Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-26 / 39. szám

yymTWTmmmmTTTWTTTVTTTTmTmTyTTyVmTTTTTTT^ ► M ► -4­­­k egyikek sikerül - a másiknak nem i A magyar újságíró, ami­kor a bécsi repülőtér kijárata előtt észrevette a színházi műsorokat hirdető hatalmas plakátot, azonnal ► keresni kezdte rajta a Pest­­►­ről ismerős neveket. De alig talált, igen kevésre akadt. Franz Molnár mel­lett a valamikori UFA-fil­­mek Margit Simoját bön­gészte ki a betűrengetegből, s a Staatsoper ígérte Kó­­réht, a Volksoper Réthy Esztert, Anday Piroskát. Hol van a többi — itthon kisebb-nagyobb nevet szer­zett — és hazai dicsőségét keveslő művész-komédiás? Tizenöt nagyság nyomára akadt a riporter, s amit megtudott — szigorú ábécé sorrendben — közli az ol­vasóval Barta Mária — a Madách Színház Seribe Egy pohár víz előadásának volt király­asszonya — most Brüsszel­ben, eszpresszóban moso­gat. Férje és rendezője, Bo­­zóky István a belga fővá­rosban új szerepkörben bi­zonyítja tehetségét: labdát szed az egyik teniszpályán. Bárczy Kató amerikai lo­kálban „kiszolgál“. Békeffi László néhány napja Bécsben ütötte fel ta­nyáját. Londoni kudarcok, amerikai bukások után a közeljövőben — mindössze két alkalommal — a láge­rekben lép fel. A hetven esztendős konferanszié hu­mora is elaggott, nem tud már a régi dicsőségből élni; kihalóban van kivándorolt közönsége is, s a fiatalabb, már Nyugaton született ge­neráció meg 1956-os társaik számára neve semmit sem jelent. Megőszült fejét, ke­serű képét, cinikus ábráza­tát az Attasé eszpresszóban látni. Talán rájött már ar­ra — ha nem is vallja be — mennyire tévedett híres ka­­barészámában: Nincs két eset — csak egy van, egyet­lenegy. Csisztay Andor, a József Attila Színház valamikori Figarója a párizsi Citroen­nél „anyagmozgató“ — se­gédmunkás. Dékány László, a Vidám Színpad volt tagja brüsszeli bonviván lett, ott ügyeskedik, szédíti a hölgy­közönséget — sikerrel, bár nem játszik színpadon, s nincs filmszerződése sem. Ferrari Violetta a Frank­furt am Main-i színházban, az „ich denke oft an Pi­rosokká” c. darabban mu­tatkozott be. A két világhá­ború között Magyarorszá­gon játszódó igénytelen sze­relmi történet kis bakfisát alakító Ferrari úgy látszik meghódította a német kö­zönséget. Most írta alá Ber­linben a CCC-filmtársaság­­gal kötött hatéves progres­­­szív szerződését. Az esztendőben havi ezer első és filmenként külön négyezer márkát kap. A társaság hat havonként egy filmet ga­rantál Halmai Imre a bécsi utca „sztárja“. Groschenékért négykézláb kúszik a Rin­gen, delíriumos röhögéssel koldulja az alkoholt, fogad­ja el bárkitől, bárhol napi italát. Lágerben lakik, mindenhol hangosan hirde­­­ti, rövidesen Amerikába hajózik, ott várja a gazdag nagybácsi. Juhász József viszont már a szabadság, szobor árnyékában áll sort segélyért. Egyesek szerint hazakészül Magyarország­ra; szeretné, ha befogad­nák, reméli, a megbocsátást. Krisztián Ferenc — a Bel­városi Színházban láttuk egykoron — a Burgthea­­terben statisztál. A mi Nem­zetink nagyhangú Lendvai Lajosa sokkal kisebb fiú ma már: W­ienben és kör­nyékén alkalmi „harcnok­­ból" él. Molnár Tibor a szakadár szakszervezetek készülő, magyar pénzéből esemé­nyekről szóló film egyik főszerepét vállalta Brüs­­­szelben. Pongrácz Imre — Swing Tóni — a tengeren­túlon kocsmát nyit. Cyrano, Szabó Sándor pedig abban a bárban, ahol neje — Bár­czy Kató —­ mosolyog a mesterekre, keveri a whis­kyt szódával — mixer. Szö­rényi Éva — ezt elsősorban baroneszi mivoltának, gon­dos nevelésének, jó angol nyelvtudásának köszönhe­ti — a Broadwayn játszik. Nem