Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-11-28 / 48. szám - Kornyelij Zelinszkij: Századunk költészetéről • Fordította B. R. (1. oldal) - Jankovich Ferenc: Asszonykéz | Nád Jancsi • vers (1. oldal)
II. évfolyam 48. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS FODOR JÓZSEF, FÖLDEÁK JÁNOS, ILLÉS BÉLA, JOBBÁGY KÁROLY, KASSÁK LAJOS, KÁRPÁTI AURÉL, KESZTHELYI ZOLTÁN, MESTERHÁZI LAJOS, SINKA ISTVÁN ÉS MÁSOK ÍRÁSAI KORNYELIJ ZELINSZKIJ: Századunk költészetéről Ez év nyarán olasz költők egy csoportja látogatott el a Szovjetunióba, hogy szovjet költőtársaikkal és irodalomtudósokkal folytassák a tavaly Rómában megkezdett kerekasztal-konferenciát. Az alábbiakban a Moszkvában tartott megbeszéléseken elhangzott bevezető előadás rövidített szövegét közöljük, amelyet Kornyelij Zelinszkij szovjet kritikus és irodalomtörténész tartott „A költészet az atom és a kommunizmus századában” címmel. Úgy véljük, hogy az előadás nálunk is nagy érdeklődésre tarthat számot, mert benne sok olyan kérdés nyer megvilágítást, amely a magyar költészet jelenét és jövőjét is érinti. A lírai költészet az emberi lélekről vall s ezért olyan megnyilatkozása az emberi szellemnek, melyben mind az embernek a közösséghez való viszonya, mind önmagának megértése összpontosul. Mi az értelme a jelenkori világköltészetnek? Hová vezet bennünket, miről tanúskodik és mit várunk tőle? Melyek a jelenkori költészetben kifejezett gondolatok? És milyen formákban jelentkezik a költészet útkeresése? A költészet útkeresését, nem szabad leszűkítenünk a különböző irodalmi iskolákra, mert a költőket egyesítő iskolák — mint tudjuk — néha esetleges jellegűek. Kétségtelen, felsorolhatnánk több olyan irodalmi iskolát, vagy irányzatot, amely rányomja bélyegét a jelenkori költészetre. Én mindenekelőtt néhány olyan alapvető fogalmat igyekszem megnevezni, amely hozzásegít a beláthatatlan méretű költői anyag osztályozásához és az abban való tájékozódáshoz. Úgy vélem, három főirányzatot említhetünk, amelyekhez — kisebb-nagyobb eltéréssel — a világ költői tartoznak. E három főirányzat azoknak jelenségeknek költői formában a való feltárása, amelyek napjaink történelmében végbemennek. Közöttük nincsen áthághatatlan választófal. Az első irányzatot se ■ nomenologikus, vagy idillikus költészetnek nevezem. Művelői nemcsak olyan költők, akik a polgári társadalom eszméit osztják, hanem olyanok is, akik meglehetősen érzékenyek különböző társadalmi jelenségek iránt, sőt részt is vesznek a társadalmi élet valamilyen formájában, például a békevilágmozgalomban. De ezek a költők azt állítják hogy a költészetnek az elvont fogalmak világában kell maradnia, és az élet jelenségeinek kifinomult ábrázolására törekedve, mellőznie kell az élet lényegének történelmi megragadását. Egyesek úgy vélik, hogy a költészetnek feltétlenül az úgynevezett örök témák — a halál és szerelem — körében kell forognia ... Kétségtelenül előfordult, hogy a jelenkori téma felé szenvedélyes hévvel forduló költők, akik napjaink történelmi eseményeinek pátoszát igyekeztek kifejezni, egyes esetekben eléggé tiszteletlenül bántak az úgynevezett „örök" témákkal. Nem más, maga Majakovszkij gúnyolta ki azokat, akik „szerelmekből és csalogányokból löttyöt kotyvasztanak .. A hold különben nem tűnt le a szovjet költészet elvéről. A szerelem