Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-08 / 32. szám - Berda József: Korholás • vers (2. oldal) - Janikovszky Éva: Szivesség • széppróza (2. oldal)

ŐSZINTÉN, VILÁGOSAN, TÜRELMESEN (Folytatás az 1. oldalról) gákkal, a segélyek összegét meg felemelték. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az adminisztratív módszereken kívül arról is beszélhetett vol­na az állásfoglalás, hogy maguk a népi írók is hibásak ilyen vonalon is, a helyzet alakulásáért. A „nép­" mozgalomhoz sodródtam ugyan, tizennyolc éves fővel, politikai tapaszta­latok nélkül, de Németh László értelmiségi társadalomról szóló mélymagyar elméletével s az­zal, hogy a munkásosztályt le­becsüli, sohasem értettem egyet. Sajnos, a felszabadulás előtt hiába mentem a Nép­szavához írásaimmal — magas volt a szociáldemokrata szek­tások kerítése. S csak jóval ké­sőbb jutottam el — szenvedé­sek és megpróbáltatások árán *— a marxizmusig. Véleményem szerint figyel­mesebben kell azt vizsgálnunk: ki kinek ír? Író és olvasó vi­szonya mindig jelentős ténye­zője az irodalom fejlődésének. Tény, hogy a népi írók írásai a felszabadulás előtt a munká­sokhoz is eljutottak, azokra is hatottak, de messze vagyunk már ettől az időtől. Ma is ol­vassák őket munkások, de szé­les polgári réteg az ő fő olvasó­­közönségük, amely vagy „ki­ábrándult” a szocializmusból, vagy sohasem hitt, legfeljebb holmi „magyar” változatában s ízlésével, igényével segít de­fenzívában tartani kedvenceit. Ez azonban ne tévessze meg a népi írókat, mert ez az inga­dozó réteg könnyen és hamar megváltozhat, akár a széljárás. Épül tovább a szocialista tár­sadalom, s az egyik fele e ré­tegnek újra „hívővé” válik a történelmi helyzetnek meg­felelően, míg a másik fele — megtörténhet — azért fordul el, mert — reméljük — maguk a népi írók lépnek előre a megrekedtségbe. Az én véleményem szerint jobban külön kell választani a politikai mozgalmat és a stílus­­irányzatot. Az állásfoglalás­­ ugyanis politikusokat is fel­sorol, akik nem írók. Lehet az, hogy egyes népi írók politikai nézetei torzak, az állásfoglalás­ban taglalt módon szembe­kerültek — reméljük rövid időre — a szocialista fejlődés­sel, de ettől még a stílusirány­zat maga, fejlődésünk jelenlegi szakaszában is haladó marad­hat, meríthet belőle a kiala­kuló szocialista realista irány­zat is. Annál inkább fontos ezt megállapítani, mert hiszen az állásfoglalásból azt olvashat­ják ki a különböző polgári csoportok —, hogy a népi íróknak nincs létjogosultsá­guk, azokat ütik, őket meg nem, tehát lehet, hogy nekik igazuk van, de nemcsak a né­pi írókkal, hanem egyúttal a kommunistákkal szemben is. Ide kívánkozik rögtön: amennyire láthattam az ellen­­forradalmi eseményeket, azok eszmei előkészítésében, vezeté­sében nemcsak a népi írók te­vékenykedtek, hanem a pol­gári irányzatok képviselői is, — amely irányzatokhoz vissza­sodródtak a kommunista esz­mékben „csalódott”, s koráb­ban a pártban vezető szerepet vindikáló, vagy játszó írók is szép számmal. Nem feladatom természete­sen, hogy bármely csoport, vagy író bűnösségének mérté­két megállapítsam, de az el­lenforradalom torkolattüzeinél világosan felismertem, hogy a népi írók mennyire összefonód­tak más polgári csoportokkal, akikkel pedig régebben elkese­redett harcban is állottak. Ezekről a polgári csoportokról ugyanilyen őszintén kell be­­­­szélni — ez fontos érdekünk, elősegíti a szocialista realista irodalom megerősödését, egyúttal a népi írók világosan­­ láthatják — amit ma nem akarnak elhinni —, hogy az állásfoglalás nem ellenük, ha­nem