primadonna, nem el­ső hősnő, nem Kossuth-dí­­jas — de szerződése van. És ez ott, azon a tájon nagy, nagyon­ nagy dolog. LÁSZLÓ MIKLÓS 1 A SZOLNOKI SZÍNHÁZ műsorra tűzte Gergely Sándor Vitézek és hősök című drámá­ját, Nógrádi Róbertnek, a színház főrendezőjének rende­zésében. A színdarabot novem­ber 20-án a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja megalaku­lásának 40. évfordulóján mu­tatják be. A MAGYAR TUDOMÁ­NYOS AKADÉMIA KÖNYV­TÁRA Turgenyev halálának 75. évfordulója alkalmából em­lékkiállítást rendezett az Aka­démia előcsarnokában. A többi között kiállították azokat a hazai folyóiratpéldányokat, amelyekben elsőként jelentek meg magyar nyelven a nagy író regényei, elbeszélései. KÖZTÁRSASÁGI KISKÖNYVTÁR címmel a francia haladó írók új könyvsorozatot indítottak, amely­ben az irodalom fegyverével ve­szik fel a harcot a fenyegető fa­sizmus ellen. A következő kötetek vannak sajtó alatt: Hubert Juin: „Mire való a hatalom?” (Boulan­ger generális puccskísérletéről); Patrick Kessel: „Én, Bugeaud marsall” (az Algériát meghódító francia tábornagyról); A__P. Len­tin: „Az ezresek Algériája” (a Li­beration tudósítójának észak-afri­kai irodalmi riportja); továbbá egy villámtréfa-gyűjtemény, töb­bek közt Arthur Adamov, a világ­hírű színpadi szerző bohózatával és Georges Arnaud­­,P... mar­sall” című vígjátékával, amelyben „A félelem bére”, szerzője a vichyszta rendszert figurázza ki. ELHUNYT DENIS SAU­RAT, a nemzetközi Pen Club alelnöke. Saurat a francia szel­lem fáradhatatlan munkása volt. Nevét különösen a Victor Hugóról és Marcel Proust-ról írott értekezései tették ismert­té. „NAGY MAGYAR­ ÍRÓK”, „Az orosz irodalom­­ klas­­­szikusai”, „A művészetről és művészi szépről“ és „Hogyan készül a film” címmel indít művészeti előadássorozatot, művelődési, társadalom és gaz­daságpolitikai tanfolyamainak keretében a Postás Klub. CSEHSZLOVÁKIÁBAN 475 MA­GYAR NYELVŰ SZÍNJÁTSZÓ CSOPORT működik a két komáro­mi állami színházon és a Pozsonyi Faluszínház magyar együttesén kí­vül. A csoportok tavaly 4200 elő­adást tartottak egymillió néző előtt. AZ ELMÚLT ÉV NEMZET­KÖZI HANGLEMEZTERMÉ­­SÉBŐL Bartók hegedűverse­nyét és szólószonátáját Emil Gilclsz előadásában Rachma­ninov zongoraversenyét, és Prokofjev két szimfóniájának új felvételét sorolták az angol zenekritikusok, az év legjobb hanglemezei közé. A FRANCIA KRITIKA egy­hangúan lesújtó bírálattal illeti Radványi Géza Nyugat-Német­­országban forgatott, A sztálin­grádi orvos című propaganda­­filmjét, így pl. Georges Charen­­sol, az egyik legtekintélyesebb polgári filmkritikus is megál­lapítja a Nouvelles littéraires című hetilapban, hogy Radvá­nyi a Valahol Európában óta nem­ alkotott valamirevaló fil­met. „ATOMENERGIA“ címmel rövid, 2000 címszót, meghatá­rozást és szakkifejezést tartal­mazó enciklopédiát bocsátanak ki a Szovjetunióban. MIT LÁTTAM LONDON­BAN címmel a Táncsics Kiadó megjelenteti Szergej O­brazc­­v, a hazánkban is jól ismert vi­lághírű szovjet művész köny­vét. A szerző ezúttal az angol életről szóló szellemes­ feljegy­zésekben, vidám rajzokban, szép fényképekben mutatja meg sokoldalú tehetségét. JÓKAI, MIKSZÁTH, MÓRICZ ÉS MOLNÁR FERENC művei lát­­tak napvilágot Jugoszláviában, Bel­­grádban és tájvidéken horváth­­szerb nyelven kiadták Jókai, Az új földesúr, és Az aranyember, to­vábbá Mikszáth, Különös házas­ság, és a Szent Péter esernyője, valamint Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk c. regényét. Móricz Rózsa Sándor a szlovén, Légy jó mindhalálig című műve pedig ma­cedón nyelven jelent meg Ljub­ljanában illetve