Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)

1952-07-17 / 15. szám - Karinthy Ferenc: Irodalmi történet • széppróza (4. oldal) - Ladányi László: Faültetők • vers (4. oldal)

4 Irodalmi Ujslg I9SS jfi'itre its öolüzer ifjúságát homály­­ takarja, Karcagon szüle­tett vagy Jászberényben, már nem emlékszem, apja kis sza­­tócs volt, ő az ötödik eyerek. Mesélte egyszer, milyen keser­vesen tudták csak taníttatni, s alig tette le az érettségit, már vonult is be. Három évig vere­kedett, előbb a kárpáti, aztán az olasz fronton, kapott egy kitün­tetést és a háború végén had­nagyként szerett le. Elhelyez­kedni nem bírt, apja üzletében segített vezette a könyveket. Sovány, kopaszodó, jelenték­telen külsejű fiatalember volt De nem a kor gyermeke: tudott lelkesedni Politzer élt-halt aa. új irodalomért: mikor a boltot késő este becsukták, sietett haza és kuckójában hajnalig rontotta a szemét. Minden élő és holt mesterek között legkedvesebb írója apám volt Filozófusnak, lángésznek, a század lelkiisme­­retének tartotta. Karinthyt val­lotta élete szebbik felének, bol­dogságának: minden könyvét megszerezte, ronggyá olvasta és órákon át tudt­­t szavalni: „Plútó e torzót márványból «zoborta...” Politzert nem értette meg a környezete: kinevették, hold­kórosnak tartották. Talán tízszer is i írt apámnak, hosszú levele­ket amelyeket többször letisztá­zott, s amelyekre sosem kapott választ Karinthy-rajongása vi­hette az újságírói pályára is: egy ideig a helyi lapnak volt rendőri riportere Azt hiszem, nem volt jó hírlapíró. Amikor jött a nagy válság, elsőnek bo­csátották el, később a lap meg is szűnt Szüleihez nem mehe­tett vissza, a kis üzlet vergő­dött fuldokolt a válságban. Állást sehol sem lehetett kapni. Politzernek nem maradt más választása: kevés megtakarított pénzén jegyet váltott Budapest­re, hogy régi, kedves, baliáti tervét megvalósítsa,titkon Vakmerő terv volt, de még­sem légvár: a valóságra épült. Politzer, aki minden Budapest­ről lőtt embert apámról faggat főtt gyakran hallotta, hogy Karinthy, ez a tündöklő szel­lem milyen keservesen küzkö­­dik: a hitelezők a kávéházba is utána­­mennek, adósságot adós­sággá­ töm be, a kiadó előle­gekkel zsarol­ja, s tíz éve készül egy nagy regényre, de mindig a holnapi lapba kell krokit írnia. A pára élete valóban olyan csődtömeg volt, amelyet csak egy balzaci méretű szerke­zetben lehetne kibogozni. A bűnbeesés valószínűleg már az ősidőkban­ történt, születésem előtt, amikor szüleim, fedezet nálkü­li külföldi nászútra indul­tak. Ettől fogva sosem tudtak illetve rendbe jönni, mindig to­vább nyújtózkodtak a takaró­nál egyre mélyebben gabalyod­­tak adósságaikba, s bár Ka- Tínűn egyike volt az ország legolvasottabb íróinak, Buda­pesten legendákat meséltek re­ménytelen pénzügyi manőverei­ről Apám honorárium dolgában mindig az irigyelt magasabb kategóriákba tartozott — papí­ron. Az olyan embert azonban, aki egyszer futni kezdett a Pén­ze után, nincs, ami ne rántaná még mélyebbre a sárba: az érvcsere könyörtelen logikája szerint egyre olcsóbban áru­­sítja magát és egyre drágábban vásárol. Akármit próbál, gondol­, minden lefelé húzza.