Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-23 / 51-52. szám - Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró | A képekről • vers (6. oldal) - Csák Gyula: Könyvbarátok között. A paksi járási könyvtárban • riport (6. oldal) - Tamási Áron: Nehéz napok tündére. Emlékezés Bajor Gizire (6. oldal)

NEMES NAGY ÁGNES KÉT VERSE: A visszajáró Ez volt az asztal. Lapja, lába. Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. Pohár is volt mellette. Itt van. Ez volt a víz. És ebből ittam. És kinéztem az ablakon. És láttam: ferdén hull a pára, nagy, égi fűz lógatja ágát az esti rét sötét tavába, és kinéztem az ablakon, és volt szemem. És volt karom. Most széklábak körül lakom Minden tárgynak térdéig érek. Akkor vállat vágtam a térnek. S mennyi madár volt. Mennyi tér. Mint egy szélfújta lángfüzér szirmai, tépve és lobogva szálltak, rajokban sustorogva, egy dobbanással szerterántva, mintha egy szív madár­ szilánkra pattanna szét, repülne szét — ez volt a tűz. Ez volt az ég. Elmegyek. A padlólapot ujjal érintgetném, ha tudnám. Alacsony léghuzat, az utcán húzódom. Nem vagyok. A könyv ott áll a polcon. Némán, titokzatosan áll ott. Mihez hasonlítsuk? Égi röptű nagy madár, amely két ke­mény fedelét, mint két hatal­mas szárnyat, összecsukva tartja, s fenséges mozdulat­lanságban koronázza a hegy­csúcsot? Várja talán, hogy szétnyissák két szárnyát s re­püljön s repülni tanítson? Vagy ismeretlen hatású bűvös fegyver és várja, hogy harcba vessék? Vagy mélytengeri kagyló, s ha szétnyitják, nem tudni: kocsonyás, percekig élő múlandóság vagy örökéletí igazgyöngy-e a tartalma? A könyvek hatalma Bizonyára mindez együttvé­ve — s ezenkívül nagyon sok más. Az, aminek tekinti az olvasója. Az, ami a hatásá­t korra, a társadalomra. Min­denesetre: hatalom. Jó vagy rossz, de hatalom. Tudják-e ezt róla? Értik-e a könyvek hatalmát az embe­rek, akik nesztelenül lépked­ve a könyvtárban, illetődött tekintettel pásztázzák a pol­cokon sorakozó ezreket? ... Fejkendős, őszülő hajú asszony lépeget a könyvek so­ra előtt. Karján hatalmas vesszőkosár, s mint egy kor­szerű önkiszolgáló boltban a vevő, szedegeti a polcokról a könyveket és rakja a kosa­rába. Ő már valóban önkiszol­gáló, rengeteget ismer a köny­vek közül, tudja, mit keres, ha levesz egy-egy könyvet belelapoz, vizsgálgatja, ízlel­geti, méregeti , és visszate­szi. Egy másikat csillanó sze­mekkel fedez fel s kosarába rejt. Azután a könyvtáros pultjához lép rakományával, és diktálja a címeket, s nyújt­ja a kartonját. A karton te­tején elmosódott betűkkel ott áll: Kolonics Ferencné, ház­tartásbeli. Évek óta állandó tagja a paksi járási könyvtárnak. Férje férfiszabó, de beteg em­ber, nemigen tud dolgozni, s főképpen két hold szőlőjük­ből élnek. Nagyon messze laknak, s rendszerint akkor jön cserélni, amikor valami nagyobb vásárlás miatt be kell jönnie a város szívébe. — Könyveket is szokott vá­sárolni? Kicsikét zavartan tekint rám, inkább csak szokásból, mint szükségből, kendője alá igazítja haját és kosarába nézve mondja: — Nincsen arra pénze ilyen szegény asszonynak,az — De... ha lenne pénze — venne? — Hát... igen. — Mert szereti a könyveket, úgy-e? is.