Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-07-19 / 15. szám - Hubay Miklós: Két vidéki folyóiratunk: Tiszatáj - Építünk (7. oldal) - Tamási Lajos: Ceruzajegyzetek. Úgy fürödtem | Betegség • vers (7. oldal) - T. I.: Madarász Emil: Tabojdok | Leo Tolsztoj: Anna Karenina | Howard Fast: Az ekhós szekér | Jan Neruda: Történetek a régi Prágából • könyvkritika • Madarász Emil: Tabojdok. Ifjúsági Könyvkiadó | Leo Tolsztoj: Anna Karenina. Szépirodalmi Könyvkiadó | Howard Fast: Az ekhós szekér. Szépirodalmi kiskönyvtár | Jan Neruda: Történetek a régi Prágából. Szépirodalmi Könyvkiadó (7. oldal)

195« JULIUS 1«. Irodalmi Újság Két vidéki folyóiratunk: TISZATÁJ-ÉPÍTÜNK ! Amikor még nehéz volt Magyarországon írónak lenni, két­szeresen nehéz volt vidéken írónak lenni. Az ország elesettsége, a nép lemaradása itt volt csak igazán szembetűnő. A vidéki költő a főváro­sinál még közvetlenebbül érezte, hogy pusztán szép szavakkal nem lehet semmire se menni. Szűkkeblű környe­zetében megértő baráti társaságra sem igen lelhetett, így aztán legtöbb­ször magányos, kivetett emberré va­dult. Az lett a sorsa, amit olyan sze­­mélyesizű fájdalommal írt meg Ady a Kecskeméten meghúzódó Katona Józsefről: .Milyen senkinek érezhette magát, lumpnak, rongynak, utolsónak, maga­ bolondítónak és a Bánk bánt semminek.” A régi vidéki költők bá­natát figyelemreméltóvá az teszi, hogy attól szenvedtek, amitől hazájuk, — tragikussá pedig az teszi, hogy ebben a közös szenvedésben mégsem tudtak összeforrni népükkel. Ezt az országra szóló, keménységgel teljes és mégis magábafutó bánatot szólaltatta meg a század elején Juhász Gyula Szegeden. Egyik versének címe is ez: Vidék. így ír benne: Mint a bakter kicsi háza mellett, Szalutálok tűnő életeknek. Piros zászlót lengetek hiában. Forradalmas, titkos, régi vágyam. Kétségtelen: a vidék pokol volt. De egyike azoknak a pokloknak, amit József Attila költő-dudásainak meg kellett járnia. Mert éppen a vidékre vetett költők voltak azok, akikben a múltban a legszenvedélyesebben élt a magyar irodalom egységének a gon­dolata. Persze, hogy ez élt persze, hogy ez éltette őket, bennük, hiszen egyedül ez lett volna a megváltás a számukra. Csakhogy a kulturális de­centralizációt — amint erre József utalt is pártkongresszusi Révai be­szédében — a régi rendszer éppen azért ápolta, hogy gátat vessen a ha­ladóbb szellemű főváros hatásának a magyar vidék kultúrájára. Tehát azért, hogy a vidéket elzárja a haladó moz­galmaktól és eszméktől, — irodalmun­kat pedig attól, hogy egységesen moz­dulhasson. Nem volt véletlen, Ady korában a sok tanárkodó hogy köl­tőnket és írónkat a reakciós kultusz­kormány szétszórta az ország leg­távolibb kisvárosaiba. De éppen ezért nem véletlen az sem, hogy Ady, Ba­bits, Juhász Gyula és a többi „holna­­posok” vidéken álltak össze, hogy az egységes magyar irodalmat megteremt­sék, így számoltak be, hogy honnan merre visz az útjuk: „Egy esztendeje alakítottuk meg Nagyváradon a „Hol­nap" irodalmi és művészeti társasá­got. — Mit akartunk? — Az egységes, specifikus, magyar művészet megala­pozását."