Szkopljeban. A DEFA STUDIO (NDK) munkatársai szovjet filmmű­vészekkel együtt filmet készí­tenek Marxról, Karl Lieb­knecht életének megfilmesíté­sét is tervezik. KECSKEMÉTEN, a Katona József Múzeum termeiben kép­zőművészeti kiállítást rendez­tek, a bajai nyári táborozáson részt vett megyei festőművé­szek alkotásaiból. BUENOS­ AIRESBEN meg­jelent Majakovszkij válogatott műveinek első kötete. A válo­gatás három kötetre terjed. GARAY GYÖRGY hegedű­művész nagy sikerrel vendég­­szerepelt a lipcsei rádióban és egy lipcsei hangversenyen. A művész a jövő év januárjára és márciusára újabb meghívást kapott. EGERBEN az újjárendezett Vármúzeumban szeptember 27-én néprajzi és népművésze­ti kiállítás nyílik. Előtte két napon át országos konferenci­án vitatják meg a szakembe­rek népművészetünk mai leg­fontosabb kérdéseit. Emléklap Adenauer és De Gaulle „szívélyes” találkozásához Szilágyi Jolán rajza Balázs Sándor 75 éves Na tessék. Előbb ez a Józsi gyerek, a Tersánszky, most meg a Sándor. A Balázs. Én mondom, ezek összeesküdtek. De nem is ma, vagy tegnap. Még régen. Az egyik 70, a má­sik 75 évvel ezelőtt tett foga­dalmat, hogy ha már az a mennybéli mittudom én micso­da idetette őket a golyóbis eme jobbik felére, hát akkor ők bi­zony meg nem állnak 120 előtt. Most tartanak a hetvennél. Sőt, hetvenöt. Oda se neki. A Józsi Jenő hátravágja a jambósapkát és fütyül. A Sándor zsebre süllyeszti a kezét, nekivág a pesti aszfalt­nak és danol. De nem mindig. Néha abba­hagyja a danolást, mert más dolga van. Elég sűrűn. Ilyen­kor­­ ír. Ide­s­tova ötven éve. Bizony így van. Ötven éve ír és hetvenöt éves. Két szép dá­tum, két komoly forduló, ille­nék, hogy felhúzza a sötét an­­yagot és meghajtsa magát ar­ra­felé, amerről a taps hang­­zik. Mert hiszen sokan va­gyunk, akik tapsolunk neki, a mi kedves Sándorunknak, a fiatalok „Sándor-bácsi”-jának, „Bikfli tanár úr”-nak. Ám ő nem vesz fel ünneplőt, de még ünnepélyes arcot se, fogadjunk, nem is tudja, hogy a hetven­­ötödik kilométerkő mellett fu­tott el. Ha nem szólnak rám, bevallom, én se tudom. Hogy ez a gyorsmozgású, hevült be­szédű, izgulékony és ha kell izgága „fiatalember” hetven­ötéves lenne? Ki hisz a lexi­konnak? Nem, én neki hiszek, Balázs Sándor magyar írónak, aki most is, amikor én itt kö­szöntőt írok róla, valamelyik kávéház, vagy presszó mélyén a dramatizált „Oblomov” súgó­példányába rakja vissza a mo­zaikokat, amiket akkor, ami­kor a darab színre került, ki kellett emelnie. És akkor, ami­kor ez a mű színre került, nem is a saját neve volt odatéve szerzőnek. Stigma volt a nevén. De ő a vesztegzár alatt, is mo­solygott. És mosolygott akkor is, amikor a fehér terror le akarta lökni a tanári katedrá­ról, mert a proletárdiktatúra alatt hitet tett arról, hogy meg fog valósulni az, ami már meg is valósult. Optimista, tiszta és megzavarhatatlan meggyőződé­sű ember. Meggyőződése, töb­bek között, hogy embernek lenni nem is olyan nehéz. Csak embernek kell lenni. Ő — az. Ember. És — jótollú író. Megy ez együtt? Megy. Nála már ötven éve. Barátaim, kalapot le a het­venötéves, ifjú magyar író előtt. BOROSS ELEMÉR Maecenas Hatvani Lajos — ez közis­mert tény — sok magyar író­nak volt Maecenasa. Aligha­nem én vagyok az egyetlen ma­gyar tollforgató, aki évtizede­ken át NEM ADÓSA, HANEM HITELEZŐJE voltam Hatva­ninak. A dolog így történt: 1919 november-decemberé­ben, három héten át utcai új­ságárus voltam Bécsben: rik­kancs. Reggel 6 órától este 6 óráig árultam — a Kürthner­­strasse és a Graben sarkán áll­dogálva — magyar nyelvű emigrációs újságokat. Az üz­let sokkal jobban