ír. Elment például a színpadi ki­­adóhoz és pénzt kért, hogy ház­­bért fizethessen. A kiadó, aki már sokezer pengő Karintlev­­elelleget tartott számon, azt mondta: — Több előleget nem adhatok. De írj egy jó jelene­tet, Érteiként, azt megveszem tőled örökáron száz pengőért. Apám leült a Hadik-kávéház­­ban és írt egy jelenetet. Ha a jelenet gyöngébben sikerült, a kiadó a vételárnak csak kétsze­resét, vagy háromszorosát ke­reste meg rajta. Máskor apám olyan kis egyfelvonásost írt, mint a „Bűvös szék" — ezt hosszú időn át minden este Európa többszáz kabarészín­padán ját­szották és a kiadó filmre is eladta. Ilyenkor apám kapott még négy-ötszáz pengőt. Hasonló szerződések kötötték a könyvkiadókhoz és az Est* lapokhoz is. Az üzleti könyvek* hez nem értett, de nem is érde­­kelték, jóval több példányt nyomtak, mint amennyit neki el­számoltak, újabb és újabb egy­ességekbe, katasztrófa-szer­ződésekbe kénysz­erítették, közben az előlegek , adóssá­­­gok egyre nőttek, szaporodtak A íerizsiai Julio fiíúst nevetve mesélték nekem az Operánál, hogy még onnan is elvitt va­lami háromszáz pengőt. A hu­­szas évek végén ott tartottunk, hogy Kairinthynak, az ország egyik legnevesebb írójának min­den elsején kilakoltatástól kel­lett remegnie, s a villanyt, a gázt rendszeresen kikapcsolták. Ilyenkor az elemi iskolából nem haza­mentem, hanem a soros törzskávéházba, hitelre megebé­deltem, a csöndes, déli órában még egy parti billiárdot is ját­szottam Samuval, az Apolló­­termetű főpincérrel, az Kávéházban persze drágább ebéd, mint otthon. De az életmódot a lehetőségek szabják meg: apámnak is mindig új búvóhelyet kellett keresnie, ahol egy órát nyugodtan dolgozhat a hitelezőktől meg a pumpolóktól, akik persze őt nem kímélték meg. Kávéházakban, sörözők­ben kosztolt, itta egymás után a méregerős és méregdrága fe­ketéket. Hogy lehet, hogy az ilyen ember drágábban vásárol­ja meg a ruhát, a cipőt, mint amennyiért a kirakatba kiírták? Először is: volt egy elmélete, hogy csak olcsó ruhát szabad venni, mert a jó ruha négyszer­­annyiba kerül, de négyszer­­annyi ideig azért mégsem tart, s ha ezért a pénzért négy ros­­­szabb öltönyt vásárol, túljár a kereskedők eszén. Pe­rsze min­dig gyűrött, szakadt, siralmas volt a ruhája. Ha a gyerekek­nek kellett valami, hosszú huza­vona után végül is anyám ve­­rekedte ki, hogy eljöjjön velünk a boltba. Apám azonban ezt az olcsóbb öltönyt sem fizette ki, a kereskedők nyakunkra jártak a számlával, el­járást indítottak, s végre is az árverés előtt terem­tettük elő valahonnan a pénzt, hogy az árat, amelyet a perkölt­ségek, ügyvédi költségek, kama­tok az esztendőik folyamán há­romszorosára növeltek, kifizet­hessük. Ezt is meg lehet szokni. Apá­mat az anyagi dolgok lassan már nem is érdekelték, úgysem tudta volna kibogozni őket. Élt, egyik napról a másikra, fizetve és magát hajszolva, valami szürke közönyben, rég bele­­nym­odva, hogy ez az élet rendje. A kávéházban előadáso­kat tartott társaságának életről, halálról, irodalomról, s közben folyton írta piros noteszébe a jegyzeteit, hogy egyszer, ha majd a dolgok rendbejönnek, nekiülhessen annak a bizonyos nagy regénynek, amelyre tíz éve készült. P­olitzer minder­t­e elég megbízható adatok alapján — papíron számította ki. De azt is, hogy apám írói jövedel­me bőven elég volna a család eltartására, még félre is lehet­ne tenni. Ha Karinthy mégis úgy küzködik, mint a vízbefuló, ha regény helyett kénytelen hu­moreszkeket lekenni s fillérekre váltani tehetségét, annak csak az az oka, hogy nincs senki, aki rendben tartsa és intézze a dol­gait, aki magára vállalja, hogy tárgyaljon a kiadókkal és az