­ ­ Decentralizációra, iroda. Iomra ma is szükség van. De nem a széthullasztásért, hanem azért, ettől is gazdagabb, szervesebb, mert fogóbb lesz a kulturális egység. át­A vidéki irodalom ma tényleg felemel­­kedhetik szűkös, malomalji helyzeté­ből, fel arra az országos jelentőségű szerepre, amit Ady Endréék tűztek ki maguk elé vidéki költő sorukban. A vidéki irodalomra fontos rész hárul abból a feladatból, amit Révai József így jellemzett a már említett kon­gresszusi beszédében: „... úgy kell nekünk végrehajta­nunk ezt a kulturális decentralizá­ciót, hogy Budapest kulturális vezető­­szerepe megmaradjon, hogy a vidé­ken egész sor kulturális góc kelet­kezzék, hogy Budapest is és az egye­temi városaink is segítsék, táplálják a falu fejlődő kultúráját.” Ennek a kongresszusi programmnak szempontjából nézzük meg, hogy két jelentős vidéki városunk irodalma ho­gyan készült fel erre a feladatra. A szegedi és a debreceni írókról van szó, ezúttal egyedül a folyóiratukról, a „Tiszatáj"-ről és az „Építünk”-ről. Mind a két folyóirat kiadója ma már — az irodalmi egység egyik eredmé­­nyekép — azt a jóleső címet viselheti: a Magyar írók Szövetsége szegedi — illetve — debreceni csoportja.­­ Nem puszta adminisztrációs mény ez. Gondoljunk csak vissza ered­a régi szegedi költő versére, Juhász Gyuláéra, és olvassuk el melléje a „Tiszafái” legújabb számában egy mai fiatal költőtől, Szabolcsi Gábor­tól, hogy milyen méretekben érezhet­nek és gondolkozhatnak ma a vidéki költők. A munka még bennünk remeg, most megmérjük magunk. Azt kérdezed: az hogy lehet, hogy mind együtt vagyunk? — — Mert így ül otthon valaki, a sok tíz-, százezer, s ahogy megméri tetteit, miránk is ránk figyel. Hogy jutottak ide, hogy ilyen nyu­godt öntudattal mérhessék meg ma­gukat? A folyóiratok múltesztendei évfolyamát végignézve legelőször is három nagy eredmény tűnik szembe. Először is az eszmei tisztaság és kö­vetkezetesség szinte valamennyi írás­ban, legyen az vers, próza, vagy kri­tika. Másodszorra: a tág látókörű és friss kritikai élet, ha ez — egyes írásokban nem is mindig magas szín­vonalú. Harmadszor: a szovjet köl­tők műfordításainak nagy száma, bár itt meg kell említeni, hogy e fordítá­sok szinte kivétel nélkül Szily Ernő — sokszor felületes — munkái. A ,,Tiszatáj”-nak ezekből az eredmé­nyeiből van mit tanulnia a többi, a budapesti irodalmi folyóiratoknak is. Példának és okulásnak is jó ezért át­olvasni, hogyan érte el a „Tiszatáj” ezt a hármas nagy eredményt. Kritika­rovata olyan gazdag, hogy könyv­kiadói termésünknek szinte teljes szem­léjét adja. Emellett bőségesen be­számol a város, sőt igazában az egész Tiszatájék kulturális életéről. Ezek mellett az eredmények mellett súlyos hibákat hordoz magában ,,Tiszatáj”-nak szinte minden múltévi a száma. Szegedre valamikor a magyar írók úgy utaztak: notesszel a zsebük­ben, legyen hová feljegyezni a nyelvi zsákmányt. Méltán vártuk volna „Tiszatáj“ íróitól is a szép, kifejező a magyar prózát. Van persze ilyen is a „Tiszafájában. Például Seres József novellái és kritikái. De egyre elcsúfítja a folyóiratot a henye csak fo­galmazás, a szikkadt, ízetlen nyelv, s elég sokszor: a nyakatekert fogalma­zás. A folyóirat kritikai szemléjének értékeiről beszéltünk. De nevethet-e az olyan kritika, mint például az, amelyik ilyenforma al­anya-tárgy­a­­vesztett mondatban értékeli egy fiatal szegedi költőnek, Lödi Ferencnek fej­lődését. „Az ifjúmunkás első élményei a mű­helyben, a Rákosi-híd kemény szege­­cselési munkája, népi demokráciánk eredményeinek költői tudatosulása, a formakeresés