Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-07-19 / 15. szám - Vajna János: Tito kulturális „áthangolási terve” (6. oldal) - Gyárfás Miklós: A vidéki színházak fesztiválja (6. oldal)

6 Irodalmi Újság TITO KULTURÁLIS „ÁTHANGOLÁSI TER­VE” i­i.­­ i­i. ,i. i­l . még soha nem volt olyan Jugoszlávia kulturális helyzete sima­más, mint napjaink­ban. Tito „áthangolási terve“, amelyet a paksi csőszkuny­hóban Rankovics Rajk előtt ismertetett, nemcsak az ame­rikai gyarmatosítást, a példa nélkül álló terrort és nyomo­rúságot hozta magával, hanem a kulturális élet kétségbe­ejtő hanyatlását is. Jugoszláviában ma pang a tudomány, kevés és rend­kívül alacsony színvonalú könyv jelenik meg, a mozik amerikai szemetet per­getnek, fasizálódik a népoktatás. A monopolisták belgrádi gaulerte­­rei ma megkövetelik minden írótól, új­ságírótól, művésztől, tudóstól és tanító­tól, hogy gyalázza a Szovjetuniót és a népi demokráciákat, dicsőítse a fenn­álló jugoszláv állapotokat és mindenek­­felett az amerikai életformát és milita­rism­ust. • különösen nagy len­amerikanizálás bukettel folyik az­óta, amióta a Wall Street Jugoszlá­viába küldte George Allant aki nem­csak kipróbált kém, hanem — mint az Amerika Hangja volt igazgatója — szakember a rágalmazásban és a lélek* mérgezésben. „Az áthangolás“ már az iskola padjaiban megkezdődik. A Tito-banda visszaállította a kötelező hitoktatást, bevezette az angol nyelv tanítását és megszüntette az oroszt. Felhagyott a marxizmus-leni­ni­zmus oktatásával is, ehelyett most egy bizonyos „a jugo­szláv nemzeti felszabadító háború tör­ténete“ elnevezésű tananyag van, amellyel a sovinizmus felszítását, Tito és ügynöktársai reklámozását szolgál­ják. Az ifjúság amerikanizálásának talán még az iskolánál is fontosabb eszköze az amerikai film, amely a háborús pszichózist szítja, a bűnözést, a reménytelenséget népszerűsíti. • A közelmúltban egy 11 éves kisfiú megölte a legjobb barátját. Az ok:­­ az „Oklahomai legények“ című geng­szterfilm, amelyet előző nap látott. Van már olyan ifjúsági „irodalom“ is, amely méltóan sorakozik az amerikai és nyugateurópai atombombaimádók műveihez. Todor Tosics gyermekek számára írt „műveit’1 szívesen kiadják a mai Jugoszláviában. Íme egy részlet a „Sötétség a világ végén” című verséből: „Halott vagyok! Halott vagyok halál nélkül Élek, De élet nélkül..." E sorok valóban találó illusztrációi „a szocializmus építése” Tito-féle önálló útjának. . . .. .... és maga a jugoszláv ifjúság is ke­rt Jl­gOSZlaV nevelők­mény és eredményes harcot folytat ez a ellen a lélekmérgezés ellen. Hiába jelenti ki Nevricsics, titóista ifjúsági szövetség vezetője, hogy „egész tevé­kenységüket a háborúval kell kapcsolatba hoznia — a tanítók és tanárok, a Szovjetunió iránti szeretet, az emberi haladás és a nép megbecsülése szellemében nevelik a gyermekeket. Vannak pedagógusok, akik tüntetőleg otthagyták az iskolát és nem hajlandók a titóista utasításokat végrehajtani. Az ifjúság bojkottja a titóista ifjúsági mozgalommal szemben egyre szélesebb, az újsá­gok krokodilkönnyeket ontanak, mert a munkás-, egyetemi és középiskolás ifjúság egyre növő mértékben, hetven­nyolcvan százalékban bojkottálja a titóista ifjúsági összejö­veteleket és részt vesz a kommunisták vezetése alatt álló Tito elleni mozgalom harcában. Sok fejtörést okoz a hatalom mai birtokosainak az irodalom is. A jugoszláv irodalom helyzetére jellemző, hogy az írószövetség tagjainak hetven százaléka nem ír, mert nem hajlandó nyilvánosan közölni műveit. Ami megjelenik, az pedig megdöbbentően alacso­ny színvonalú, selejtes fércmű. Az irodalmi termés olyan hitvány, hogy a titóista iro­dalmi pápák kénytelenek voltak többször nyilvánosan megkritizálni. Most legutóbb Gyilasz egyik szócsöve, a rendszer egyik hivatalos kritikusa, E. Finci