— Igen. Én is meg az uram — És miért szeretik? Nagyon rosszul hangzó kér­dés. Tulajdonképpen lehet erre válaszolni? mit is Kolo­­nicsné sem tudja. Lehet, sőt bizonyos, hogy érzi a könyvek erejét és hatását, hiszen nem alkalmi, hanem állandó és szenvedélyes olvasó, dehát ho­gyan lehet az olvasás miért­jét szavakba foglalni? Igen, feltétlenül műveli a lelket, amint a vízcsepp várja a kö­vet, de ki látta a pillanatot, amint éppen várja? Ki tudja pontosan lemérni a könyvek hatását? Az olvasás haszna Egy elegáns, nagykockás ka­bátba öltözött fiatalember — ifjú Sárközi Dezső — vállal­ja, hogy segít a kérdésre vá­laszolni. Folyékonyan, kön­­é­nyedén beszél, láthatóan im­ponál neki, hogy interjúvol­ják. — Én, kérem, harmonikás vagyok egy dzsesszzenekarban. Nagyon sok emberrel van dol­gom, és tapasztaltam, hogy ha sokat olvasok, akkor jobban tudok bánni az emberekkel, mert mindenféléhez hozzá tu­dok szólni. Hát ezért... Meg aztán tanulmányozom, hogyan írják a könyveket? Magam is akarok írni. Humoros dol­gokat szeretnék, persze inkább csak a magam, meg a bará­taim szórakoztatására. Szeret­nék egyszer egy igazi, élő írót látni... Ö ezért olvas. Kiss József, a helybeli szere­­tetház 75 éves gondozottja he­tenként kétszer-háromszor jön a könyvtárba. Mindig egy óra előtt érkezik pár perccel. Nem tudni, hogy ennek van-e je­lentősége, de mindig akkor érkezik. Azt mondja: — Olvasgatok, olvasgatok és telik az idő. Már sokféle könyvet kiolvastam, de még egyikben sem írták meg, hogy miképpen lehetne magról ter­melni a boldogságot, könyv pedig jó lenne...Ilyen A böngészdének kinevezett asztalnál komoly, szülte ko­moly arcú gyerek áll és mo­gorván kutat. Szabó István a neve, tizenhat éves, második gimnáziumi tanuló. — Útleírásokat­, meg föld­rajzi könyveket keresek — mondja. — De úgy látom, nincsen új. Ami van, azt már mindet kiolvastam. Itt lakunk a házban és naponta bejárok. A gyerek 1952 óta állandó látogatója a könyvt­árnak. Ap­ja — míg élt — hajós volt. Ő is hajós akar lenni. Utazni, látni, megismerni a világot. A pedáns olvasó Állandó vendége a könyv­tárnak a nevenincs Pedáns Olvasó. Rendszerint gondosan és sokáig keresgél, de akik ismerik, tudják, hogy ez üres póz, mert nem nagyon ismeri a könyveket, csupán azért ol­vas — ha olvas —,­mert ez most divatba jött. Ajánlanak neki ezt is, azt is, de fanya­logva válogat, míg végül va­lami csinos külsejű könyvnél kiköt. Ezt be is csomagoltat­­ja, aztán állandóan hurcolja magával s lehetőleg nyilvános helyeken előveszi, szétnyitja és nézi , hogy látják-e má­sok? Számára ismeretlen a könyvek bűvölete. Évekkel korábban egyszer egy durva külsejű, otrombán szélesvállú, lomhajárású, em­ber jött a könyvtárba. Zavar­tan, kivörösödő képpel valami olvasnivalót kért, s amikor megkapta, bediktálta nevét: Márkus Ferenc, téglagyári munkás. Mind gyakrabban jött, s mindig nagyobb és na­gyobb halom könyvet vitt. A hazánkban zajló kulturális forradalom sajátságos jel­lemzője lehet Márkus Ferenc 1955.­ évi kartonja, amelyen a következő kölcsönzött könyvek jegyzéke áll: Ady összes versei, Kossá: A Dunától a Donig, Nexo: Szürke fény, Paprikatermelés, Felelet, Történelmi materialz­­mus, Így írtok ti, Levelek a börtönből, Rét és ieaelő, Szabad életünk törvénye, Hét tenger éneke, Bogyósgyümölcsüek, Háború és béke, Zenei kalauz, Mindenki ellen, Egy szegény asszony élete, Operák könyve, Zola: Igazság, Mindenki ké­miája. Mohón összeolvasott bent, ami a keze ügyébe min­ke­rült. Nyilván köteles tiszte­letet érzett a nyomtatott betű iránt, s bármi akadt a kezé­be, áhítattal végigolvasta. Egyszerű munkásember, bizo­nyára keményen kell vereked­nie az élettel, de ma már ve­rekszik azért is, hogy el tud­jon igazodni a könyvbe zárt gondolatok milliói között. Ta­valy már tudatosan kezdett olvasni, heteken át tartó haj­tóvadászatot rendezett például Tóth Árpád verseiért és rá­szokott a lexikonok használa­tára is. Minden tudni akar. El akar jutni a szellemi élet magaslatára, amelyhez