Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-08 / 32. szám - Berda József: Korholás • vers (2. oldal) - Janikovszky Éva: Szivesség • széppróza (2. oldal)
ŐSZINTÉN, VILÁGOSAN, TÜRELMESEN (Folytatás az 1. oldalról) gákkal, a segélyek összegét meg felemelték. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az adminisztratív módszereken kívül arról is beszélhetett volna az állásfoglalás, hogy maguk a népi írók is hibásak ilyen vonalon is, a helyzet alakulásáért. A „nép" mozgalomhoz sodródtam ugyan, tizennyolc éves fővel, politikai tapasztalatok nélkül, de Németh László értelmiségi társadalomról szóló mélymagyar elméletével s azzal, hogy a munkásosztályt lebecsüli, sohasem értettem egyet. Sajnos, a felszabadulás előtt hiába mentem a Népszavához írásaimmal — magas volt a szociáldemokrata szektások kerítése. S csak jóval később jutottam el — szenvedések és megpróbáltatások árán *— a marxizmusig. Véleményem szerint figyelmesebben kell azt vizsgálnunk: ki kinek ír? Író és olvasó viszonya mindig jelentős tényezője az irodalom fejlődésének. Tény, hogy a népi írók írásai a felszabadulás előtt a munkásokhoz is eljutottak, azokra is hatottak, de messze vagyunk már ettől az időtől. Ma is olvassák őket munkások, de széles polgári réteg az ő fő olvasóközönségük, amely vagy „kiábrándult” a szocializmusból, vagy sohasem hitt, legfeljebb holmi „magyar” változatában s ízlésével, igényével segít defenzívában tartani kedvenceit. Ez azonban ne tévessze meg a népi írókat, mert ez az ingadozó réteg könnyen és hamar megváltozhat, akár a széljárás. Épül tovább a szocialista társadalom, s az egyik fele e rétegnek újra „hívővé” válik a történelmi helyzetnek megfelelően, míg a másik fele — megtörténhet — azért fordul el, mert — reméljük — maguk a népi írók lépnek előre a megrekedtségbe. Az én véleményem szerint jobban külön kell választani a politikai mozgalmat és a stílusirányzatot. Az állásfoglalás ugyanis politikusokat is felsorol, akik nem írók. Lehet az, hogy egyes népi írók politikai nézetei torzak, az állásfoglalásban taglalt módon szembekerültek — reméljük rövid időre — a szocialista fejlődéssel, de ettől még a stílusirányzat maga, fejlődésünk jelenlegi szakaszában is haladó maradhat, meríthet belőle a kialakuló szocialista realista irányzat is. Annál inkább fontos ezt megállapítani, mert hiszen az állásfoglalásból azt olvashatják ki a különböző polgári csoportok —, hogy a népi íróknak nincs létjogosultságuk, azokat ütik, őket meg nem, tehát lehet, hogy nekik igazuk van, de nemcsak a népi írókkal, hanem egyúttal a kommunistákkal szemben is. Ide kívánkozik rögtön: amennyire láthattam az ellenforradalmi eseményeket, azok eszmei előkészítésében, vezetésében nemcsak a népi írók tevékenykedtek, hanem a polgári irányzatok képviselői is, — amely irányzatokhoz visszasodródtak a kommunista eszmékben „csalódott”, s korábban a pártban vezető szerepet vindikáló, vagy játszó írók is szép számmal. Nem feladatom természetesen, hogy bármely csoport, vagy író bűnösségének mértékét megállapítsam, de az ellenforradalom torkolattüzeinél világosan felismertem, hogy a népi írók mennyire összefonódtak más polgári csoportokkal, akikkel pedig régebben elkeseredett harcban is állottak. Ezekről a polgári csoportokról ugyanilyen őszintén kell beszélni — ez fontos érdekünk, elősegíti a szocialista realista irodalom megerősödését, egyúttal a népi írók világosan láthatják — amit ma nem akarnak elhinni —, hogy az állásfoglalás nem ellenük, hanem