Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-08-26 / 35. szám - Fülöp János: A színésznő hódolója (6. oldal) - Masznyik Iván: rajza • kép (6. oldal) - Vajthó László: Epigrammák másokról és magamról • vers (6. oldal) - Ladányi Mihály: Szomorúság • vers (6. oldal)
FÜLÖP JÁNOS: Csak szó a szó, a legszebb szó is szó, de mikor egy férfi, a színfalak mögött, megrendíti a gitárt, beleremeg a nézőtér. Mindnyájan szerelmesek vagyunk a lányba. A szépsége szőkén és tisztán áll előttünk a lámpák fényében. A hangja betölti a nézőteret s benne, mint kis halak, láthatatlan áramok villannak. Én is érzem a szívem Még sosem voltam szerelmes. Csak a futballisták érdes, őszinte barátságát ismerem a pályáról, meg a danolós-ölelős, győzelmek utáni duhaj kocsmázásokból . Csak egyik-másik szaktársamnak a segítsége vagy hálája jutott beljebb a bőrömnél. Most sajnálom eddigi, egyszerű érzéseimet. Zsúfolt villamoson utazunk hazafelé. Kettőnknek egy fogantyú jut Sonkával, a közönségszervezővel. — Ugye, nem bántad meg, hogy végre eljöttél? — Felém fordított, fényes, kerek képe üres, mint egy tepsi. — Add nekem a műsorodat — kérem. Tudom, hogy a színésznő kicsiny képe ott van az előadás címe alatt. Nem nyitom szét az ócska füzetkét, úgy dugom a belső zsebembe. Elfordulok, kifele figyelek. A villamos tükörképe elmosódottan úszik, hullámzik a kirakatok üvegeiben. A szobánk, a munkásszálláson, négyágyas. A vidékiek még nem érkeztek meg, Wenckheim úr egyedül fekszik odabenn, feje felől két pohár, egyikben a foga, másikban az orvossága. Megállok az ajtóban és nézem rámmeredő, halott szemeit. Híres a szemeiről. „Monte-Carlóban bankot robbantottam én ezekkel a szemekkel“ — mesélte egyszer a szobánknak. — Nőnél voltál? — kérdi recsegve. — Színházban — válaszolom. Hallgat, mozdulatlanul fekszik. — A színház, mágia — mondja végül. — De a színészek mind ringyók. Szótlanul vetem le viseltes ünneplőm, megfizzen a zsebemben a műsorfüzet. Levetkőzöm, a villanykapcsolóhoz lépek. — Várj — nyögi. Sokáig kavargatja az orvosságát. Végre sötét a szoba. Nézem, hogy látszik az utcai lámpák fénye a falon. Árnyékok menete vonul tétován lehunyt pilláim alatt. Újra meg újra felemel, megringat egy forró vérhullám. Ha nem szégyellném, sírnék utána, mint a kutya sír a szőke holdra. S olvadt arannyal álmodom. Másnap reggel a munkahelyemen felkeres Bonka. — Nem kell jegy — mondom röviden. Soká a nyakamon lóg, kérdezget, győzködik, én csak tolom a gyalut. Nesztelenül hullanak alá a göndör, szőke forgácsok. Heteken át őrzöm érintetlen a kincsem. Egy idő után hiába próbálom felidézni, mit is láttam azon az estén. Képek helyett csöndes szomorúság permetezik a szememre. Máskor viszont mindent élesen látok magam előtt egy-két pillanatra. Néha a legalkalmatlanabb időben, mérkőzés közben például, mikor a szélre kivágott labdára kell rajtolnom. Ilyenkor a váratlan öröm szinte szárnyakat ad. Összecsapok a szélsővel, én maradok felül. Egy másodpercre őt is ott látom, a szemem színpadán. A mérkőzés után, a kerthelyiségben, elmélázgatok. A vidékiek, szobánkban, a maguk csendes módján szeretnek engem. Óvatosan nyúlnak felém nehéz kezükkel, hogy meg ne sértsenek: — Nédd má, megin csak ül.... — A virág is ül, oszt milyen illatos! Nevetünk. — A virág a szagával imádkozik — folytatja az öregebbik. — Ő is imádkozna? — Hát. Értünk. Hogy emeljen fő magához az Úr, ő meg maradhasson békességben. Indulnak, rám lesnek. Wenckheim úr néz, néz, arról beszél, hogy egyes dél-amerikai népeknél milyen földi vágyakkal imádják Szűz Máriát. Mikor senki sincs a szobában, előkeresem a kis műsorfüzetet. A színésznő nevét más színdarabban is felfedezem. A darab tartalma néhány sorban ott áll a szereposztás alatt. Megpróbálom