érdekükben is jelent meg. Ugyancsak az ellenforradalom mutatta meg világosan a „népi mozgalom” erős kispolgári gyökereit, összefonódását. Véleményem szerint a kos­­­­munista írónak segíteni kell tovább a népi írókat, de nem olyan módon, mint régebben történt: a pillanatnyi össze­fogás érdekében elkenni a fon­tos elvi különbségeket, mert ez újra megbosszulná magát. A szocialista realizmusnak tudtommal még nincs jobb meghatározása: nemzeti for­mában szocialista tartalom. A nemzeti irodalmi formák mű­velésében — egyebek mellett — fontos eredményeket értek el a népi írók, ezeket az ered­ményeket mi már nemcsak ve­lük, hanem nélkülük is fel tudjuk használni a jövő, a dol­gozó osztályok, a szocialista társadalom érdekében. Nem szabad szem elől té­veszteni — a népi írókkal kap­csolatban sem —, hogy mennyi torz indulat és téveszme lap­pang még minálunk, mennyi­féle klikk és csoport harcolgat egymással előttünk, s a hátunk mögött, de alkalomadtán össze is fonódhatnak a párt, a mun­kásosztály, a szocializmus épí­tése ellen. Példa erre, hogy az állásfoglalás megjelenése ide­jében még az Élet és Irodalom hasábjain is jelent meg terje­delmes cikk, amely a moder­nista irányzatok „szükségsze­rűségét” igyekezett bizony­gatni, mint kikerülhetetlent a szocialista irodalom számára, teljesen hamis érveléssel. De megvannak — megítélésem szerint a Zsolt Béla-féle irány­zat utóvédjei is, s nem minden tévedésüket és indulatukat vetkőzték le még. Természete­sen vannak más jellegű cso­portok is — akár a népi moz­galomba kapaszkodva — ezek lebecsülik a polgári irányzatok haladó elemeit és elért ered­ményeit. Mindkét törekvéssel erélyesen szembe kell szállni, a párt, a marxizmus—leniniz­­mus elvi alapjáról kell bírálni e csoportokat és segíteni belő­lük a haladót, a fejlődésképe­set, meg kell győzni a meg­akadt írókat, akikben megvan a hajlandóság, hogy a munkás­­osztállyal együtt dolgozzanak a szocializmus építésében, a szo­cialista realista irodalom meg­teremtésében — lépjenek mi­előbb előre, a jövő felé. Abban külön is egyet­értek Mesterházival, hogy el kell következni a tárgyilagos, elvi alap­án álló értékelésnek, a népi írók életművét illetően. De ezzel párhuzamosan ugyan­ilyen mértékkel kell mérni a többi csoportot is, „tisztába­­ kell tenni” egész irodalmun­kat. S a pillanatnyi sikerek érde­kében a párt semmiféle elvi engedményt nem tehet — ez a gyakorlat legyen végleg a múlté. A RÓZSÁK ÉS FÜLEMÜ­LÉK ORSZÁGA címmel Ala­­vi, neves iráni író, kultúrtör­­ténész és politikus könyvét jelenteti meg a közeljövőben a Kossuth Kiadó. A kötet be­tekintést nyújt az iráni nép politikai és társadalmi éle­tébe. A 11. NEMZETKÖZI HU­MOR FESZTIVÁL megnyílt az olaszországi Bordigherá­­ban. A Fesztivál keretében filmversenyt rendeznek. Be­mutatják a Cannes-ban nagy sikert aratott „Nagybátyám” című Tati-filmet, valamint hét másik vidám Ugyancsak a fesztivál filmei­ alkal­mából nyílt meg Bordigherá­­ban a Nemzetközi Karikatúra Kiállítás. HANS EISLER német zene­szerzőt 60. születésnapja al­kalmából a nemzetközi író- és művészvilág üdvözlőtávira­tokkal árasztotta el. Az egyik táviratot szó szerint idézzük: „Kedves Mesterem, fogadja legmelegebb jókívánságaimat hatvanadik születésnapjára. Stop. Óh, mégegyszer csak hatvan lehetnék! Stop. Char­lie Chaplin”. KÖLCSEY FERENCNEK szobrot emel Szatmárcseke község, a köl­tő szülőfaluja. Az emlékmű Berki Nándor szobrászművész nyíregy­házi műtermében készül. Újabb két solohov MŰVET FILMESÍT MEG a MOSZ FILM. Az egyik film az író 1925-ben írt Pásztor c. no­vellája, — melynek