érdekükben is jelent meg. Ugyancsak az ellenforradalom mutatta meg világosan a „népi mozgalom” erős kispolgári gyökereit, összefonódását. Véleményem szerint a kosmunista írónak segíteni kell tovább a népi írókat, de nem olyan módon, mint régebben történt: a pillanatnyi összefogás érdekében elkenni a fontos elvi különbségeket, mert ez újra megbosszulná magát. A szocialista realizmusnak tudtommal még nincs jobb meghatározása: nemzeti formában szocialista tartalom. A nemzeti irodalmi formák művelésében — egyebek mellett — fontos eredményeket értek el a népi írók, ezeket az eredményeket mi már nemcsak velük, hanem nélkülük is fel tudjuk használni a jövő, a dolgozó osztályok, a szocialista társadalom érdekében. Nem szabad szem elől téveszteni — a népi írókkal kapcsolatban sem —, hogy mennyi torz indulat és téveszme lappang még minálunk, mennyiféle klikk és csoport harcolgat egymással előttünk, s a hátunk mögött, de alkalomadtán össze is fonódhatnak a párt, a munkásosztály, a szocializmus építése ellen. Példa erre, hogy az állásfoglalás megjelenése idejében még az Élet és Irodalom hasábjain is jelent meg terjedelmes cikk, amely a modernista irányzatok „szükségszerűségét” igyekezett bizonygatni, mint kikerülhetetlent a szocialista irodalom számára, teljesen hamis érveléssel. De megvannak — megítélésem szerint a Zsolt Béla-féle irányzat utóvédjei is, s nem minden tévedésüket és indulatukat vetkőzték le még. Természetesen vannak más jellegű csoportok is — akár a népi mozgalomba kapaszkodva — ezek lebecsülik a polgári irányzatok haladó elemeit és elért eredményeit. Mindkét törekvéssel erélyesen szembe kell szállni, a párt, a marxizmus—leninizmus elvi alapjáról kell bírálni e csoportokat és segíteni belőlük a haladót, a fejlődésképeset, meg kell győzni a megakadt írókat, akikben megvan a hajlandóság, hogy a munkásosztállyal együtt dolgozzanak a szocializmus építésében, a szocialista realista irodalom megteremtésében — lépjenek mielőbb előre, a jövő felé. Abban külön is egyetértek Mesterházival, hogy el kell következni a tárgyilagos, elvi alapán álló értékelésnek, a népi írók életművét illetően. De ezzel párhuzamosan ugyanilyen mértékkel kell mérni a többi csoportot is, „tisztába kell tenni” egész irodalmunkat. S a pillanatnyi sikerek érdekében a párt semmiféle elvi engedményt nem tehet — ez a gyakorlat legyen végleg a múlté. A RÓZSÁK ÉS FÜLEMÜLÉK ORSZÁGA címmel Alavi, neves iráni író, kultúrtörténész és politikus könyvét jelenteti meg a közeljövőben a Kossuth Kiadó. A kötet betekintést nyújt az iráni nép politikai és társadalmi életébe. A 11. NEMZETKÖZI HUMOR FESZTIVÁL megnyílt az olaszországi Bordigherában. A Fesztivál keretében filmversenyt rendeznek. Bemutatják a Cannes-ban nagy sikert aratott „Nagybátyám” című Tati-filmet, valamint hét másik vidám Ugyancsak a fesztivál filmei alkalmából nyílt meg Bordigherában a Nemzetközi Karikatúra Kiállítás. HANS EISLER német zeneszerzőt 60. születésnapja alkalmából a nemzetközi író- és művészvilág üdvözlőtáviratokkal árasztotta el. Az egyik táviratot szó szerint idézzük: „Kedves Mesterem, fogadja legmelegebb jókívánságaimat hatvanadik születésnapjára. Stop. Óh, mégegyszer csak hatvan lehetnék! Stop. Charlie Chaplin”. KÖLCSEY FERENCNEK szobrot emel Szatmárcseke község, a költő szülőfaluja. Az emlékmű Berki Nándor szobrászművész nyíregyházi műtermében készül. Újabb két solohov MŰVET FILMESÍT MEG a MOSZ FILM. Az egyik film az író 1925-ben írt Pásztor c. novellája, — melynek