Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-05-27 / 22. szám
ZENEI NAPLÓ A Debreceni Kodály-kórus hangversenye A magyar zenekultúra legifjabb hivatásos művészegyüttese, a női kórusként öt-, vegyeskarként mindössze egyesztendős Debreceni Kodály-kórus csütörtök este tartotta idei budapesti önálló estjét a Bartókteremben. A leánykart az elmúlt év januárjában hallottuk utoljára a Vidéki Együttesek Fesztiválja keretében a Zeneakadémián; azóta (a Debreceni Kodály Férfikarral vegyeskarrá bővülve) megnyerte tavaly az arezzói nemzetközi kórusverseny második vegyeskari és első női kari díját. Az öt esztendő alatti három versenygyőzelem és vagy kétszáz hazai és külföldi nyilvános szereplés rövid időn belül is rendkívül tartalmas múltjára visszatekintő kórus nagyívű műsora Lassustól és Palestrinától Borogyinon át Bartókig és Kodályig terjedt, és ezen belül — a tavalyi és majd idén sorra kerülő versenyszámok bemutatása mellett — régi jó szokásához híven ízelítőt adott a fiatal magyar zeneszerző-generáció újabb alkotói terméséből is. Ezek közül Dávid Gyula öt József RUzZa-kórusa női karra inkább a választott versek külső hangulatát, nyelvi muzsikáját kísérelte meg zenébe önteni, mintsem azok belső tartalmát, eszmei mondanivalóját. Ezért sikerült a legszerencsésebben a Perc impresszionista pasztellképe, míg lényegesen kevésbé a túlságosan könnyedre, szinte gyermetegre vett Lidi nénémnek, vagy éppenséggel az eredeti vers fojtott drámaiságát, az intim kisplasztikán belül is sűrű feszültségű crescendóját álmodozó, szinte rezignált lírává oldó Dúdoló. Soproni József szintén női karra írt Három virágéneke, ha nem különösebben nagyigényű is, de a maga nemében kerekebb és egységesebb, formás, hangulatos kompozíciónak bizonyult. Az együttesnek, elsősorban persze a jóval „öregebb” — nem korban, hanem múltban 4 leánykarnak, de mellettük a szépen felfejlődő férfikarnak is, legnagyobb erőssége és valóban különleges kvalitása a szokatlanul puha, megütésmentes hangindítás képessége és az ezzel párhuzamos „hangszeres tónus”, valamint az a rendkívül finom és árnyalatos vonósintonáció, amely produkciójukat helyenként már-már a legnemesebb kamaramuzsika magas szféráiba emeli. (Bartók: Bolyongás, Kodály: Esti dal.) Ennél az intonációnál egy-egy hang magassága nem állandó és meghatározott, amilyen például a zongoráé, hanem melodikus szerepe és harmonikus funkciója szerint változhat, mint a vonóshangszereknél. A zongorán ugyanis a „fisz” és a „gesz” azonos: a két hangot egyetlen fekete billentyű jelenti, a nem temperált hangszereken viszont ez a két hang különböző: az első magasabb, a második mélyebb. De még egyazon hang is többféle magasságú lehet a zenében betöltött feladata, például feloldásának iránya szerint: ugyanaz a „c”-hang magasabb, ha Deszdur vezérhangja, és mélyebb, ha G-dúr domináns szeptimje. A Kodály-kórusnál ez a finom és érzékeny relatív intonáció már olyan fejlett fokot ért el, hogy egy esetleges zongorakíséret a maga merev, kemény abszolút intonációjával mellette szinte hamisnak hat (ami természetesen mit sem von le a kíséretet ellátó, muzikális Bod Jolán érdeméből). A kórus egész produkciójának magasrendű kamarazenejellegét húzza alá egyébként még az is, hogy mindent kívülről, kotta nélkül énekel (idegen nyelveken is!), és hogy a legkülönbözőbb stílusokban is tökéletesen otthon érzi magát. A viszonylag rövid idő alatt elért komoly eredmény, s benne ez az — időnként apróbb ritmikai lazaságok ellenére is igen szépen sikerült — est mindenekelőtt a spiritus rector, az alapító, nevelő, betanító és vezénylő Gulyás György munkáját dicséri. LIEBNER JANOS PABLO NERUDA . BUDAPESTEN Pablo Neruda, a Nemzetközi Lenin-békedíjjal kitüntetett kiváló chilei költő csütörtökön reggel felesége társaságában egyhetes látogatásra Budapestre érkezett. 