Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-28 / 48. szám - Kornyelij Zelinszkij: Századunk költészetéről • Fordította B. R. (1. oldal) - Jankovich Ferenc: Asszonykéz | Nád Jancsi • vers (1. oldal)

II. évfolyam 48. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS FODOR JÓZSEF, FÖLDEÁK JÁNOS, ILLÉS BÉLA, JOBBÁGY KÁROLY, KASSÁK LAJOS, KÁRPÁTI AURÉL, KESZTHELYI ZOLTÁN, MESTERHÁZI LAJOS, SINKA ISTVÁN ÉS MÁSOK ÍRÁSAI KORNYELIJ ZELINSZKIJ: Századunk költészetéről Ez év nyarán olasz költők egy csoportja látogatott el a Szovjetunióba, hogy szovjet költőtársaikkal és irodalomtudósokkal folytassák a tavaly Rómában megkezdett kerekasztal-konferenciát. Az alábbiakban a Moszkvában tartott megbeszéléseken elhangzott be­vezető előadás rövidített szövegét közöljük, amelyet Kornyelij Zelinszkij szovjet kritikus és irodalomtörté­nész tartott „A költészet az atom és a kommunizmus századában” címmel. Úgy véljük, hogy az előadás nálunk is nagy érdeklődésre tarthat számot, mert benne sok olyan kérdés nyer megvilágítást, amely a magyar költészet jelenét és jövőjét is érinti. A lírai költészet az em­­beri lélekről vall s ezért olyan megnyilatkozása az emberi szellemnek, melyben mind az embernek a közösséghez való viszonya, mind önmagának megértése összpontosul. Mi az értelme a jelenkori világkölté­szetnek? Hová vezet bennün­ket, miről tanúskodik és mit várunk tőle? Melyek a jelen­kori költészetben kifejezett gondolatok? És milyen for­mákban jelentkezik a költé­szet útkeresése? A költészet útkeresését, nem szabad leszűkítenünk a külön­böző irodalmi iskolákra, mert a költőket egyesítő iskolák — mint tudjuk — néha esetleges jellegűek. Kétségtelen, felso­rolhatnánk több olyan irodal­mi­ iskolát, vagy irányzatot, amely rányomja bélyegét a je­lenkori költészetre. Én min­denekelőtt néhány olyan alap­vető fogalmat igyekszem meg­nevezni, amely hozzásegít a beláthatatlan méretű költői anyag osztályozásához és az abban való tájékozódáshoz. Úgy vélem, három főirányza­tot említhetünk, amelyekhez — kisebb-nagyobb eltéréssel — a világ költői tartoznak. E három főirányzat azoknak jelenségeknek költői formában a való feltárása, amelyek nap­jaink történelmében végbe­mennek. Közöttük nincsen át­hághatatlan választófal. Az első irányzatot se­ ■ nomenologikus, vagy idillikus költészetnek nevezem. Művelői nemcsak olyan költők, akik a polgári társadalom eszméit osztják, hanem olyanok is, akik meglehetősen érzékenyek különböző társadalmi jelensé­­­gek iránt, sőt részt is vesznek a társadalmi élet valamilyen formájában, például a béke­­világmozgalomban. De ezek a költők azt állítják hogy a köl­tészetnek az elvont fogalmak világában kell maradnia, és az élet jelenségeinek kifinomult ábrázolására törekedve, mel­lőznie kell az élet lényegének történelmi megragadását. Egye­sek úgy vélik, hogy a költé­szetnek feltétlenül az úgyne­vezett örök témák — a halál és szerelem — körében kell fo­rognia ... Kétségtelenül előfordult, hogy a jelenkori téma felé szenvedélyes hévvel forduló költők, akik napjaink törté­nelmi eseményeinek pátoszát igyekeztek kifejezni, egyes ese­tekben eléggé tiszteletlenül bántak az úgynevezett „örök" témákkal. Nem más, maga Majakovszkij gúnyolta ki azo­kat, akik „szerelmekből és csa­logányokból löttyöt kotyvasz­tanak .. A hold kül­önben nem tűnt le a szovjet költészet elvéről. A szerelem