Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-23 / 51-52. szám - Pándi Pál: Irodalom és irányzatok • Vitaindító. A tanulmány befejező része a következő számban. (7. oldal) - Zádor István: Bajor Gizi a „Krétakör”-ben • kép (7. oldal)

Lapunk mai számában megkezdjük Pándi Pál tanulmányának közlését szocialista és nem szocialisata irányzatok viszonyáról a felszabadulás utáni magyar irodalomban. A szerkesztőség a cikk megállapításaival nem mindenben ért egyet, de a benne felvetett kérdések más új és fontossága, szómegszívlelendő gondolata következtében feltétlenül alkalmasnak tartja arra, hogy nyomában vita bontakozzék ki problémák további tisztázására. Az írást tehát a szerkesztőség vitacikknek tekinti. (A tanulmány befejező részét legközelebbi számunkban közöljük.) I. Egy tézis-szerűen felépített előadás szövege következik itten, ez magyarázza a kidolgozás mikéntjét is: inkább csak problémák felvetésére szorítkozik, s nem a részletes elemzést tekinti feladatának, gyakran alig megy túl a gondolat puszta jelzésén. Ez magyarázza stiláris kidolgozatlanságát is, valamint szerkezet feszességét. De mivel a címben jelzett téma fontos elvi kérdése konszolidálódó irodalmi életünknek, talán megbocsátja az olvasó a megformálás gyöngéit. Az irodalmi irányzatok problémáját különösen két vonatkozásban vesszük itt szemügyre: a szocialista és nem szocialista irányzatok harcának és a szocialista irodalmon belüli irányzatok vetélkedésének kérdéseire keresünk választ. A probléma lényegének megvilágításához nagy segítséget nyújt az SZKP 1925-ös határozata az irodalmi helyzetről. Bár a határozat születésének konkrét körülményei mások, mint a mi jelenlegi állapotaink, a határozat tendenciája túl mutat huszas évek viszonyain, taaulságai elérnek a Elöljáróban idézzük ide máig a dokumentum néhány megálalapítását: A társadalmi élet irodalmi felszínén is szükségképpen tükröződnie kell a gazdasági folyamat bonyolultságának és annak, hogy az ellentétes, sőt egymással egyenesen, szembenálló gazdasági formák egyidejűleg fejlődnek ...” A mi társadalmunk irodalmi felszínén is nyilvánvalóan tükröződik szocialista gazdaság hegemóniája, az államhatalom proletárjellege, de az a tény is, hogy népi demokráciánk átmenet a kapitalizmusból a szocializmus felé, jóllehet ennek az átmenetnek viszonylag magasfokú, a felépült szocializmushoz sok tekintetben közelálló stádiumában vagyunk. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy jelentős rétegek tudatának jelentős elmaradása a gazdasági és tatalmi status quo mögött olyan tényezője közéletünknek, amely általában „nyomás alatt“ tartja az irodalmat, kiélezett helyzetekben pedig különösen megnőhet ennek a tényezőnek hatásfoka. Mindebből az következik, hogy a nálunk meglevő különböző irodalmi irányzatok ismérvei elsősorban társadalmi-politikai jellegűek, s a stiláris és műfaji, formai és ízlésbeli kritériumok másodlagosak. Azaz irodalmunk jelenlegi helyzetében az irányzatok problémája elsősorban a szocialista és nem szocialista irányzatok vitája, tehát a különböző irányzatok kapcsolatát nem egyszerűen a művészi verseny jellemzi, hanem az eszmei harc, mely többnyire ideológiai viták és művészi verseny képében jelentkezik. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar szocialista irodalmon belüli irányzatok kérdése jelentéktelen vagy éppen mondvacsinált probléma, hanem csupán azt akarjuk hangsúlyozni a fenti kiemeléssel, hogy irodalmi életünk alakulásának forró pontja most szocialista és nem szocialista irányzatok harca, versenye. « i A határozat hangsúlyoztaSuza, hogy a proletariátusnak előbb-utóbb el kell foglalnia a vezető pozíciót szépirodalom területén is. „Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy ez a feladat hasonlíthatatlanul bonyolultabb, mint a proletariátus által megoldott más feladatok... A proletariátus már most biztosan meg tudja ugyan ítélni bármely irodalmi alkotás társadalmi, politikai tartalmát, de a művészi formára vonatkozóan még nem tud minden kérdésre ilyen határozott választ adni. E tekintetben jelentős vannak az elmúlt eredményei harminc esztendőnek, mind a munkástömegek művészi ítélőképességének fejlődését, mind pedig a marxista esztétika és irodalomtudomány eredményeit tekintve. De még ma sem állíthatjuk, hogy — például — rendszeres marxista esztétikával rendelkezünk, hogy elkészült a marxista műfajelmélet. Vagy hogy nem érvényesül többé az esztétikai eklekticizmus."- A társadalmi osztályok L £ szempontjából, illetve társadalmi rétegeződés szempontjából különböző csoportokhoz tartozó írók egymáshoz való viszonyát általános politikai vonalunk határozza meg... A hegemónia még nincs a prolatárírók kezében és a pártnak segítenie kell ezeket az írókat abban, hogy megszerezzék a hegemóniához való történelmi jogot..„Az utitársakkal kapcsolatban feltétlenül tekintetbe kell venni: 1. differenciáltságukat, 2. hogy közülük sokan igen jó szakemberek, az irodalmi technika terén, 3. azt a tényt, hogy közülük igen sok ingadozik. Legyen itt az általános irányvonal a tapintatos és kíméletes magatartás ... amely biztosítja a kommunista ideológiához való mielőbbi állásfoglalás feltételeit. A pártnak, miközben kirostálja a proletárellenes és forradalomellenes elemeket... miközben küzd a szmenovehista színezetű „utitársak” egy részében kialakuló új burzsoá ideológia ellen, türelmes magatartást kell tanúsítania az átmeneti ideológiai formákkal szemben...” „A proletárírókkal kappontjacsolatban a párt állásfejlődésükben mindenképpen segíti és mindenképpen támogatja őket és szervezeteiket .. . 1“^“| „A párt, helyesen felismervp az irodalmi irányok társadalmi osztály tartalmát, az irodalmi forma területén semmiképpen sem kötheti le magát egy irány mellett ... A párt anyagilag és erkölcsileg támogatja a proletár és proletár-paraszti irodalmat, segítséget nyújt az utitársaknak, stb., azonban monopóliumot egy csoportnak, még az eszmei tartalmára nézve valóban proletár csoportnak sem adhat: ez elsősorban a proletárirodalom tönkretevését jelentené.” A mi körülményeink között a fenti határozat érvényét némiképp módosítja az tény, hogy nálunk a szocializmus építése előbb tart, mint 1925-ben a Szovjetunióban, s hogy a szocializmus nemzetközi viszonylatban ma sokkal erősebb, mint harminc évvel ezelőtt. Világrendszer. Ez a tény tükröződik a felszabadulás utáni magyar irodalom számottevő szocialista eredményeiben, valamint abban a jelenségben, hogy 1945, de különösen 1948 után igen sok olyan író tette magáévá a szocializmus alapelveit, akik korábban különböző polgári és kispolgári irányzatok hívei voltak. Nem csupán hazai jelenség ez: a szocializmus vonzóereje a győztes világháború után világszerte megnőtt. Ezek a biztató, kezdeti eredményei felszabadulás utáni szocialista irodalmunknak azonban számos író tudatában, magatartásában s olyiknál tehetségében sem voltak olyan szilárdan megalapozva, hogysem a nehezebb idők jöttével el ne tértek volna a korábban vállalt szocialista irányzattól. Új irodalmunk jege elég nagy területen vékonynak bizonyult arra az erőpróbára, hogy repedés, vagy éppen szakadás nélkül elhordozza hátán a szektásdogmatikus hibák, a revizionista csal-eszmék, a külső és belső burzsoá áriás korcsolyáit. Ebből következik, hogy íróink tekintélyes ideológiai útja nem részének mutat immár egyenletes emelkedést, hanem