állapította meg: „A mai irodalom nem azt adja, amit várunk tőle" — „a jugo­szláv irodalom válságának oka — írja —­ a félelem a saját képzetektől, gondolatoktól és az értelemtől." Ez a félelem azonban teljes­ mértékben indokolt. A jugoszláv irodalom legbátrabb, legnépszerűbb képviselői az UDBA börtöneiben, haláltáboraiban sínylődnek. Már több éve fogva tartják Radován Zogovicsot, Jugoszlávia egyik legnagyobb költőjét, lecsukták a kitűnő Venko Mar­­kovszkit, a­z új írónemzedék legtehetségesebb tagját­, Velesz Pericset és még sokakat. Orvul megölték a legnagyobb szlovén írót, Voranc Prezsihovot. . . . ... aminek a dicsőítését Titóék az A mai jugoszláv valóság, Íróktól megköve­telik , nem fa­kaszthat új és őszinte gondolatokat és érzelmeket, csak undort és harci elszántságot a nép hóhérai ellen. A jugoszáv irodalom mai mélypontjának leg­főbb oka, hogy az írók el vannak zárva az éltető szovjet irodalom forrásaitól. Ehelyett az amerikai és nyugateuró­pai dekadencia termékeivel árasztják el őket a jugoszláv „nacionalizmus” führerei. gusai Kardelj, Pijade, Gyilasz és a rendszer többi ideála­úgy félnek a szocialista realizmus módszerétől, mint a tűztől. A tudományos és művészi pártosság elve ellen maga Kardelj szállt síkra. A Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia ülésén kijelentette: „A tudomány minden em­beré, de nem szolgálhat­­ senkit és semmit, csak magát a tiszta tudományt.” Gyilasz véleménye szerint pedig az, ha az író fel van vértezve a marxizmus-leninizmus ismereteivel, az „mecha­nikussá" teszi a műveit. Gyilasznak „erős, független, kri­tikus“ (a marxizmus-leninizmustól független, azt kriti­záló) művészekre van szüksége. A törekvés a valóság feltárására és megváltoztatására, a titóistáknak mindenekfelett gyűlöletes. Ezért rettegnek a marxi-lenini dialektika, a pártosság módszerével történő ábrázolástól. Nekik a sivár jelen szirupos eltorzítása, a Jugoszláviában dühöngő állapotok giccses meghamisítása és igazolása kell, vagy pedig „az igényesebb olvasók szá­mára“ a szürrealista, formalista hókusz-pókusz. . . , a millereket és sartreket, a koestlereket, a Az írók elit nemzetközi kozmopolita és trockista írósöjpre­­déknek az ösztönök ural­mát hirdető romboló „művészetét” állítják példaképül. Titóék a közelmúltban jelentős lé­péseket tette­k a kapitalizmus vissza­állítására. Megszüntették a Tervhiva­talt, egy sor, a termelés irányítását és összehangolását intéző minisztériumot és hivatalt. Ezt az amerikaiak gazdasági be­hatolásának további megkönnyítését és a hazai burzsoázia erősítését célzó mű­veletet egy sajátos „elmélettel“ fejelték meg. Ez az „állam elhalásának elmé­lete". A Tito-fasiszták szemérmetlen cinizmusára alig lehet ennél jellemzőbb valami. Ma, amikor a lakosság az UDBA terrorja alatt nyög, az amerikaiak ontják a hadianyagot a jugoszláv ki­kötőkbe és Tito éppen azon mesterke­dik, hogy a hadsereg létszámát egy millióra emelje fel, kijelenti, hogy ,,a jugoszláv állam már az elhalás stá­diumában van“. Ez az „elmélet“ ma jelentős „érv“ az irodalomban is. Az állam elhalására való hivatkozással sulykolják a fiatal művészekbe az amerikaiak előtt való hajbókolást, a nyugati rothadást, a kozmopol­it­i­zm­u­st. A sok „ideológiai” hűhó azonban kevéssé segít. A jugoszláv írók harcol­nak a rendszer ellen, vagy hallgatnak. A felszínen az íróknak egy kis cso­portja van csupán. Az olyanok, mint Ivó Andrics, a volt királyi diplomata, a Hitlerrel kötött szerződés egyik bábája, aki jelenleg az írószövetség el­nöke, Titóék főkedvence, vagy a fasiszta Bozsidás Borka, a klerikális France Kobtár, Krklec, akit a felszabad­ul­ás után a hitleristák támogatása miatt eltiltottak az írástól. Megrögzött trockisták, mint K. Popovics, Oscar Davieso, a magyar származású hírhedt nemzetközi szélhámos és