Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-08-26 / 35. szám - Fülöp János: A színésznő hódolója (6. oldal) - Masznyik Iván: rajza • kép (6. oldal) - Vajthó László: Epigrammák másokról és magamról • vers (6. oldal) - Ladányi Mihály: Szomorúság • vers (6. oldal)

FÜLÖP JÁNOS: Csak szó a szó, a legszebb szó is szó, de mi­kor egy férfi, a színfalak mögött, meg­­rendíti a gitárt, beleremeg a nézőtér. Mind­nyájan szerelmesek vagyunk a lányba. A szépsége szőkén és tisztán áll előttünk a lámpák fényében. A hangja betölti a nézőte­ret s benne, mint kis halak, láthatatlan ára­mok villannak. Én is érzem a szívem Még sosem voltam szerelmes. Csak a futballisták érdes, őszin­te barátságát ismerem a pályáról, meg a danolós-ölelős, győzelmek­ utáni duhaj kocs­­mázásokból . Csak egyik-másik szaktársam­nak a segítsége vagy hálája jutott beljebb a bőrömnél. Most sajnálom eddigi, egyszerű érzéseimet. Zsúfolt villamoson utazunk hazafelé. Ket­tőnknek egy fogantyú jut Sonkával, a közön­ségszervezővel. — Ugye, nem bántad meg, hogy végre el­jöttél? — Felém fordított, fényes, kerek képe üres, mint egy tepsi. — Add nekem a műsorodat — kérem. Tu­dom, hogy a színésznő kicsiny képe ott van az előadás címe alatt. Nem nyitom szét az ócska füzetkét, úgy dugom a belső zsebembe. Elfordulok, kifele figyelek. A villamos tükör­képe elmosódottan úszik, hullámzik a kira­katok üvegeiben. A szobánk, a munkásszálláson, négyágyas. A vidékiek még nem érkeztek meg, Wenck­­heim úr egyedül fekszik odabenn, feje felől két pohár, egyikben a foga, másikban az or­vossága. Megállok az ajtóban és nézem rám­meredő, halott szemeit. Híres a szemeiről. „Monte-Carlóban bankot robbantottam én ezekkel a szemekkel“ — mesélte egyszer a szobánknak. — Nőnél voltál? — kérdi recsegve. — Színházban — válaszolom. Hallgat, mozdulatlanul fekszik. — A színház, mágia — mondja végül. — De a színészek mind ringyók. Szótlanul vetem le viseltes ünneplőm, meg­fizzen a zsebemben a műsorfüzet. Levetkőzöm, a villanykapcsolóhoz lépek. — Várj — nyögi. Sokáig k­avargatja az orvosságát. Végre sötét a szoba. Nézem, hogy látszik az utcai lámpák fénye a falon. Árnyékok menete vonul tétován lehunyt pilláim alatt. Újra meg újra felemel, megringat egy forró vérhullám. Ha nem szégyellném, sírnék utá­na, mint a kutya sír a szőke holdra. S ol­vadt arannyal álmodom. Másnap reggel a munkahelyemen felkeres Bonka. — Nem kell jegy — mondom röviden. Soká a nyakamon lóg, kérdezget, győzkö­dik, én csak tolom a gyalut. Nesztelenül hul­lanak alá a göndör, szőke forgácsok. Heteken át őrzöm érintetlen a kincsem. Egy idő után hiába próbálom felidézni, mit is láttam azon az estén. Képek helyett csöndes szomorúság permetezik a szememre. Máskor viszont mindent élesen látok magam előtt egy-két pillanatra. Néha a legalkalmat­lanabb időben, mérkőzés közben például, mi­kor a szélre kivágott labdára kell rajtol­nom. Ilyenkor a váratlan öröm szinte szár­nyakat ad. Összecsapok a szélsővel, én ma­radok felül. Egy másodpercre őt is ott lá­tom, a szemem színpadán. A mérkőzés