mind az átmenet, mind az eszmélés stádiumában levőknél, mind pedig a magukat marxistáknak valló írók egy részénél visszaesést is. A jobbaknál ez súlyos és mély belső válságot jelentett (vagy jelent — kissé elhúzódva — ma is), amelyből azonban vezethet út az újra megszerzett, kiküzdött szocialista bizonyosságig; — kevesebbeknél, súlytalan eltántorodóknál ez a visszaesés szakítást jelentett a szocializmussal. Az irányzatok harcának, versenyének kérdéseit a mi körülményeink között tehát bonyolítja az a tény, hogy a kommunista írók vitapartnerei, versenytársai (vagy olyik esetben: ellenfelei) olyan írók, akik egyszer már szocialistáknak vallották magukat, s ez a vallomás sokuk műveiben hitelesen is tükröződött; — vagy olyan alkotók, akiket egyszer már — okkal vagy oktalanul — szocialistáknak, elvtársaknak minősített a marxista irodalompolitika. Az irányzatok kérdés-komplexumából jelenleg tehát szocialista és nem szocialista a irányzatok harcának (versenyének) bonyolult kérdése áll az aktuális irodalmi-irodalomkritikai feladatok előterében, azaz a probléma eszmei-politikai oldala. Mindez természetesen szorosan összefügg a művészi kérdésekkel, s a szocialista irodalmon belüli irányzatok kérdéseivel, már csak azért is, mivel az elmúlt években a két problémakör között kezdett elmosódni a határ. A határ elmosása történelmileg két szakaszban történt, különböző forrású hibák, téves és káros nézetek eredményeként: a) 1949 után a tényleges fejlődés tényeit és szükséges kifutási idejét figyelmen kívül hagyva, az irodalompolitika megsürgette az irodalom fejlődését a szocialista realizmus irányába. Ez a sürgetés az irodalom síkján fejezte ki azt a túlzottnak bizonyult, a reális körülményekkel nem eléggé számoló tempógyorsítást, amelynek legnyilvánvalóbb mutatója az iparosítás ütemének megalapozatlan emelése volt. Az irodalomnak ez a megsürgetése nélkülözte a kellő ideológiai alapot is, hiszen ha közvetlenül 1945 után a marxista irodalomkritika fel sem említette a szocialista realizmus célkitűzéseit, akkor irreális volt 1948—49 után néhány hónap vagy esztendő fejlődésétől várni a szocialista realizmus hazai győzelmét. S csak fokozta ennek a sürgetésnek illuzórikus voltát az a tény, hogy sem 1945 után, sem 1949 után nem hangsúlyozta irodalompolitikánk kellő súllyal a szocialista realizmus hazai (József Attila) és emigrációs előzményeit, illetve hagyományait. Mivel hiányzott a tényleges bázis ehhez a „sürgetéshez“, a hiányt, az űrt a követelmény és a lehetőségek között olyan kritikai manőverezéssel, olyan irodalompolitikai deklarációkkal kellett áthidalni, amelynek megalapozatlansága csak évek múltán derült ki. Szocialista-realistának deklarálták az ún. derékhadat, holott az idetartozók egy része mind ideológiailag, mind pedig alkotási módszereikben magukon hordozták „előiskoluknak” polgári - kispolgári - narodnyik - szociáldemokrata tojáshéjait, s komoly ideológiai munka e maradványok ellen nem folyt. Az utitársirodalmat lényegileg a szocialista irodalom körén belülinek tekintette az irodalompolitika. Az „irodalom egysége” kifejezés — amely 1950—51-től kezdve közhasználatú lett, — lényegileg anticipálta a szocialista realizmus győzelmét a magyar irodalomban. Ennek a „sürgetésnek" káros következménye volt, hogy az irodalompolitika lemondott egy sor lényegileg jelentős hallgató íróról, szocialista realistává keresztelt paraszti és polgári realista törekvéseket, amivel felhígította magát a fogalmat is; mellékesként kezelte szocialista és nem szocialista irodalom ütközőpontjait, illetve a lazán megvont irodalmi egységen belül jelentkező problémákat, mint a szocialista alapon álló irodalom problémáit