0* Csanády János: ÁTTÖRT EGEK (Versek) Kötve 11,30 Ft. Darázs Endre: VALAKI, VILLÁMFÉNYNÉL (Versek.) Kötve 16,10 Ft. István Mariann: EMBERSÉGGEL (Versek.) Kötve 10,— Ft. Szüts László: A TEJÚT MEZŐIN (Versek.) Kötve 10,50 Ft. Kapható a könyvesboltokban és az üzemi könyvterjesztőknél. Kákonyi István: Zenélő leány KÁLDI JÁNOS: így őrizlek és így viszlek tovább, e félig már alkonyi keretben, könyvre hajolva, amint ez az ág nyúl az égvilágból leveletlen, s a vonatablakra rácsap; így, amint futunk, futunk, s egy hajló faluvég villan meg — rőt fasorral — odakint, s ahogy jön, száll kazal, ég, s ami még látható, így, így, csörgő hajaddal, ahogy milliónyi sugarat csal arcodra a könyv — az, hogy győz a jó benne, túl, túl a távoli ég-föld dombjai közt, egy csöndbe-roskadó patak mentén, ahol oly sötétzöld most nyár-ősz-múltán is minden. Bizony, így maradsz már, e könyvvel, így őriz bent a lélek, szállhat a por, a korom elhullhat néhány sorozat ősz is, így ülsz, élsz, mint a szépség és szellem elronthatatlan szobra, örök jelkép, világolsz-tündökölsz rendületlen, akkor is, ha lágy virágként eltép az idő minden tájat-vidéket; — visz, visz és ragyogtat ez az ének! Leány; könyvvel Miklós Jutka ismeretlen levele, verse és könyvdedikációja JUHÁSZ GYULÁHOZ Nemcsak a magyar nyilvánosság, de a magyar irodalmi köztudat is keveset tud Miklós Jutkáról az egykori váradi Holnap Társaság egyetlen női tagjáról, örvendetes, hogy már-már feledésbe merült alakjára Hegedűs Nándor, az Élet és Irodalom 1960. április elsejei számában felhívta a figyelmet. Az ő közlését szeretnénk kiegészíteni néhány újabb adalékkal. Miklós Jutka a „körösmenti Párizsban” polgári foglalkozása szerint művészi fotográfus volt. Közös eszmények, emberi-baráti szálak kapcsolták őt is a „Holnap-Társaság” tagjaihoz. Még a visszavonultságot szerető Juhász Gyula is gyakran felkereste váradi otthonában a tehetséges és művelt költőnőt. Ennek egyik bizonyítéka Miklós Jutkának Juhász Gyulához írt itt következő dátum nélküli ismeretlen levele: „Kedves Juhász! Mindenekelőtt gratulálok a csudaszép »Meillard kisasszony”-hoz. Azt hiszem ez a kisasszony-polgártárs büszkén nyújtózna egyet a koporsójában, ha elolvashatná ezt a remek poémát: — ugye nem csalódom, ha azt hiszem, hogy Albert Lamain »Versailles«-je volt a kova, a maga lelke az acél, és »Meillard kisasszony« a kipattant szikra? Máskülönben pedig mindezt élőszóval is elmondhattam volna magának, de hát. — Olyan nehéz dolog ez a »de hát«, hogy nem is tudom, hogyan írjam le. Tudja, hogy van egy tüdőbeteg kisöcsém, ki eddig a szanatóriumban volt. Most hazahoztuk, mert nagyon vágyott újra köztünk lehetni. Mint mindenki, úgy bizonyosan maga is ismeri ennek rettentő kórnak a kétségbeejntően inficiáló voltát. Tapasztalom, hogy azóta mindenki félve és aggódva kerüli a házunk táját. Megértem és rossz néven nem veszem. Istenem, hiszen ez az életösztön! Ha magában is megmozdul ez a minden ösztönök legtermészetesebbike, maradjon távol, ha nem, jöjjön ezentúl is, hisz tudja, mily szívesen látom. Igazán maga azon kevesek közé tartozik, akiknek a társasága élvezet és nem teher nekem. ' Isten vele! Szíves üdvözletét küldi Miklós Jutka . A pénzt megkaptam. Köszönöm.” De kettőjük barátságának és Miklós Jutka rajongó tiszteletének Juhász Gyula költészete iránt — más bizonyítékai is vannak, így 1908. június 9-én Miklós Jutka első verseskötetének egyik példányába ezt a dedikációt írta: „Mélységes mély harmónia-nyájak, könnyes érzések geniális Juhászának — testvéri szeretettel Miklós Jutka.” Majd ugyanazon év októberében verses dedikációt írt az „Élet Őfelsége” című második verseskötetének első oldalára. Bevezetőül Juhász Gyula egyik versszakát idézi: „A mélyből jöttem árván, szomorún, Hogy átvergődjem az örök borún, Hogy születésem gyászán győzve én, Meghalni tudjak az élet hegyén.” Ezt követi Miklós Jutka saját verse: „Árván, szomorúan én is a mélyből jöttem, Örök ború és köd terjeng köröttem, Suhogó jegenyék bókolnak a szélben. Tévelygek én is zivataros éjben. Rokonok vagyunk küzködünk, vergődünk Es születésünk átkán sohse győzünk. Nem az élet hegyén halunk mi meg. A hegy alján egy tüskés vad barázda, Bojtorjános, bús, elhagyott ösvény, Ott dermeszt holtra a halálhideg." VÁSÁRHELYI JULIA Sánfikáló elviség A legvonzóbb kritikusi erény az elvi következetesség. Az igényességnek is csak ez adhat valódi tartalmat. Ilyen aforizma jutott az eszünkbe, amikor Ungvári Tamás glosszáját olvastuk „Hemingway bírálójáról”. Mert a felháborodott glosszázó gúnyosan elmarasztalja a Nagyvilág kritikusát, aki Hemingway novelláiban, a Kilimandzsáró hava című kis gyűjteményes kötetben problémákat, sőt — horribile dictu — bírálni valót talál. A kritikussal egy-két dologban talán magunk is vitatkoznánk — néhány észrevétele azonban teljesen indokolt. A marxista kritika módszeréről és „mércéiről” hosszabban elmélkedő glosszát viszont nem értjük, vagy — úgy lehet — nagyon is. Mit is kifogásal? Azt, hogy a kritikusnak Hemingway „se jó”, hogy nincs „korszerű világnézet, vagy eszmerendszer .. ., melynek távlatából az amerikai óriás ilyen törpének fest”. De vajon arról van-e szó, hogy az élő világirodalom valóban egyik legnagyobbját törpévé nyomorítja a kritikus? A kritikai arányokról, a helyes egyensúlyról még lehetne polemizálni. De arról, hogy a nagy amerikai író életművének is vannak ellentmondásai: — vitázni is kár. Mert legjelentősebb, realista ihletésű művei mellett akadnak olyan elbeszélései, kisregényei is, amelyekre a periférikusság, a kiábrándult és közönyös életfilozófia jellemző. Kisebb író lesz Hemingway, ha ezt is tudjuk és leírjuk róla? Vagy nekünk csak Ady Endrét szabad ellentmondásaiban megérteni és elemezni? Furcsa és sántikáló elviség az ilyen. Hibáztatjuk magunkat, hogy egy időben kritikátlanok voltunk a szovjet irodalommal szemben. Glosszázónk most arra ösztökél, hogy a változatosság kedvéért ugyanezt tegyük a nyugati haladó irodalommal? Mi ezt egymás közt és egyszerűen sznobizmusnak szoktuk nevezni. K. S. Kazinczy vagy Berzsenyi ? Minden irodalomkedvelő ember együttérez Szabó Pállal, aki az Élet és Irodalom legutóbbi számában sajnálkozik, hogy irodalmunk szónoki remekeiről, az elmúlt küzdelmes évek során, megfeledkeztünk. A kiváló író nagyon meggyőző érvvel támasztja alá állítását: a saját feledékenységérel Mert, sajnos, ő maga, sőt az Élet és Irodalom szerkesztői is megfeledkeztek arról, hogy a cikkben idézett gyönyörű mondat Kölcseynek Berzsenyiről tartott emlékbeszédéből való, nem pedig — mint ő írta — „a Kazinczy sírjánál” tartott beszédből. Kazinczy sírjánál már csak azért sem szónokolhatott Kölcsey, mert Kazinczy temetésén jelen sem lehetett. Kazinczy ugyanis — köztudomás szerint — kolerában halt meg. De mégengesztelő szózatra sem volt szüksége Kölcseynek Kazinczyval szemben, hiszen Kazinczyt sohasem bántotta meg. Egy ifjúkori szigorú bírálat miatt érezte szükségét, hogy az Akadémián tartott emlékbeszédben megengeszteljem Berzsenyit. Ennyi feledékenység mellett már azon sem csodálkozhatunk, ha az idézet szövege sem pontos. Ezért még Szabó Pálnál is tovább kell mennünk. Ne csak idézzük, olvassuk is a klasszikusokat — olyan szerkesztőségben is, ahol köztudomás szerint több irodalomtörténész dolgozik. V. E. ORTOGRÁFIA Amikor egy nemzetközi békekonferencia alkalmából, 1953- ban, Hja Ehrenburg Budapesten járt, a többi között arra is felhívta magyar barátainak figyelmét, hogy írjuk csak a nevét úgy, ahogy egy latinbetűs nyelven német nevet írni kell: h-val. Oroszul ugyan csak Erenburg-nak írják, h nélkül, de a cirill betűket használó oroszok — például — Churchill-t is Csörcsil-nek, Mark Twain-t is Márk Trennek írják, és így tovább. De hiába Ehrenburg személyes kívánsága, hasztalan a magyar ortográfiának az idegen nevekre vonatkozó szabálya — a nagy szovjet író nevét lapjaink és könyvkiadóink többsége ma is „cirillből fordítja magyarra” Erenburg-ként, h nélkül. Az Élet és Irodalom egyik legutóbbi száma (május 13.), alighanem, mindkét írásmód híveinek egyszerre akart eleget tenni: Barabás Péter írása a lap 5. oldalán, Erenburg-ról beszél, Barabás Tamás cikke ugyanannak a számnak a 11. oldalán viszont Ehrenburgot emleget. Legalább a Barabások megegyezhetnének egymás között De addig is egyezzünk meg valamennyien, újságírók, szerkesztők, lektorok, nyomdászok, korrektorok: a takarékosság valamennyi megfontolandó követelményének betartása se ragadtasson bennünket többé odáig, hogy megtagadjuk a h-t Ehrenburg nevétől! (b. t.) A képkeretező mester Sokan azt gondolják, hogy igazi képzőművészeti giccset — itt persze táblaképekre, nem freskókra gondolunk — már csak idősebb nyárspolgárok lakásban vagy eldugott vidéki városokban találhatunk. Nemrégiben egyik tekintélyes napilapunk megdöbbentő felfedezéssel cáfolta e hiedelmet. Az éles hangú cikkből kiderült, hogy állami kereskedelmünk némely tájékozatlanabb — esztétikai és kultúrpolitikai szempontokban szűkölködő — szerves import útján gondoskodnak a giccs továbbéléséről. A drága valutáért bevásárolt félmeztelen porcelán-táncosnők — amint a cikk tájékoztat, eltűnnek majd, mert szigorú állami rendeletekkel megfékezzük terjedésüket. El is hiszem, hogy íó lesz. De furfangosság is van a világon! íme, egy példa. Bemegyek egy képkeretező-iparos üzletébe. A kirakatban és a benti falakon: „Őszi tájak”. „Játszadozó angoramacskák” kebleiket mutogató „Cinka Pannák”, és ágy-fölé-való szentképek. „A Művészeti Ellenőrző Központból vagyok — mondom —, hát miket árulnak itt, kérem?” — kérdem, nem eladók — így a felelet —, hanem munkám — „Ja ezek reklámjai csupán. Keretezői-üvegesi szakértelmemet, megengedett, de becsületes kisiparosi tevékenységemet szemléltetik.” Külsőm és hangom elváltoztatva — mint vidéki — visszatérek: „Képiét lehetne venni? Nászajándékba!” — „Hogyne, hogyne. Máriagalambbal négyszázért, de eredeti vászonra eredeti olajjal .. a Krisztusolajfák helyént ugyanennyiért számítom .. örök emlékként is megéri” — teszi kozzá Hát mit lehet itt tenni? — kérdem most már képzőművészeti életünk irányítóit. Cs. M.