Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-04-30 / 18. szám - Sarkadi Imre: Jég alatt, nád alatt • széppróza (5. oldal) - Egri Lajos: Hajnal • vers (5. oldal) - Nagy Richárd: Újra a Fiatalok Házáról (5. oldal) - Szabó László: A „pogácsa” • széppróza (5. oldal)

1953. április 30. Vidrát ii már legfeljebb az állatkertben láttatok — mondta a körorvos. S hallgatott elégedetten, várt egy jelentkezőt, aki azt meri állítani, hogy látott egyebütt is vidrát — de senki se jelentkezett. Akkor elégedetten és cseppet se sietősen szivarra gyújtott, jó hosz­­szan szipákolt, szerette, hogy igazán jól égjen s látszott, hogy nem fél, cseppet se fél, hogy elveszi a szót valaki előle. Aki ért a vidrákhoz, azt megilleti a szó. Vártuk a szót. A háziasszony kedvesen, előreha­jolva, de belső unatkozással várta. Általában untatta, hogy itt csupa efféle történetek kerülnek csak te­rítékre. Kilenc óra elmúlt, azt is szí­vesen vette volna már — vagy ta­lán azt veszi legszívesebben — ha búcsúzunk és hazamegyünk. De mert a körorvos vidratörténetet ígért és a körorvos­­ mondta eddig a legjobb vicceket, a körorvos volt eddig a leghangosabb, a körorvos ivott a legtöbbet és mégis rajta lát­szott meg a legkevésbé, szóval a körorvos volt eddig a társaság nél­külözhetetlenül ragyogó tagja, így hát a háziasszony udvariasan várt. A házigazda szintén várt. Arra, hogy majd ha ez a sok történet be­fejeződik, mikor hazafelé készülőd­nek a vendégek, majd ő is elmond­ja a maga történetét, vaddisznó elől fára mászott vadászról. Hogy tudni­illik, milyen csudálatosak ezek a disznók, egész éjszaka ott őrizték a fa alatt a vadászt. Másnap délben találták meg s hajtották el a disz­nókat. A többiek pedig valószínűleg unat­koztak. Az ügyész kisfia álmos volt, nyűgölődött, mindenféle ostobaságot csinált, amit minden gyerek csinál, ha álmos és ha unja a felnőttek társaságát. Feldöntötte az asztalon a poharat, aztán az asztal alá bújt és onnan morgott kifelé. Gondoltam is: nagy gyerek ez már ehhez. Nagy, boglyashajú, esetlen gyerek, lehet vagy tízéves s mással is szórakoz­hatna már, de különben is, mi az ördögért lábatlankodik itt. Mert én magam, szintén végtele­nül untam a körorvos huszonhete­­dik vadásztörténetét, de a kezdők kezdője lévén, semmi módon nem akadályozhattam meg az elmondá­sát. — A vidra a legravaszabb állat — mondta a körorvos —, de azért azt is meg lehet csípni. De meg ám! Később az ügyész elmondott egy horgásztörténetet. Koccintottunk, it­tunk egy korty bort s a horgászaton már csak mosolyogtunk. Hal, vad kifogyván, szóba kerültek a halászok és vadászok, az emberek, akik ezzel foglalkoznak. — Mert a vidrát — mondta a körorvos — a legtapasztaltabb vadász is kereshet­né hónapokig, hiszen éppen az az egyetlen egy dolog nehéz: ráakadni arra a kis olvadt foltra a víz partján. Nem lehet tudni, egy méterre, vagy tizenöt méterre van a víztől. Ezt csak vízi emberek tudják. — Azok tudják, az igaz. — Mérhetetlenül tudják. — Hiszen, annyi mindent tudtak már az emberek, amit mi elfelejtet­tünk. — Az ilyen halászok, pákászok..