pro­vokátor, Sinkó Ervin, szürrealista, kozmopolita sznobok, mint Marko Risztity, Ivo Smoklan és mások. , még nagyobb züllésbe taszították Titóék. E zenei életet Egy jellemző példa mindent megmond. A zágrábi filharmonikusokat az idei nyárra B­­edbe kényszerítették. Ezt a fürdőhelyet ugyanis kizárólag amerikaiak számára tartották fenn, így most az ország talán legjobb együttese térzenéket ad, hogy a katonai tanácsadók, kémek, bányaigazgatók jól érezzék magukat a jugoszláv gyarmaton. ..... . siralmas állapotok vann­ak. Ma már A filmi­nntin is* úgyszólván kizárólag amerikai filmeket adnak. pelnek. A jugoszláv mozik műsorán ilyen filmek szere­mint a „Halott szerelmesek csókja“, „Arab éj­szakák”, „A vadmacskák harca“, „A fekete boszorkány bosszúja“, stb. Sőt, Tito már nem is éri be az amerikai importtal. A filmen keresztül folyó háborús uszításból is ki akarja venni a részét. Az idén elkészítették „A határon“ című jugoszláv játékfilmet, amely méltán sorakozik a „Vas­függöny” és a többi szovjetellenes, népi demokrácia el­lenes fasiszta filmhez. Sőt, a hírhedt Vladimir Dedijer, Gyilasz egyik he­lyettese a jugoszláv propaganda és kultúra egyik fő fasizálója felkerekedett oda, ahonnan kémpályáján el­indult­­ Amerikába, hogy a helyszínen tanulmányozza a filmmel való rágalmazás és uszítás „művészetét”. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a jugo­szláv mozik látogatottsága katasztrofálisan megcsap­pant. Ma megszokott jelenség Belgrádban és Jugoszlá­via többi városaiban, hogy a mozik előadásai a nézők távolléte miatt elmaradnak. Számos mozit régikép be­zártak, így becsukott többek közt a belgrádi Rex, a Trig­­av, a Nonstop. ln.. . , — amíg elsősorban szovjet filmeket laAo-ig azonnali mutattak be, hosszú sorok kígyóztak a mozipénztárak előtt. Jugoszlávia népei ma is félreérthe­tetlenül megmondják, melyek az igényeik. A nyílt de­monstrációk, a szovjet filmek hangos követelése állan­dóan napirenden van. A háborús uszítás, az amerikanizmus, a fasizálódás legegyértelműbben természetesen a sajtóban és rádióban jut kifejezésre. E területek Pijade és Gyilasz legfőbb pa­rancsnoksága alatt állanak. De különösen a rádió műso­rába döntő beleszólási joga van George Allan, ame­rikai nagykövetnek, aki a rádiót nemcsak „szellemiek­kel“, hanem anyagiakkal is támogatja. Az újságok a politikai förmedvényeken kívül ilyen című közleményekkel vannak tele: „Fantom a szenátus­ban“, „A hívők úszva távoznak a mecsetből”, „Modern ruhák a kutyák számára“ stb. Röviden: virágzanak burzsoá újságírás­­ legrosszabb hagyományai. Ennek meg­­­felelően a jugoszláv lapok példányszáma jelentősen vis­­­szaesett. Visszaesett a „Borba", a titóisták központi lapja, a zágrábi „Viesznik", és különösen a helyi titóista lapok. Ezeknek jóformán egyáltalán nincs olvasójuk.. . ., ne­mi kevésbbé népszerűtlen, mint a sajtó. Ez A rádió érthető is. 1948 óta a műsor összeállítása: szovjetel­lenes uszítás és amerikai dzsessz. A belgrádi „Amerika Hangjában“ külön osztálya van a Tájékoztató Iroda elleni propagandának, amelynek vezetője a már említett Dedijer. A tények azonban azt bizonyítják, hogy Allan úr hiába pazarolja a Wall Street pénzét, a belgrádi rádió népszerűtlenebb, mint valaha. Ezzel szemben állandóan nő a moszkvai és a népi demokratikus rádiók hallgatói­nak száma. Egyre többen vannak, akik az igazság hang­ját hallgatják és terjesztik az egész nép között. • • .. . egyre keményebben harcol a min­­i jugoszláv nép kirosztály és élcsapata, a Kommu­nista Párt vezetésével, hogy megszabaduljon vérszopói­­tól. Harcol _a szabad, békeszerető, szocialista Jugoszlá­viáért és többek közt a haladó, virágzó jugoszláv kul­­­túráért is. .Vajna János AZ IMPERIALISTÁK SAKKFIGURÁJA (Szilágyi Jolán rajza.) 