Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-26 / 39. szám
yymTWTmmmmTTTWTTTVTTTTmTmTyTTyVmTTTTTTT^ ► M ► -4k egyikek sikerül - a másiknak nem i A magyar újságíró, amikor a bécsi repülőtér kijárata előtt észrevette a színházi műsorokat hirdető hatalmas plakátot, azonnal ► keresni kezdte rajta a Pest►ről ismerős neveket. De alig talált, igen kevésre akadt. Franz Molnár mellett a valamikori UFA-filmek Margit Simoját böngészte ki a betűrengetegből, s a Staatsoper ígérte Kóréht, a Volksoper Réthy Esztert, Anday Piroskát. Hol van a többi — itthon kisebb-nagyobb nevet szerzett — és hazai dicsőségét keveslő művész-komédiás? Tizenöt nagyság nyomára akadt a riporter, s amit megtudott — szigorú ábécé sorrendben — közli az olvasóval Barta Mária — a Madách Színház Seribe Egy pohár víz előadásának volt királyasszonya — most Brüsszelben, eszpresszóban mosogat. Férje és rendezője, Bozóky István a belga fővárosban új szerepkörben bizonyítja tehetségét: labdát szed az egyik teniszpályán. Bárczy Kató amerikai lokálban „kiszolgál“. Békeffi László néhány napja Bécsben ütötte fel tanyáját. Londoni kudarcok, amerikai bukások után a közeljövőben — mindössze két alkalommal — a lágerekben lép fel. A hetven esztendős konferanszié humora is elaggott, nem tud már a régi dicsőségből élni; kihalóban van kivándorolt közönsége is, s a fiatalabb, már Nyugaton született generáció meg 1956-os társaik számára neve semmit sem jelent. Megőszült fejét, keserű képét, cinikus ábrázatát az Attasé eszpresszóban látni. Talán rájött már arra — ha nem is vallja be — mennyire tévedett híres kabarészámában: Nincs két eset — csak egy van, egyetlenegy. Csisztay Andor, a József Attila Színház valamikori Figarója a párizsi Citroennél „anyagmozgató“ — segédmunkás. Dékány László, a Vidám Színpad volt tagja brüsszeli bonviván lett, ott ügyeskedik, szédíti a hölgyközönséget — sikerrel, bár nem játszik színpadon, s nincs filmszerződése sem. Ferrari Violetta a Frankfurt am Main-i színházban, az „ich denke oft an Pirosokká” c. darabban mutatkozott be. A két világháború között Magyarországon játszódó igénytelen szerelmi történet kis bakfisát alakító Ferrari úgy látszik meghódította a német közönséget. Most írta alá Berlinben a CCC-filmtársasággal kötött hatéves progresszív szerződését. Az esztendőben havi ezer első és filmenként külön négyezer márkát kap. A társaság hat havonként egy filmet garantál Halmai Imre a bécsi utca „sztárja“. Groschenékért négykézláb kúszik a Ringen, delíriumos röhögéssel koldulja az alkoholt, fogadja el bárkitől, bárhol napi italát. Lágerben lakik, mindenhol hangosan hirdeti, rövidesen Amerikába hajózik, ott várja a gazdag nagybácsi. Juhász József viszont már a szabadság, szobor árnyékában áll sort segélyért. Egyesek szerint hazakészül Magyarországra; szeretné, ha befogadnák, reméli, a megbocsátást. Krisztián Ferenc — a Belvárosi Színházban láttuk egykoron — a Burgtheaterben statisztál. A mi Nemzetink nagyhangú Lendvai Lajosa sokkal kisebb fiú ma már: Wienben és környékén alkalmi „harcnokból" él. Molnár Tibor a szakadár szakszervezetek készülő, magyar pénzéből eseményekről szóló film egyik főszerepét vállalta Brüsszelben. Pongrácz Imre — Swing Tóni — a tengerentúlon kocsmát nyit. Cyrano, Szabó Sándor pedig abban a bárban, ahol neje — Bárczy Kató — mosolyog a mesterekre, keveri a whiskyt szódával — mixer. Szörényi Éva — ezt elsősorban baroneszi mivoltának, gondos nevelésének, jó angol nyelvtudásának köszönheti — a Broadwayn játszik. Nem