­. — Egy természeti ár a fejük. — Vesszővel, két összehajlított fűzfavesszővel halat fognak. — Halat? Nyulat, gyenge vessző­ből készült hurokkal. Nyulat! Ra­kásra. — Otthon főzött léppel madarat. Az erdészgyakornok­ kezdett volna magyarázni, hogy mindez nem olyan nagy dolog, hiszen a vessző­hurok még rugalmasabb, mint a kö­télhurok, de vesszőhurkot sem hasz­nálnak már, mert jobb a dróthurok s ezt is minden hétéves gyerek meg tudja tanulni — de nemigen fi­gyeltek rá. — Az a lényeg — mondta a kör­orvos, vörös arcát nagy zsebkendő­jével törölgetve —, hogy ebből a paraszti, ősi életből kiszakadtunk, nem vagyunk mi már senkik, sem­mik, kimegyünk a határba, jó Szauer vagy Lankaszter a vállunkon, ha úgy jön vad, hogy eltaláljuk, hát eltaláljuk, ha nem, nem. Megdögle­­nénk, ha ebből kellene élni. Bez­zeg Bara Jóska máig is borzbőrből, rókabőrből él, meg ami nyulat fog még amellett és semmi más szer­száma nincs, mint egy bot, meg egy hurok. Hol vagyunk mi a paraszttól. Még sokáig bizonygatták, hogy a mai vadász, a mai halász az semmi a régiekhez képest, hiába finomult a szerszámja annyira, hogy evvel már tréfa zsákmányt ejteni, hiába különb, sokkal és százszor különb, az eredmény mégis az, hogy semmire se megy vele az ember. Sóhajtoztak és ittunk újra. — A paraszt — mondta a körorvos «*■ bölcs. A parasztot bántani, nem hinni benne, nem bízni benne, szó­val a parasztra mindenfélét ráerő­szakolni, marhaság. Ott van ai, hogy miért hord a paraszt csizmát? Azt kérdik? A marha fejüket. Hogy az anyagpazarlás, mert a szára haszon­talan. Hát ha elnyű a csizma, nem bocskor lesz a szárából? Ne tanítsa senki takarékosságra a parasztot. Nagyot ivott, nagyot lélegzett s mondta tovább. Tekintélyesen, vér­mesen, kicsit kövéren, de olyan jó egészséges kövérséggel, amit nem fe­lesleges héjak, dunyhás ágyban al­vás, nagy tétlenség hizlal, hanem az ötven év utáni jó étvágy s az egyéb energiák kihasználásának a meg­­­csökkenése. Tudtuk, hogy nem lusta ember a körorvos, motorbiciklivel jár fiatal kora óta hat falut, de mo­torbiciklije is csak négy-öt éve van. — De egyébre se tanítsa — le­gyintett bele a levegőbe. Az ügyész ellentmondott. Hogy mindez csak beszéd, mert hiszen a csizmaszárból készült bocskor még mindig nagy pazarlás, — az erdész­gyakornok örömmel kapott a szóba, bizonyítgatva, hogy a parasztgazda­ság mennyire nem rentábilis. — Hát a szövetkezet? Tán jobb? — hörkent rá a körorvos. S kezdtek vitatkozni a termelő­szövetkezetekről. Főként arról, hogy mi is az a paraszti gazdálkodás, ami jó meg amihez nem lehet nyúlni. Akkor az ügyész azt mondta: — Mondanék én erről valamit. De mielőtt elmondta volna, kihív­ta az asztal alól a kisfiát, s elküldte feküdni. Addig sehogyse akart hoz­záfogni a történethez. Biztattuk, de csak vitatkozott a gyerekkel nagy nyugalommal, hogy itt a fekvés ide­je, tíz óra elmúlt, nem való már a felnőttek közt lenni. Még meg is jegyeztük, hogy akaratos gyerek ez, nehezen lehetett ágyba küldeni. ★ ~ WilSl, a id 131 tavasszal volt egy ügyem — mondta az ügyész. — Gyil­kosság. Nehezen derült ki. Senki se gondolt először gyilkosságra, vélet­lennek, balesetnek látták, — később kiderült, hogy megölték az illető öregasszonyt, akkor se tudtunk kire gyanakodni. Elmondom a történetet. A háziasszony sajnálkozott. — Jaj, lássa milyen maga? Előre elmondja a végét?! Reméltem volna az utolsó percig, hogy baj nélkül megúszták. — Mindegy — mondta az ügyész. — Mindegy, mert hiszen éppen pél­dának említem. Jobb, ha előbb tud­ják. Pár éve, hogy felfedeztem magam­nak a Sárrétet. Még ma is van Sár­rét, Konyáron