kezelte, lényegileg, mint mozgalmon belüli jelenségeket, holott igen sok esetben lényegileg mozgalmon kívüli problémákról volt szó. 1953,'54-ig tehát elmosódott a szocialista és nem szocialista irányzatok különbözősége, lényegileg „balról“: az irodalmi egység túl korai deklarálásával, a szocialista realizmus győzelmének nem kellően megalapozott kinyilvánításával, a szocialista realista minőség odaadományozásával nem szocialista realista műveknek és szándékoknak. Ismételten hangsúlyozni kell: a szocialista realizmus g győzelmének e túl korai kinyilvánítása mögött egész sor megvitatlan problémája húzódott szocialista és nem szocialista irodalom harcának. b) 1954 után egyre nyíltabban jelentkezett a határok elmosására irányuló törekvés de ellenkező előjellel. Hangsúlyozni kell, hogy ebben a korábbi eredményeket likvidáló, s végül magát a szocialista realizmust is likvidálni akaró törekvésben különböző erők egymást erősítve működtek — ha nem is mindig össze, de objektíve, egymást támogatva. A korábbi hibákra való természetes visszahatás összetalálkozott polgári-kispolgári tendenciákkal, kifejlődő revizionista nézetekkel; kommunista elégedetlenség (mely népen belüli ellentmondást támaszt) polgári-kispolgári elégedetlenséggel (mely osztályellentét kifejlődése). Ennek a tragikus összetalálkozásnak a megakadályozását gátolta az a körülmény, hogy a párt belső ellentmondásai miatt hosszú ideig képtelen volt fellépni egy olyan pozícióból, amelya ből elvégezhette volna ennek folyamatnak tényleges elemzését, a revizionista nézetek leálcázását, a szektás vonások eliminálását, ami egyben lehetőséget adott volna a különböző jellegű, de összefonódó tendenciák szétválasztására, a népen belüli ellentmondások feloldására, s az antagonisztikus ellentétek megfelelő felszámolására. Átalakulóban és újra kialakulóban volt ekkor egy irodalmi egység, amely szocialistának vallotta magát, de a jellege egyre távolabb került szocializmustól. A szocializmus égisze alá került szinte minden megszólaló író, de éppen azok szorultak ki ebből az egységből, akik már korábban is a szocialista realizmus hívei voltak. Ez a folyamat lényegileg megintcsak politikai tendenciák vetülete volt. A párt vezető szerepének tagadása, az értelmiség vezetői hivatásnak halkabb-erősebb hangsúlyozása, a Szovjetunióval kapcsolataink lényegi kialakult revíziója, a paraszti orientáció túlhangsúlya a proletár-orientációval szemben, stb. stb. — mindez „benne volt” az irodalom mozgásában, mégha az írók tekintélyes része szándékai, sőt nyilatkozatai szerint sem lépett fel akkor a szocializmus ellen. RANDI PÁL: Irodalom és irányzatok A ború dúlja a világot, de a romokból újra felépítjük. Dátumot jegyzek rá és átnyújtom Gizinek. Gizi elolvassa és reám néz. Úgy néz rám, mint az emberre az őz. Aztán megfordul és kecsesen elmegy, mintha forrást keresne valahol. Egy tiszta forrást a jövendő rengetegében. Január 30, kedd Úgy látszik, megváltozik az idő. A hideg nem sokat engedett ugyan, de enyhe borulat látszik. Aztán egy-egy hópihe megjelenik, s a régi hóra új hó kezd hullani. S ahogy egyre sűrűbben szállnak a piiiikék, úgy csitul a fegyveres zaj s ritkulnak a gépek. Vendégek érkeznek. Egy kitűnő újságíró, nagy hátizsákkal, együtt jön a feleségével és szelíden bimbózó leányával. Mindenki örül nekik, mert Róbert tájékozott újságíró s igen biztató híreket mond. Gizi beiktatja őket a vendégek közé, kijelöli ágyaikat az alagsorban s kihirdeti, hogy egy órakor ebéd. S nevet is hozzá, a készülő ebédhez. Hát eljön az idő s hozzák a gulyáslevest. Mindenki felém fürkész, várakozással pislognak felém, mintha én nem tudnám még, amit ők tudnak. Somolyognak, kuncognak. Tibor