után, a kerthelyiségben, elmélázgatok. A vidékiek, szobánkban, a maguk csendes módján szeretnek engem. Óvatosan nyúlnak felém nehéz kezükkel, hogy meg ne sértse­nek: — Nédd má, megin csak ül.... — A virág is ül, oszt milyen illatos! Nevetünk. — A virág a szagával imádkozik — foly­tatja az öregebbik. — Ő is imádkozna? — Hát. Értünk. Hogy emeljen fő magá­hoz az Úr, ő meg maradhasson békességben. Indulnak, rám lesnek. Wenckheim úr néz, néz, arról beszél, hogy egyes dél-amerikai népeknél milyen földi vágyakkal imádják Szűz Máriát. Mikor senki sincs a szobában, előkeresem a kis műsorfüzetet. A színésznő nevét más színdarabban is felfedezem. A darab tartal­ma néhány sorban ott áll a szereposztás alatt. Megpróbálom elképzelni benne. A szo­bát azonban sehogyse tudom átrendezni, még gondolatban sem. A játék ott folyik a négy ágy, a szekrények, meg a mosdó közt. Varázslatos erőket fedezek fel magamban. Mágiát. Tréget ér a nyár. Soká habozok, új sötétkék­­ ruhát, vagy új télikabátot vegyek. A téli­kabát mellett döntök. Aznap estefelé Sonka hangját hallom a szállás előcsarnokában. Ráérősen leballa­gok a lépcsőn, de már elment. Egy plakát tarkállik a portásfülkénél: a „Thália“ mű­vészbrigád látogat el hozzánk, kamaraműsor­ral. A legnagyobb betűkkel az ő neve. A lábam kivisz a lépcsőkre. Zsongó házak közt vezet a pocsétás út a megállóig. Végig­futok az úton. Ha szárnyam volna, belere­pülnék az alkonyatba. Vacsoraidőre érek csak visz­­sza. A vidékiek szalonnáznak, Wenckheim úr mereven nézi a mennyezetet: rossz a gyomr - -• ' ' . — Tuggya-e? mi lesz odalenn hónap u­tán? — kérdik tőlem. Soká derülnek a „kamaramű­soron’’, amit kamrának érte­nek: az öreg azt mondja, a fe­lesége is tart ilyet, mert a macska lopós. Mikor lemenjek megnézni a sakkozókat, megkérdem Wenckheim úrtól: — Mit mondhatnék én egy színésznőnek? Sokáig azt se tudom, hall­­j­a ja-e, amit kérdek. J — Kezd azzal, hogy: régi hó­dolója vagyok a művészeté- I] nek... Ez mindegyiket leveszi­ a lábáról. Ismételgetem magamban: ré­gi hódolója... Eljön az az este. Az ajtónk nyitva áll, betörnek a szálló zajai: ajtócsapdosás, kiáltozás, nevetés. Valaki fütyül, borot­válkozás közben, néha taktu­sokra elhallgat. Sokáig ténfergek a folyosón, majd a portásfülkénél. Csak akkor nyitom meg az ebédlő ajtaját, mikor fölhangzik az első taps. Mindjárt a bejárat mellett állok meg s vállammal neki­támaszkodom az ajtófélfának. Keresem tekintetemmel a szí­nésznőt. Nem is figyelem, mi­ről szól a műsor. Véget érnek a szavalatok. A pianino mellett az énekesnő hangosan énekel. Sonka köszöni meg a művészek fáradsá­gát és kéri a hallgatóságot, aki akar, ma­radjon még egy kis beszélgetésre. A fehér abrosszal letakart asztalon ital és kristály­víz, meg virág. Odamegyek. Sonka széles gesztusokkal magyaráz a színésznőnek. Rámnéz, el­mosolyodik. — Nézze csak, itt jön a mi méltatlan fut­ballistánk. Ülj le! Futó pillantás simítja végig az arcom. A keze kicsi és erős, a hangja... a hangja... — Miért méltatlan? — kérdi mélyen. — Régi hódolója vagyok