is, Sándorosnál már csupa nád, láp a világ. Toldot, Apátit nád veszi körül, de tudnék még vagy tíz helyet mondani. Ott van ezeken a helyeken mindenütt a víz, ahol a víz, ott a káka, a gyékény, a nád. Jó, hogy ott van, s jó, hogy ott volt. Él­tek belőle az emberek. Vízmelléki emberek, tapasztalatom szerint mé­giscsak könnyebben éltek meg. Bár ezt mások jobban tudják, pontosab­ban. Nos, elég annyi, hogy vadászni egyik ilyen sárréti faluban voltam egyszer, s attól kezdve visszajártam. Ott volt a nád, ott a kacsa, a bibic, a rengeteg vízimadár, s a félnapokig gázolható, vagy ladikkal járható nádi világ... Közben rákap az em­ber a horgászatra is, eleinte orv­­horgászkodtam, aztán azt is sport­ból csináltam, a vadász, halász, madarász, mind üres tarisznyában kotorász, ahogy mondani szokták. Nagyon kedves helyem volt, öreg házaspár, fogadott lányuk is férj­­hez ment már, gyerekük is volt, a két öreg is, az asszony is, a férje is, de még a férje húga is, úgy ismerték a nádi világot, hogy tízéves gya­korló vadász se. Senki se. Nem is hiszem, hogy náluk jobban lehetett volna ismerni ezt a sok tocsogót, sa­rat, zöldet,­­ ezt az ősbozótot nyá­ron, ezt a kietlen sárga sivatagot télen, de meg kell jegyeznem, hogy ez a téli kietlen, letarolt sivatag is annyi életet rejtett, annyi érdekessé­get, hogy alig lehetett avval betelni. Náluk laktam mindig, ha oda­mentem. Az emberekről annyit, hogy az öregember beteges, hetven körüli, az asszony megintcsak be­teges, hatvan körüli, de olyan ked­ves öregember, és öregasszony, ami­lyeneket képeskönyvekben lát az ember. Szép, őszhajú, bajszos, sze­lídtekintetű vén szakértője nádnak, madárnak, halnak, vadnak — ez volt Gergely bácsi. Meghalt később, leg­közelebbi szabadságomon, mikor megint hozzájuk mentem szállásra, már el is temették. De élt Mari né­ni, fogatlanszájú, barna szülő. Gyen­ge nehezebb munkára, de dolgozott egész nap. Én csak csudáltam min­dig, mennyit tud ez az öregasszony dolgozni. S milyen kedvvel. Nagy háztartást vitt, mondom, rajta kí­vül még hatan éltek. A fogadott lány a férjével és két gyerekkel — az ember húga, özvegy, neki is egy kis­fia. Volt nagy, kétszobás házuk, tor­náccal, istállóval, volt tehenük, disz­nójuk. Egyszer az öregasszony, már a férje halála után, elkezdett faggatni az örökösödésről. Lehetett, vagy két-három éve. Bo­nyolult dolog volt akkor az örökö­södés. Náluk meg különösen bonyo­lult. A fogadott lánya, kiderült, hogy nem is fogadott lánya, csak olyan nevelt lánya, bevett lánya. Valamilyen ismerősének az árvalá­nya. Törvényesen tulajdonképpen idegen. Mármost, hogy hagyhatná ezekre a házát? Perjog, örökjog, efféle dolgok elég messze esnek tőlem. Büntetőjogász vagyok, mióta az egyetemről kike­rültem, nem is foglalkoztam vele többet és jobban, mint amennyire egy-egy ügyemnél kiegészítőképen kellett. Mondtam a szülőnek, hogy úgy tudom, nagy örökösödési adó van, különösen, ha nem vérszerin­tiek az örökösök. Igen, azt mondja, így hallotta a vejétől is. Márhogy a fogadott lá­nya férjétől. El is gondolkoztam rajta, mennyit változott ezeknek — nem az életük, hanem a társadalmi körülményük: nyilván félnek attól, hogy meghal az öregasszony és nekik örökölni kell a házat. Imádkoznak érte, hogy ne örököljék, hogy meg ne haljon, hogy jó sokáig éljen, mert hiszen az öregasszonynak, ahogy