1951 JÚLIUS 19. A VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA Amikor a vidéki színházi hét elkezdődött, sokaknak ez volt a véle­ménye: a fesztivál abban merül ki, hogy a budapesti színházak vezető művészei megkritizálják és értékelik a vidéki színházak munkáját. Kevesen gondoltak arra, hogy jóval túllépi ezt az elképzelést a valóság, a bemutatók sora és a vitákon fölvetődött elvi kérdések. Napról napra szenvedélye­sebb vita terebélyesedett a vidéki szín­házak előadásai után a Színház- és Filmművészeti Szövetségben. Egyszer­re csak azt vettük észre — már az előadásokon is — hogy itt egyáltalán nemcsak a vidéki színészek problémái­ról van szó. A Dunántúli Népszínház Harminchárom év után bemutatójában éppen olyan eredmények és fogyatékos­ságok mutatkoztak, mint akármelyik fő­városi színház új magyar darabot ját­szó előadásában. A Katona József szín­ház Liliomfi előadása hosszú sorát dobta fel a haladó vígjátéki hagyomá­nyaink kérdéskörének, akárcsak a Belvárosi Színház Kaviár előadása. A Szegedi Színház Magyarországon még be nem mutatott szovjet darab­ban, a Széles m­­ezővel szerepelt a vi­déki fesztivál műsorán, a szegedi szí­nészek ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, mint a fővárosiak a szov­jet élet, a szovjet emberek ábrázolásán keresztül. Láttunk olyan előadást, amely mögötte maradt budapesti másá­nak, de láttunk olyat is, amely érté­keiben hasonló volt, sőt egyes alakítá­sokban és egyes rendezői vonásokban túl is szárnyalta a fővárosit. ja A vidéki színházak fesztivál­színművészetünk egészének fejlő­déséről tett bizonyságot. Nem a vidéki, hanem a magyar színművészet kér­déskörének vált seregszemléjévé. Meg­mutatta, hogy nincsenek külön fővárosi és vidéki feladatok, közös célok kap­csolják egybe Szeged, Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc, Pécs színházait a főváros színházaival. A feladatok, ha nem is azonosak teljességgel, de lé­nyegükben hasonlítanak egymásra fejlődésünk azt árulja el, hogy egyre­­ hasonlóbbakká válnak. A vidéki szín­házaknak éppen úgy, mint a fővárosi színházaknak természetesen megvan a maguk különleges jellemvonásuk és a hasonló gondok, művészeti tennivalók ellenére is az látható, hogy a magyar színházi kultúrában a fővárosi szín­házak, elsősorban a Nemzeti Színház megőrizte vezető szerepét. A vidéki színházak művészei, rendezői azon fáradoznak, mint ahogy művészi alkotásuk ezt megmutatta, hogy dogozó népünktől tanulva, an­nak nevelőivé válhassanak. E hatalmas feladatot ma még maradéktalanul nem tudják betölteni, de az olyan elő­adások, mint a Jegor Balicsov, a Má­sodik front mögött, azt mutatták, hogy az első nagy lépéseken már jóval túl­jutottak. A Harminchárom év után elő­adása arra vallott, hogy az új magyar darabok eljátszása kettőzött nehézségek elé állítja művészeinket. Ezzel a jelen­séggel azonban a fővárosi színházak magyar bemutatóiban is találkozunk. A miskolci színház Szabad szél előadása bebizonyította, hogy a színház művé­szei — ellentétben a régebbi vidéki színházakkal — nem a fővárosi elő­adás hűséges másolására törekedtek, hanem eredetiségre s ez az akaratuk nem egy szerepben, de különösen a két matróz szerepében értékes ered­ményt hozott. A Liliomfi előadása esz­mei gás fogyatékosságai ellenére is, vita­képet festett arról, hogy nemes, színvonalas eszközökkel akarják szí­nészeink dolgozó népünket mulattatni. A Művészeti Szövetségek Házában helytelenül aláértékelt Széles mező előadása több példamutató alakítást nyújtott, mint Károly Istváné, Inke Lászlóé, Vas Irmáé. Igaz művészi esz­közökkel és átéléssel ábrázolták a szovjet embereket. Mik voltak azok az elvi problémák, amelyek fölvetődtek a vidéki fesztivál folyamán és amelyek az egyetemes ma­gyar színészetre jellemzőek? A színé­szi alakítás átélésének fontossága, az ösztönösség elleni küzdelem, az illusz­tráló