cselekmé­nye az egyik Don menti kör­zetben játszódik le, s a szov­jethatalom létrejöttének egy epizódját dolgozza fel másik az Embersors c. elbe­­­szélése alapján készül. Az utóbbi­­ idézője és főszerep­lője Szergej Bondarcsuk. „VERSVASAR” zajlott le Capri­­ban. A nápolyi Idegenforgalmi Hivatal meghívott Olaszországba tíz francia költőt­, akik vidám han­gulatban nagyszámú érdeklődő je­lenlétében dedikálták versesköte­teiket a vevőknek és érdeklődők­nek. Ezenkívül egy költőkből és irodalomtörténészekből álló bíráló bizottság, Francesco Flora elnök­letével odaítélte az egymillió lí­rás díjat a legjobb kéziratnak. díjat a csoportban szereplő legidő­­­sebb költő, a jónevű Jean Feliáin kapta meg. A MOSZKVAI OPERETT SZÍNHÁZ bemutatta Huszka Jenő: Lili bárónő című ope­rettjét. A rendezés munkáját Szinetár Miklós, a Fővárosi Operettszínház rendezője vé­gezte, a táncokat, Roboz Ág­nes, a Fővárosi Operettszín­ház koreográfusa trvezte és tanította be. Az operett dísz­leteit Fülöp Zoltán Kossuth­­díjas tervezte. A bemutató előadás közönsége meleg ün­neplésben részesítette a szín­művészeket és a magyar ven­­­dégművészeket. RE­A LE FIGARO LITTERAI­ egyik legutóbbi száma közli Fjodor Saljapin önélet­rajzának azt a részletét, amelyben megírja Arturo Tos­­caninivel való első találkozá­sát. Ez 1901-ben történt Milá­nóban, ahol a nagy énekes Boito Mephistophéles-ében aratta első átütő európai si­kerét. A SZOVJET NYOS AKADÉMIA TUDOMÁ­kiadásá­ban megjelent „Az orosz iro­dalom története” első kötete, amely az Októberi Szocialista Forradalom esztendejéig is­merteti az orosz irodalmat. A SZÉPMŰVÉSZETI MÚ­ZEUMBAN még az idén ki­állítják az utóbbi évtizedek­ben forgalomba került hamis képeket és utánzatokat. A BERLINI STAATSOPER fkj évadjának egyetlen operabemuta­tója a magyar származású Joseph Kozma „A lyoni takács” című dal­játéka lesz. LEV TOLSZTOJ ÖSSZES MŰVEINEK befejező kötete kilencvenedik, a minap je­lent meg Moszkvában. Tolsz­toj műveit eddig nyolcvanöt nyelven adták ki a Szovjet­unióban, összesen 82 millió példányban. ÉRDEKES REPRÍZRE került sor a minap a leningrádi Kis Operá­ban. Csajkovszkij 1895-ben Péter­­várott bemutatott Hattyúk tava című balettjét teljes egészében az eredeti változatban vitte színpadra az együttes. Az ősbemutatóról fennmaradt vázlatok alapján taní­totta be a művet F. Lopuhov, az OSZSZK Érdemes Művésze, a leg­idősebb szovjet balettmester, aki már az első koreográfiában is tán­colta a fontosabb férfi szerepeket. OPERÁT írtak KÍNÁBAN az első két szovjet mesterséges hold­ról. Címe: A Vörös Hold zűrzavart kelt a Menny Palotájában. A két szputnyikot színpadi ruhába öltö­zött színészek személyesítik meg. Kívülük mitológiai alakok népesí­tik be a színpadot, mint a Hold­tündér és a Szövönőcsillag. A da­rab azzal végződik, hogy az Ég Császára, miután seregeit a Vörös Holdak megverték, kénytelen más­hová költözni. ÚJABB PETŐFI-KÖTETET jelentetett meg a Moszkvai Irodalmi Kiadó Kun Ágnes összeállításában. Az 1842—49 között­­­­ írt verseken kívül nyolc­­ elbeszélő költeményt tartalmaz kötet V. Inber, M. Iszakovszkij, V. Levik, L. Martinov, Sz. Marsak, I. Mi­­rimszkij, M. Mihajlov, B. Paszternák, N. Tyihonov és N. Csukovszkij fordításában. A kötet bevezetője Kun Béla Petőfi-tanulmánya. BET­DA JÓZSEF: Korhol­ás Laci, Lacikám! csúnyán cserbenhagytál! Láttam, mily mohó kéjjel puccolgattad az öt-hatféle gombát: a tinórút, a rókát, a szegfűt, csiperkét és császárgalócát, hogy vidámságra ingerlő vegyespörköltet készíthess végül valamennyiből! Ígérted: hagysz belőle