meg­nyitotta számára az utat a szo­cializmust építő társadalom. A praktikus Tóth János a praktikus, gyakorlatias olvasó típusa Csámpán — Paks környéki ta­nyán — lakó parasztember s időnként begyalogol vagy beszekerezik a tanyavilágból s csizmaszárba dugott ostorral megállapodik a járási könyv­tárban. Zömök, ötven-hatvan év közötti ember. Kicsikét küszködik a megszólalással, mert nem tudja, miképpen nevezze a könyvtárosokat, mégis megszólítja az egyiket. — Kisasszonykám. Kellene nekem a rovartan. A kisasszony utánanéz, de semmi effélét nem talál. — Nincsen — mondja kön­­­nyedén és más könyvet pró­bál ajánlani, de Tóth János tudja, miért jött, és nem tá­gít a rovartan mellől. — Van pedig ilyen — erő­­sítgeti. — Az újságban lát­tam ... Utána néznek, telefonálnak, megrendelőlapot írnak, s vé­gül a gödöllői Agrár Egyetem könyvtárából kölcsönkérték, mert 180 forint az ára és a paksi könyvtárnak nem állt módjában megvenni. A köny­vet azért megszerezték s Tóth János mindezt türelmesen vé­gigvárta, aztán a kapott köny­vet hazavitte s néhány hét múltán újra megjelent. — Hát ezt most visszahoz­tam. Hanem egy másikat meg elvinnék. Rádiótechnik­a. Az a címe, hogy Rádiótechnika. Úgy hallottam, hogy szélma­lommal lehet áramot fejlesz­teni és ahhoz kellene a könyv. Nincsen Csámpán villany, de be akarom vezetni... Csörög a könyvtárban a te­lefon. Dr. Barna Tibor tele­fonál a bíróságról s az új könyvek jegyzéke után érdek­lődik. Ő már ínyenc, erős szel­lemi munkát végző ember, igen nagy az olvasottsága, ki­finomult érzékkel válogat a­­ könyvek között, s kutatja a­­ szellemi áramlatokat Nyuga­­­­ton és Keleten egyaránt. . Várja a vízcsepp a követ... ... A könyvtári órák alatt — délután egytől este hatig — így zajlik az élet minden­nap a paksi járási könyvtár­ban. Hatezer kötet áll a köz­­­ség mintegy 13—14 ezer lako­sának rendelkezésére, s a könyvállományból két-három­­ezer állandóan kinn van. 7890­­ könyvet kölcsönöztek tavaly, s körülbelül ugyanennyi az­­ idén is. Az elmúlt esztendő­ben hétszázkilencven volt a­­ beiratkozott állandó tagok száma, az idén ezerhatvanegy.­­ Várja a vízcsepp a követ, ke­ringenek a könyvek az embe­rek között s lövellik szerte az éltető, lelket művelő „ibolyán­­­ túli sugarakat”. Lehetne persze több is­­ az olvasó Pakson, lehetne na­gyobb a könyvtári könyvek száma,­­ lehetne több pénze könyvekre a könyvtárnak, de egyelőre itt tartunk a könyv­tárakra fordítható anyagi esz­­­­közök dolgában, s itt tartunk l' az olvasás iránti igény tekin­­­­tetében. S az állapot felett ’ azért örvendezhetünk mégis , mindenekelőtt, mert mozgás­­­­ban levő, felfelé haladó kul­turális életünk tükörképét t ’ jelzi. A szellemi élet iránti növe­kedő igényt mutatja az a ’ tény is, hogy a község egyet­len állami könyvesboltjában , majd 100 000 forintért vásá­­­­roltak könyvet az 1958-as év­­ utolsó negyedében. Naponta harminc-negyven könyvvá­­­­sárló nyitja az ajtót a bolt­ban. S akadnak olyan vásár­­­­lók is, mint K. M.-né paraszt­asszony, aki megrendelte a 400­5 forintos Mezőgazdasági Lexi­kont. Karácsonyi ajándékként veszi az urának. — Több könyvet is eladhat­nánk — panaszolja Horváth Jánosné, a könyvesbolt veze­­­tője —, ha központi szerveink lelkiismeretesebben ellátnák­­ a vidéki könyvesboltokat. Az­­ elmúlt hetekben jártam pl. 1 Pesten a Szövetkezeti Könyv­­t­terjesztő Vállalatnál (Maja­kovszkij utca 89.) s a két sze­­­memmel láttam raktáron a " könyveket, amiket rendeltem, és mégis csupán egy százalé­­­kát küldték le a rendelésnek. Nagyobb rendnek kellene len­­­ni ezekben a dolgokban ... Abbahagyja a beszédet, s­­ a pult előtt szaporodó vevők­­­­höz fordul. Piaci nap van, és ilyenkor bejönnek a könyves­■ boltba a tanyasiak is. Várja a vízcsepp a követ... CSÁK GYULA KÖNYVBARÁTOK KÖZÖTT A PAKSI JÁRÁSI KÖNYVTÁRBAN A képekről Hogy szerettem­ a képeket! Istenem, mennyire szerettem, ha ott fújtattak körülöttem, horkoltak, örök paripák . Befogtam őket, s nosza hát! Hogy dobtam közébük a gyeplőt, s mikor a vers már szinte feldőlt, akkor kaptam utána gyorsan, s feszítettem és visszafogtam, a vágta és a fékezés két gyönyörével két karomban. Ma hátat fordítok nekik. Rugdalom a tér köveit. S csak izmom remeg föl a zajra, mikor egy-egy mögém kerül, s inas fejét vállamra hajtja. (Egy téli szerelem emlékére) Január 26, péntek Itt vagyok az Attila utcá­ban, közel az alagúthoz, lene a pincében. A ház, melyhez ez a pince tartozik, három­­emeletes. Nagy „U” alakban a kapu felé néz s egy tégla­idomú udvart képez, mely lehet hetven négyszögöl. Már karácsony óta itt vagyok, egy melegszívű, baráti házaspár­nál. Kedvesen kérlek, ragasz­kodtak hozzá, hogy a szom­széd utcából, ahol a lakásom volt, átjöjjek hozzájuk. Hát átjöttem, hogy együtt remény­kedjünk és a katona­fiúkért együtt aggódjunk. Két nap híján öt hete már, hogy a pincében lakunk. A ház, ahon­nan átjöttem, azóta romok­ban hever. De mi megva­gyunk. Az első hetekben, harci szünetek alatt, még a la­kásba is feljárogattunk, a má­sodik emeletre. De egyre rit­kábban. Tegnap aztán ennek a kirándulásnak is vége lett, mert a lépcsők az erős bom­bázásban leomlottak. Maga a ház is kettőbe szakadt, az ud­varon pedig múlva fekszik,néhány ló ki­reggel egy katona jön, fegy­vere nincs. Engem keres a katona. Azt mondja, hogy a művésznő küldte, Bajor Gizi, s azt üzeni, hogy késedelem nélkül induljak hozzá a Pil­­sudszky útra, mert aggódik értem. Bólogatok, mosolygok. A hangját hallom, magyarban az emberi zenét, s a szemét látom, azt a majdnem feketén csillogó két mandulát. Agyam­ban ül mind a kettő, az emlé­kezet valamelyik virágos ágán. Pedig künn a világi életben alig találkoztunk, bő­vebb szavakra csak Kolozsvá­ron, amikor a Bolond Ásvay­­nét játszotta. Bólogatok és mosolygok. Aztán vendéglátó barátomra nézek, aki rázza a fejét, hogy ne menjen. A fe­lesége is aggódik, látom. Hosszú az út, s bármelyik percben golyó érheti az em­bert, vagy a fejére esik egy bomba. A fejemre? Azt nem h­iszem. Nehéz szívvel elbúcsúzom tehát. Január 27, szombat Hát tegnap mégis megérkez­tem. utcán, A Krisztinán, Márvány a Böszörményi úton jöttem. Jöttem? Romok között bukdácsoltam, kerülgetve élő­ket és holtakat. Az eszem bor­­zongott, a szívem nehezen volt, de ami fenntartja a vilá­got: az életösztön titokzatos módon hatalmas! A kiskapun jöttem be a villába. Fényes volt minden: a hó, a csend és az ég. És bennem is valami. Gizit békebeli módban talál­tam: mintha csinos volt és sugárzó, éppen a akart volna menni, színházba hogy ott eljátssza valamelyik híres szerepét. Üdvözlés után, fent az emeleti lakban, forgatott­nézegetett, s folyton nevetett. Sovány voltam bizony s a ru­hám gyűrött is nagyon, hiszen két nap híján már öt hete volt, hogy az Attila utcai pincében mindnyájan nappali ruhánkban aludtunk. És hát hosszú volt a hajam, mint egy remetének. Azon nevetett leg­jobban, s vele én is. A nagy mulatságra Tibor is előjött a Fejtekéből, a Gizi férje, az orvosprofesszor. Az ő arcára is derű szállt s a maga halk mozdulataival ide-oda járt. Aztán megmért az orvosi mérlegen, majd bort hozott és szivart. Béke volt. Az alagsorban aludtam, nagy teremszobában, pompás