üz­leti könyvekbe tekintsen, aki be­hajtja a sokszáz vidéki és kül­földi lapban orvul megjelent írások tiszteletdíját, valaki, aki minden idejét, igyekezetét arra szenteli, hogy ezt a zseniális embert fölmentse és megment­se. Polizer úgy érezte: a sors őt hívta erre a feladatra. Kelen­földre érkezett meg, s rögtön be a Hadikba. Apámat egy társa­ság közértén találta. — Politzer József vagyok — mondta pulykavörösen. — Ka­rinthy úrnak határtalan tiszte­lői« • ■­ „ Apám kezét nyújtotta. — Na­gyon örülök. — Már több levelet voltam bátor ... — Politeer nyelt egyet. — Arra szeretném kérni a mes­tert, hogy engem titkári minő­ségben alkalmazni méltóztas­­sék... Apám gam­ átkozva nézte a za­varával küzdő fiatalembert. — Nagyon kedves, hogy rám gondolt. De titkárnak? Nézze, fiam, én a családomat sem tu­dom eltartani. Miből adjak ma­gának fizetést? ■— Kéfeffl, HffH egyelőre ne legyen gondja Karinthy­­ írnak... talán később, Ha majd kiérde­ ÍRTA: mellem... Külföldön a híres íróknak mind van titkáruk... Anyám, aki egész mostanáig vizsgálta Politzert, de annak szerény, vékony ábrázatán semmi érdekeset nem­ talált, hangosan átszólt az asz­talon. — Ugyan, Frici, ez egy őrült, ne álljon vele szóba... Minek vitatkozik? Politzer még vörösebb lett. — Nagyságos asszonyom...— kezdte szertartásosam, de anyám oda se hallgatott, legyintett s elment telefonálni. Politzer azonban életét tette erre a lap­ra. — Kérem, Karinthy úr — folytatta most már apám felé fordulva —, tessék legalább próbaidőre, hogy bebizonyíthas­sam ... Nem kérek mást, csak egy sor írást, hogy megállapo­dásokat köthetek és pénzt vehe­tek fel a mester nevében... Tessék bízni bennem, én évek óta foglalkozom ezzel a gondo­lattal... A­pám meghatódott, lehajtott­­ egy fél pohár szódabikar­bónát s a szentek együgyűségé­­vel firkantott egy meghatalma­zást, hogy Politzer József úr pénzt vehet fel köthez az ő nevében és szerződést megírta és odaadta a fiatalembernek, akit először látott életében. Po­litzer ujjongva chenyi-könyvtárba­ rohant a Szó-Egy hétig dolgozott: a Pesti Napló, Az Est és a Magyarország régi, bekötött évfolyamaiból kikereste apám rövid elbeszéléseit, tár­cáit és — megtakarított pénzét mind ez ügyre áldozva — szá­zat ki­gépel­tetett. A száz elbe­széléssel azután elment a­ Tol­nai Világlapjához, ahol ismert írók novelláit másodszor is le szokták közölni s ahol a taksa szerint apámnak tizenkét pengő járt egy ilyen másodközlésért. Tolnai — vagy hogy hívták ott a főnököt — véletlenül földije és ismerőse volt. Politzer be­vitte hozzá a száz elbeszélést. Tolnai üzleti elvei közé tarto­zott, hogy a szegény íróknak kevesebb tiszteletdíjat fizetett, mint a jómódúaknak. Amikor meglátták a bizonyára nagy költ­séggel kigépelt novellákat, meg a­z írást, hogy apám titkárt fo­gadott, rövid alku után meg­vásárolta egyben az egész cso­magot, ha nem is tizenkét, ha­­nem nagybani áron csak tíz­­ pengővel darabját. Politzer a meghatalmazásra rögtön fel is­­ vette az egész vételárat. Aznap délután újral bement a j­ó kávéházba apámhoz, aki közben ] már egészen megfeledkezett , róla, meg se ismerte, bement és ] ezer pengőt számolt le a már­­­­ványasztatra. Apám nem ájult el Ivott egy kevés szódabikar­bónát, még csak nem is volt különösen meglepve, ő mindig valami ilyesmiről álmodott: egy angyalról, aki csütörtök délután berepül a Hadikba és ezer pen­gőt ad neki. — Felezzük meg — mondta. — Tessék, Politzer eltolta a pénzt. — Nem. Adjon Karinthy úr ötven pengő fizetési előleget, ha nem tetszik sokallni... 