cselekménye az egyik Don menti körzetben játszódik le, s a szovjethatalom létrejöttének egy epizódját dolgozza fel másik az Embersors c. elbeszélése alapján készül. Az utóbbi idézője és főszereplője Szergej Bondarcsuk. „VERSVASAR” zajlott le Capriban. A nápolyi Idegenforgalmi Hivatal meghívott Olaszországba tíz francia költőt, akik vidám hangulatban nagyszámú érdeklődő jelenlétében dedikálták versesköteteiket a vevőknek és érdeklődőknek. Ezenkívül egy költőkből és irodalomtörténészekből álló bíráló bizottság, Francesco Flora elnökletével odaítélte az egymillió lírás díjat a legjobb kéziratnak. díjat a csoportban szereplő legidősebb költő, a jónevű Jean Feliáin kapta meg. A MOSZKVAI OPERETT SZÍNHÁZ bemutatta Huszka Jenő: Lili bárónő című operettjét. A rendezés munkáját Szinetár Miklós, a Fővárosi Operettszínház rendezője végezte, a táncokat, Roboz Ágnes, a Fővárosi Operettszínház koreográfusa trvezte és tanította be. Az operett díszleteit Fülöp Zoltán Kossuthdíjas tervezte. A bemutató előadás közönsége meleg ünneplésben részesítette a színművészeket és a magyar vendégművészeket. REA LE FIGARO LITTERAI egyik legutóbbi száma közli Fjodor Saljapin önéletrajzának azt a részletét, amelyben megírja Arturo Toscaninivel való első találkozását. Ez 1901-ben történt Milánóban, ahol a nagy énekes Boito Mephistophéles-ében aratta első átütő európai sikerét. A SZOVJET NYOS AKADÉMIA TUDOMÁkiadásában megjelent „Az orosz irodalom története” első kötete, amely az Októberi Szocialista Forradalom esztendejéig ismerteti az orosz irodalmat. A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN még az idén kiállítják az utóbbi évtizedekben forgalomba került hamis képeket és utánzatokat. A BERLINI STAATSOPER fkj évadjának egyetlen operabemutatója a magyar származású Joseph Kozma „A lyoni takács” című daljátéka lesz. LEV TOLSZTOJ ÖSSZES MŰVEINEK befejező kötete kilencvenedik, a minap jelent meg Moszkvában. Tolsztoj műveit eddig nyolcvanöt nyelven adták ki a Szovjetunióban, összesen 82 millió példányban. ÉRDEKES REPRÍZRE került sor a minap a leningrádi Kis Operában. Csajkovszkij 1895-ben Pétervárott bemutatott Hattyúk tava című balettjét teljes egészében az eredeti változatban vitte színpadra az együttes. Az ősbemutatóról fennmaradt vázlatok alapján tanította be a művet F. Lopuhov, az OSZSZK Érdemes Művésze, a legidősebb szovjet balettmester, aki már az első koreográfiában is táncolta a fontosabb férfi szerepeket. OPERÁT írtak KÍNÁBAN az első két szovjet mesterséges holdról. Címe: A Vörös Hold zűrzavart kelt a Menny Palotájában. A két szputnyikot színpadi ruhába öltözött színészek személyesítik meg. Kívülük mitológiai alakok népesítik be a színpadot, mint a Holdtündér és a Szövönőcsillag. A darab azzal végződik, hogy az Ég Császára, miután seregeit a Vörös Holdak megverték, kénytelen máshová költözni. ÚJABB PETŐFI-KÖTETET jelentetett meg a Moszkvai Irodalmi Kiadó Kun Ágnes összeállításában. Az 1842—49 között írt verseken kívül nyolc elbeszélő költeményt tartalmaz kötet V. Inber, M. Iszakovszkij, V. Levik, L. Martinov, Sz. Marsak, I. Mirimszkij, M. Mihajlov, B. Paszternák, N. Tyihonov és N. Csukovszkij fordításában. A kötet bevezetője Kun Béla Petőfi-tanulmánya. BETDA JÓZSEF: Korholás Laci, Lacikám! csúnyán cserbenhagytál! Láttam, mily mohó kéjjel puccolgattad az öt-hatféle gombát: a tinórút, a rókát, a szegfűt, csiperkét és császárgalócát, hogy vidámságra ingerlő vegyespörköltet készíthess végül valamennyiből! Ígérted: hagysz belőle borkorcsolyára valót, s mire visszajöttem érte, hűlt helye se volt a szeretett földi valóságnak! Embereid meg magad ezután s ne hagyj cserben megint, ha szereted a hasadat s tiszteled étvágyamat! Borral enyelgés Életem legigazibb gyönyöre s mégis legnagyobb gondja vágy'. Ha nem teremnél te sem, megölne a hideg, a durva fagy! Elvesztettem az aktatáskámat. Pedig biztosan tudom, hogy amikor feljöttem a lépcsőn, a hónom alatt szorongattam. Még arra is határozottan emlékszem, hogy amikor elő akartam venni a lakáskulcsot, akkor letettem a földre, úgy balkéz felől, közvetlenül az ajtó mellé. Aztán kinyitottam az ajtót, beléptem az előszobába, és az ott levő székre tettem a táskát, mint mindig. De nincs ott. Érdekes. Szóval mikor a sarki trafikba betértem, akkor még biztosan megvolt, mert beletettem a cigarettát és most az sincs meg. Illetssve megvan. Itt van a zsebemben. Tehát lehetséges, hogy akkor már nem volt meg a táska, viszont mikor fölszálltam a trolira, akkor még a kezemben volt. meg is löktem vele az előttem állót, aki azt mondta, hogy... Nem, a fonott kosarammal löktem meg, ami most is itt van az orrom előtt. Ne várjunk csak. Mielőtt fölszálltam a trolira, ittam egy feketét. Az aktatáskát magam mellé tettem az üvegpultra, mintha most is látnám, jobbkéz felől. Este tíz órakor már tisztában voltam vele, hogy tulajdonképpen bámulatos módon vigyáztam az aktatáskámra, mert nem hagytam sem a jégboltban, sem a tejcsarnokban, sem a Szikra mozi pénztárában, sem a postán. Ez bizonyos fokig megnyugtatott, mert hány szórakozott emberről hallani nap mint nap, aki a fenti helyeken felejti értéktárgyait. Én nem tartozom közéjük. Sőt: Alsógödön sem hagytam múlt vasárnap, amit nemcsak azért merek ilyen határozottan állítani, mert még az est folyamán kiutaztam ottani ismerőseimhez, hogy erről személyesen is meggyőződjek, hanem elsősorban azért, mert mint említettem, amikor délben feljöttem a lépcsőn, még a hónom alatt szorongattam. • Milyen bámulatos egyszerűséggel oldódnak meg a valóságban az élet nagy kérdőjelei! Míg én egyre azon tépelődtem, hogy mit is csináltam múlt péntek délután — mert péntek este még biztos megvolt az aktatáskám —, addig a lakásajtóm előtt várakozó becsületes megtaláló már a második paksi Kossuthot szívta. Ki tudja, mire vezetett volna ez a féktelen dohányzás, ha úgy féltizenegy tájban haza nem érek. Merem állítani, hogy egy elveszett bárány fellelése sem keltett volna bennem nagyobb örömet, mint elveszett aktatáskám megpillantása. Az aktatáskától alig láttam az embert, aki megtalálta. Pedig figyelemre méltóan jelentéktelen férfiú volt. Szerény, halkszavú, és ballon kulikabátos, amint az egy becsüleletes megtalálóhoz illik. Nem hivalkodott becsületességével, nem fújta fel az ügyet, röviden és meggyőzően adta elő a tényet. Az aktatáskát reggel találta meg a liftben. (Ugye mondtam, hogy a jégboltban még megvolt! Személyesen akarta átadni, mert látta, hogy fontos iratokat tartalmaz. Ahogy befejezte munkáját, csak éppen egy percre hazaugrott Újpestre, s már sietett is hozzám. Hét óra óta várakozik az ajtóm előtt. Egyébként nagy örömére szolgál, hogy végre személyesen is megismerkedhet egy irodalomhoz értő emberrel, mert ha jól vette ki személyi irataimból, ugyebár lektor vagyok? — Kétségtelenül... bizonyos fokig — bólintottam elbúsultan, mert újra beigazolódni láttam, hogy az önzetlen emberi jóság az esetek többségében verseket ír. — Ha nem venné rossz,vén — folytatta a becsületes megtaláló és pillantása a távolba révedt — megkérném, hogy olvasson el néhány verssort... — A legnagyobb örömmel. !