és a szépség is folytatja portyázásait. Mondanunk sem kell, hogy a szocialista realizmus nem dobta ki hajójából az efféle fogalmakat. Miért is tenné? Ellenkezőleg, úgy vélem, hogy a borongó költészet is tovább fog létezni. Hiszen különbség van bánat és bánat között. szomorú, sőt tragikus Mennyi elemet találunk az orosz népi dallamokban, az orosz népdalokban. Ugyanez áll más népek népköltészetére is. Akaratlanul Bjelinszkij szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy ,,Puskin sehol sem hat ellenállhatatlanabb erővel az orosz lélekre, mint ott, ahol költészetét a bánat hatja át... Ez a szomorúság nem a gyenge lélek hangja, nem a roskatag szellem erőtlensége. Nem hatalmas, végtelen szomorúság ez — a rendkívüli, a nemes jellem szomorúsága.Vajon nem ez a titka-e Jeszenyin iránti szeretetünknek is? Bánatos gyöngédségében minden élő iránt mérhetetlen gyógyító erő van. A bensőséges lírai és a közéleti költészet vitáját, amely nyilván nem Majakovszkij korában indult, hanem ha jól meggondoljuk, talán már Tartaros korában megkezdődött, nem dönthetjük el kizárólagosan sem az egyik, sem a másik témakör javára. A vita inkább más körül zajlik: arról, hogy a rózsa és a csalogány — e szavakat itt jelképesen használom — ne burjánozzuk el az emberi tudatban s ne szorítsa ki belőle azt, ami valójában foglalkoztatja a népeket, amiért az emberek vérüket ontják és hőstettekre készek. Ismét csak Majakovszkijt idézhetem, aki őszinte nyíltsággal írt egyik versében erről: „A hozzám közelállók életlüktetésében köztársaságaim vörös színének is lángolnia kell”. Más szavakkal: azt a mindnyájunk által ma oly élesen átérzett követelést akarta kifejezni, hogy a történelemnek a maga küzdelmeivel be kell hatolnia személyes életünk legbensőségesebb köreibe, és a maga színeivel kell színeznie mindent, ami az embert foglalkoztatja. Majakovszkij képes volt arra, hogy következetesen végiggondolja a gondolatait, s ebben van erejének titka. Így határozhatnám meg a világ jelenkori lelkiállapotát: az emberiség történelme során tudatunk talán sohasem érzékelte ilyen erővel a társadalom szerepét, nem volt ennyire telítve a társadalmi eszmények radioaktív anyagával, mint manapság. Napjainkig még sohasem létezett az emberiség fogalmának, mint nemzetek és népek egymáshoz kölcsönösen kapcsolódó komplexumának ez a kézzel foghatóan érzékletes jellege. Ennek okát korunk rendkívüli jelentőségű, valóban világméretű eseményeiben találjuk meg. Az általon feltételesen idillikusnak vagy fenomenológikusnak nevezett irányzat lényege éppen abban áll, hogy a szépséget nem lényegében, hanem megnyilvánulási formájában akarja kifejezni és követői az intim költészet és az örök témák oltalma alá igyekeznek elbújni a jelenkori élet izgalmai elől. Tévedés ne essék: ezek az izgalmak valóban rendkívüliek. Bátor embernek kell lennie annak, aki szembe mer nézni velük és nem esik kétségbe, mint egy másik — apokaliptikus — irányzat képviselői (erről is szó lesz a továbbiakban). Az idillikus világfelfogás a jelenkori történelem előli megfutamodás sajátos formája. De az értelemtől való megfutamodást is jelentheti A költi*— idlib „ világfelfogásának bizonyos filozófiai megalapozása is lehet: a világ megismerhetetlen. A világ lényege — mondják ők — rejtve van előttünk, az anyag az ember ellenségévé