és a szépség is folytatja portyázásait. Monda­nunk sem kell, hogy a szocia­lista realizmus nem dobta ki hajójából az efféle fogalmakat. Miért is tenné? Ellenkezőleg, úgy vélem, hogy a borongó költészet is tovább fog létez­ni. Hiszen különbség van bá­nat és bánat között. szomorú, sőt tragikus Mennyi elemet találunk az orosz népi dalla­mokban, az orosz népdalokban. Ugyanez áll más népek nép­­költészetére is. Akaratlanul Bjelinszkij szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy ,,Puskin sehol sem hat el­lenállhatatlanabb erővel az orosz lélekre, mint ott, ahol költészetét a bánat hatja át... Ez a szomorúság nem a gyenge lélek hangja, nem a roskatag szellem erőtlensége. Nem ha­talmas, végtelen szomorúság ez — a rendkívüli, a nemes jellem szomorúsága­­.Vajon nem ez a titka-e Jeszenyin iránti szeretetün­knek is? Bá­natos gyöngédségében minden élő iránt mérhetetlen gyógyító erő van. A bensőséges­ lírai és a köz­életi költészet vitáját, amely nyilván nem Majakovszkij ko­rában indult, hanem ha jól meggondoljuk, talán már Tar­­taros korában megkezdődött, nem dönthetjük el kizárólago­san sem az egyik, sem a másik témakör javára. A vita inkább más körül zajlik: arról, hogy a rózsa és a csalogány — e szavakat itt jel­képesen használom — ne bur­­jánozzuk el az emberi tudat­ban s ne szorítsa ki belőle azt, ami valójában foglalkoztatja a népeket, amiért az emberek vérüket ontják és hőstettekre készek. Ismét csak Majakov­szkijt idézhetem, aki őszinte nyíltsággal írt egyik versében erről: „A hozzám közelállók életlüktetésében köztársasá­gaim vörös színének is lángol­nia kell”. Más szavakkal: azt a mindnyájunk által ma oly élesen átérzett követelést akar­ta kifejezni, hogy a történe­lemnek a maga küzdelmeivel be kell hatolnia személyes éle­tünk legbensőségesebb köreibe, és a maga színeivel kell szí­neznie mindent, ami az em­bert foglalkoztatja. Majakov­szkij képes volt arra, hogy kö­vetkezetesen végiggondolja a gondolatait, s ebben van ere­jének titka. Így határozhatnám meg a világ jelenkori lelkiállapotát: az emberiség történelme során tudatunk talán sohasem érzé­kelte ilyen erővel a társadalom szerepét, nem volt ennyire te­lítve a társadalmi eszmények radioaktív anyagával, mint manapság. Napjainkig még so­hasem létezett az emberiség fogalmának, mint nemzetek és népek egymáshoz kölcsönösen kapcsolódó komplexumának ez a kézzel foghatóan érzékletes jellege. Ennek okát korunk rendkívüli jelentőségű, való­ban világméretű eseményeiben találjuk meg. Az által­on feltételesen idil­likusnak vagy fenomenológi­­kusnak nevezett irányzat lé­nyege éppen abban áll, hogy a szépséget nem lényegében, ha­nem megnyilvánulási formájá­ban akarja kifejezni és köve­tői az intim költészet és az örök témák oltalma alá igye­keznek elbújni a jelenkori élet izgalmai elől. Tévedés ne es­sék: ezek az izgalmak valóban rendkívüliek. Bátor embernek kell lennie annak, aki szembe mer nézni velük és nem esik kétségbe, mint egy másik — apokaliptikus — irányzat kép­viselői (erről is szó lesz a to­vábbiakban). Az idillikus vi­lágfelfogás a jelenkori törté­nelem előli megfutamodás sa­játos formája. De az értelem­től való megfutamodást is je­lentheti A költi*—­ idlib­­ „ világfelfogásának bizonyos fi­lozófiai megalapozása is lehet: a világ megismerhetetlen. A világ lényege — mondják ők — rejtve van előttünk, az anyag az