Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-06 / 23. szám - Garai Gábor: (9. oldal) • könyvkritika •Savanyú tej mézzel. Csohány Gabriella riportkönyve bulgáriáról (Kossuth) - Győrfi Gizella: (9. oldal) • könyvkritika • Philippe-Jean Hesse mesesorozata: Noé bárkájában (Bibliotheca) - Uitz Béla: rézkarca (9. oldal) • kép - Rákai István: (9. oldal) • könyvkritika • Justh Zsigmond regénye: Fuimus - Nyerges András: Szemhártyánkon: a rend (9. oldal) • vers

Savanyú tej mézzel CSOHÁNY GABRIELLA RIPORTKÖNYVE BULGÁRIÁRÓL Volt idő, amikor oly módon akartuk megbecsülni Csohány Gabriellát, hogy a költészetét illető, sok tekintetben jogosan bíráló észrevételeinket nagylekűen elhalgattuk; aztán volt idő amikor nyíltan kimondva, vagy csöndes megjegyzéssel (s ez utóbbi volt a rosszabb) költőmunkásságának indokolatlan semmibevevése dívott. Nem tudni, melyik volt a nehezebb megpróbáltatás, de az biztos, e két szélsőség ilyen egymásután-következése iszonyú próbára tesz minden íróembert, s iró asszonyt talán még inkább. Szigorú önismeret és erős emberi, eszmei tartás kell ahhoz, hogy valaki — torzító tükörképek ilyen kereszttűzében — hivatása hitében megálljon; s immár emberség, hivatás és világnézet tiszta összhangjának bizonyítéka, hogy Csohány valóban megállott ebben a hitben. Bizonyára nehéz harcot vívott, de a — Savanyú tej mézzel tanulsága szerint — jobb szó lett általa: eszközeivel fölényesebben bánik, feladat és meggyőződés összeforrottsága már elvétve sem lazul meg a szándék küszöbén, hanem műben és hatásban egyaránt láttató és meggyőző erővel van jelen, s művészi kelléktára irigylésreméltó értékkel, jóízű, egészséges humorral gazdagodott. Talán vitatni lehet, hogy mi jogon feszegetem itt az író fejlődésének kérdését riportkönyve ürügyén, hiszen valószínűleg melléktermékről van szó, nem ez az ő elsődleges műfaja, s a vállalkozás a maga nemében sem nevezhető nagyszabásúnak. De: egyrészt úgy látom én, hogy ezek a bulgáriai mozaikok nagyon is beilleszkednek egy lírikus övijébe (s nemcsak a közlés módja, de amolyan rendszerezettebb költői anyaggyűjtés értelmében is), másrészt meg, ami a vállalkozás méreteit illeti, azt tartom, hogy fölfelé halad az, aki, ha dudás és különb dudás akar lenni, sőt talán egy egész zenekar (v. ö. nagykompozíció) vezénylésre készülődik, megtanul fuvolán is játszani, kivált, ha ezt olyan szépen teszi, hogy füvek és virágok megindulnak s erdei vadak felvidulnak hallatán. Zamatos ízelítő Bulgáriából — így jellemezhetném röviden a könyvet. Erre utal a cím is: Savanyú tej mézzel — alig tudom elképzelni s mégis szinte számban érzem az ízét. A műfajjal kapcsolatban eszembejut, hogy érdemes volna elgondolkozni riportkönyv-termésünk az utóbbi időben tapasztalható örvendetes fellendülésén. Mintha nagyszabású leltározás tanúi volnánk, számos fiatal írónk sietős gonddal igyekszik pótolni azt — a modern irodalomban (lásd: 20-as, 30-as évek népi mozgalma) úgy látszik nélkülözhetetlen alapvetést, amit éveken át elhanyagoltunk, vagy nem végeztünk elég könyörtelen realizmussal. Úgy tetszik, hogy az irodalmi riport tág határai között sokféle iródalkat elhelyezkedhetik: művelői egyikétmásikát a szociográfus, oknyomozó alaposság, megint másokat a korszerű morális kérdések boncolgatása