válhat, megfoszthatja őt a szabadság érzésétől. Van-e a földön csodálatosabb érzés a szabadság érzésénél? — kérdik ezek a költők. Tehát messze a kormányoktól, államoktól, nemzetközi konferenciáktól, konformista sajtótól stb. adjuk át magunkat ennek az érzésnek. Az ember számára egyedül maradandó a ködből előtűnő hold sápadt fénye és a szeretett ajkak suttogása. Igen, ez a fátyolos, napos hold tele van szimbolikus jelentőséggel. De úgy gondolom, hogy a föld — ha ez alatt a kozmikus anyagnak e darabkáján élő embereket értjük — aligha törekszik titkai megoldásában a hold bánatos ábrázata felé, vagy bármilyen más örök költői tárgy felé. Az emberek bármilyenek is, földi eszközökkel igyekeznek megoldani saját emberi ügyeiket azoknak az érdekeknek a nevében, amelyek foglalkoztatják őket. Bármennyire is szeretnének egyes költők a képzelt „teljes szabadság” nevében rábírni arra, hogy hagyjam itt bűnös földi dolgainkat és költözzem át valamilyen költői szférába, afféle költői galaktikába — úgyis képtelenek arra, hogy meggyőzzenek képzelt igazukról... Ami a valóságtól való megfutamodás olyan válfaját illeti, mint az absztrakt, vagy a logikus költészet —, amely olyan elmosódott színfoltokkal fest, hogy értelmét normális emberi agy fel sem foghatja —, aligha kell komolyan foglalkoznunk. ... Mennyi a nyugtalanság és a feszültség? világunkban! Hiszem a legcsodálatosabb korban, höldünk arculatát átalakító, rendkívüli eseményt V korában élünk. Milliók kelnek fel a gyarmati rendszer elleni harcra. Felkeltek a népek a munkásosztály vezetésével, hogy megteremtsék a földön, az új, kommunista társadalmat. Napjainkban százmillió ember a számítási egység. Aítféle költő az, akinek füle nem hallja meg a néptenger zúgását, a történelmi céljaik felé szenvedélyesen törő tömegek gigantikus hullámverését? Lássuk meg lelki szemeinkkel százmilliókat, az agyaknak, az izmoknak ezt a feszültségét, a nyelvek és emberfaj színek változatos sokféleségét. Volt-e már példa erre a történelemben? Valóban, az új kor, kommunizmus korának küszönbén állunk. Még egy forradalom: a techanika forradalma bontakozik ki laboratóriumok, a tudományos intézetek csendjében. Az ember behatolt a mikrokozmosz világába. A társadalmi mozgalmak világában minden hatalmas méretűvé vált, a másik világ viszont emberi szemmel fel sem fogható. Az elemi részecskék világa, mely oly hirtelen tárult fel a fizikusok és matematikusok előtt -*• a '■ i1 ,'P.i * a fsáiimló^ópdk,az atom világa — szintén betört életünkbe a képzeletet túlhaladó, soha nem remélt távlatokat ígérve. A társadalmi forradalmat a hidrogénbomba féktelen, vakító robbanásai világították meg. A történelem süllyesztőjébe hanyatló régi világ így távozik a robbanó atomgomba sapkájával intve búcsút. A válság, a közeledő kataklizma, a kifürrkészhetetlen holnap zavaros riadtságának tudata mélyen behatolt a tőkés országok jelenkori költészetébe. Ez a kapitalista, a régi, az „ijesztő" világ — ahogy valamikor Alekszandr Biok nevezte — válságának visszhangja. Persze ez sem újkeletű — nem ma hatolt be a költészetbe az elkerülhetetlen válság és a régi világot fenyegető kataklizma érzékelése__ De itt másra gondolok, a mai nap egy teljesen konkrét jelenségére, amelyet a régi világ legmélyebb válsága, a magántulajdonosi világ pilléreinek, kultúrája