ember ellenségévé válhat, megfoszthatja őt a sza­badság érzésétől. Van-e a föl­dön csodálatosabb érzés a sza­badság érzésénél? — kérdik ezek a költők. Tehát messze a kormányoktól, államoktól, nemzetközi konferenciáktól, konformista sajtótól stb. adjuk át magunkat ennek az érzés­nek. Az­ ember számára egye­dül maradandó a ködből elő­tűnő hold sápadt fénye és a szeretett ajkak suttogása. Igen, ez a fátyolos, napos hold tele van szimbo­likus jelentőséggel. De úgy gondolom, hogy a föld — ha ez alatt a kozmikus­ anyagnak e darabkáján élő embereket ért­jük — aligha törekszik titkai megoldásában a hold bánatos ábrázata felé, vagy bármilyen más örök költői tárgy felé. Az emberek bármilyenek is, földi eszközökkel igyekeznek meg­oldani saját emberi ügyeiket azoknak az érdekeknek a ne­vében, amelyek foglalkoztat­ják őket. Bármennyire is sze­retnének egyes költők a kép­zelt „teljes szabadság” nevé­ben rábírni arra, hogy hagy­jam itt bűnös földi dolgainkat és költözzem át valamilyen költői szférába, afféle költői galaktikába — úgyis képtele­nek arra, hogy meggyőzzenek képzelt igazukról... Ami a valóságtól való meg­futamodás olyan válfaját illeti, mint az absztrakt, vagy a lo­­gikus költészet —, amely olyan elmosódott színfoltokkal fest, hogy értelmét normális emberi agy fel sem foghatja —, alig­ha kell komolyan foglalkoz­nunk. ... Mennyi a nyugtalanság és a feszültség? világunkban! Hiszem­ a legcsodálatosabb kor­ban, höldünk arculatát átala­kító, rendkívüli eseményt V korában élünk. Milliók kelnek fel a gyarmati rendszer elleni­ harcra. Felkeltek a népek a munkásosztály vezetésével, hogy megteremtsék a földön, az új, kommunista társadal­mat. Napjainkban százmillió ember a számítási egység. Aít­­féle költő az, akinek füle nem hallja meg a néptenger zúgá­sát, a történelmi céljaik felé szenvedélyesen törő tömegek gigantikus hullámverését? Lás­suk meg lelki szemeinkkel százmilliókat, az agyaknak, az­­ izmoknak ezt a feszültségét, a nyelvek és emberfaj színek vál­tozatos sokféleségét. Volt-e már példa erre a történelem­ben? Valóban, az új kor, kommunizmus korának küszö­n­bén állunk. Még egy forradalom: a tech­a­nika forradalma bontakozik ki laboratóriumok, a tudomá­nyos intézetek csendjében. Az ember behatolt a mikrokoz­mosz világába. A társadalmi mozgalmak világában minden hatalmas méretűvé vált, a má­sik világ viszont emberi szem­mel fel sem fogható. Az elemi részecskék világa, mely oly hirtelen tárult fel a fizikusok és matematikusok előtt -*• a '■ i1 ,'P.i * a fsáiim­ló^ópdk,­­az atom világa — szintén be­tört életünkbe a képzeletet túlhaladó, soha nem remélt távlatokat ígérve. A társadalmi forradalmat a hidrogénbomba féktelen, vakí­tó robbanásai világították meg. A történelem süllyesztőjébe hanyatló régi világ így távozik a robbanó atomgomba sapká­jával intve búcsút. A válság, a közeledő kataklizma, a kifürr­készhetetlen holnap zavaros riadtságának tudata mélyen behatolt a tőkés országok je­lenkori költészetébe. Ez a ka­pitalista, a régi, az „ijesztő" világ — ahogy valamikor Alekszandr Biok nevezte — válságának visszhangja. Persze ez sem újkeletű — nem ma hatolt be a költészetbe az el­kerülhetetlen válság és a régi világot fenyegető kataklizma érzékelése__ De itt másra gondolok, a mai nap egy teljesen konkrét jelenségére, amelyet a régi vi­lág legmélyebb válsága, a ma­gántulajdonosi világ pillérei­nek, kultúrája alapelveinek válsága hat át. Ez az alapja annak, amit a jelenkori Nyu­gat költészete apokaliptikus vagy pesszimista áramlatának nevezhetnék. Franklin Beumer ame­rikai professzor A XX. század apokalipszise címen igen ér­dekes cikket közölt nemrégi­ben az UNESCO Cahiers d’Histoire Mondiale című fo­lyóiratában. E tanulmány szá­mos példával bizonyítja, hogy milyen elterjedtek a nyugati világban az efféle hangulatok. „Napjainkban a civilizáció bukásának jegyében élünk.” (Albert Schweitzer, 1923.) „Növekedik a kikerülhetet­len összeomlás előérzete, mely egyenlő mindannak pusztulá­sával, amiért érdemes élni." (Karl Jaspers, 1932.) „Korunk valósága ... Euró­pa alkonya ... Mészárlás és állatiasság, nyomor, éhezés.” (Cyrill Conolly, 1946.) „Mostanában vannak pilla­natok, amikor úgy érzem, hogy Európa elkárhozott, hogy a történelem eme főszereplője végéhez közeledik.” (Arthur KöstW, 1955.) (Folytatás a 12. oldalon) * T 1958.nov.28 Ara: 1*50 Ft JANKOVICH FERENC KÉT VERSE ASSZONYKÉZ Ez a kéz egy asszonykéz, bütykös, csontos, nem nehéz. Erős is, de még erős ez a kéz. Sokat mosott, dagasztott, sepert, főzött, takarított, ajtót csukott, ablakot nyitott ez a kéz! Tüzet rakott, vizet mert, ágyat vetett, keresztet vetett, cirógatott és ölelt ez a kéz. Sokat ápolt, gyógyított, fürdetett, csecset adott, sebeket is tisztogatott ez a kéz. Fenyegetett s áldott is, » csípett és — tán lopott is, né­ha-néha ütött is ez a kéz. Kapált, virágot vetett, temetett is, temetett, sokat-sokat remegett ez a kéz. Halottat is öltöztetett, Mennyit érzett, szenvedett, míg így elöregedett ez a kéz! Mennyit vérzett, mennyit ölt, mennyit vágott, mennyit tört! Míg kiszikkadt, mint a föld, ez a kéz. S bimbóból lett virággá, virágból lett vén­ággá, erré-bőrré csutakká ez a kéz. Mennyit adott ez a kéz! S mennyit kapott ez a kéz? Csókot kapott (keveset) aztán semmi egyebet ez a kéz. 1958. NÁD JANCSI Ha Nád Jancsi ráreccenti a nádfuvolán a lelke visszareszket a mocsáron, még a rög is megindul a magas part falán, és fölfut a pók a fűszálon. Előbúj a vén Kráksz víziüregéből, s kukkan a sikló, felütve fejét, és sár közepéből a teknőc, a vén bölcs égre mereszti sárga szemét. S jön a dongó, a szőrös, kék fenekedő, néma sikolyban ráng a szirom. Gyantaszagot küld, mint epekedő lángöl, a ragadós vízililiom... Felhő kotlik az alkonyulat alján, leejtve taréját, s környezi álom, kékül suhanó selyembe botolván muslinca jár az esti mécsvirágon. Nád Jancsi csak fújja a nádi furulyát, zengett, zeng­eti sípja hírét, recegteti nádcsöve hártyaszavát, s lepi szellet a baltacint és a herét Virágfőn fölérez a méhebogár, mámorból ocsúdva, szarvát emeli, s megrakva, szekérül, lassan hazaszáll, szénavirág területével teli. De Nád Jancsi tücske csak csrpog a sötét bársony erdőjében; cifraszűr szegély legyezi meg orvul a virágok fejét és mindent elvarázsol az éj ... S Nád Jancsi csak fújja, berzenti dalát: végtére előugrik a mocsárból a régi betyár — és néz, mint a halál a foszlott képű, sóvár hold. Sás csillantja vissza csizmaszárát, s csobban léptin a víz: zsombékból ón­cikázik. A Nád Jancsi lelke bolyg a nádasokban, redves fűzodukból huhog ki, ha fázik. Megreszket a parton a kukoricaszár, édeset lehellen... Vérszag van itt? Egy cirr-szarú dal sír hibog a mocsár — x Csukd be az ajtót, súgok valamit. 1955. \ \

Next