jellemzi. — Csohány Gabriella riportjainak megkülönböztető vonása az impresszionisztikus líraiság. Mint a cím „ízlelgetésénél” már utaltam rá, teljességre nem törekszik ez a riportsorozat. Ezért azonban kárpótolja az olvasót az igazmondás felelősségtudatának jellegzetesen költői attitűdje: csak arról beszél a szerző, amit maga látott, hallott, vagy átélt. Úgyszólván valamennyi írás megszerkesztésének logikája pontosan a megfigyelés és élménnyé válás szubjektív lelki folyamatát követi. Elmondja, hogy megnézte Kolarovgradban Kossuth lakóházát, Szvistovban a „partizánélet múzeumát”, végighallgatott egy mohamedán istentiszteletet, s utána azt is, hogy mindezek miféle benyomásokat tettek rá, milyen gondolatokat ébresztettek benne, milyen irányba terelték kíváncsiságát. S így, szinte észrevétlenül, „száraz” tárgyi ismeretek is birtokába jutnak a mosolygó, fejcsóváló olvasónak. Megtudjuk, hogy a bolgárok Kossuth emigráns társaitól tanulták a színművészetet, megismerünk néhány jellegzetes népi embertípust, olvashatjuk a neszeberi templom felépítésének „hiteles” legendáját, értesülést szerzünk a bulgáriai cigány-kultúrpolitikáról s arról, hogy a Szófián átcsörgedező erecskéből a hegyekben felduzzasztott vízmennyiséggel hajózható csatornát varázsolnak déli barátaink — s mindezt nem azért tudjuk meg, mert a módszer vagy a tárgy így követelné (hiszen az élmény közvetítés módja teljesen önkényesen csapongó) hanem azért, mert riporterünk történetesen olyan sajátos (t. i. marxista) gondolkodású ember, akit a kapott impresszió varázsa nem e varázslat felszínes ecsetelésére, hanem a dolgok történetének élénk — sokszor kedvesen szeszélyes vagy szertelenül kiváncsi — kutatására sarkall. (íme: régi recept és új mondanivaló találkozásának lehetősége, megfelelő szubjektív feltételek mellett — akár beillenék Erdős László kortárs-beli tanulmányának példatárába.) Az átélés folyamata az átélés történetének eredeti időrendjét követve — mintha az író emlékezetébe magnetofon-szalag rögzítette volna — itt játszódik le előttünk a könyv lapjain többnyire igen szórakoztatóan és szellemesen, valamely asszonyt közvetlenség olyan bájával, amelynél tudományosabb vagy tárgyilagosabb módszert talán ajánlhattunk volna a riporternek, de hatásosabbat aligha. Meggyőzőbb, emberileg hozzáférhetőbb ez egy mázsa prospektusnál, statisztikánál, oktatófilmnél, s mondanivalója jótékony táplálék azok számára, akiket megbecsülés és szeretet szálai fűznek minden ország népéhez s e népek kultúrájához, de hideg ülőfürdő krónikus sznobok számára, akik a megbecsülésben kivételt tesznek és érdeklődésük méltó tárgyát csak a 19. hosszúsági foktól Nyugatra vélik megtalálni. Mondtam az elején, hogy Csohány Gabriella könyve nem törekszik teljességre, no de azért szólhatna valamit a céhbeliekről s a céhbelieknek is. Annál is inkább, mert írók, irodalmi nézetek, viták, irányzatok problémája manapság a legszélesebb olvasótömegek előtt is számíthat akkora érdeklődésre, mint egy táj vagy egy templom. De végülis a könyv meglevő értékeit — lazán összefüggő mozaikokról lévén szó — nem csökkenti az, ami kimaradt belőle. Méltánylást érdemel a riportok egységes hangja, kiforrott, finom nyelvi hatásokra is érzékeny stílusa, emlékezetes az itt-ott fölszedett