1 Poltzer tehát belépett , át­vette az ügy­ek Intézését: apám­ra csak az írás maradt, Poltzer­­ nem tudott hódoló értekezést írni Karinthy s»el­lends­égéről, vagy más efféléről, ódát sem tudott költeni « lángelme dlesé­­s felére. Apám jelenlétében még ■ hónapok múlva is úgy elfoga­­dott, hogy csak zavart félmon­datokra futotta a lélegzetéből... Politzer azzal áldozott a finövér szelnek, amivel tudott­ becsüle­­tével, végtelen, szeretetteljes buz­galmával, azonkívül a könyvelés­ben való jártasságával. Őj szer­ződést kötött a kiadóval, amely­ben ő is, az Athenaeum is en­gedett valamit, s ütemtervet ké­szített az előlegek ledolgozásá­­ra. Az üzleti könyvekbe betekin­tett s szerződésadtai jogánál fogva a nyomdában, meg a könyvkötőnél ellenőrizte a Ka­­­rinthy-kiadványok példányszá­­mát. Egész szervezetet dolgo­zott ki, amely a vidéki és kül­földi újságokat figyelte és látta el apám kézirataival: a honorá­riumokat könyörtelenül behaj­totta. A családi ügyek is Polit­zer felügyelete alá kerültek: ki­fizette a gázszámlát, s ha a gyerekeknek cipő kellett, Polit­er segítségével vettük meg a­egtartósabb minőséget, a leg­­arányosabb áron, készpénz­­fzetéssel. Attól a naptól fogva megszüntek a hitelre vásárló­­ok, s Politzer csak annyi pénzt hagyott ap­­nnál, amennyi két eketére elég. Eljött az idő, ami­­kor az egész család odahaza eggelizett, ebédelt és vacsorá­ért. Politzer néhány rövid hónap alatt teljesen nélkülözhetetlen ett. A dolgaink lassan kezdtek endbejönni, az előlegek, adós­­­ágok biztatóan zsugorodtak. Még kegyes csalásoktól sem radt vissza, hogy a végleges tsztázást siettesse. A Nyugat égi számaiból kigépelte apám fiúkori írásait és új elbeszélés­eit adta el a Pesti Naplónak, ,első közlésre”. Később erre rá­­öttek, és a szerkesztőségekben nadtá­k az utasítást, hogy Ka­­inthytól csak kézzel, friss tintá­ul írt novellát szabad átvenni. ’olitzer erre két hét alaitt töké­­etesen megtanulta apám írását ezután már kézzel másolta ki régi novellákat. E­gészségét még én is hasznosítottam: egyes k­ételes és méltányos esetek­en hajlandó volt apám helyett ráírni az intőket, melyeket össz magaviseletem­ miatt küld­­ök az iskolából. Minek szaporítsam a szót: gy-két esztendő alatt rendbe­­öttünk. Adósságainkra a gyül­­eményes, tízkötetes Karinthv­­iadvány mérte a végső, halálos lapást: azt a kockás, sötétkék ászonba kötött sorozatot, melynek példányait még ma is átnl az antikváriumok kiraka­tban. Politzer indítványozta és endezte sajtó alá. Szüleim köt­etes külföldi útra indultak, ez­­ttúl teljes fedezettel. Már egy evés félretett pénzünk is volt, alig merem ideírni: már azon pekuláltunk, hogy valamelyik arcellázáson telket, házhelyet­­eresünk... Eddig a történet nem fl­­*“ pilous. S ha csak idáig •pina, nem volna érdemes meg­­int. De, sajnos, happy end­ del akoriban csak a filmek végződ­­ek. Történetemet ugyanazok a e­rők merítik alá, amelyek mos­­anéig a magasba vitték. Po­ Itzer nem­ akart fél munkát vé­­gezni. A sikerek megszédítették: *t hitte, neki már mindent k­­ét. Elhatározta, hogy tökéletes­en rendbehozza apám életét, ony­a balok gyökerét tépi ki. sok fejtörés, sok álmatlan éj­­zaka után véglegesen tisztázta napában, hogy a legifőbb ossz, a szarvashiba — minden gvéb baj forrása és főoka — fogv­a* eredendő bűn- ez a zerenceétlen házasság. A him­fls ledig­ anyára, ez a tékozló,­­ wonvéffélypSi f§fc§­§ asszony • Politzer elhatározta, hogy es«­ 1 rekedni fog. Semleges helyen — 6 Japán­­kávéházban — bemutatott apám­• nak egy kellemes külsejű, kissé ■ gömbölyded, fiatal nőt, aki ke­véssel azelőtt érkezett — már­­ nem is emlékszem: Bécsből vagy Berlinből — egy szelíd tekintető, merengő, házias, el­­­vált asszonyt, aki régebben ál­lítólag német verseket írt, s be­■ özédében hosszúra nyújtotta a magánhangzókat. Politzer ugyanezen az estén memoran­dumot nyújtott át apámnak: ti­zenkét pontba foglalta azokat a cáfolhatatlan érveket, amelyek a válás, majd az új házasság mellett szóltak. Politzer állító­lag maga is szerelmes volt ebbe a nőbe. A hűséges titkár egy záradékban az egész ügy disz­krét lebonyolítására is aprólé­kos tervet dolgozott ki, s min­den kényelmetlenséget magára vállalt. Apám az elmúlt idő alatt megszokta, hogy neki csak írnia kell, minden egyebet Politzer intéz. Azt válaszolta, majd meggondolja a dolgot. A titánoknak is le kellett buk­­niok, amikor vak dőly­ükben az Olimposzt akarták megostromol­ni. Zeusz villámmal sújtotta őket a mélybe. Nem tudom, mi­képpen került kezébe ez a memo­randum: anyám másnap gyér hajánál fogva rángatta ki Po­litzert a Hadik-kávéházból, von­szolta végig a tömött asztalok között. — Maga piszkos kis videós firkász...! Hát mit képzelt... hordja el magát! — Úrnőm... — csengett Po­litzer forró könnyeket sírva, de számára nem lehetett többé ke­gyelem. Gallérjánál lökték ki az utcára — ahonnan valaha bejött a kávéházba — kabát nélkül, kalap nélkül. Ott térdre rogyott és zokogott. R­égi történet ez: mindazok, akik szerepelnek benne, régen halottak. Politzer eltávo­lítása után —kell-e mondanom? — családunk gyorsuló iramban gurult alá a lejtőn. Rövidesen újra elborítottak az előlegek, az adósságok, s ahogy lennie kel­lett, még mélyebbre csúsztunk, mint azelőtt. Apám mellett föl­tűnt ugyan később valami kis titkár, de ennek a nevét sem írom le egy Politzerről szóló el­beszélésben. (Ez csak a piócák­nak volt egyike, amelyek apá­mat szívták, azonkívül a Társa­dalmunk című zsaroló újság munkatársa.) Még ma is meg­van az a terjedelmes mellékletek­kel fölszerelt szomorú levél, amelyet apám az egyik buda­pesti bank igazgatójának írt: megvételre kínálta magát, mint csődtömeget, s fölajánlotta: ha öt évig eltartják, haló porában is minden szellemi és anyagi hagyatéka a bankra száll; szá­nalmasan bizonygatta, milyen előnyös üzlet egy tehetséges író kiaknázása. Választ persze nem kapott a levélre. A regényt so­hasem írta meg: néhány lapnyi jegyzet maradt belőle. Amikor apám meghalt, lakásunkat, bú­torainkat elárverezték, ma csak egy-két szék meg néhány könyv maradt meg a három szobából. Anyám külföldre utazott, a há­rom gyerek négyfelé futott. A család szerteszéledt, amerre a szél fújta. M­i történt Politzerrel? Né­­hány évig nem igen tehe­­­tett odahaza kiejteni a nevét, nem tudom, mit csinált­, miből é­ tt Később elég sokat hallottam róla: a hetilapok szerkesztősé­­gei körül látták, keresztrejtvé­nyeket gyártott. Az efféle mun­kához jól kombináló észjárás, alaposság és roppant tftreleírt kívántatik, de Politzer éppen ezekkel a képességekkel rendel­kezett. Hallatlan szorgalommal fejlesztette magában e tulajdon­ságokat, rövidesen