borkorcsolyára valót, s mire visszajöttem érte, hűlt helye se volt a szeretett földi valóságnak! Embereid meg magad ezután s ne hagyj cserben megint, ha szereted a hasadat s tiszteled étvágyamat! Borral enyelgés Életem legigazibb gyönyöre s mégis legnagyobb gondja vágy'. Ha nem teremnél te sem, megölne a hideg, a durva fagy! E­lvesztettem az aktatás­kámat. Pedig biztosan tudom, hogy amikor feljöt­tem a lépcsőn, a hónom alatt szorongattam. Még ar­ra is határozottan emlék­szem, hogy amikor elő akartam venni a lakáskul­csot, akkor letettem a föld­re, úgy balkéz felől, közvet­lenül az ajtó mellé. Aztán kinyitottam az ajtót, be­léptem az előszobába, és az ott levő székre tettem a táskát, mint mindig. De nincs ott. Érdekes. Szóval mikor a sarki trafikba betértem, akkor még biztosan megvolt, mert beletettem a cigarettát és most az sincs meg. Illet­ss­ve megvan. Itt van a zse­bemben. Tehát lehetséges, hogy akkor már nem volt meg a táska, viszont mi­kor fölszálltam a trolira, akkor még a kezemben volt. meg is löktem vele az előt­tem állót, aki azt mondta, hogy... Nem, a fonott ko­sarammal löktem meg, ami most is itt van az orrom előtt. Ne várjunk csak. Mielőtt fölszálltam a tro­lira, ittam egy feketét. Az aktatáskát magam mellé tettem az üvegpultra, mint­ha most is látnám, jobb­kéz felől. Este tíz órakor már tisz­tában voltam vele, hogy tu­lajdonképpen bámulatos módon vigyáztam az akta­táskámra, mert nem hagy­tam sem a jégboltban, sem a tejcsarnokban, sem a Szikra mozi pénztárában, sem a postán. Ez bizonyos fokig megnyugtatott, mert hány szórakozott emberről hallani nap mint nap, aki a fenti helyeken felejti ér­téktárgyait. Én nem tarto­zom közéjük. Sőt: Alsógödön sem hagy­tam múlt vasárnap, amit nemcsak azért merek ilyen határozottan állítani, mert még az est folyamán ki­utaztam ottani ismerőseim­hez, hogy erről személyesen is meggyőződjek, hanem elsősorban azért, mert mint említettem, amikor délben feljöttem a lépcsőn, még a hónom alatt szoron­gattam­­. • M­ilyen bámulatos egy­szerűséggel oldódnak meg a valóságban az élet nagy kérdőjelei! Míg én egyre azon tépelődtem, hogy mit is csináltam múlt péntek délután — mert péntek este még biztos megvolt az aktatáskám —, addig a lakásajtóm előtt várakozó becsületes meg­találó már a második pak­si Kossuth­ot szívta. Ki tudja, mire vezetett volna ez a féktelen dohányzás, ha úgy féltizenegy tájban haza nem érek. Merem állítani, hogy egy elveszett bárány fellelése sem keltett volna bennem nagyobb örömet, mint el­veszett aktatáskám megpil­lantása. Az aktatáskától alig láttam az embert, aki megtalálta. Pedig figyelem­re méltóan jelentéktelen férfiú volt. Szerény, halk­­szavú, és ballon kulikabá­tos, amint az egy becsüle­­letes megtalálóhoz illik. Nem hivalkodott becsüle­tességével, nem fújta fel az ügyet, röviden és meg­győzően adta elő a ténye­­t. Az aktatáskát reggel találta meg a liftben. (Ugye mondtam, hogy a jégbolt­ban még megvolt!­ Szemé­lyesen akarta átadni, mert látta, hogy fontos iratokat tartalmaz. Ahogy befejez­te munkáját, csak éppen egy percre hazaugrott Új­pestre, s már sietett is hoz­zám. Hét óra óta várakozik az ajtóm előtt. Egyébként nagy örömére szolgál, hogy végre személyesen is megis­merkedhet egy irodalomhoz értő emberrel, mert ha jól vette ki személyi irataim­ból, ugyebár lektor va­gyok? — Kétségtelenül... bi­zonyos fokig — bólintot­tam elbúsultan, mert újra beigazolódni láttam, hogy az önzetlen emberi jóság az esetek többségében verse­ket ír. — Ha nem venné rossz­,vén — folytatta a becsü­letes megtaláló és pillantá­sa a távolba révedt — meg­kérném, hogy olvasson el néhány verssort... — A legnagyobb öröm­mel. !