s különféle apropókra elmondott történetek csattanós, anekdotázó derűje és különösen figyelemre méltó a „Különös történet” c. írás, mely műfaja szerint nem riport, hanem novella s mint ilyen — egy szerelmes asszony jól sikerült lélekrajzában — új, eddig kevéssé ismert oldaláról mutatja be, igen kedvezően, az írónőt (Kossuth Könyvkiadó) GARAI GÁBOR NOÉ BÁRKÁJÁBAN PHILIPPE-JEAN HESSE MESESOROZATA O, unalmas nálatok Mily unalmas nálatok, Állatok, Állatok, Állatok, Csau-Csau. . . így zengedez az állatok dalárdája a bibliai vízözön kellős közepén Noé bárkájában. S aki szóra és dalolásra bírja az állatseregletet nem más, mint egy vidám, nagyon tehetséges, 11 éves francia kisfiú, Philippe-Jean Hesse. A magyar közönség először találkozik nevével, pedig Párizsban nemcsak a rádióban, hanem különböző lapokban is szerepelnek riportjai, novellái és zenei kritikái. Ismét egy csodagyerek, gondolkodik el az olvasó, de a kritikus sietve leszögezi különvéleményét. Hesse nem csodagyerek a szó elcsépelt értelmében, még csak nem is valami irodalmi csodabogár. Hiszen melyik kisfiú nem rajzol szívesen kackiáss bajuszt a legjámborabb angyalarcra? Lényegileg a kiss Hesset is ilyenfajta ihlet késztette arra, hogy a legtiszteletreméltóbb bibliai mondákat különböző állatokkal meséltesse el és értékelje. Ami megkülönbözteti őt hasonló korú pajtásaitól, az a tehetség, a meglepően tömör kifejezőkészség, sajátos lényeglátás és a gyermeki naivitás összeolvadása a legszúrósabb gunyorossággal. A Noé bárkájában tulajdonképpen mesék sorozata, amelyet egy kerettörténet fűz egybe. A keret: a vízözön, amikor is Noé bárkájában az állatok ingerülten civakodnak, mert nem tudják mivel agyonütni az időt. Végül mentőötletként elfogadják a krokodil javaslatát és elhatározzák, hogy minden állat elmeséli a maga történetét. A kígyó paradicsomi kalandját mondja el s kiderül, hogy puszta udvariasságból hozta le Évának a tiltott almát. A ló Absalon bibliai történetét meséli — természetesen lószemszögből. Dániel históriáját, a legilletékesebb, az orosz- írán mondja el, s megtudjuk, hogy csupán a gőg tartott ék vissza a hős próféta felfalásától. „Én király vagyok nem pedig emésztőgödör ... Amitől meg akartok szabadulni, idedobjátok elém, hogy faljam fel... Éhségsztrájkba kezdek...” A cethal pokoli hasgörcseit és rettentő hascsikarását panaszolja el, amikor Jónás beúszott a gyomrába. Szomorú esemény vet véget a mesék sorozatának: a galambról ugyanis kiderül, hogy a saját kabinjában — cserépben — nevelt olajágat hozza el a gyülekezetnek, végképp megunva Noé makacs szekatúráját. De minden megoldódik, szárazföldet érnek, a szöcske gúnyos megjegyzé- se szerint: „Noé fölfedezte Amerikát.” A történet befeje- zésekor Hesse még egy utolsó fricskát ad az áhitat- nak, amikor Noét a rádiószobába utasítja, hogy közölje vele az egybegyűlteknek szóló fontos hírt: „Egy kisded születése ügyében táviratoztak Sürgősen kéretik az ökröt és a szamarat!” Mi ez? Lehetséges, hogy egy tizenegy éves kisfiú — teljesen megőrizve naív báját — ennyire tudatosan a dolgok mögé lásson ? Hiszen e rövid ismertetésből is kiderül, hogy az ő kacagtató fintorai között megbúvó okosság akárhány felnőtt ítélkező felnőtt fölé emeli őt. Tehetsége, sziporkázó szelleme pedig ezen túl