színjátszás veszélyessége, szép, nyelvünk belső törvényeinek meg­­­felelő, gazdagságát, színességét, szép­ségét feltáró magyar nyelvezet ápolása és fejlesztése, a művek eszmei mon­danivalójának tisztázása és hűséges tolmácsolása. A fővárosi kritikusok nagy lelkesedéssel foglalkoztak a vidéki fesztivál minden előadásával. Azt mondhatjuk, hogy ezek az előadások nagyot mozdítottak a máskor lassúbb, bátortalanabb színikritikán. A művészek értékelése és a­­ színibírálatok között most is voltak ellentétek és ellentmon­dások és ismét fölmerült az a problé­ma, hogy színművészetünk állandó fej­lődése a színibírálat további fejlődését követeli meg. Különösképpen azt kér­ték a fesztiválon bemutatkozó művé­szek, hogy szakmai fejlődésükben a bírálatokon keresztül több segítséget kaphassanak. A döntő kérdésekben a szövetségi viták folyamán egyetértettek a megjelent bírálatokkal. Egyetlen elő­adás kérdésében nem állt ez fenn. A Széles mező előadását a Szabad Nép bírálata sokkal pozitívabban és meg­értőbben értékelte, mint a szövetség­beli vitát vezető Both Béla és a hoz­zászólások nagy része. A fesztivál megmutatta, hogy vi­déki színmű­vészetünknek hathatósabb, erőtel­jesebb segítségre van szüksége ahhoz, hogy színművészetünk egyete­mes céljaiért küzdve további és na­gyobb sikereket érhessen el. Az or­szág legjobb rendezőinek, színészei­nek és a Színház- és Filmművészeti Szövetségnek fokozottabb munkáját igényli a magyar vidéki színészet. Világosan látható, hogy egész né­pünk kulturális életszínvonalának emelkedése szempontjából mind a fő­városi, mind a vidéki színészetnek kö­zös feladata a további eszmei elmé­lyülés, az alaposabb művészi munkál­kodás és a magyar és nemzetközi pro­blémákhoz való harcosabb hozzáállás. A magyar színészetet népünk közös harca formálja eggyé, alkotja meg kulturális egységét. Az előadásokat követő vi­tákban jó bíráló szellem és fejlődő önbírálat mutatkozott meg. Érezhető volt, hogy színművészeink harci fel­adatnak tekintik a művész munkáját. Küzdenek a bennük lévő maradvá­nyok ellen, az önmutogatás, a játék, a külsőséges megoldások túlza el­len. Keresik az újat, a magasabbrendűt. Sokan azonban még mindig elhagyott­nak érzik magukat. Azt is kifogásol­ják, hogy a vidéki színészeket elzár­ják a filmszerepléstől, a rádió alig közvetít vidéki színházi előadást és egyik vidéki hogy egyetlen művészünk megemlítette, vidéken játszó színész sem részesült még olyan kitüntetésben, melyet népköztársaságunk kormánya a kimagasló színészi munka jutalmazá­sára létesített. Több dramaturgiai se­gítségre­ is volna szükségük, hogy szé­lesebbre tárják a színházak kapuját a magyar dráma előtt. Fejlődik vidéki színművészetünk, ma már tud olyan feladatokat vállalni, melyeknek teljesí­tésére még néhány évvel ezelőtt kép­telen volt. Új magyar és szovjet darabokat szeretnének a fővárosi szín­házakban bemutatott műveken kívül játszani, szeretnék megadni a tájnak, a környezetnek s a helyi problémák­nak figyelembevételével egy-egy vi­déki színháznak jellegzetességét. Az öntevékenység fokozását tartják szük­ségesnek. Különleges feladatokat akar­nak vállalni, olyan országos kérdések­ben, mint a szocialista mezőgazdaság építésének meggyorsítása. A vidéki fesztivál a magyar színé­szet egyetemes problémáinak feltárásán kívül a vidéki színészek jellegzetes művészi gondjait is fölvetette. De ezen túlmenően maga a fesztivál és az annak keretében lefolyt termékeny, érdekes vita a Színház- és Filmművé­szeti Szövetséget ,a Magyar Írók Szö­vetségét is arra kell, hogy ösztönözze: a célját megtalált magyar színművé­­szelet lelkesebben, szenvedélyesebben, odaadóbban kell támogatnia. Gyárfás Miklós Az új „internationale " Frankfurtban jobboldali szocia­listákból és háborús uszítókból új „internacionálé” alakult. (Szűr Szabó rajza)

Next