művészetének — mondom szilárdan. Pillanatnyi csend támad. A színészek rám­­tekintenek, érzem szemük tapadós érintését. Nem törődöm vele, leereszkedem a székre. S máris olyan, mintha egyedül marad­nánk. — Maga állt ott az ajtóban? — kérdi­­— Én. — Ó ... Nem értett meg engem. Rábámulok. — Könyörögtem magának... a szemem­mel, a hangommal könyörögtem, hogy moz­duljon már jöjjön közelebb... S nem sike­rült. Gyökeret eresztett... Én meg elszomo­rodtam. — Miért? — Hiszek a művészet mindenhatóságá­ban. Nehezemre esik követni gondolatait, sűrű zavarban gázolok. — De hát végül csak eljöttem onnét! — Az igaz! — és nagyot nevet. Lopva tekingetek rá. Szemem felissza az arcán játszó fényeket, árnyékokat, ajkának mozgását, álla íveit és puhaságát. Az asztal körül lármáznak, én érzem, kö­­zénk lopakodik a csönd. Ő is megérzi, mert az italért nyúl. — Fáradt vagyok — mondja. Az üvegért kapok, majdnem feldöntöm. — Ne haragudjék — töltök. — Férfi­ szál­ló, elszokunk az udvariasságtól. Csupa fa­ragatlan tuskó. — Nem jó a hasonlat — mondja, meg­nedvesíti az ajkát. — Itt egy tuskó embert sem láttam. Csupa könnyű, vékony fiatal. Suhángok. — Mik? Rám néz. Nagyon világos a szeme, de most meleg jókedvvel teli, mint egy kék csésze. — Suhányok. Nem ismeri ezt a szót? A fiatal fákat hívják így mifelénk... A kis sudarasokat. Amik még csak később hajtanak lombot. Hej, ha én azt egyszer eljátszhat­­nám... — Mit? Úgy pillant rám, mint a madár a békára. Mély, fáradt árok sötétlik a szeme alatt. — Ne törődjék a bolondságaimmal. — Kö­rültekint. — Szép itt maguknál. Voltunk egy helyen, kopár és tökfőzelékszagú teremben, ahol az inasok üvegcsövön rizsát lőttek az arcomba, mikor Börnszöt szavaltam... Is­meri? — Nem — mondom becsületesen. — De hisz az imént... No jó! — Hátradől, behunyja szemét. Az arca most egészen me­zítelen. S mohó pillantásom nyakára, keblei­re fut. A karján, előttem, szőke pihék. Nem veszem észre, hogy figyel, zavartan kapom el a szemem. — Azt mondta az imént: mifelénk... Újra megelevenedik az arca — Riese! Hallotta már hírét? A Bodrog­közben ... — Rövid hajához nyúl, amely csaknem fehérre van fakítva. — Ez Pesten nőtt. Falura való vagyok. Az apám is falu­si munkában szerezte a haját, malomban. A tüdeje. Haláláig faragott ... Nagyon szere­tem a fákat. Én úgy nézek minden fát, apám mit tudott volna faragni belőle, őrült merészség száll meg. — Belőlem mit faragott volna? Míg lassan rámemeli a pillantását, meg­áll az idő. A szemembe tolul minden titkolt vágyakozásom. S a bőr, az arcomon, meg az ajkam, fás lesz, mint sok ivás után. S belesápadok az ítéletébe. — Igyunk — mondja. Tiszta bort döntök magamba. Most gyű­lölöm, az arcába tudnék vágni. — Mennyit kapnak egy estéért? — kér­dem. S nézek rá mozdulatlan, hideg szemek­kel. Lassan a táskájába nyúl, cigarettát vesz elő, rágyújt, kifújja a füstöt, utánanéz. — Ezek nem a maga szavai — mondja vé­gül — Hát kié? — Nem tudom... Nem tudom. Elnyomja, széttiporja rövid, erős ujjaival a cigarettát. Ahogy felkapja a fejét, megleb­­ben rövid, erősszálú