megtudtam, semmije se volt, csak a ház s a fia­talok tartották el. A kis özvegynek udvarolgattam is. Igen, igen, udvarolgattam. Kedves volt és szép s elvágyott ebből a vi­lágból? Innen eredt az egész, mert egy más világból való nőnek, ha a maga világából elvágyik, én, a más világból való férfi, csak érdekeset mondhatok. Azt vettem észre, hogy minden érdekli, ami velem kapcso­latos, mert minden ilyesmi más, mint az ő élete. Ezt csak azért mon­dom ilyen hangsúlyozottan, mert az előbb olyasmiről is szó esett, hogy... (— Jó, jó tudom, — legyintett a körorvos. — Az ilyesmi előfordul. — De nem véletlenül! — De nem is törvényszerűen! — Na, majd mindjárt kiderül.) Szóval, egy tavasszal, mikor oda­mentem, mondták, hogy az öreg­asszony meghalt, a házban már más lakott, az öregasszony eladta a há­zát még halála előtt, mindenki úgy vélte a faluban, hogy jól is tette, a pénzt odaadta a fiataloknak, azok szereztek egy másik, kisebb házat, maradt is pénzük, mikor megláto­gattam őket, még dicsekedve mutat­ták azt is, amit a két ház külön­­bözetéből vettek: ruhát, ezt, azt... sőt, az ember még lovat is vett, tar­talékföldet bérelt, addig az állami gazdaságban dolgozott, meg csíká­­szott, halászott is, most meg önálló lett. Az öregasszony beteg volt egész télen, lázas, kicsit a feje is megza­varodhatott. Kétszer ment rá a mo­csár jegére: először kihúzta a veje, másodszor odaveszett. Mert gyenge jég volt, mindkétszer betört alatta. A falusiak csak csóválták a fejüket: hogy mi az ördögért megy egy beteg öregasszony kétszer is a gyenge jég­re? Hát betegen, lázasan. Fél év múlva aztán elém került az ügy darab, a vő­­s az asszony, a fo­gadott lány. Gyilkosság vádjával. Hogy ők tették jég alá az öregasz­­szonyt. Bonyolult egy ilyen ügy. Mennyi akta, mennyi vallomás. Egyik így, a másik úgy. Mikor aktaként volt először előttem, nem hittem belőle egy szót se. Mit akartak az Öreg­asszonytól? A házat? De hiszen, ha eladta, a pénzt kinek adta volna? Csak nekik. Ahhoz végrendelet se kell, semmi se kell. Közös háztartásban éltek. Hiszen éppen azon gondolkoztam még egy év előtt, hogy lám, milyen jó dolog, az örökösödés megszűnté­vel, nem lesznek egymás farkasai. Hogy, ha a ház öröklésére vártak volna, nyilván várják az öregasz­­szony halálát, így meg... Na, elég annyi, hogy sehogyse ér­tettem. Aztán elém került a vő és az asz­­szony, kihallgattam őket.­­— Ezért küldte ki a gyereket? — kérdezte a háziasszony. — Ezért. — Gondoltam. — Majd meglássuk, hogy gondol­ta-e.) Kihallgattam őket és elmondták az egész gyilkosság történetét. Meg­próbálom úgy elmondani, ahogy tő­lük hallottam. Az asszony csak bűn­segéd­ bűnrészes volt, az ember haj­totta végre. De egyetértésben — és itt nem is maga a végrehajtás ténye a borzasztó, hanem a kigondolásé. Az ember ezt feltette, hogy nagy gondot okozott nekik ez a ház. Ha meghal a szülő, fizethetik az örökségi adót, így szokták már meg, hogy eb­ben a házban laknak, az adója igen kicsi, harminckét forint havonta, ami semmiség egy ilyen szép, nagy tágas házra, istállós, kétszobás házra. Mit csináljanak, ha meghal a szülő? Az öregasszony, mint afféle hatva­non túli öregasszonyok, templomos volt, vallásos, nem is nagyon egész­séges, várta a halált. Ha nem is mindjárt holnap, de tudta, hogy itt már csak haladék minden év, amit még