primadonna, nem első hősnő, nem Kossuth-díjas — de szerződése van. És ez ott, azon a tájon nagy, nagyon nagy dolog. LÁSZLÓ MIKLÓS 1 A SZOLNOKI SZÍNHÁZ műsorra tűzte Gergely Sándor Vitézek és hősök című drámáját, Nógrádi Róbertnek, a színház főrendezőjének rendezésében. A színdarabot november 20-án a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 40. évfordulóján mutatják be. A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁRA Turgenyev halálának 75. évfordulója alkalmából emlékkiállítást rendezett az Akadémia előcsarnokában. A többi között kiállították azokat a hazai folyóiratpéldányokat, amelyekben elsőként jelentek meg magyar nyelven a nagy író regényei, elbeszélései. KÖZTÁRSASÁGI KISKÖNYVTÁR címmel a francia haladó írók új könyvsorozatot indítottak, amelyben az irodalom fegyverével veszik fel a harcot a fenyegető fasizmus ellen. A következő kötetek vannak sajtó alatt: Hubert Juin: „Mire való a hatalom?” (Boulanger generális puccskísérletéről); Patrick Kessel: „Én, Bugeaud marsall” (az Algériát meghódító francia tábornagyról); A__P. Lentin: „Az ezresek Algériája” (a Liberation tudósítójának észak-afrikai irodalmi riportja); továbbá egy villámtréfa-gyűjtemény, többek közt Arthur Adamov, a világhírű színpadi szerző bohózatával és Georges Arnaud,P... marsall” című vígjátékával, amelyben „A félelem bére”, szerzője a vichyszta rendszert figurázza ki. ELHUNYT DENIS SAURAT, a nemzetközi Pen Club alelnöke. Saurat a francia szellem fáradhatatlan munkása volt. Nevét különösen a Victor Hugóról és Marcel Proust-ról írott értekezései tették ismertté. „NAGY MAGYAR ÍRÓK”, „Az orosz irodalom klasszikusai”, „A művészetről és művészi szépről“ és „Hogyan készül a film” címmel indít művészeti előadássorozatot, művelődési, társadalom és gazdaságpolitikai tanfolyamainak keretében a Postás Klub. CSEHSZLOVÁKIÁBAN 475 MAGYAR NYELVŰ SZÍNJÁTSZÓ CSOPORT működik a két komáromi állami színházon és a Pozsonyi Faluszínház magyar együttesén kívül. A csoportok tavaly 4200 előadást tartottak egymillió néző előtt. AZ ELMÚLT ÉV NEMZETKÖZI HANGLEMEZTERMÉSÉBŐL Bartók hegedűversenyét és szólószonátáját Emil Gilclsz előadásában Rachmaninov zongoraversenyét, és Prokofjev két szimfóniájának új felvételét sorolták az angol zenekritikusok, az év legjobb hanglemezei közé. A FRANCIA KRITIKA egyhangúan lesújtó bírálattal illeti Radványi Géza Nyugat-Németországban forgatott, A sztálingrádi orvos című propagandafilmjét, így pl. Georges Charensol, az egyik legtekintélyesebb polgári filmkritikus is megállapítja a Nouvelles littéraires című hetilapban, hogy Radványi a Valahol Európában óta nem alkotott valamirevaló filmet. „ATOMENERGIA“ címmel rövid, 2000 címszót, meghatározást és szakkifejezést tartalmazó enciklopédiát bocsátanak ki a Szovjetunióban. MIT LÁTTAM LONDONBAN címmel a Táncsics Kiadó megjelenteti Szergej Obrazcv, a hazánkban is jól ismert világhírű szovjet művész könyvét. A szerző ezúttal az angol életről szóló szellemes feljegyzésekben, vidám rajzokban, szép fényképekben mutatja meg sokoldalú tehetségét. JÓKAI, MIKSZÁTH, MÓRICZ ÉS MOLNÁR FERENC művei láttak napvilágot Jugoszláviában, Belgrádban és tájvidéken horváthszerb nyelven kiadták Jókai, Az új földesúr, és Az aranyember, továbbá Mikszáth, Különös házasság, és a Szent Péter esernyője, valamint Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk c. regényét. Móricz Rózsa Sándor a szlovén, Légy jó mindhalálig című műve pedig macedón nyelven jelent meg Ljubljanában illetve Szkopljeban. A DEFA