rövid periódusán keresz­tül 1950 nyarára verskötetté érlelte a fejlődőképes s mindenütt a Párt irá­nyító szeretetére és támogatására ér­demes ifjú gazdag s harcolni tudó belső világának, meggyőződésének és az igazságba vetett hitének ereje." Pedig Lődinek nagy szüksége lenne komoly, nevelő kritikára, elsősorban azért, mert igen tehetséges. Éppen úgy, mint prózában Nagy Sándor. De csoda-e, hogy ilyen körülmények közt Nagy Sándor stílusa is visszasüllyed a naturalizmusba, ha nem gondol vele ,sem a kritikus, sem a szerkesztő, így írja le a haragvó parasztasszonyt: „Aprócska arca most teljességgel bele­­csúfult. Világos szemei, mint a ki­hegyezett pengék, böködték pálcika orrát, labdaalakú, még vessző­­is szép homlokát elsárgitotta a most dült, állagombját, szája szélét lekente zöld penésszel, gyantaszin haja töve alá gombostűnyi mérgesgyöngyöket szórt."­­ Ezeknek a hibáknak­­ közös főbb oka az hogy a „Tiszatér” elsza­kadt a magyar irodalom klasszikus hagyományaitól és ugyanakkor a nép nyelvétől is. Nem véletlen, hogy az egész évfolyamban nem találunk egy cikket sem szegedi klassziku­sainkról. A nemzet klasszikusaival is csak egyetlen, felületesen „vázlat” foglalkozik, Baróti odavetett Dezső írta az ifjú Vörösmartyról. Fellengős stílusával Vörösmartyt ez is inkább eltávolítja a tömegektől, ahelyett, hogy közelebb hozná. Megállapításai is felületesek és tévesek. Csongor és Tündéről írja, hogy „az első jelentős mű, amelyben a nép is olyan ott van már". Hol marad akkor — hogy mást ne is említsünk — a jó tíz év­vel előbbi Bánk bán Tiborca? A nép nyelvének és a klasszikusok­nak tanulmányozása — tudjuk — a jó magyar stílus iskolája. A „Tiszatáj" kritikusai mintha lemondtak volna er­ről az igényről. (Lásd például Faragó Jenő kritikáját László Ibolya versei­től.) Ezt a mulasztást kell legkomo­lyabban pótolnia a szegedi írók cso­portjának.★ I „Mennyi szalonna, ... ■ _________________1 mennyi hí­zott disznó van itt! A szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög bordája — irta jó száz évvel ezelőtt a Petőfi Debrecenből, s így folytatta: " itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szallnnát ta­karjanak." Ez a helyzet a „maradan­dóság városában”, egészen a felsza­badulásig nem változott. Hogy mit változott azóta, hogy a munkának, az építésnek mekkora a lendülete és ezzel együttjárón; mek­korára nyílt ki az írók élete és szemhatára — arról képet ad az „Épí­tünk” 3. számának egy kis közleménye: „Feladatok, témák", övék az egész Tiszántúl jelene és múltja. A vagon­­gyár újjáépítése, a hortobágyi új fal­vak, Tiszalökön a vízierőmű, a bihari olajkutak, Hajdú-Bihar szaporodó tszcs-i, a nánási gyapotmezők — ma­gukénak érzik a hajdúlázadások tör­ténetét, Nagy Sándor debreceni csatá­ját és a Vörös Hadsereg nagy páncé­los csatáját, 1919 dicsőséges debrecen­­környéki emlékeit, megírásra és a deb­receni írók tollára vár a debreceni kormány története 1848-ban és 1945- ben Kossuth-tal, majd Rákosi Mátyás­sal az élen, és minden feladatuknak központjában az új típusú debreceni, tiszántúli munkás, akinek érdemes írni,akiről, akiért és A debreceni írók, ami az írást, a formát illeti, komolyan felkészültek arra, hogy jól megírják mindazt, amit kitűztek maguk elé. A prózaírók közül máris kiválik Fábián Sándor, a va­gongyár és a szakérettségis