haja. — De lesznek magának is szavai. F­eláll. S megbolydul mindenki az asztal körül. Kezdődik a köszöngetés. Mikor hozzámér, megkérdem­: — Elkísérhetem? — Ha akar... Megyek mellette az úton. Észrevétlen, mély ritmust ad a sok láb, ő valamit dúdol. — A „Zümmögő“ — mondja magyará­­zóan. Nem tudom, mi az, de rábólintok. Csörömpölve közeleg a villamos. A sárgás, folyós villanyfényben rámcsillan mégegy­­szer a szeme. S a kézfogása erős, férfias. Vörösen bámul rám a hátsó piros lámpa. Távolodik, kicsinyül. Mintha gyufa égne vé­géig s elfogyna a fénye. Ott állok kigyúlva. Tolulnak a nyelvem­re a szavak. Kiáltanom kellene. Valaki a hátamra üt: Sonka. — Nem jössz? — Nem. — Gyere nő! Még gyökeret eresztesz. Rábámulok. Egykedvűen mozgatja széles ajkait. — Akkor gyerünk — mondom. Visszhangosan kopognak cipőink a köve­zeten. — No, hogy megy a foci? — kérdi. Felém­fordított, kerek képén a szálló lámpáinak fénye. Megcélzom a jobböklömmel és odavá­gok. Nevetve fogja fel az ütést húsos tenye­reivel. S jóindulatúan ráteszi karját a vál­­lamra, úgy megyünk föl a lépcsősoron. **i» ••sgy-T­i: j^-­ Masznyik Iván rajza VAJTHÓ LÁSZLÓ: Epigrammák másokról és magamról EGY VERS­ONTÓ KÖLTŐRE Kevesebbel többre mehetnél: Neved ismertebb a költészetednél. EGY SZÍNIKRITIKUSNAK Panaszkodó!: percek alatt kell írnod, Mert mindjárt szedik s nyomják a lapot. Szerencsés fickó! Be zavarba jönnél. Ha volna hozzá egy egész napod. EGY ÍRÓNAK Művedben sok a gondolatjel, Lépten-nyomon e kis vonal fogad — Tán kárpótlásul, mivel oly kevés Nálad a gondolat. EGY KAMÉLEONHOZ Folyékony alkatod Váltig váltogatod. Akár a víz, minek Formáját az edénye szabja meg. De így vagy úgy, szűk rés vagy árok. Csak mindenüvé beszivárog. TERTIUM NON DATUR Fájó igazság, de épületes: A művész vagy alkot­ó vagy keres. ÉDES TRAGÉDIA Nagy költők tízezer verse zsibong bennem, Ezért nem sikerült nagy költővé lennem. BEÉRKEZÉS Mióta megvagyok, mindcsak kísérleteztem: Az iskolában, az életben... Végre élni s tanítani tudok. — Most akár meg is halhatok. SÍRFELIRATOM önképzőkörbe akadémiát Plántáltam, hogy legyen új élet... Oly korban történt, mikor az Akadémia önképzőkörré lett. LADÁNYI MIHÁLY Szomorúság Olvastátok a holtak névsorát a napilapban. Költők szava zokogott a szelekben, hogy elmondták az omladék alól kinyúló kart, melyről a hús lefoszlott, undor nélkül senki se simogatná, s a férfiről is szóltak, aki épp csak lefordult forróhúsú asszonyáról, csizmát húzott, gépbe ült, s dübörögve csapott le az álomgyapjas vidékre. A gyilkolás minden árnyalatát följegyeztük. Hadtudományi könyvek törtek okos, szelíd testvéreikre. Semmi sem hozhat újat. Ismerünk akasztotta­, golyó­ ütötte mellet, falhoz csapott fejet, ismerünk széttaposott embert, szétrobbantottat . A vér könnyen lemosható a kézről, szappannal, vízzel, de van, miről a vér nem mosható le se szappannal, se vízzel. Diogenész, nekünk is csoda lámpás kell: a gyermeknek apját megmutatni, aki emlékszik virágok nevére és törött szárnyú madarat is gyógyít, nem tapos rá, nem rúgja félre.

Next