STUDIO (NDK) munkatársai szovjet filmművészekkel együtt filmet készítenek Marxról, Karl Liebknecht életének megfilmesítését is tervezik. KECSKEMÉTEN, a Katona József Múzeum termeiben képzőművészeti kiállítást rendeztek, a bajai nyári táborozáson részt vett megyei festőművészek alkotásaiból. BUENOS AIRESBEN megjelent Majakovszkij válogatott műveinek első kötete. A válogatás három kötetre terjed. GARAY GYÖRGY hegedűművész nagy sikerrel vendégszerepelt a lipcsei rádióban és egy lipcsei hangversenyen. A művész a jövő év januárjára és márciusára újabb meghívást kapott. EGERBEN az újjárendezett Vármúzeumban szeptember 27-én néprajzi és népművészeti kiállítás nyílik. Előtte két napon át országos konferencián vitatják meg a szakemberek népművészetünk mai legfontosabb kérdéseit. Emléklap Adenauer és De Gaulle „szívélyes” találkozásához Szilágyi Jolán rajza Balázs Sándor 75 éves Na tessék. Előbb ez a Józsi gyerek, a Tersánszky, most meg a Sándor. A Balázs. Én mondom, ezek összeesküdtek. De nem is ma, vagy tegnap. Még régen. Az egyik 70, a másik 75 évvel ezelőtt tett fogadalmat, hogy ha már az a mennybéli mittudom én micsoda idetette őket a golyóbis eme jobbik felére, hát akkor ők bizony meg nem állnak 120 előtt. Most tartanak a hetvennél. Sőt, hetvenöt. Oda se neki. A Józsi Jenő hátravágja a jambósapkát és fütyül. A Sándor zsebre süllyeszti a kezét, nekivág a pesti aszfaltnak és danol. De nem mindig. Néha abbahagyja a danolást, mert más dolga van. Elég sűrűn. Ilyenkor ír. Idestova ötven éve. Bizony így van. Ötven éve ír és hetvenöt éves. Két szép dátum, két komoly forduló, illenék, hogy felhúzza a sötét anyagot és meghajtsa magát arrafelé, amerről a taps hangzik. Mert hiszen sokan vagyunk, akik tapsolunk neki, a mi kedves Sándorunknak, a fiatalok „Sándor-bácsi”-jának, „Bikfli tanár úr”-nak. Ám ő nem vesz fel ünneplőt, de még ünnepélyes arcot se, fogadjunk, nem is tudja, hogy a hetvenötödik kilométerkő mellett futott el. Ha nem szólnak rám, bevallom, én se tudom. Hogy ez a gyorsmozgású, hevült beszédű, izgulékony és ha kell izgága „fiatalember” hetvenötéves lenne? Ki hisz a lexikonnak? Nem, én neki hiszek, Balázs Sándor magyar írónak, aki most is, amikor én itt köszöntőt írok róla, valamelyik kávéház, vagy presszó mélyén a dramatizált „Oblomov” súgópéldányába rakja vissza a mozaikokat, amiket akkor, amikor a darab színre került, ki kellett emelnie. És akkor, amikor ez a mű színre került, nem is a saját neve volt odatéve szerzőnek. Stigma volt a nevén. De ő a vesztegzár alatt, is mosolygott. És mosolygott akkor is, amikor a fehér terror le akarta lökni a tanári katedráról, mert a proletárdiktatúra alatt hitet tett arról, hogy meg fog valósulni az, ami már meg is valósult. Optimista, tiszta és megzavarhatatlan meggyőződésű ember. Meggyőződése, többek között, hogy embernek lenni nem is olyan nehéz. Csak embernek kell lenni. Ő — az. Ember. És — jótollú író. Megy ez együtt? Megy. Nála már ötven éve. Barátaim, kalapot le a hetvenötéves, ifjú magyar író előtt. BOROSS ELEMÉR Maecenas Hatvani Lajos — ez közismert tény — sok magyar írónak volt Maecenasa. Alighanem én vagyok az egyetlen magyar tollforgató, aki évtizedeken át NEM ADÓSA, HANEM HITELEZŐJE voltam Hatvaninak. A dolog így történt: 1919 november-decemberében, három héten át utcai újságárus voltam Bécsben: rikkancs. Reggel 6 órától este 6 óráig árultam — a Kürthnerstrasse és a Graben sarkán álldogálva — magyar nyelvű emigrációs újságokat. Az üzlet sokkal jobban jövedelmezett, mint