tanfolyam részvevői közül Delly József, egy­­felvonásosával Marjai Márton Az „Építünk” igen sok jó költőt mutat be, néhány országosan is kezd ismert­té válni, a többire is figyelnünk kell. Egyelőre Juhász Róbert és Buda Ist­ván hangja tűnik legeredetibbnek és késznek arra, hogy most már állan­dóan komoly mondanivalót közöljön. Mellettük Fülöp György, Szállási Ár­pád, Bihari Sándor, Molnár I. Jenő versei ígérnek legtöbbet. Balogh László hangja tele van eredeti lendülettel, sok leleménnyel. Komjáthy István jelen­téktelenebb, rövid, alkalmi versei mel­lett egy nagyvonalú éposz - részl­et­tel jelentkezik, címe :’Zengő Hortobágy“. Amint írja a lap, most Hunyadi János­ról ír elbeszélő költeményt. A debreceni írók jó példát mutat­nak a hagyományok helyes felhasz­nálására. Ettől olyan biztos és köz­vetlen a stílusuk is. További munká­jukban nekik is, mint a szegediek­nek is, feltétlenül nagy segítségükre lesz, hogy most, közvetlenül és szer­vezetileg is bekapcsolódtak a Magyar Írók Szövetségébe. Hubay Miklós CERUZAJEGYZETEK t így fürödtem... Úgy fürödtem benned, mint a jegenyefák fürödnek a záporokban, mint a gyöngyök, ahogy szállnak, gyöngyöznek a jó borokban, mosolyodban mosakodtam, mint a hűvös harmatokban, növekedtem, sokasodtam, benned, napon pirosodtam, akármerre mentél, jártál, már akkor is engem vártál, ámuldozó lánykorodban. Betegség Ne menj el aranyosom, szeress egy kicsit engem melegnek májusomnak maradj meg a szívemben, megnőttél óriásra, megnőttél szépre bennem, ne hagyj el aranyosom, szeress egy kicsit engem. Sokáig kergetett a viharzó ég előttem, mi lesz, ha rossz szavakkal majd számonkérik tőlem hajadnak görbülését, mert nem vigyáztam úgy rád, szívednek szép verését, ha két szemed lehunynád? Ezernyi tartozásom elárvul, hogyha elmegy, hegyek között futásom elállják sűrű cserjék — melegnek, májusomnak maradj meg a szívemben, ne menj el aranyosom, szeress egy kicsit engem. Tamási Lajos : ÚJ KÖNYVEK Madarász Emil: Tabojdok IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ, 1951 NAra kötve: 8.50 forint egy elbeszélő verset tartalmaz Madarász Emil kötete. ,’Kendő, gyöngytyúk és a bunkó­ 1, „Öregembe­rek falva", ,’Tabojdok" és a „Telhetet­len gömböc és a kondásgyerek a ver­sek címei. Valamennyi vers mondani­valójának tisztaságával, kedves derű­jével, gördülő soraival és szépen csengő rímeivel a népmesék hangula­tát teremti meg. A verses­ mesék hősei — a jószívű favágó, a mindig mosolygó Tabojdok a nép panaszát és a nép győ­zelmét mondják el• zsarnok királyon, orrot­ levágató, szerződésszegő kulákra. Kül­ön érdeme, az egyébként is minden szempontból nagyon jó­ sikerült könyv­nek — nagyon szép, magyaros nyel­vezete és a mind a négy verset át­szövő humor. Bárha­ a szerző utószava is csak ,>kisfiúknak és kislányoknak“ szól, —­ ezt a könyvet örömmel gyönyörűséggel veheti kezébe je­nőtt is,és Máday Or éta rajzai méltók a ver­sekhez: híven tükrözik a mesehangula­tot és a vidámságot. Az Ifjúsági Könyv­kiadó nagyon szép kivitelben, kitűnő papíron, ízléses,­­ és ami gyerek­könyveknél elsőrendűen fontos és amire bizony nem fordítottunk eddig túlsá­gosan nagy gondot, igen jól olvasható szedéssel adta ki a könyvet. Madarász Emil verses-mesés könyve komoly értéke ifjúsági irodalmunknak. F. K. Howard Fast: Az ekhós szekér SZÉPIRODALMI KISKÖNYVTÁR 