alapelveinek válsága hat át. Ez az alapja annak, amit a jelenkori Nyugat költészete apokaliptikus vagy pesszimista áramlatának nevezhetnék. Franklin Beumer amerikai professzor A XX. század apokalipszise címen igen érdekes cikket közölt nemrégiben az UNESCO Cahiers d’Histoire Mondiale című folyóiratában. E tanulmány számos példával bizonyítja, hogy milyen elterjedtek a nyugati világban az efféle hangulatok. „Napjainkban a civilizáció bukásának jegyében élünk.” (Albert Schweitzer, 1923.) „Növekedik a kikerülhetetlen összeomlás előérzete, mely egyenlő mindannak pusztulásával, amiért érdemes élni." (Karl Jaspers, 1932.) „Korunk valósága ... Európa alkonya ... Mészárlás és állatiasság, nyomor, éhezés.” (Cyrill Conolly, 1946.) „Mostanában vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy Európa elkárhozott, hogy a történelem eme főszereplője végéhez közeledik.” (Arthur KöstW, 1955.) (Folytatás a 12. oldalon) * T 1958.nov.28 Ara: 1*50 Ft JANKOVICH FERENC KÉT VERSE ASSZONYKÉZ Ez a kéz egy asszonykéz, bütykös, csontos, nem nehéz. Erős is, de még erős ez a kéz. Sokat mosott, dagasztott, sepert, főzött, takarított, ajtót csukott, ablakot nyitott ez a kéz! Tüzet rakott, vizet mert, ágyat vetett, keresztet vetett, cirógatott és ölelt ez a kéz. Sokat ápolt, gyógyított, fürdetett, csecset adott, sebeket is tisztogatott ez a kéz. Fenyegetett s áldott is, » csípett és — tán lopott is, néha-néha ütött is ez a kéz. Kapált, virágot vetett, temetett is, temetett, sokat-sokat remegett ez a kéz. Halottat is öltöztetett, Mennyit érzett, szenvedett, míg így elöregedett ez a kéz! Mennyit vérzett, mennyit ölt, mennyit vágott, mennyit tört! Míg kiszikkadt, mint a föld, ez a kéz. S bimbóból lett virággá, virágból lett vénággá, erré-bőrré csutakká ez a kéz. Mennyit adott ez a kéz! S mennyit kapott ez a kéz? Csókot kapott (keveset) aztán semmi egyebet ez a kéz. 1958. NÁD JANCSI Ha Nád Jancsi ráreccenti a nádfuvolán a lelke visszareszket a mocsáron, még a rög is megindul a magas part falán, és fölfut a pók a fűszálon. Előbúj a vén Kráksz víziüregéből, s kukkan a sikló, felütve fejét, és sár közepéből a teknőc, a vén bölcs égre mereszti sárga szemét. S jön a dongó, a szőrös, kék fenekedő, néma sikolyban ráng a szirom. Gyantaszagot küld, mint epekedő lángöl, a ragadós vízililiom... Felhő kotlik az alkonyulat alján, leejtve taréját, s környezi álom, kékül suhanó selyembe botolván muslinca jár az esti mécsvirágon. Nád Jancsi csak fújja a nádi furulyát, zengett, zengeti sípja hírét, recegteti nádcsöve hártyaszavát, s lepi szellet a baltacint és a herét Virágfőn fölérez a méhebogár, mámorból ocsúdva, szarvát emeli, s megrakva, szekérül, lassan hazaszáll, szénavirág területével teli. De Nád Jancsi tücske csak csrpog a sötét bársony erdőjében; cifraszűr szegély legyezi meg orvul a virágok fejét és mindent elvarázsol az éj ... S Nád Jancsi csak fújja, berzenti dalát: végtére előugrik a mocsárból a régi betyár — és néz, mint a halál a foszlott képű, sóvár hold. Sás csillantja vissza csizmaszárát, s csobban léptin a víz: zsombékból óncikázik. A Nád Jancsi lelke bolyg a nádasokban, redves fűzodukból huhog ki, ha fázik. Megreszket a parton a kukoricaszár, édeset lehellen... Vérszag van itt? Egy cirr-szarú dal sír hibog a mocsár — x Csukd be az ajtót, súgok valamit. 1955. \ \