jövedelme­zett, mint az ember gondolná, azokban a napokban reggeliz­tem is és vacsoráztam is. Egy­­ízben Hatvani Lajos állott meg mellettem. Minden újságból vett egy-egy példányt és egy nagybankóval akart fizetni. „Nem tudok váltani” — mon­dottam, és visszaadtam neki a bankóját. „Majd ha legköze­lebb erre jár...” — ajánlot­tam. Hatvani intett, hogy tart­sam meg a pénzt, de én akkor még önérzetes ember voltam — nem fogadtam el borravalót. Négy-ötízben adtam el Hat­vaninak újságot, ő mindig nagybankóval alkart fizetni és én sohasem tudtam váltani. Rövidesen fel kellett adnom a viszonylag jól fizető mester­séget: az egyik emigráns új­ság szovjetellenes cikkeket kö­zölt és a „lapterjesztő” (két jobboldali szociáldemokrata emigráns) ragaszkodott ah­hoz, hogy ezt a lapot is árul­jam. Néhány kommunista rik­kanccsal együtt leszámoltunk és ismét munkanélküliek vol­tunk. Hatvani Lajost több, mint egy negyedszázadon át nem láttam. Adósom maradt. Ha jól számítom át az akkori osztrák pénzt a mai magyar pénzre , körülbelül tizenöt­tizenhat forinttal maradt adó­som. 1946-ban vagy 47-ben Hel­tai Jenőéknél találkoztam Hatvani Lajosnéval, akinek édesapját (Somogyi Bélát) is­mertem egyetemi hallgató ko­romban. Közöltem Hatvani­néval, hogy egy negyedszáza­da hitelezője vagyok a férjé­nek. Nagyon csodálkozott. Mi­kor elmondtam neki, hogyan lettem a Maecenas hitelezője , nevetett. Aztán fizetett. Ga­­vallérosan. Uzsorakamattal. Hatvani lefordíttatta Szki­­petárok című regényemet an­golra és kiadót is szerzett. Sőt alkalmasint abban is benne volt a keze, hogy néhány fö­löttébb elismerő kritikát kap­tam. Regényem angol kiadásának példányaihoz is Hatvaniné segítségével jutottam. Nagyon megörültem a könyvnek és ezt nem is titkoltam. Az az író, aki egykedvűen veszi át egy könyvének új kiadását — ko­­médiázik. Mikor a nagyon szép, bőr­kötéses könyvekkel már meg­barátkoztam, ezt mondottam Hatvaninénak: „Nem tudok váltani...” Csodálkozva nézett rám. Al­kalmasint azt hitte, hogy az örömtől megbolondultam. Kölcsönkapott anekdota Nagyon-nagyon büszke va­gyok hatalmas étvágyamra. E téren is kitűnő hagyományai vannak a magyar irodalom­nak: közismert Kemény Zsig­­mond és Vajda János égig érő étvágya. De csodálatosképpen e két nagy írónk nem volt büszke erre a rendkívüli ké­pességére. — Sőt! Nekik ugyanis voltak más olyan tu­lajdonságaik, amelyekkel büsz­kélkedni lehet. Ezután érthető, hogy sokáig hallgattam arról a vereségről, amely éppen ezen a téren ért — egy-két év híján negyven esztendő előtt. A véletlen ak­kor összehozott Bohumil Sme­­rallal, a csehszlovák kom­munista párt vezetőjével, aki­vel előzőleg egy kis hírlapi polémium volt. Smeral meg­hívott egy korcsmába, vacso­rára. Tudtam róla, hogy na­gyon szerény ember — pártel­nök korában is azt a bútoro­zott szobát lakta, amelybe diák korában költözött. De azt is tudtam róla, hogy étvágy­ Herkules. Több volt annál. Mi­kor én már régen kidőltem, ő még egyre hozatta az ételeket. Szóval — mint a hírlapi polé­miában — itt is vereséget szen­vedtem. Smeral megértette, hogy vigaszra szorulok és meg­vigasztalt — egy anekdotával. Íme az anekdota: „Néhány hét előtt bejöttem ebben a kocsmába és kacsa­sültet rendeltem. — Hány ada­got? — kérdezte a pincér. — Adagot? — hördültem fel. — Hozzon egy egész kacsát!” „A kacsát megettem — foly­tatta Smeral ELMÉLÁZVA — és utána ettem még egyet és mást. Másnap ismét bejöt­tem a kocsmába és az étlap áttanulmányozása után főtt marhahúst kértem. — Azzal nem szolgálhatunk — mondot­ta a pincér. — Miért nem kap­hatok marhahúst, hisz’ itt