1951. Ára: 3 forint. A nagy amerikai írónak hét meg­­rázóan szép elbeszélését tartal­mazza a kötet. Amerikában, Indiában, Spanyolországban játszódnak a törté­netek, de összefűzi őket az elnyomott és gyorsabban vagy lassabban, de hovatovább öntudatra ébredő embe­rek szenvedélyes szeretete. A forgal­mas indiai vasútállomás mellett tábo­rozó közönyös urak — gyűlölni való gonosztevők — mellett éhen pusztuló hegyi emberkék; az amerikai Tom An­derson, tipikus példája a bérmunkás­nak, aki eladja munkaerejét, míg vé­gül elhajítják, mint egy kifacsart cit­romot; az amerikai ellen férjét, gyermekét embertelen világ­védelmező , és közben hőssé növekvő asszony; ku­lik és kommunisták, páriák és harco­sok: ezek a könyv hősei. Fast szereti, ismeri hőseit, velük együtt lélekzik, együtt küzd életével is — ez érződik minden során, ezért tudja megterem­teni a rövid elbeszélésekben is az élő, hús-vér emberek, nagyszerű jellemek sorozatát. Felejthetetlen az indiai rendőrnyomozó éhes, esetlen figurája, aki megismeri, megszereti a felügye­letére bízott kommunistát és maga is rettenthetetlen hőssé lesz. A „Gyászje­lent­és"-ben pedig az író megalkotja a kommunista harcosnak azt a sokrétű, mélyen emberi, lelkesítő alakját, ami­lyenhez hasonlót a nagy szovjet regé­nyeken kívül ritkán olvashatunk. N. L. leo Tolsztoj: Anna Karenina — SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1951. —­­ 853 oldal. Ára: 31 forint. Ez a csodálatosan, elévülhetetlenül szép regény — egyik tartó­­oszlopa a tolsztoji életmű hatalmas épületének. Kettős vonalvezetésében maga is a szerkesztés remeke. A két vonat — természetesen nagyon is le­egyszerűsített meghatározással — 70-es évek orosz nemesi társadalmá­n­­ak két, némileg elágazó iránya: az úgynevezett „nagyvilági“, nagyvárosi, külföldet koptató „társaság“ élete, melyben jól megfér a Karem­nek kép­mutató, önmagát s másokat marcan­goló szigora mellett a Vronszkiak, Or­onszkiak élvvágya, cinizmusa vagy felületes jókodása; másrészről a pat­riarchális falusi életmód, amely — Tol­sztoj elgondolásában — közel hoz egy­máshoz urat és parasztot. Az „igaz utat kereső” Levinnel az író még leginkább azonosítja magát. Ebben a sokrétű környezetben él, örül, szeret és szenved Anna Karenina. Büszke orosz szépség, de ellenállhatatlanul vonzó és kedves is, nyíltszívű és szenvedélyes, telivér asszonyi jellem, igazi nagy érzések tel­jes kiélésére született. Ám­a szikkadt­­szívű, őszinteségre képtelen Karenin mellett Anna életszomja kielégítetlen marad és a „társaság” illemkódexével dacolva, nem titokban, hanem teljes nyíltsággal, emelt fővel követi szíve szavát, Vronszki törvénytelen élettársa lesz. De korának hazug erkölcse üldö­zőbe veszi: elrabolja tőle fiát és végül a boldogítás boldogító érzését is, mert a „rendezetlen” viszonyba belefáradt Vron­szki­j lassanként elhidegül tőle. Anna irtózik a félmegoldásoktól — vonat elé veti magát. A regényt Levin és Kitty felhőtlenebb, egyszerűbb élet­­távlatának reális rajza fejezi be. „Vissza az egyszerű hivő lelkek cico­­mátlan életmódjához!