Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-26 / 39. szám
Giordano Bruno máglyája körül A munkásság és a városi szegénység különböző negyedekben, elszórva él Rómában. Nagyobb tömbben csupán a Trasteveren és jórészt még azon a tájon, ahol most lakom. Szállásom vidékén töményen él a történelem, s a halhatatlan kövek között ott lüktet az új, a lakosság többségét alkotó munkásság növekvő ereje folytán: a hatalomra törő jövő. Midőn Ady Endre Rómában járt, megfordult ezen a tájon is, ugyanúgy, mint túl a Teveren. Észak-Olaszország nagy ipari városaiban már régen szervezte ekkor sorait a munkásság. De a főváros proletariátusa még öntudatlanul, a felemelkedés reménye nélkül élte életét. Viszont ma már Róma lakosságának több mint tíz százaléka szervezetten harcol a munkásosztály győzelméért, Olaszország függetlenségéért, a demokratikus szabadságjogokért és a békéért. Döntő csatákra izmosodó erejét nemegyszer megmutatta már; pár esztendővel ezelőtt is, midőn a községi választásokon csupán a szociáldemokraták árulása akadályozta meg, hogy baloldali városvezetést nyerjen Róma. De megmutatja erejét a római munkásosztály esztendőnként, minden május 1-én, midőn 200 ezret meghaladja a száma azoknak, akik felvonulnak a Piazza del Popolora, a világ dolgozóinak ünnepén. • Lakásomtól néhány lépésnyire van a Farnese-palota, melynek egyes kövei Michelangelo lángelméjétől ihletettek. Szomszédságomban terül el a Campo de Fiori, a Virágok tere, ahol Giordano Bruno lelte máglyahalálát. A tér házainak egyikén ma is látható az erkély, amelyről megelégedetten figyelte az akkori pápa minden idők egyik legnagyobb olasz gondolkodójának elhamvadó tagjait. A tér közepén szobor áll — Bruno szobra —, azon a helyen, ahol több mint 350 évvel ezelőtt elégették. Körülötte — Giordano Bruno szobra körül *— jellegzetes itáliai hangulat, 1— nap mint nap nyüzsög a piac. Sátrakban és bódékban gyümölcsöt, jegygyűrűt, sajtot, karperecet, textíliát és mindennemű csecsebecsét kínálnak az árusok. A térbe torkolló utcácskák szögletében modern autók. De az évszázados nyomorúságról árulkodó házakat itt is zsinórok kötik össze. Ruhanemű szárad rajtuk. A szegényes fehérneműk tarka sokasága lobogóként hirdeti, hogy milyen társadalmi osztály tagjai élnek e házakban. Az egyik közeli terecskén falitáblán olvasható az olasz párt napilapja, az Unita. Midőn először megyek erre, Hruscsovék magyarországi látogatásáról ad hírt az újság. Egy utcácska sarkán, az első emelet magasságában, oxidálódott arany keretben Szűz Mária-kép. Mellette vászon függ, kifeszítve a szemben levő ház faláig. A vásznon az olasz kommunista párt jelvénye, s a jelvény mellett — a választások előtti hetekben vagyunk — felirat: Szavazz a kommunista pártra! Szállásomról távozva és hazatérve, mindennap figyelem a környéket. S miként most, — a Szűz Mária-kép mellett a kommunista párt választási agitációját —, látom a megcsontosodott régit és szomszédságában a fiatal erővel növekvő újat. Reggeliző helyemen, ahol — furcsán hangzik a hazai fülnek — kommunista a tulajdonos és minden alkalmazott, környékbeli szegények isszák 30 líráért a reggeli feketét. A törzsvendégek jól megnézik a bevetődő ismeretlent, akinek 20 lírás briósza is telik a feketéhez. A Campo de Fiorin is ritka a gazdag külsejű vásárló. A papok pedig, ha reggeli misére mennek errefelé, szellemek módján suhannak át a Campo környéki szegények között. Régen tudomásul kellett venniök — ha belenyugodni nem is tudnak —, hogy az ősi Róma proletár lakói között politikai tekintetben nincs többé szavuk. Magyarország tegnap és ma Egyik nap, midőn szokásos reggeliző helyem felé tartok, egy kisfiú siet el mellettem, öltözete ünnepélyes, hosszú nadrág van rajta és finom nyakkendő. Kezében az imádságos könyv sejtteti, hogy misére megy. Váratlanul megáll, hátrafordul és megkérdezi, hány óra van? Nyilván még van ideje, mert hozzám csatlakozik, és miként a felnőtt