— mondtam, pedig mindig arra tanítottak, hogy hazudni csúnya do­log. I­gyekeztem minél szí­vélyesebb arcot vágni, s közben a küKÄ*7,sebéből előhúzott paksamétát mé­regettem. Van vagy hu­szonöt oldal, az ritkán gé­pelve körülbelül nyolc­száz sor. Csak legalább ne elbeszélő költemény lenne. Pedig az volt Egy áb­rándosszemű kislányról szólt, aki szíve minden me­legével szereti Jenőt, aki viszont dobja őt. Később fordul a kocka: Jenő sze­reti leányt, reménytelenül a kis­akinek már nem kell. C’est la vie. A lépcsőházi villany há­rompercenként Míg én elmerülten kialudt, olvas­tam a becsületes megtalá­ló készségesen nyomkodta a kapcsoló gombját. Csak ne érezném folyton maga­mon fürkésző pillantását! Mit fogok neki mondani? Végülis megtalálta az ak­tatáskám, visszajött miat­tam Újpestről és órák óta itt rostokol az ajtóm előtt... Mondjam talán azt, hogy hasonló tárgyban már ki­adtuk az Anyegin­t? Bármilyen hosszan szen­vedett a szerelemtől az ábrándosszemű kislány, majd Jenő, a lapok csak el­fogytak a kezemben. — Nos? — szerző szorongva­ kérdezte a — Hát... mondtam és arra gondoltam, h­gy mi­lyen jó lenne, ha a vers­írást is iparengedélyhez kötnék — ... szóval két­ségtelenül van benne vala­mi, ámbár ebben a formá­ban még... _ — Szóval úgy találja, hogy van benne valami? — Kétségtelenül, noha még nem kiforrott írás. Eb­ben a formájában semmi­képp sem használható. Hiába mondtam ki. Hagyta a füle mellett el­menni.­­ De hát mi az a valami, ami van benne? — ma­­kacskodott. — Hát... néhány ked­ves gondolat... egy-két ügyes rím ... — Más semmi? —­udja, sok kezdő költő verselési készsége, techni­kai felkészültsége még nem tud lépést tartani azzal a bő élményanyaggal és gaz­dag érzésvilággal, ami ver­­selésre ösztönzi... amit a versben kifejezésre szeret­ne juttatni . — Szóval az érzésvilág, meg az élményanyag elég bő, azt megfelelőnek tart­ja. — De mennyire! Csak az a baj, hogy még nem olyan rutinos verselő ... — Szóval kevesli ezt verset. Úgy gondolja, hogy a sokkal többet kellene írni. — Bizony, ez az es­­szé­­költemény azt bizonyít­ja, hogy még csak a kez­det kezdetén tart... — És gondolja, hogy ér­demes folytatni? Micsoda szorongó­sál te­li pillantás! A min­­denségét, hát nem vagyok én hóhér! Visszahozta az aktatáskámat, órák óta vár rám, hát igazán megér­demel egy jó szót... — Persze, hogy gondo­lom!­ány példa van arra, hogy jelentéktelennek ha­tó zsengék után, valaki vá­ratlanul nagyot alkot... — Nagyon elkeserített — csüggeszti le fejét a becsü­letes megtaláló. — No, kö­szönöm a szíves fáradozá­sát, jó éjszakát — és ne­héz léptekkel indul lefelé a lépcsőn. — Várjon! — eredek utána. — Nem szabad így a szívére vennie! Hiszen mondom, hogy itt-ott fel­csillan benne némi tehet­ség ... — Ne is folytassa — áll meg a lépcsőfordulóban — elég baj az nekem. Tudja, a feleségem írta. Éjjel nap­pal költ. Én meg ahogy el­olvastam, hát azt mond­tam neki, hogy kár ezzel az időt tölteni, mert olyan tehetségtelen, mint egy ágyú. Ő meg egyre csak azt hajtogatta, hogy műve­letlen fráter vagyok és nem értek a költészethez. Hát igaza tett! ön mégis­csak szakember, s lám te­hetségesnek találja... — Kedves barátom! — kiáltottam kétségbeesve. Ne csüggedjen, az ön fele­sége valóban, olyan tehet­ségtelen, mint egy ágyú! — Igazán szép, hogy vi­gasztalni akar, de most már késő, ismerem gulatlan véleményét, elfo­ga­dom, ezt csak azért mond­ja, mert visszahoztam az aktatáskáját... JANIKOVSZKY ÉVA 2

Next