ágyban. Úgy emlékszem, ott aludt Tóni és Terka is, házas­társak és művészek, akik ugyancsak a Gizi vendégei voltak. Csendes, melegszívű emberek, akiket nem akar­tam nyugodalmukban hábor­gatni. Mert én bizony nagyon nyugtalan voltam, vigyázattal forgolódtam a jó ágyban s legszívesebben fölkeltem vol­na, hogy lenézzek az Attila utca felé: vajon nem égnek-e odalent a házak. Aztán megvirradt valahogy. Künn világít a hó, s mi a meleg szobában az ablakok mellett állunk. Órák hosszat nézzük Szótalanul, innét a várost. Itt-ott gomolyogva füs­töl egy ház s a hömpölygő füst közül ki-kicsap a láng nyelv. A Vár fölött gépek old­ják a bombát, radva zuhannak, melyek elma­mint a­ fe­kete pontok, a föld felé. Gizi a vállamra teszi a ke­zét. Érzem, hogy mit akar mondani, de ahogy ránézek, látom is, mert a szája nevet és a szeme sír. Január 28, vasárnap Csikorgó hideg van, tündö­köl a kék jég. A csend is tart még, bár néha a ház fölött bogos-mérges hangon átszáll egy aknavető lövedék, vagy a magasban süvítve elhúz egy ágyúgolyó. ton-hegyen Felettünk a Már­­állnak a szovjet katonák, alattunk pedig Böszörményi úton a nyilasok a és a kényszeredett magyar katonák. Bent a fényes ablakok mö­gött kellemes meleg van. Élénkebb a ház élete, mint a tegnapi napon. Gizi tünedezik, mint egy tündér. Mindenütt ott van, ahol mosolyogva va­lamit tenni kell. Rózsikéval megbeszéli az ebédet, nak a kívánságait lesi, Tibor­Rudi bátyjának orvosságot ad, Lí­viát pedig, az un^rahugát, rá­ültetné egy mint az angyalt,bárányfelhőre. S úgy látom, az én számom­ra is téthez valamit. Súgdos­­nak és nevetnek felém. Majd Terka egy széket hoz, leteszi az ablakhoz közel és kedvesen játszva mondja: „Tessék pa­rancsolni helyet foglalni.” Lí­via is megjelenik egy fehér lepedővel és a vállamra teríti, jól a nyakam köré. Aztán Gizi bevonul egy ollóval és fésű­vel, s a család tagjai és a ven­dégek gyermeki örömmel gyűrűbe vesznek minket. Haj­vágó Vasárnap volt. Január 29, hétfő A hideg tart, s a téli verő­­fény. A csend azonban kezd darabokra törni. lövedékek, ahogy Visítanak , a Márton­­hegyről a ház fölött átrepül­nek a Déli-pályaudvarra, a Vérmezőre és a Várra. Oda­lent sűrűn keringenek a gé­pek is, hullnak a fekete pon­tok, lent port okádnak, füstöt pöffennek és tüzet fújnak. Szorongva figyeljük a vár­templomot s rettegő szemünk már ferdének látja a csipke­­tornyot. Ritkán szól valaki. Terka el is tűnt valamerre. Csak órák múlva jelenik meg, kezében egy színezett rajzzal. A kép Gizit ábrázolja, s mel­lette engem. Ahogy én meg­érkezem a házba, hosszú haj­jal, a jobb vállamon egy átalvető, mint a vándoroknak, a bal vállamon pedig egy ma­dárka, egy énekes madár. Gizi pedig a szívét nyújtja nekem, a tenyerén. Nézzük a képet. A jelképek népszerűek, de a gépek zúgá­sa alatt és az ágyúszóban a szív és a madár megható. El­veszem a képet és egy négy­soros verset írok rá. Rossz verset, de a hit tüzével, mint ahogy rossz költők rögtönöz­nek. Valami olyant, hogy há­ TAMÁSI ÁRON: Nehéz napok tündére EMLÉKEZÉS BAJOR GIZIRE Nem szoktam napi eseményekről följegyzést készíteni. Azokról a napokról, amelyeket az ostrom idején Bajor Gizinél töltöttem, valahogy mégis följegyeztem egy néhány szót. Azért tettem talán, mert különös napok voltak: történelmi súlyuk volt és a percek ölében együtt ült élet és halál. Vagy inkább azért, mert mindaz, amit nyolc nap alatt éreztem és láttam, az emberi szeretet élménye volt. Hát ezekből a följegyzett sárguló szavakból és gyenge emlékezetemből most megpróbálom,­ 1945 elejéről, feltámasz­tani azokat a napokat.

Next