is magával ragadó. De a legnagyobb varázsa, hogy ebben a gyerekes mesevilágban — mert kétségtelenül az még — már fel-felcsillan a tiszta értelem, a tudatos ítélkezés magabiztossága is. Ezért lopta be magát a kis Hesse könyve nemcsak a gyermek hanem a felnőtt olvasók szívébe is. És nyilván ezért vállalta Jean Effel is az első olvasás után a kote* illusztrálását. (Bibng*1 Könyvkiadó) GYÖRFI GIZELLA Uitz Béla rézkarca. A máig egyetlen teljes modern magyar irodalomtörténet, a Szerb Antalé, nagyon kurtán-furcsán bánik el Justh Zsigmonddal. Hoszszú és szellemes csevegést szentel annak, hogyan próbálta — hiába — megteremteni a ferencjózsefi Magyarországon az irodalmi szalonok divatját; pár mondatot szán arra, hogy „parasztjaival — ugyancsak eredménytelenül — nyílttéri színielőadásokat tartott klasszikus műsorral”, Írói munkásságáról azonban csak egyetlen mondatot közöl: „Mint regényíró még nem emelkedett ki a műkedvelőségből, mikor a halál fiatalon elragadta.” Van igazság ebben a kegyetlen mondatban, mint Szerb Antal majd minden megállapításában, de úgy látszik, könyvkiadásunk nem ért vele egyet, hiszen nemrég jelent meg Justh legjobbnak tartottkönyve, a Fuimus. A cím lefordíthatatlan, tömör latinságában értelmes igazán voltunk, de perfektumban, befejezett múltban. 1895-ben a nagyon is elevennek látszó, magyar földbirtokos arisztokráciáról ítéletet mond ezzel az író, maga is földbirtokos a Békés megyei Szentetornyán. „Az a neved, hogy élsz, s halott vagy.” — Ezzel a bibliai mondattal lehetne legpontosabban visszaadni a Fuimus szót. Az olvasó meggyőződhet róla, hogy milyen pontos ez a cím: az egész regényből ez a mondanivaló süt, s minden szereplő külön-külön is ezt szimbolizálja. A kiélt, az „elfáradt”, a sok rokonházasságtól biológiailag megrokkant, idegileg haszontalanul „túlfinomult” figurák egész sora vonul el a regényben az olvasó előtt, még a rusztikusan egészségesnek tűnő szereplők is csak ezt a „túlélt” állapotot festik alá erősebb színnel, mert egészségük kívülről jön: paraszti beütés bennük. S még egyes szereplők viszonylagos egészségét, normálisságát is az jelzi, hogy élőholt állapotukat analizálva rendszerint Justh csodálatos „oltószeréhez”, a romlatlan paraszti őserőhöz jutnak el. A magyar paraszt egyébként a regény szerint legjobb tulajdonságaiban a magyar nagyúrral rokon: „egyenes, büszke, önérzetes”. Hibái viszont: „hiúság, visszavonás, hivalkodás — de sohasem a ravaszság, az alattomosság, az érzékenykedés. Ezeket a tótoktól szedtük fel...” De nehogy többet és mást állítsunk az íróról, mint amennyi volt és ami lehetett. A nagyműveltségű és emberséges gondolkozású fiatal földbirtokos nacionalizmusa naív, mint ahogy parasztjait is naív szemmel látja. (A regény cselekményének jórésze szlováklakta felvidéki tájon játszódik; a Tisza mentén földbirtokoskodó fiatal arisztokrata ugyanis féltestvérével sorra látogatja felvidéki rokonait, ezért esik olyan sok szó a „tótokról”.) A Szépirodalmi Könyvkiadó FAIMUS JUSTH ZSIGMOND REGÉNYE ezt a regényt nemcsak azért adta ki újra, mert Justhnak ez a legjobban megírt műve, hanem azért is, mert társadalmi mondanivalója is ennek a legtisztább. Parasztokról ennél szebbet is írt Justh, egy kritikusunk félmondatban szemére is veti a kiadónak, hogy