olaszok, tüstént beszédbe elegyedik velem. — A bácsi milyen nemzetiségű? — hangzik idegen kiejtésem hallatára a sztereotip kérdés. Válaszom nyomán felcsillan a szeme. De engem még most is verejték jár át, midőn leírom. A tíztizenkét éves gyerekben kerepelni kezd a reakciós nevelés gépezete: — Ugye, bácsi, maguk azok, akik harcoltak az oroszok ellen? — Mit feleljek? Hogyan reagáljak? Mennyit érhet itt el bármilyen felvilágosítás? — De mégsem tudom megállni — talán csak válaszára vagyok kíváncsi —, hogy ne mondjak legalább ennyit. — A magyar hazafiak az ellenforradalmárok ellen harcoltak. — A gyerek néz reám, értetlenül, megdöbbenve. Valamiféle konfliktus játszódik le benne: — Nem értem — mondja —, papám gyakran szokta dicsérni a magyarokat, hősiességükért. — S most, mintha megvilágosodnék benne valami: — Csak nem kommunista a? ... — És a „bácsi”-t már nem is meri kimondani. Talán az egyházi átok kardját vélte feje fölött csüngni, mivel az ördöggel, velem cimboráit. Köszönés nélkül ijedten szaladt be a közeli templomba. A 20-as, 30-as évek fordulóján dialektikus fotókkal ábrázoltuk volna azt a párhuzamos képet, amelynek egyik oldalára az olasz gyerek figurája kívánkozik, a másikra pedig az a jelenet, ami röviddel ezután, kávézó helyemen tárul elém. Mint rendesen: munkások, szegény emberek isszák a reggeli feketét. Egyikmásiknak ott van a kezében a párt reggeli napilapja. Midőn a blokkot váltom, a tulajdonos megkérdezi: — Olvastam-e az Unita mai vezércikkét? — S máris kezembe nyomja a lapot. A vezércikket Giancarlo Pajetta írta, címe: Magyarország tegnap és ma. Egy-egy mondatfoszlány él már csak emlékezetemben a cikkből: Magyarország példája — ilyenféle gondolatokkal foglalkozott Pajetta — maga is nagyszerű bizonyítéka a szocializmus erejének. 1956 októberének tragikus magyarországi napjai szemnek és fülnek egyaránt a katasztrófa képzetét keltették. A rombolás, amit az ellenforradalom ebben az országban véghezvitt, ilyen rövid idő alatt csak szocialista országban volt felszámolható. Hasonló jellegű pusztítás egy kapitalista országot hosszú esztendőkre megbénított volna. A népi demokratikus Magyarországon azonban alig kellett egy esztendő ahhoz, hogy 1956 októbere elsüllyedjen a múltban. Hogy a szocializmus építésének epizódjává váljék, nagy tanulsággal járó epizóddá, elsősorban a magyarok, de a világ minden kommunistája számára. A cikk olvasása közben, ahogy feketémet kavargatva feltekintek, látom, hogy a kávésbolt minden szeme rámtekint. Nem először találkoztam most a nyugati kommunista szemek reflektorsugaraival. Ezekben a kávé gőzénél melegebb tekintetekben benne lüktet a szocializmus győzelmének hite, a szocialista ország fia iránti szeretet, és a proletár nemzetköziség testvéri ölelése. Az Unitát visszaadom a kávéfőzősnek, Vállából kiinduló mozdulattal másodperceken keresztül rázza a kezemet. Barátok között Még a repülőgépen lehetett — talán az Alpok fölött —, midőn elhatároztam, hogy sorra járom újra Róma legnevezetesebb műemlékeit. De ahogy belekerültem az élet sűrűjébe, már elhatározásomon mosolyogtam Megérkezésem pillanatától úgy megyek a jól ismert utcákban, mintha utoljára nem is nyolc esztendővel ezelőtt, hanem tegnap és tegnapelőtt is erre jártam volna. Egyik este, vacsorára menet barátaimmal, a Pantheon térre fordulunk be. Mintha csak az imént lett volna, midőn hétről hétre erre csatangoltam, mint Kipling macskája egyedül, minden alkalommal elkanyarodva innen kedves római teremre, a Piazza Navonára. Milyen öröm volt annak idején, midőn a nagy orosz írót olvasva, rábukkantam, hogy kedves tartózkodási helyemet a „világ legszebb teré”-nek nevezte Turgenyev. Ez időtől fogva — mintegy Turgenyev tiszteletére — a Rózsa járt mindig emlékezetemben a Piazza Navonán, a Költemények prózában egyik legszebb fejezete. Nem volt szükség Rómában tervszerű műemléknézésre. Keresés nélkül is beléjük botlottam. Hiszen el lehet-e kerülni