mértékletesen bort tölt. Végre kipirkad mégis a titok, mert a háziasszony, éppen nekem akarván osztani az ebédből, pillangós aggodalommal megkérdezi, hogy szeretem-e a lóhúst? Ahá, gondolom, itt van a gulyás istenem, mit mondjak? Ilyen szűk időben, amikor más házaknál kenyér is alig akad, nem illik válogatni. — Idáig még lótejet nem ittam, s lóhúst nem ettem — mondom. S kezdek enni, s eszem. Csuda édeskés a leve a gulyásnak, s bíboros benne a hús. Dehát vitézül megeszem az egészet, s várom a kitüntetést. Tibor át is nyújt nekem egy regália médiát. Szép szivar, szagolgatom, majd rágyújtok. S ahogy eregetem a füstöt belőle, otthoni disznótort látok az illatos füstön keresztül. Január 31, szerda A mai nap nem testvére a tegnapinak. Már reggel borongani kezd az idő, majd fátyolos köd veszi körül a fekete fákat s a háztetőket gyenge fehér színnel szitálja be. De nemcsak az idő szigorodik el, hanem az oroszok is nekibuzdultak fenn a Mártonhegyen. Lövik az egész környéket. Búgnak az aknák és az ablakok rázkódnak, amikor nagyokat reccsenve felrobbannak az aknák. Levonulunk az alagsorba. Az emeletről lépcső vezet oda, de keskeny gyalogúton keresztül a ház déli oldalán is van egy bejárása. Mindjárt egy szobácska van ott, balkéz felől, amelyben Róberték tanyáznak. Tovább a folyosón haladva, jobbra nyílik a konyha, s balra pedig, egy kicsit tovább, ott vezet a lépcső az emeletre. A Róberték szobáján túl, a folyosó végén, tágasabb helyiségbe lehet jutni. Az lett az ebédlő. Ebédidő alatt néhány ablak az emeleten betörik, a szomszédban pedig kigyúl egy ház. Február 1, csütörtök Sokat sűrűsödött a köd. A hó tapad. Gyengén füstölög még a szomszédban a ház, a falai feketén lesnek által a ködön. Szorgosan dolgoznak az aknavetők is, néha gépek süvítenek el a ház fölött s forrón köpnek le egy-egy sorozatott a gépfegyverek. Bujkálva egy zászlós érkezik valahonnét. Sápadt szegény, mint egy leszakadt nyárfalevél. Gizi civilruhát szed össze neki, felöltözik a fiú, eszik is valamit, majd eltűnik a ködben. Néhány óra múlva magyar katonák jönnek, megszállnak valahol, amíg vége lesz a harcnak. Rudi megmutatja nekik az óvóhelyet, künn a kertben. A katonák bólogatnak, valahol a szomszédos kőfalaknál lerakják a fegyvert s az óvóhely kis ajtaján levonulnak mélyen a föld alá. Új menekültek érkeznek: egy mérnök a feleségével és két gyermekével. Gizi a vendégek közé sorozza őket. A nyugtalanság és a várakozás megtölti az alagsort. Havazni kezd, majd ólmos esőre váltanak a pelyhek. Február 2, péntek Nem tud az idő dönteni: néha esik, máskor havazik. Szabálytalan időközökben tüzes rohamokat lőnek az aknavetők. Minden ablak betörik az emeleten, fúrja egy akna,a falat is megA Márton-hegy felől német előőrsök húzódnak vissza, a kertekben és az udvaron keresztül. Rendezkednek, szót váltanak, majd eltűnnek. Gizi mosolyogva jár közöttünk. Február 3, szombat Déli időben, egy női kiáltás fél egy órakor, repül végig a házon: itt vannak az oroszok! Fent az emeleten zaj támad, lépések döngettek. Már ott állunk mind a feljáró lépcső alatt. Rudi és a Lívia fiatal férje fölmennek a lépcsőn, az oroszok elejébe. Beszédet hallunk. A percek belehullnak a történelembe, az idő megáll. Gizi néhány festi a száját, mozdulattal kiAztán dong a lépcső, jönnek a szovjet katonák. Elől egy altiszt, fehér köpönyegben, utána néhány katona. Az altiszt szeme végigvillan rajtunk. Gizin megakad a tekintete, rögtön odalép hozzá és az ujjával, mint aki katonásan így teszi rendbe a világot, gyorsan letörli a Gizi ajkáról a festéket. Nem tudta, hogy egy nagy színésznő állt a történelem színpadán. Zódor István: Bajor Gizi a „Krétakörében.