elér, előbb-utóbb csak meghal s hát a gyerekekkel mi lesz? Élet és halál törvénye és a vele kap­csolatos örökösödés törvénye úgy­látszik itt nem olyan diszkrét, nem csak suttogva említhető eset, mert a számomra például döbbene­tes, hogy majd egy évig ezt tárgyal­ták állandóan. Ezzel kelt és ezzel feküdt az öregasszony: nadehát, édes, maga előbb-utóbb úgyis meg­hal, hát hogy csináljuk ezt a ház­ügyet? Hát maga végülis a mi jó­voltunkból él már, vagy tizenöt éve, mióta kedves apánk meghalt, semmit nem hoz már a házhoz, azért, hogy mi itt lakunk, csak nem tarthatjuk magát, hát hogy legyen ez? S nem tudtak megegyezésre jutni, mert a vő azt ajánlotta, hogy adják el a házat, akkor, ha eladják, a­­Pénzt mindjárt felvehetik, mehetnek más, kisebb házba, vagy bérelhetnek házat, vagy akármit. De a ház negy­ven-ötvenezer forintért eladható, hát szabad ezt elmulasztani? Mikor az édes minden nap meghalhat? Itt makacsolta meg magát az öregasszony. Sehogyse akart a házától megvál­ni. Egyre­ csak azt mondta, hogy ő már ebben akar megvénülni. Meghát, hogy halni is ebben akar. Annyira megszokta már. Intézzék az örökséget úgy, ahogy akarják,­­ senki másra nem hagyja a házat, csak rájuk, akármikor végrendele­tet csinál —­ csinált is, kétszer is — amúgyis gyerekének tartja mind a kettőt, a kicsiket meg unokáinak, (úgy gondozta őket, mint a valódi nagyanyjuk), — de a házból ki nem költözik. Idegeneknél éljen? Azt már nem. Meg valahogy érzett talán olyas­mit is, hogy addig valaki ő a csa­ládban, míg megvan a ház. Mert, ha már eladták volna, akkor mi lenne ő? Senki. Ingyenélő, kegye­lemkenyéren élő. Emlegette a nagy­anyját is, hogy az is ráíratta a ke­rekeire a földet, házat még életében s aztán valósággal a szemétdombon halt meg, mert akkor már nem tö­rődtek vele többet. Így történt az, hogy egyszer, de­cember elején, egy-kétnapos kemény, fagyos nap után, mikor a lápon le­hetett már, vagy kétcentis jég, az öregasszony beleszakadt a jégbe. A libák után ment, mert a libák a pa­tak torkolatánál még úszkáltak, ott a torkolatnál még nem fagyott be a víz, hajkurászta őket a jégről, egyre közelebb ment, egyre vékonyabb jégre, beleszakadt Nem volt mély a víz, derékig, ha ért, de jeges, hideg is, az öregasz­­­szony gyenge is, ijedt is, majdnem belefulladt. Csuromvizesen érkezett haza, harmadnapra tüdőgyulladást kapott. (— Akkor mégse gyilkosság — só­hajtott fel a háziasszony. — Várjon.) hatvanon felül, az orvos a fejét csóválta, azt mondta, nincs sok remény. Ezek ettől estek kétségbe. Meghal és oda a ház. Il­letve oda nincs, de fizethetik az örö­kösödési adót. Ki tudja mennyit. Mert az összegnek utána se néztek, hanem fantáziáltak róla s kérdez­ték ettől is, attól is. Az ember úgy mondja, hogy tízezer forintra szá­mítottak és nagyon sokallták. Mel­lesleg nem is lett volna ennyi. Úgyhogy elhatározták, eladják a házat, az öregasszony tudta nélkül. Úgyis meghal. Semmi se kellett hozzá, egy meg­hatalmazás­ — a szülő úgyse igen tudott már írni, legfeljebb, ha a ne­vét leírta, — két tanú, s egy ügy­véd. Egy hét alatt végbement a vá­sár, eladták a házat igen jól, negy­venötezer forintért, az átírásnál kap­tak harmincat, s huszonnyolc nap időt, hogy kiköltözzenek, kiköltözés után a többi tizenötöt, még az ille­téket, adót, minden egyebet is a vá­sárló fizette. Valami helybeli kulák