— mondtam, pedig mindig arra tanítottak, hogy hazudni csúnya dolog. Igyekeztem minél szívélyesebb arcot vágni, s közben a küKÄ*7,sebéből előhúzott paksamétát méregettem. Van vagy huszonöt oldal, az ritkán gépelve körülbelül nyolcszáz sor. Csak legalább ne elbeszélő költemény lenne. Pedig az volt Egy ábrándosszemű kislányról szólt, aki szíve minden melegével szereti Jenőt, aki viszont dobja őt. Később fordul a kocka: Jenő szereti leányt, reménytelenül a kisakinek már nem kell. C’est la vie. A lépcsőházi villany hárompercenként Míg én elmerülten kialudt, olvastam a becsületes megtaláló készségesen nyomkodta a kapcsoló gombját. Csak ne érezném folyton magamon fürkésző pillantását! Mit fogok neki mondani? Végülis megtalálta az aktatáskám, visszajött miattam Újpestről és órák óta itt rostokol az ajtóm előtt... Mondjam talán azt, hogy hasonló tárgyban már kiadtuk az Anyegint? Bármilyen hosszan szenvedett a szerelemtől az ábrándosszemű kislány, majd Jenő, a lapok csak elfogytak a kezemben. — Nos? — szerző szorongva kérdezte a — Hát... mondtam és arra gondoltam, hgy milyen jó lenne, ha a versírást is iparengedélyhez kötnék — ... szóval kétségtelenül van benne valami, ámbár ebben a formában még... _ — Szóval úgy találja, hogy van benne valami? — Kétségtelenül, noha még nem kiforrott írás. Ebben a formájában semmiképp sem használható. Hiába mondtam ki. Hagyta a füle mellett elmenni. De hát mi az a valami, ami van benne? — makacskodott. — Hát... néhány kedves gondolat... egy-két ügyes rím ... — Más semmi? —udja, sok kezdő költő verselési készsége, technikai felkészültsége még nem tud lépést tartani azzal a bő élményanyaggal és gazdag érzésvilággal, ami verselésre ösztönzi... amit a versben kifejezésre szeretne juttatni . — Szóval az érzésvilág, meg az élményanyag elég bő, azt megfelelőnek tartja. — De mennyire! Csak az a baj, hogy még nem olyan rutinos verselő ... — Szóval kevesli ezt verset. Úgy gondolja, hogy a sokkal többet kellene írni. — Bizony, ez az esszéköltemény azt bizonyítja, hogy még csak a kezdet kezdetén tart... — És gondolja, hogy érdemes folytatni? Micsoda szorongósál teli pillantás! A mindenségét, hát nem vagyok én hóhér! Visszahozta az aktatáskámat, órák óta vár rám, hát igazán megérdemel egy jó szót... — Persze, hogy gondolom!ány példa van arra, hogy jelentéktelennek ható zsengék után, valaki váratlanul nagyot alkot... — Nagyon elkeserített — csüggeszti le fejét a becsületes megtaláló. — No, köszönöm a szíves fáradozását, jó éjszakát — és nehéz léptekkel indul lefelé a lépcsőn. — Várjon! — eredek utána. — Nem szabad így a szívére vennie! Hiszen mondom, hogy itt-ott felcsillan benne némi tehetség ... — Ne is folytassa — áll meg a lépcsőfordulóban — elég baj az nekem. Tudja, a feleségem írta. Éjjel nappal költ. Én meg ahogy elolvastam, hát azt mondtam neki, hogy kár ezzel az időt tölteni, mert olyan tehetségtelen, mint egy ágyú. Ő meg egyre csak azt hajtogatta, hogy műveletlen fráter vagyok és nem értek a költészethez. Hát igaza tett! ön mégiscsak szakember, s lám tehetségesnek találja... — Kedves barátom! — kiáltottam kétségbeesve. Ne csüggedjen, az ön felesége valóban, olyan tehetségtelen, mint egy ágyú! — Igazán szép, hogy vigasztalni akar, de most már késő, ismerem gulatlan véleményét, elfogadom, ezt csak azért mondja, mert visszahoztam az aktatáskáját... JANIKOVSZKY ÉVA 2