művészi eszközökkel mutatja azt, ami a nagy íjának egész életén át, minden megnyilatkozásában a legszilárdabb alapot adta: „Bármilyen téren szerzett is magának dicsőséget a cseh nemzet a történelemben, ezekben az érdemekben úgyszólván semmi részük sem volt a felsőbb, úri köröknek; minden katonai és kulturális dicsőség a nép munkájának eredménye. A mi csodálatos újjászületésünk is a népből fakad — alulról növünk fölfelé. Olyan természetesen, mint a fa és ugyanolyan biztosan." így, ilyen egyszerűen és természetesen határozza meg egyik írásában azt a kapcsolatot, amely őt már száz évvel ezelőtt is a cseh nép írójává tette és ugyanez szólal meg minden írásában: verseiben, elbeszéléseiben, kritikáiban egyaránt. A kötet leghosszabb elbeszélése „Egy hét a csendes házban”, élően, sokszínűen és emberien ábrázolja kispolgárság legjellegzetesebb figuráit: a dölyfösnek és gyávának, pénzéhesnek és rátartinak, de néha emberségesnek is — olyan éleslátóan, mintha csak ma, a szocializmus építésének hatodik évében tekintene vissza a régi történetekre, élményekre, emberekre. Bár elbeszéléseiben leginkább a polgárságot mutatja be, egy-egy munkás, alak is feltűnik itt-ott, — ha kevésbbé árnyaltan is, ha nem is a középpontba állítva —, mégis, a polgári családok ágas-bogas, szinte kibogozhatatlan hálózatában ezek az emberek az egyedül igazán tiszták, egyszerűek —, ezekben az emberekben látja meg Neruda a cseh nép „csodálatos újjászületésének” lehetőségét. Elbeszéléseiben nemcsak bemutatja az ő kedves Prágáját, az embereket, akik között egész életén át élt, hanem a jövőbe is mutat; joggal mondhatta róla Julius Fucsik: „Ő a mi legnagyobb költőnk, messze túllát még rajtunk is, a jövőbe...” Ami Fucsik számára a jövő volt , az mára a cseh nép jelene lett. S ez a felszabadult cseh nép méltán látja Nerudában múltjának egyik legnagyobb értékét. Könyvkiadásunk gazdagodását jelenti, hogy az orosz klasszikusok és a világirodalom nagyja mellett egyre tágabb teret ad a népi demokráciák klasszikusainak, s hogy köztük most gondos kiadásban, Götzl Aladárnak fordításában és Kovács Endre értékes bevezetőjével kiadta a cseh nép nagy írójának egyik legszebb könyvét. T. L