vette meg a házat, megfelelt neki az istálló is, lakás is, a vízhez való kö­zelség is, kihallgatáskor azt mondta, hogy a nagybani liba-, kacsatenyész­tés volt a szándéka. Az öregasszonynak nem szóltak semmit, orvosolták is, míg a vétel meg nem történt, nagy gonddal s aggodalommal, aztán kevesebb gond­dal és aggodalom nélkül — a har­mincezer forintot felvették s az öregasszony meggyógyult. Jó volt a szíve, erős a szervezete, élni is sze­retett volna még, különben is peni­­cilint kapott s úgy látszik ma már a tüdőgyulladás se tartozik a halálos betegségek közé. Az öregasszony tehát felgyógyult. Mikor a láza lement s az orvos azt mondta, hogy most már semmi ve­szély nem várható, akkor megijedtek ugyan, de bizakodtak benne, hogy majdcsak rábeszélik, majdcsak bele­nyugszik, ha már befejezték helyette az eladást. Még abban is, hogy hát­ha visszaesik, aztán hátha mégis meghal. Mert nyugtalan volt gyó­­gyultával a szüle, egyre fel akart kelni, fel is kelt olykor-olykor, az unokáknak bodagot sütött, lángost zsírozott kenyérsütéskor s persze minden felkelés után rosszabbul lett kicsit. Nem is bánták, hogy fel-fel­­kel. Bolond vénasszony, hát ha ma­ga keresi a bajt... De aztán annyira jól lett, hogy már nem is maradt az ágyban. Látták, hogy nincs mit tenni, életben ma­rad, hát az ember elkezdte neki ká­véskanalanként beadni, hogy így, meg úgy, a házeladás. Hallani se akart róla. Nem, nem , most meg éppen nem. Olyasmit mondott, hogy lám, ha eladták volna az ősszel a házat, ő idegen házban biztosan belehal eb­­be a betegségébe. Mert ő nem is tudna már más házban élni, mint ebben. Hogy hagyják őt már halá­láig ebben élni. Hiszen majdcsak lesz valahogy. Az idő pedig, a huszonnyolc nap, telt közben. Két hét és ki kell hur­­colkodni. Aztán már csak egy hét. Kicsit engedett az idő, a szülő annyira jól lett, hogy a házból is kijárt, a libák is kijártak... — mondta a há­ziasszony és felállt fehér arccal Most már el tudom képzelni. — Nem, azt hiszem nem tudja el­képzelni. — Ugyan — hördült fel a körorvos és idegesen tépegette a bajuszát. — Mi van itt még elképzelni való. Megint beszakadt alatta a jég... — Nana ... nem csak úgy besza­kadt ... — Hát beszakították. — Nekem elég volt — mondta a háziasszony és kiment. Mire be­jött, az ügyész már elmondta a tör­ténetet végig. Sok már valóban nem volt hátra. — Az öregasszony kiment a libák után, ráment a jégre, az ember ész­revette, utánament s ott a jégen el­mondta neki a házeladást. A szülő átkozódni kezdett, — az ember azt mondta, hogy ha egy szót szól, in­kább a jég alá veszti mind a kettő­jüket. — Hát veszejts, mondta az öregasszony. S az meg­ morogva, ne­kidühödve addig tologatta a be nem fagyott patakmeder felé, míg besza­kadt a jég, beleestek mindketten. De mondom, nem volt mély a víz, csak derékig. — S otthagyta? — kérdezte az erdész. — Otthagyta volna, ha az öreg­asszony nem kiabál. De kiabált, se­gítségért kiáltott, s akkor a víz alá nyomta a fejét, a víz alá elébb, az­tán a jég alá, betuszkolta egészen a nádtorzsek alá... aztán hazament csuromvizesen, hogy nem lelte meg. A segítségkiáltást mások is hallot­ták, az ember csuromvizes volt, ő mentette volna, az öregasszony egy­szer már belesett a jégbe.­.­. — És a felesége? (Folytatás a 6. oldalon) Sarkadi Imre 3ÉG ALATT,NfÍD ALATT Irodalmi Újság 5

Next