“ — int Tolsztoj, de — mint Lenin megállapította róla — „nem az európai műveltségű író, hanem a patriarchális, naiv paraszt’* szólt belőle. Egyébként Leninnek Tolsztojról írt három cikke — a legtökéletesebb kalauz Anna Ka­renina regényéhez. Erre Barabás Tibor értékes bevezető utal ta­nulmánya is a most megjelent új magyar kiadásban. Az élvezetes fordí­tás Németh László avatott, elmélyedő szóművészetét dicséri. Valóban ma­gyarba oldja, a magyar szépprózába oltja Tolsztoj nagy művét. (Bár egy még gondosabb lektori átnézés néhány zavaró félreértést kiküszöbölhetett volna.) A könyv kiállítása jó és ízlé­ses kiadói munkára vall. Az „Anna Karenina“ elévülhetetlen remeke a tökéletes emberábrázolásnak. Az orosz kritikai realizmusnak rangban ha nem első, hát második nagy regény­alkotása. Az elsőt — a „Háború és Béké”-t — is Lev Tolsztoj írta. L. S. Jan Neruda: Történetek a régi Prágából — SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1951. — Jóra­ fűzve 9.50, kötve 13.50 forint. an Nerudának (1834—1891), a cseh irodalom mindmáig legnagyobb alakjának most megjelent novellás­­kötete a száz év előtti Prágát hozza elénk kedves, jellegzetes képeivel, em­bereivel — a száz év előtti Prágát, ahol mind erősebben fejlődik a bur­­zsoá társadalom, de ahol már meg­villannak a jövőnek, az új társadalmi rendnek első jelei. A kötetben összegyűjtött 13 novella nagyszerű művészi eszközökkel mu­tatja azt, ami a nagy íjának egész életén át, minden megnyilatkozásában a legszilárdabb alapot adta: „Bármi­lyen téren szerzett is magának dicső­séget a cseh nemzet a történelemben, ezekben az érdemekben úgyszólván semmi részük sem volt a felsőbb, úri köröknek; minden katonai és kulturá­lis dicsőség a nép munkájának ered­ménye. A mi csodálatos újjászületé­sünk is a népből fakad — alulról nö­vünk fölfelé. Olyan természetesen, mint a fa és ugyanolyan biztosan." így, ilyen egyszerűen és természete­sen határozza meg egyik írásában azt a kapcsolatot, amely őt már száz év­vel ezelőtt is a cseh nép írójává tette és ugyanez szólal meg minden írásá­ban: verseiben, elbeszéléseiben, kriti­káiban egyaránt. A kötet leghosszabb elbeszélése „Egy hét a csendes házban”, élően, sokszínűen és emberien ábrázolja kispolgárság legjellegzetesebb figuráit: a dölyfösnek és gyávának, pénzéhesnek és rátartinak, de néha emberségesnek is — olyan éleslátóan, mintha csak ma, a szocializmus építésének hatodik évében tekintene vissza a régi törté­netekre, élményekre, emberekre. Bár elbeszéléseiben leginkább a pol­gárságot mutatja be, egy-egy munkás, alak is feltűnik itt-ott, — ha kevésbbé árnyaltan is, ha nem is a középpontba állítva —, mégis, a polgári családok ágas-bogas, szinte kibogozhatatlan hálózatában ezek az emberek az egye­dül igazán tiszták, egyszerűek —, ezek­ben az emberekben látja meg Neruda a cseh nép „csodálatos újjászületésé­nek” lehetőségét. Elbeszéléseiben nem­csak bemutatja az ő kedves Prágáját, az embereket, akik között egész éle­tén át élt, hanem a jövőbe is mutat; joggal mondhatta róla Julius Fucsik: „Ő a mi legnagyobb költőnk, messze túllát még rajtunk is, a jövőbe...” Ami Fucsik számára a jövő volt , az mára a cseh nép jelene lett. S ez a felszabadult cseh nép méltán látja Nerudában múltjának egyik legna­gyobb értékét. Könyvkiadásunk gazdagodását je­lenti, hogy az orosz klasszikusok és a világirodalom nagyja­ mellett egyre tágabb teret ad a népi demokráciák klasszikusainak, s hogy köztük most gondos kiadásban, Götzl Aladárnak fordításában és Kovács Endre értékes bevezetőjével kiadta a cseh nép nagy írójának egyik legszebb könyvét. T. L

Next