a Campidogliót, Marcus Aurelius szobrával, a Colosseumot, a Fórumot, a Via Appiát, és minek folytassam tovább. A tervszerűtlenül elém villanó műemlékek, de az utcák és a terek is — hiszen ezek is műemlékek ebben a városban — mindig újabb és újabb meglepetést szereztek, mint az újra olvasott Dante, Shakespeare, Tolsztoj vagy Gorkij. • De nem volt mindig ez így. Midőn először jártam Rómában, szinte védekeztem a műemlékek szuggesztió veszedelme ellen. Távol akartam tartani magamtól minden olyan elragadtatást, ami akár csak egy hajszálnyi rokonságot támaszt köztem és a sznobok között. — Gyönyörű keret — mondottam magamnak és másoknak —, csodálatos díszlet. És ki az, aki ne becsülné meg a díszleteket, minden színjátszás kellékeit? — Szavaimból lebecsülés áradt; szinte átadtam Róma múltját, műemlékeit, minden szépségét az amerikai, az angol, a német és más turistáknak. Furcsa módon elválasztottam a jelent a múlttól, az életet a környezettől, a hagyományokat a jövendőtől. Az olasz nép életét akartam megismerni — különös elképzeléssel —, szinte kiszakítva abból, amiből kinőtt és, ami körülveszi. Több mint kilenc évvel ezelőtt történt, talán három hónapi római tartózkodás után, midőn rádöbbentem az itáliai réginek, a hagyományoknak döbbenetes erejére. Saját szemeimmel láthattam és füleimmel hallhattam, a jövőért harcoló jelen belefonódását a múlt örökségébe. S. T. egy hetet töltött Rómában. Forró júliusi délutánon kalauzoltam Róma nevezetességei között. A Colosseum Konstantin diadalív felőli oldalánál álltunk meg az autóval, vagy kétszáz lépésnyire a bejárattól. Ahogy a hatalmas falak felé haladtunk, akkor döbbentem rá, hogy ezek a méretek befolyásolják még járásunk ritmusát is. Más ritmusban mentünk a közel kétezer éves falakhoz közeledve, mint korábban, más helyén a városnak. Csaknem elértük már a Colosseum bejáratát, midőn ismerős dallamok szűrődtek ki a falak mögül. Járásunk ritmusát nem kellett megváltoztatni. A dallamok hangja nélkül is annak ritmusára jártunk, öt-tíz lépéssel a bejárat előtt, megilletődötten álltunk meg. Bent a Colosseumban, az i. u. I. század végén épült lelátón, ifjú kommunisták tartottak gyűlést. A fiatal ajkakon forradalmi induló zengett. A milánói munkások indulója dübörgött odabent, a császárkori Róma tömegeinek hangjánál ércesebben. (Gábor Andor fordításában idézem): Nézd a mi hadseregünket, a büszkét! Itt jön a fegyveres munkás csapat, Tűzzel, erővel tölti be tisztét, Ércből az ökle, a lépte szabad. Hadi jele kalapáccsal a sarló, S vörös zászlaja, mely mögött lép. Elszánt a nép! Marsol a munkás-gárda, Adni bőven drága vért, Küzdeni végső nagy csatát Az elnyomottakért. S. T. nem tartozik az érzelgős emberek közé. A proletár forradalomnak nem egy csataterét végigjárta. A nagy darab ember a Colosseum bejárata előtt maga is úgy állt, mint egy kolosszus. Vállamra tette a kezét és csak ennyit mondott: — Irigylem az olasz népet, s irigylem az olasz pártot. A Múltat és a Jövendőt... A Colosseumban felhangzó forradalmi induló hangjainál értettem meg, hogy Olaszország műemlékeihez igazában csak nekünk van közünk. Mi, a világ felszabadult, vagy a felszabadulás útján járó emberei, őrizzük a folytonosságot azokkal a hajdani rabszolgákkal, akiket Titus császár — és megannyi Titusok — a világ minden tájáról Rómába hajtottak, akik hordták a követ, a márványt és keverték a maltert a Colosseum és más csodálatos kolosszusok építéséhez. És mi folytatjuk kőben, betűben és az élet minden területén azt a munkát, amit a haladó gondolat létrehozott a múltban. Ekkor világosodott meg előttem az, amit Ady Endre oly zseniálisan fogalmazott meg a Nép tere fölött a Pincien: „...a korláttalan ember a Múltat s a Jövendőt szereti.. az az igazi ember, aki a Múltat és a Jövendőt egyformán szereti." Mit magyarázzam tovább? Itáliában, a szocializmusért folyó harcnak ebben a távoli provinciájában, a Colosseum alatt, a proletár nemzetköziség