szerepel az étlapon? — Sajnos, nincs egész marhánk — felel­te udvariasan és nagyon ko­molyan a pincér. „Szóval... — folytatta Sme­ral — Na majd ha ismét Prá­gában lesz, mégegyszer össze­mérjük erőinket.” Látva, hogy ez nem vígasz­tal meg, továbbment egy lé­péssel. — „Ha ezt az anekdo­tát elmeséli — mondotta ke­zét vállamra téve — úgy mesélte, hogy magával esett meg. Hisz’ magával is megtör­ténhetett volna, sőt megtör­ténhet”. János és József A magyar irodalmi életben köztudomású, hogy János és József, két kiváló írónk, elvá­laszthatatlan jóbarátok, hű­séges fegyvertársak. Barátsá­guk mélységét és szilárdságát én akkor értettem meg ma­radéktalanul, mikor József­nek — akit őszintén becsülök és szeretek — hatvanadik szü­letésnapját ünnepeltük. Ez néhány esztendő előtt történt, úgy huszan-huszonöten vet­tünk részt az ünnepi banket­ten. Az asztalfőn D. miniszter ült, tőle jobbra az ünnepelt, balkéz felől a hűséges barát, János. Irodalmunk krémje, a legismertebb és legelismertebb íróink ültek az asztalnál (két tucat zseni!) és mégis a társal­gás szürke volt, a hangulat pál­lott. D. magához a miniszter odaintett „Mondj valamit, amivel egy kis életet hozunk a társaságba”. Lendületes pohárköszöntőt mondottam az ünnepeltre. Köz­ismert mértéktartásommal és föltétlen tárgyilagosságommal, mint írót, Homeroshoz, Dan­iéhoz és Shakespeare-hoz ha­sonlítottam, egy mellékmon­datban, Balzacra és Stendhal­­ra is utalva. Mint közéleti sze­mélyiséget Dózsa, Rákóczi és Kossuth mellé állítottam. Köz­ben megállapítottam, hogy ő a legnagyobb élő parasztírónk. Ezt ma is vallom! Az ünnepelt zavartan figyelte szavaimat. Hallgatóim megtapsoltak. Mikor leültem, D. miniszter ismét magához intett. „Sze­rencsétlen, mit csináltál?” — kérdezte. „Mit?” — viszonoz­tam kérdéssel a kérdést. — „Talán alulértékeltem Józse­fet?” D. lemondóan intett a kezé­vel. „Örök életedre ellensé­geddé tetted József legjobb barátját, Jánost” — mondotta részvétteljesen. Csokoládé A történet, amelyet itt el­mondok, velem esett meg. Bu­dapesten, 1945 január 20-án vagy 21-én, valahol a Ker­epe­­si-temető környékén. Az ese­tet még aznap délután elmesél­tem a kispesti szovjet hadi­szálláson — újságíróknak. Így történt, hogy ez az anekdota bejárta a világot, jó évtized­del azelőtt, hogy én magam le­írom. Megjelent szovjet, ame­rikai, angol és francia lapok­ban. A történet egyik szerep­lője mindenütt én vagyok, il­letőleg mindenütt az én nevem szerepel, de azért mégsem egészen én vagyok. Egy ame­rikai lap például a „nagysza­­kállú Illés ezredesnek” neve­zett, holott a történet idején se szakállam nem volt, sem ezredes nem voltam, hanem vi­szonylag simára beretvált őr­nagya voltam a szovjet hadse­regmik. lett A Kerepesi-temető fala mel­mentem, másodmagam­­mal. Egy szőke asszony jött velünk szembe, mellette egy kilenc-tíz esztendős kislány. Olyanok voltak, mint majd mindenki abban az időben Pes­ten: a ruházatuk elhanyagolt, az arcuk sápadt. Megállítottam őket és a kislánynak egy da­rab csokoládét adtam. He­lyette az anyja köszönte meg az ajándékot — németül. A köszönetét így fejezte be: „Úgy látszik, Göbbelsnek mégis igaza volt.” „Hogy érti ezt, asszonyom?” — kérdeztem magyarul. Az asszony elmo­solyodott és (úgy látszik, ész­re se vette, hogy én magyarul szólok hozzá) németül vála­szolta: „Göbbels ugyanis az­zal ijesztgetett minket, hogy a szovjet harcosok megölik a gyerekeket. Nos, — a kislá­nyom hat héten át koplalt és ma már a tizedik, vagy tizen­egyedik szovjet tiszttől kap édességet. Nem gondolja, tiszt úr, hogy ez életveszélyes?” ILLÉS BÉLA

Next