elképzelni benne. A szobát azonban sehogyse tudom átrendezni, még gondolatban sem. A játék ott folyik a négy ágy, a szekrények, meg a mosdó közt. Varázslatos erőket fedezek fel magamban. Mágiát. Tréget ér a nyár. Soká habozok, új sötétkék ruhát, vagy új télikabátot vegyek. A télikabát mellett döntök. Aznap estefelé Sonka hangját hallom a szállás előcsarnokában. Ráérősen leballagok a lépcsőn, de már elment. Egy plakát tarkállik a portásfülkénél: a „Thália“ művészbrigád látogat el hozzánk, kamaraműsorral. A legnagyobb betűkkel az ő neve. A lábam kivisz a lépcsőkre. Zsongó házak közt vezet a pocsétás út a megállóig. Végigfutok az úton. Ha szárnyam volna, belerepülnék az alkonyatba. Vacsoraidőre érek csak viszsza. A vidékiek szalonnáznak, Wenckheim úr mereven nézi a mennyezetet: rossz a gyomr - -• ' ' . — Tuggya-e? mi lesz odalenn hónap után? — kérdik tőlem. Soká derülnek a „kamaraműsoron’’, amit kamrának értenek: az öreg azt mondja, a felesége is tart ilyet, mert a macska lopós. Mikor lemenjek megnézni a sakkozókat, megkérdem Wenckheim úrtól: — Mit mondhatnék én egy színésznőnek? Sokáig azt se tudom, hallja ja-e, amit kérdek. J — Kezd azzal, hogy: régi hódolója vagyok a művészeté- I] nek... Ez mindegyiket leveszi a lábáról. Ismételgetem magamban: régi hódolója... Eljön az az este. Az ajtónk nyitva áll, betörnek a szálló zajai: ajtócsapdosás, kiáltozás, nevetés. Valaki fütyül, borotválkozás közben, néha taktusokra elhallgat. Sokáig ténfergek a folyosón, majd a portásfülkénél. Csak akkor nyitom meg az ebédlő ajtaját, mikor fölhangzik az első taps. Mindjárt a bejárat mellett állok meg s vállammal nekitámaszkodom az ajtófélfának. Keresem tekintetemmel a színésznőt. Nem is figyelem, miről szól a műsor. Véget érnek a szavalatok. A pianino mellett az énekesnő hangosan énekel. Sonka köszöni meg a művészek fáradságát és kéri a hallgatóságot, aki akar, maradjon még egy kis beszélgetésre. A fehér abrosszal letakart asztalon ital és kristályvíz, meg virág. Odamegyek. Sonka széles gesztusokkal magyaráz a színésznőnek. Rámnéz, elmosolyodik. — Nézze csak, itt jön a mi méltatlan futballistánk. Ülj le! Futó pillantás simítja végig az arcom. A keze kicsi és erős, a hangja... a hangja... — Miért méltatlan? — kérdi mélyen. — Régi hódolója vagyok művészetének — mondom szilárdan. Pillanatnyi csend támad. A színészek rámtekintenek, érzem szemük tapadós érintését. Nem törődöm vele, leereszkedem a székre. S máris olyan, mintha egyedül maradnánk. — Maga állt ott az ajtóban? — kérdi— Én. — Ó ... Nem értett meg engem. Rábámulok. — Könyörögtem magának... a szememmel, a hangommal könyörögtem, hogy mozduljon már jöjjön közelebb... S nem sikerült. Gyökeret eresztett... Én meg elszomorodtam. — Miért? — Hiszek a művészet mindenhatóságában. Nehezemre esik követni gondolatait, sűrű zavarban gázolok. — De hát végül csak eljöttem onnét! — Az igaz! — és nagyot nevet. Lopva tekingetek rá. Szemem felissza az arcán játszó fényeket, árnyékokat, ajkának mozgását, álla íveit és puhaságát. Az asztal körül lármáznak, én érzem, közénk lopakodik a csönd. Ő is megérzi, mert az italért nyúl. — Fáradt vagyok — mondja. Az üvegért kapok, majdnem feldöntöm. — Ne haragudjék — töltök. — Férfi szálló, elszokunk az udvariasságtól. Csupa faragatlan tuskó. — Nem jó a hasonlat — mondja, megnedvesíti az ajkát. — Itt egy tuskó embert sem láttam. Csupa könnyű, vékony fiatal. Suhángok. — Mik? Rám néz. Nagyon világos a szeme, de most meleg jókedvvel teli, mint egy kék csésze. — Suhányok. Nem ismeri ezt a szót? A fiatal fákat hívják így mifelénk... A kis sudarasokat. Amik még csak később hajtanak lombot. Hej, ha én azt egyszer eljátszhatnám... — Mit? Úgy pillant rám, mint a madár a békára. