Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-27 / 22. szám

ZENEI NAPLÓ A Debreceni Kodály-kórus hangversenye A magyar zenekultúra legif­jabb hivatásos művészegyütte­se, a női kórusként öt-, vegyes­karként mindössze egyeszten­­dős Debreceni Kodály-kórus csütörtök este tartotta idei bu­dapesti önálló estjét a Bartók­­teremben. A leánykart az el­múlt év januárjában hallottuk utoljára a Vidéki Együttesek Fesztiválja keretében a Zene­­akadémián; azóta (a Debreceni Kodály Férfikarral vegyeskar­rá bővülve) megnyerte tavaly az arezzói nemzetközi kórus­­verseny második vegyeskari és első női kari díját. Az öt esz­tendő alatti három verseny­győzelem és vagy kétszáz ha­zai és külföldi nyilvános sze­replés rövid időn belül is rend­kívül tartalmas múltjára vis­­­szatekintő kórus nagyívű mű­sora Lassustól és Palestrinától Borogyinon át Bartókig és Ko­dályig terjedt, és ezen belül — a tavalyi és majd idén sorra kerülő versenyszámok bemuta­tása mellett — régi jó szokásá­hoz híven ízelítőt adott a fia­tal magyar zeneszerző-generá­ció újabb alkotói terméséből is. Ezek közül Dávid Gyula öt József RUzZa-kórusa női karra inkább a választott versek kül­ső hangulatát, nyelvi muzsiká­ját kísérelte meg zenébe önte­ni, mintsem azok belső tartal­mát, eszmei mondanivalóját. Ezért sikerült a legszerencsé­sebben a Perc impresszionista pasztellképe, míg lényegesen kevésbé a túlságosan könnyed­re, szinte gyermetegre vett Li­di nénémnek, vagy éppenség­gel az eredeti vers fojtott drá­maiságát, az intim kisplaszti­kán belül is sűrű feszültségű crescendóját álmodozó, szinte rezignált lírává oldó Dúdoló. Soproni József szintén női kar­ra írt Három virágéneke, ha nem különösebben nagyigényű is, de a maga nemében kere­kebb és egységesebb, formás, hangulatos kompozíciónak bi­zonyult. Az együttesnek, elsősorban persze a jóval „öregebb” — nem korban, hanem múltban 4­ leánykarnak, de mellettük a szépen felfejlődő férfikarnak is, legnagyobb erőssége és va­lóban különleges kvalitása a szokatlanul puha, megütésmen­­tes hangindítás képessége és az ezzel párhuzamos „hangszeres tónus”, valamint az a rendkí­vül finom és árnyalatos vonós­intonáció, amely produkcióju­kat helyenként már-már a leg­nemesebb kamaramuzsika ma­gas szféráiba emeli. (Bartók: Bolyongás, Kodály: Esti dal.) Ennél az intonációnál egy-egy hang magassága nem állandó és meghatározott, amilyen pél­dául a zongoráé, hanem melo­dikus szerepe és harmonikus funkciója szerint változhat, mint a vonóshangszereknél. A zongorán ugyanis a „fisz” és a „gesz” azonos: a két hangot egyetlen fekete billentyű jelen­ti, a nem temperált hangszere­ken viszont ez a két hang kü­lönböző: az első magasabb, a második mélyebb. De még egyazon hang is többféle ma­gasságú lehet a zenében betöl­tött feladata, például feloldásá­nak iránya szerint: ugyanaz a „c”-hang magasabb, ha Desz­­dur vezérhangja, és mélyebb, ha G-dúr domináns­ szeptimje. A Kodály-kórusnál ez a finom és érzékeny relatív intonáció már olyan fejlett fokot ért el, hogy egy esetleges zongorakí­séret a maga merev, kemény abszolút intonációjával mellet­te szinte hamisnak hat (ami természetesen mit sem von le a kíséretet ellátó, muzikális Bod Jolán érdeméből). A kórus egész produkciójá­nak magasrendű kamarazene­jellegét húzza alá egyébként még az is, hogy mindent kívül­ről, kotta nélkül énekel (ide­gen nyelveken is!), és hogy a legkülönbözőbb stílusokban is tökéletesen otthon érzi magát. A viszonylag rövid idő alatt el­ért komoly eredmény, s benne ez az — időnként apróbb rit­mikai lazaságok ellenére is igen szépen sikerült — est mindenekelőtt a spiritus rector, az alapító, nevelő, betanító és vezénylő Gulyás György mun­káját dicséri. LIEBNER JANOS PABLO NERUDA . BUDAPESTEN Pablo Neruda, a Nemzetközi Lenin-békedíjjal kitüntetett kiváló chilei költő csütörtökön reggel felesége­­ társaságában egyhetes látogatásra Budapest­re érkezett. 0* Csanády János: ÁTTÖRT EGEK (Versek­) Kötve 11,30 Ft. Darázs Endre: VALAKI, VILLÁMFÉNYNÉL (Versek.) Kötve 16,10 Ft. István Mariann: EMBERSÉGGEL (Versek.) Kötve 10,— Ft. Szüts László: A TEJÚT MEZŐIN (Versek.) Kötve 10,50 Ft. Kapható a könyvesboltokban és az üzemi könyvterjesztőknél. Kákonyi István: Zenélő leány KÁLDI JÁNOS: így őrizlek és így viszlek tovább, e félig már alkonyi keretben, könyvre hajolva, amint ez az ág nyúl az égvilágból leveletlen, s a vonatablakra rácsap; így, amint futunk, futunk, s egy hajló faluvég villan meg — rőt fasorral — odakint, s ahogy jön, száll kazal, ég, s ami még látható, így, így, csörgő hajaddal, ahogy milliónyi sugarat csal arcodra a könyv — az, hogy győz a jó benne, túl, túl a távoli ég-föld dombjai közt, egy csönd­be-roskadó patak mentén, ahol oly sötétzöld most nyár-ősz-múltán is minden. Bizony, így maradsz már, e könyvvel, így őriz bent a lélek, szállhat a por, a korom elhullhat néhány sorozat ősz is, így ülsz, élsz, mint a szépség és szellem elronthatatlan szobra, örök jelkép, világolsz-tündökölsz rendületlen, akkor is, ha lágy virágként eltép az idő minden tájat-vidéket; — visz, visz és ragyogtat ez az ének! Leány; könyvvel Miklós Jutka ismeretlen levele, verse és könyvdedikációja JUHÁSZ GYULÁHOZ Nemcsak a magyar nyilvá­nosság, de a magyar irodalmi köztudat is keveset tud Mik­lós Jutkáról az egykori vára­­di Holnap Társaság egyetlen női tagjáról, örvendetes, hogy már-már feledésbe merült alakjára Hegedűs Nándor, az Élet és Irodalom 1960. ápri­lis elsejei számában felhívta a figyelmet. Az ő közlését sze­retnénk kiegészíteni néhány újabb adalékkal. Miklós Jutka a „körösmenti Párizsban” polgári foglalkozá­sa szerint művészi fotográfus volt. Közös eszmények, embe­ri-baráti szálak kapcsolták őt is a „Holnap-Társaság” tagjai­hoz. Még a visszavonultságot szerető Juhász Gyula is gyak­ran felkereste váradi otthoná­ban a tehetséges és művelt költőnőt. Ennek egyik bizonyí­téka Miklós Jutkának Juhász Gyulához írt itt következő dá­tum nélküli ismeretlen levele: „Kedves Juhász! Mindenekelőtt gratulálok a csudaszép »Meillard kisas­­­szony”-hoz. Azt hiszem ez a kisasszony-polgártárs büszkén nyújtózna egyet a koporsójá­ban, ha elolvashatná ezt a re­mek poémát: — ugy­e nem csalódom, ha azt hiszem, hogy Albert Lamain »Versailles«-je volt a kova, a maga lelke az acél, és »Meillard kisasszony« a kipattant szikra? Máskülönben pedig mindezt élőszóval is elmondhattam volna magának, de hát. — Olyan nehéz dolog ez a »de hát«, hogy nem is tudom, ho­gyan írjam le. Tudja, hogy van egy tüdőbeteg kis­öcsém, ki eddig a szanatóriumban volt. Most hazahoztuk, mert nagyon vágyott újra köztünk lehetni. Mint mindenki, úgy bizonyo­san maga is ismeri ennek rettentő kórnak a kétségbeej­­n­tően inficiáló voltát. Tapaszta­lom, hogy azóta mindenki fél­ve és aggódva kerüli a házunk táját. Megértem és rossz né­ven nem veszem. Istenem, hi­szen ez az életösztön! Ha ma­gában is megmozdul ez a min­den ösztönök legtermészete­­sebbike, maradjon távol, ha nem, jöjjön ezentúl is, hisz tudja, mily szívesen látom. Igazán maga azon kevesek kö­zé tartozik, akiknek a társasá­ga élvezet és nem teher ne­kem. ' Isten vele! Szíves üdvözletét küldi Miklós Jutka . A pénzt megkaptam. Köszö­nöm.” De kettőjük barátságának és Miklós Jutka rajongó tisztele­tének Juhász Gyula költészete iránt — más bizonyítékai is vannak, így 1908. június 9-én Miklós Jutka első versesköte­tének egyik példányába ezt a dedikációt írta: „Mélységes mély harmónia-nyájak, kön­­­nyes érzések geniális Juhászá­nak — testvéri szeretettel Miklós Jutka.” Majd ugyan­azon év októberében verses dedikációt írt az „Élet Őfelsé­ge” című második versesköte­tének első oldalára. Beveze­tőül Juhász Gyula egyik vers­szakát idézi: „A mélyből jöttem árván, szo­morún, Hogy átvergődjem az örök bo­rún, Hogy születésem gyászán győz­ve én, Meghalni tudjak az élet he­gyén.” Ezt követi Miklós Jutka sa­ját verse: „Árván, szomorúan én is a mélyből jöttem, Örök ború és köd terjeng kö­röttem, Suhogó jegenyék bókolnak a szélben. Tévelygek én is zivataros éj­ben. Rokonok vagyunk küzködünk, vergődünk Es születésünk átkán sohse győzünk. Nem az élet hegyén halunk mi meg. A hegy alján egy tüskés vad barázda, Bojtorjános, bús, elhagyott ös­vény, Ott dermeszt holtra a halál­­hideg." VÁSÁRHELYI JULIA Sánfikáló elviség A legvonzóbb kritikusi erény az elvi következetesség. Az igényességnek is csak ez adhat valódi tartalmat. Ilyen aforizma jutott az eszünkbe, amikor Ungvári Tamás glos­­­száját olvastuk „Hemingway bírálójáról”. Mert a felhábo­rodott glosszázó gúnyosan elmarasztalja a Nagyvilág kriti­kusát, aki Hemingway novelláiban, a Kilimandzsáró hava című kis gyűjteményes kötetben problémákat, sőt — horri­­bile dictu — bírálni valót talál. A kritikussal egy-két dologban talán magunk is vitatkoz­nánk — néhány észrevétele azonban teljesen indokolt. A marxista kritika módszeréről és „mércéiről” hosszabban el­mélkedő glosszát viszont nem értjük, vagy — úgy lehet — nagyon is. Mit is kifogásal? Azt, hogy a kritikusnak He­mingway „se jó”, hogy nincs „korszerű világnézet, vagy eszmerendszer .. ., melynek távlatából az amerikai óriás ilyen törpének fest”. De vajon arról van-e szó, hogy az élő világirodalom valóban egyik legnagyobbját törpévé nyomo­rítja a kritikus? A kritikai arányokról, a helyes egyensúlyról még lehetne polemizálni. De arról, hogy a nagy amerikai író életművé­nek is vannak ellentmondásai: — vitázni is kár. Mert legje­lentősebb, realista ihletésű művei mellett akadnak olyan el­beszélései, kisregényei is, amelyekre a periférikusság, a ki­ábrándult és közönyös életfilozófia jellemző. Kisebb író lesz Hemingway, ha ezt is tudjuk és leírjuk róla? Vagy nekünk csak Ady Endrét­­ szabad ellentmondásaiban megérteni és elemezni? Furcsa és sántikáló elviség az ilyen. Hibáztatjuk magun­kat, hogy egy időben kritikátlanok voltunk a szovjet iroda­lommal szemben. Glosszázónk most arra ösztökél, hogy a vál­tozatosság kedvéért ugyanezt tegyük a nyugati haladó iro­dalommal? Mi ezt egymás közt és egyszerűen sznobizmusnak szok­tuk nevezni. K. S. Kazinczy vagy Berzsenyi ? Minden irodalomkedvelő ember együttérez Szabó Pállal, aki az Élet és Irodalom legutóbbi számában sajnálkozik, hogy irodalmunk szónoki remekeiről, az elmúlt küzdelmes évek során, megfeledkeztünk. A kiváló író nagyon meggyőző érvvel támasztja alá állítását: a saját feledékenységérel Mert, sajnos, ő maga, sőt az Élet és Irodalom szerkesztői is megfeledkeztek arról, hogy a cikkben idézett gyönyörű mon­dat Kölcseynek Berzsenyiről tartott emlékbeszédéből való, nem pedig — mint ő írta — „a Kazinczy sírjánál” tartott beszédből. Kazinczy sírjánál már csak azért sem szónokolhatott Köl­csey, mert Kazinczy temetésén jelen sem lehetett. Kazinczy ugyanis — köztudomás szerint — kolerában halt meg. De még­engesztelő szózatra sem volt szüksége Kölcseynek Ka­­zinczyval szemben, hiszen Kazinczyt sohasem bántotta meg. Egy ifjúkori szigorú bírálat miatt érezte szükségét, hogy az Akadémián tartott emlékbeszédben megengesztelje­m Ber­zsenyit. Ennyi feledékenység mellett már azon sem csodálkozha­tunk, ha az idézet szövege sem pontos. Ezért még Szabó Pál­nál is tovább kell mennünk. Ne csak idézzük, olvassuk is a klasszikusokat — olyan szerkesztőségben is, ahol köztudomás szerint több irodalomtörténész dolgozik. V. E. ORTOGRÁFIA Amikor egy nemzetközi békekonferencia alkalmából, 1953- ban, Hja Ehrenburg Budapesten járt, a többi között arra is felhívta magyar barátainak figyelmét, hogy írjuk csak a nevét úgy, ahogy egy latinbetűs nyelven német ne­vet írni kell: h-val. Oroszul ugyan csak Erenburg-nak írják, h nélkül, de a cirill betűket használó oroszok — például — Churchill-t is Csörcsil-nek, Mark Twain-t is Márk Tren­­nek írják, és így tovább. De hiába Ehrenburg személyes kívánsága, hasztalan a magyar ortográfiának az idegen nevekre vonatkozó sza­bálya — a nagy szovjet író nevét lapjaink és könyvkiadóink többsége ma is „cirillből fordítja magyarra” Erenburg-ként, h nélkül. Az Élet és Irodalom egyik legutóbbi száma (má­jus 13.), alighanem, mindkét írásmód híveinek egyszerre akart eleget tenni: Barabás Péter írása a lap 5. oldalán, Erenburg-ról beszél, Barabás Tamás cikke ugyanannak a számnak a 11. oldalán viszont Ehrenburg­ot emleget. Legalább a Barabások megegyezhetnének egymás között De addig is­­ egyezzünk meg valamennyien, újságírók, szer­kesztők, lektorok, nyomdászok, korrektorok: a takarékosság valamennyi megfontolandó követelményének betartása se ragadtasson bennünket többé odáig, hogy megtagadjuk a h-t Ehrenburg nevétől! (b. t.) A képkeretező mester Sokan azt gondolják, hogy igazi képzőművészeti giccset — itt persze táblaképekre, nem freskókra gondolunk — már csak idősebb nyárspolgárok lakás­ban vagy eldugott vidéki városokban találhatunk. Nemrégiben egyik tekintélyes napi­lapunk megdöbbentő felfedezéssel cáfolta e hiedelmet. Az éles hangú cikkből kiderült, hogy állami kereskedelmünk né­mely tájékozatlanabb — esztétikai és­­ kultúrpolitikai szem­pontokban szűkölködő — szerves import útján gondoskodnak a giccs továbbéléséről. A drága valutáért bevásárolt félmez­telen­ porcelán-táncosnők — amint a cikk tájékoztat, eltűn­nek majd, mert szigorú állami rendeletekkel megfékezzük terjedésüket. El is hiszem, hogy íó lesz. De furfangosság is van a világon! íme, egy példa. Beme­gyek egy képkeretező-iparos üzletébe. A kirakatban és a ben­ti falakon: „Őszi tájak”. „Játszadozó angoramacskák” keb­leiket mutogató „Cinka Pannák”, és ágy-fölé-való szentké­pek. „A Művészeti Ellenőrző Központból vagyok — mondom —, hát miket árulnak itt, kérem?” — kérdem, nem eladók — így a felelet —, hanem munkám — „Ja ezek reklámjai csupán. Keretezői-üvegesi szakértelmemet, megengedett, de becsületes kisiparosi tevékenységemet szemléltetik.” Külsőm és hangom elváltoztatva — mint vidéki — vis­­­szatérek: „Képiét lehetne venni? Nászajándékba!” — „Hogyne, hogyne. Máriagalambbal négyszázért, de eredeti vászonra ere­deti olajjal .. a Krisztusolajfák helyént ugyanennyiért szá­mítom .. örök emlékként is megéri” — teszi kozzá Hát mit lehet itt tenni? — kérdem most már képzőművé­szeti életünk irányítóit. Cs. M.

Next