szelleme döbbent elém és azután szinte nap mint nap találkoztam vele. Egy ilyen találkozásról — a kávésboltban történt jelenetre gondolok — szóltam már, most a colosseumi emlék után, hadd beszéljek még egy emlékemről. Talán fél évvel a Colosseumnál lejátszódott jelenet után lehetett: a nyugati tengerparton haladtam Róma felé. Egy tengerparti kis helységnek, Cecinának a főterén zárlatot kapott az autó dudája. A gépkocsivezető hiába igyekezett szerszámmal, ügyességgel, tíz percen keresztül sivított a duda, mint valami sziréna. A szirénasivítás-szerű dudálás a helység apraját nagyját odacsődítette az autó köré. Egy öreg ember, hogy, hogy nem, megtudta , és néhány másodperc alatt tájékoztatta a népet —, hogy magyarok vagyunk. — Magyarok, kommunisták! — hangzott susogva szájról szájra. A hír valósággal tűzlbe hozta a cecsaiakat. Az öregember elébem állt, mint egy szószólóként és miként a többiek, mosolygó szemekkel nézett reám. Másodperceken keresztül csak nézett és mosolygott. Majd váratlanul megölelt. A szemeiből patakzó örömkönnyeket még ma is ott érzem az arcomon. FEKETE LAJOS: MELEG FÉNY Alig serdültél és egy érett asszony rádterítette öle melegét. Nem engedte, hogy ficánkos kamaszkor ábrándjai közt kószált szerteszét; Őrzött magának, mígnem férfi lettél; s ha dajkáltak is más és más karok, a messzi múltból rádsüt a meleg fény, s hűlő tested is ezzel takarod.. 3 - KÉT FRANCIA KÖLTŐ JACQUES GAUCHERON: cAz tlt ül/Ágerul Nincs pillanat Megindítóbb és komolyabb Mint mikor felvont vitorlába A gyors szél belekap Nincs pillanat Borzongatóbb világosabb Mint tavasszal az első Levélke sarjadása Nincs pillanat Mely szivedre üt oly csodát Akár a pirkadati perc ha Kék színbe fordul a világ De pirkadatnál inkább és jobban a levélnél És forróbban a szélnél és jobban mint vitorla Hevít ha összeér az ember és a sorsa A perc, mely kisimítja pillánk A bizonyosság hajnala szemünket könnybe vonja A tekintetek mélyén Az igazság helyére álltam sok jókedvű szem a ragyogó pupillák Harmatos kertek élő virágaként kacsint rád Roppant nyaláb Nefelejcs víg pipacs százszorszép szarkaláb íme a perc ime az emberi . Hatalmas óra, hol az éj is szétomol S bűnét az árny leleplezi És már az emberszem ítél A rémség partjain s A rontás éje hosszú éj Megdől hatalma nincs És törvényt tesz az ember Egymásba hurkolt bíró erős tekintetekkel Ég veled mágia Lehullt az álarc, maradt fintora Holt a komédia imperén a hazugság S a hazugság mögül kibukkan lásd a bűn Kacag a legyezőkön a hajnal madara Halott a mágia az út világosul Elénk fut az idő már titoktalanul Az első hajnalok füzétől perceinkig Kristályos tisztaságban Az ajkakra tolált sok szót tán elfeledtem S felejtem még talán a szó belső szavát Ó ember hajnala te tarts meg hű szemekben Be röpke volt e perc, de erdők zöldelő Tisztása ő a megtalált jövő Hajnal hazám felett, míg élek, gondolok rád Nefelejcs víg pipacs százszorszép szarkaláb Őrzöm tekintetek nedves és drága csokrát. 1958. május TÍMÁR GYÖRGY fordítása V» PIERRE GAMARRA; OHl<£ L(LolL (Francia falvakban éled (Újult ősi, hősi ének, (Rózsáért, mely bíborszínű, (Rózsáért, mely borús szívű, (Szépséges, lopott rózsáért, (Gúzsbakötött virágszálért, (Szemétbe hullott a rózsa! (Eszmélj kertész, itt az óra, Ébredj végre, Magdaléna, Forrásig fussunk, de még ma ’ Eltűnt rózsáért az utcán, (Rogyásig is fussunk futván, (Szaladj, Magda, Magdaléna! (Mikor telt a korsó, célba! (Itasd meg a rózsafádat, (Vigyél vizet, mert kiszárad, S hogy a virág illatozzék, Párta, kehely nyiladozzék, Tolvaj setreng a kertedben! Bosszút! Nem lesz alku ebben!! Van, van tövis a rózsafán!^ Reggel, légy te zengő, harsány!^ Tiszta a rózsafa ága! Falakat dönt nemsokára! Rózsafák tövises ujja ! Kajafásokat köt gúzsba, Virágba borult rózsafák A börtönt mind fölforgatják. Ébredj János, fogd kaszádat! Magda ébredj végre fel! Mikor a martalóc támad Rózsánk dalért esdekel. GEREBLYÉS LÁSZLÓ fordítása