már az egyik nagy hetilap rejtvényrovatát ve­zette, s több tréfás könyvet­­ írt, teli betű-, szó-, szám-, kép­es sakkrejtvényekkel. Nemsokára már rejtvénykirálynak nevezték. Még egy szabadalma is volt, hogy a keresztrejtvényben a számokat ne a fehér kockák bal felső sarkába írják feketével — mint addig —, hanem­ a kihasz­nálatlan fekete kockába fehér­rel. De ezt a rendszert csakis­­ használhatta, és a keresztrejt­vény alá oda volt írta mindig: Copyright by Politzer I. Meg­­házasodott, de hamarosan «1. is vált: két kis gyerekét maga nevelte. Apám halála után egy­­szer-kétszer ott ebédeltem ná­luk a Tátra-u­tcában. Halálosan imádta ezt a két kis gyereket, mindig épített, fabrikált nekik valamit: bábszínházat, jópír­­masévárat, villanyvonatot. Volt egy rettentő nagy albumuk, ak­kora, mint a főkön­yv az adóhi­vatalban, rá volt írva öles be­tűkkel: CRIAS, — ebbe a gye­rekek születésétől fogva mindem fényképet, hajszálat, kéz- és u­jja lenyomatott szalagot, tevefet, gratulációt és még m­indem egyéb beragaszthatott beragasz­tottak, azonkívül külön rovato­kon vezették, hogy mikor ki volt rossz és ki jó. Még arra is emlékszem, hogy ezek a gyere­kek csak akkor mehettek fogor­voshoz, ha előzőleg jól viselték magukat. P­olitzer a háborúban árasz­­tott el. Már elkezdtem irni e történetet, amikor egy is­merősöm, áld­ott volt vele Sop­ronban, elbeszélte a halálát. Va­lamennyiüket egy piszkos és el­viselhetetlenül bűzös épületben, a Steiner-féle téglagyárban — ők akasztófahumorral Hotel Sternernek nevezték — szállá­solták el. Patrizer csak fu­t, fu­t a földön, a szörnyű piszokban és bűzben; ha szólították, allig felelt. Később az kihirdették, hogy aki SS-katonák munkára jelentkezik, viszik tovább. Majd­nem mindenki jelentkezett, örül­tek, hogy elkerülnek ebből a dögletős levegőjű épületből. A Hotel Steinerben csak valami tizenöten maradtak, köztük Po­litzer. Hívták őt is, de azt vá­laszolta, most már csak itt marad ülve. Alig jutottak, a töb­biek valami száz méternyire, há­tuk mögött hallották a tégla­gyárban a német géppisztolyok jól ismert ropogását. Vise­grá­don, a magyar nők a­lkot­óhazában, 1952 május. . //­­ Busz Robert rajza Ladányi László: FAÜLTETŐK Sétáltunk a parádi parkban. Arasznyi már. Zöld levelekkel TM-tünk lobogott a napfény lombosodik törékeny ága, sűrű lombokon átcsorogva Évi meglesi minden reggel felizzott Évi szőke fürtjén, nem hintál-e rajta még madárka. Lila akác hullatta magját aranybarna burokba bújva Kikel a mag és szárba szökken várta, hogy Ifjú gyermekében m­ire tiszta szívvel várunk, vén törzse megszülessen újra, melyből magasba tör az élet, pusztithatatlan ifjúságunk. . Apu Jöjj csak, nézd mit ... . , találtam! ül­et e teremtő század, Akár a borsó. Mag van a hó­nap dús erdők rengetegje. ... ............ Ha bejutna a föld alá tán benne.” Jövőbe néz a csöppnyi gyermek. 6t *víb5) # végtelenbe, idővel még akácfa lenne.* „Vigyük haza! Cserép van otthoni, T#rt ”**5 « Szemben­elültetem s megnő magosra, állnak madár dalol majd fürtös ágán, ®* ü,,e,5k s kik gyújtogatnak, ha kivirágzik illatozva.” de érik szerte már a főidőn termése az elvetett magnak. S egy reggel hangos lett a házunk: Sztíkt­ a tőke szabadija, Maroknyi rögből napvilágra lombos világ susog körötte. — két zsenge, sápadt sziklevéllel mert győz a magvetői­ csatol», kibújt az akác gyenge szára. 8 kihajt a béke raindörökrel

Next