az ember gondolná, azokban a napokban reggeliztem is és vacsoráztam is. Egyízben Hatvani Lajos állott meg mellettem. Minden újságból vett egy-egy példányt és egy nagybankóval akart fizetni. „Nem tudok váltani” — mondottam, és visszaadtam neki a bankóját. „Majd ha legközelebb erre jár...” — ajánlottam. Hatvani intett, hogy tartsam meg a pénzt, de én akkor még önérzetes ember voltam — nem fogadtam el borravalót. Négy-ötízben adtam el Hatvaninak újságot, ő mindig nagybankóval alkart fizetni és én sohasem tudtam váltani. Rövidesen fel kellett adnom a viszonylag jól fizető mesterséget: az egyik emigráns újság szovjetellenes cikkeket közölt és a „lapterjesztő” (két jobboldali szociáldemokrata emigráns) ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a lapot is áruljam. Néhány kommunista rikkanccsal együtt leszámoltunk és ismét munkanélküliek voltunk. Hatvani Lajost több, mint egy negyedszázadon át nem láttam. Adósom maradt. Ha jól számítom át az akkori osztrák pénzt a mai magyar pénzre , körülbelül tizenöttizenhat forinttal maradt adósom. 1946-ban vagy 47-ben Heltai Jenőéknél találkoztam Hatvani Lajosnéval, akinek édesapját (Somogyi Bélát) ismertem egyetemi hallgató koromban. Közöltem Hatvaninéval, hogy egy negyedszázada hitelezője vagyok a férjének. Nagyon csodálkozott. Mikor elmondtam neki, hogyan lettem a Maecenas hitelezője , nevetett. Aztán fizetett. Gavallérosan. Uzsorakamattal. Hatvani lefordíttatta Szkipetárok című regényemet angolra és kiadót is szerzett. Sőt alkalmasint abban is benne volt a keze, hogy néhány fölöttébb elismerő kritikát kaptam. Regényem angol kiadásának példányaihoz is Hatvaniné segítségével jutottam. Nagyon megörültem a könyvnek és ezt nem is titkoltam. Az az író, aki egykedvűen veszi át egy könyvének új kiadását — komédiázik. Mikor a nagyon szép, bőrkötéses könyvekkel már megbarátkoztam, ezt mondottam Hatvaninénak: „Nem tudok váltani...” Csodálkozva nézett rám. Alkalmasint azt hitte, hogy az örömtől megbolondultam. Kölcsönkapott anekdota Nagyon-nagyon büszke vagyok hatalmas étvágyamra. E téren is kitűnő hagyományai vannak a magyar irodalomnak: közismert Kemény Zsigmond és Vajda János égig érő étvágya. De csodálatosképpen e két nagy írónk nem volt büszke erre a rendkívüli képességére. — Sőt! Nekik ugyanis voltak más olyan tulajdonságaik, amelyekkel büszkélkedni lehet. Ezután érthető, hogy sokáig hallgattam arról a vereségről, amely éppen ezen a téren ért — egy-két év híján negyven esztendő előtt. A véletlen akkor összehozott Bohumil Smerallal, a csehszlovák kommunista párt vezetőjével, akivel előzőleg egy kis hírlapi polémium volt. Smeral meghívott egy korcsmába, vacsorára. Tudtam róla, hogy nagyon szerény ember — pártelnök korában is azt a bútorozott szobát lakta, amelybe diák korában költözött. De azt is tudtam róla, hogy étvágy Herkules. Több volt annál. Mikor én már régen kidőltem, ő még egyre hozatta az ételeket. Szóval — mint a hírlapi polémiában — itt is vereséget szenvedtem. Smeral megértette, hogy vigaszra szorulok és megvigasztalt — egy anekdotával. Íme az anekdota: „Néhány hét előtt bejöttem ebben a kocsmába és kacsasültet rendeltem. — Hány adagot? — kérdezte a pincér. — Adagot? — hördültem fel. — Hozzon egy egész kacsát!” „A kacsát megettem — folytatta Smeral ELMÉLÁZVA — és utána ettem még egyet és mást. Másnap ismét bejöttem a kocsmába és az étlap áttanulmányozása után főtt marhahúst kértem. — Azzal nem szolgálhatunk — mondotta a pincér. — Miért nem kaphatok marhahúst, hisz’ itt szerepel az étlapon? — Sajnos, nincs egész marhánk — felelte udvariasan és nagyon komolyan a pincér. „Szóval... — folytatta Smeral — Na majd ha ismét Prágában lesz, mégegyszer összemérjük erőinket.” Látva, hogy ez nem vígasztal meg, továbbment egy lépéssel. — „Ha ezt az anekdotát elmeséli — mondotta kezét vállamra téve — úgy mesélte, hogy magával esett meg. Hisz’ magával is megtörténhetett volna, sőt megtörténhet”. János és József A magyar irodalmi életben köztudomású, hogy János és József, két kiváló írónk, elválaszthatatlan jóbarátok, hűséges fegyvertársak. Barátságuk mélységét és szilárdságát én akkor értettem meg maradéktalanul, mikor Józsefnek — akit őszintén becsülök és szeretek — hatvanadik születésnapját ünnepeltük. Ez néhány esztendő előtt történt, úgy huszan-huszonöten vettünk részt az ünnepi banketten. Az asztalfőn D. miniszter ült, tőle jobbra az ünnepelt, balkéz felől a hűséges barát, János. Irodalmunk krémje, a legismertebb és legelismertebb íróink ültek az asztalnál (két tucat zseni!) és mégis a társalgás szürke volt, a hangulat pállott. D. magához a miniszter odaintett „Mondj valamit, amivel egy kis életet hozunk a társaságba”. Lendületes pohárköszöntőt mondottam az ünnepeltre. Közismert mértéktartásommal és föltétlen tárgyilagosságommal, mint írót, Homeroshoz, Daniéhoz és Shakespeare-hoz hasonlítottam, egy mellékmondatban, Balzacra és Stendhalra is utalva. Mint közéleti személyiséget Dózsa, Rákóczi és Kossuth mellé állítottam. Közben megállapítottam, hogy ő a legnagyobb élő parasztírónk. Ezt ma is vallom! Az ünnepelt zavartan figyelte szavaimat. Hallgatóim megtapsoltak. Mikor leültem, D. miniszter ismét magához intett. „Szerencsétlen, mit csináltál?” — kérdezte. „Mit?” — viszonoztam kérdéssel a kérdést. — „Talán alulértékeltem Józsefet?” D. lemondóan intett a kezével. „Örök életedre ellenségeddé tetted József legjobb barátját, Jánost” — mondotta részvétteljesen. Csokoládé A történet, amelyet itt elmondok, velem esett meg. Budapesten, 1945 január 20-án vagy 21-én, valahol a Kerepesi-temető környékén. Az esetet még aznap délután elmeséltem a kispesti szovjet hadiszálláson — újságíróknak. Így történt, hogy ez az anekdota bejárta a világot, jó évtizeddel azelőtt, hogy én magam leírom. Megjelent szovjet, amerikai, angol és francia lapokban. A történet egyik szereplője mindenütt én vagyok, illetőleg mindenütt az én nevem szerepel, de azért mégsem egészen én vagyok. Egy amerikai lap például a „nagyszakállú Illés ezredesnek” nevezett, holott a történet idején se szakállam nem volt, sem ezredes nem voltam, hanem viszonylag simára beretvált őrnagya voltam a szovjet hadseregmik. lett A Kerepesi-temető fala melmentem, másodmagammal. Egy szőke asszony jött velünk szembe, mellette egy kilenc-tíz esztendős kislány. Olyanok voltak, mint majd mindenki abban az időben Pesten: a ruházatuk elhanyagolt, az arcuk sápadt. Megállítottam őket és a kislánynak egy darab csokoládét adtam. Helyette az anyja köszönte meg az ajándékot — németül. A köszönetét így fejezte be: „Úgy látszik, Göbbelsnek mégis igaza volt.” „Hogy érti ezt, asszonyom?” — kérdeztem magyarul. Az asszony elmosolyodott és (úgy látszik, észre se vette, hogy én magyarul szólok hozzá) németül válaszolta: „Göbbels ugyanis azzal ijesztgetett minket, hogy a szovjet harcosok megölik a gyerekeket. Nos, — a kislányom hat héten át koplalt és ma már a tizedik, vagy tizenegyedik szovjet tiszttől kap édességet. Nem gondolja, tiszt úr, hogy ez életveszélyes?” ILLÉS BÉLA