miért nem a „Gányó Julcsá”-t adták ki inkább. De az író fő mondanivalója: a magyar földbirtokos osztály dicstelen végromlása, s ennek szimptómáit (igaz, eléggé önmagukban) olyan pontosan viszszaadja a regény, hogy sokszor Mikszáth írásai sem hívebben. A műkedvelőség vádja azonban mégsem légbőlkapott. Nemcsak a paraszti alakok túlromantizált, egyáltalán nem valóságos ábrázolása mutatja ezt, hanem például az arisztokrata mellékfigurák is, amelyek mind sokkal jobban vannak megírva a főalakoknál, mert az író naplójának lapjairól jóformán változtatás nélkül kerültek a regénybe , mint Benkő László hosszú, alapos, bár nem túlságosan népszerű tanulmányából értesülhet az olvasó. Igaz, az átlagolvasót ez aligha zavarja. Annál inkább észreveszik azonban, hogy nyelvileg, a cselekmény bonyolításában, bizonyos úgynevezett írói „trükkökben” sokszor avult szerző már Justh, hogy például a párbeszédei többnyire mesterkéltnek hatnak, különösen az ugyanezzel a korral és ilyesféle figurákkal sokszor dolgozó Mikszáth szövegéhez képest. Ma Magyarországon a teljes hozzánem értés, a műveletlenség, az ügyetlenség, a nyelvi megformálatlanság jegyei tapadnak az irodalmi „műkedvelő”, a dilettáns kifejezéshez. Justh ilyen értelemben semmiképpen sem dilettáns. De ha a vérbeli író és az írással próbálkozó műkedvelő szerző között ott keressük a különbséget, hogy ki mennyire képes élményszerűvé formálni azt, ami nem közvetlen élménye, vagy éppen nem is élménye a szó hétköznapi értelmében, akkor bizony mintha igaza lenne Szerb Antalnak. A Formus mai olvasói nem egy helyen kissé régimódinak, „lassúnak” találják majd a regényt (ilyenkor éppen a nagyműveltségű dilettáns szövegét olvassák). Legtöbbször mégis élvezni fogják, különösen kitűnően megrajzolt, népes arisztokrata-galériáját, ezt a különctől a bolondig mindenfélét bemutató képsorozatot, amely — ha naplóból van átvéve, ha nem — már feltétlenül írói látás és láttatás terméke, s bizonyság rá, hogy a századvégi fiatal földbirtokosból jelentős alakja lehetett volna a magyar irodalomnak, ha meg tud szabadulni osztálykorlátaitól, amelyek írói látását is lezárták a földbirtokos osztály szemhatárán, de főként sokra vihette volna, ha nem hal meg fiatalon, s ha rövid életében nem kell rengeteg energiáját arra fordítania, hogy halálos tüdőbetegségével — hiába birkózzék. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957.) RÁKAI ISTVÁN NYERGES ANDRÁS: Szemhártyánkon: a rend Mögöttünk apró, tejfogú évek topogó, csöpp sora áll. Gőzölög friss zsömleszemük, csigolyáik fehér csillagsorán végigfut a nyár. Parány ökleik tárnak előre minket, folytatást követel a múlt — a csendet is kell játszani annak aki magában kifeszítette a kékhegedűhúrt, akiben már visszhangzik az ég, és száján rémült vihar a szó — üzen a távolság, mennie kell, mert rádióaktív sugár a tett és villanyozó. S már nemcsak a sejtek, nemcsak tüdő, vese, gyomorral fertőzöttek belül, de estéi és reggelei is tele vannak vággyal, céllal, okokkal. — szemhártyájára feszül a rend, és kezében szirmát tárja a tudat — blúzát nyitja neki a lövő, s a nehéz órák is felényújtják mélyvörös ajkaikat. Nyurga gondolatunk felszáll mint nyílegyenes rakéta — a kigyúrfszemű végtelenség figyeli suhogva merre tart, és mikor ér el a célba?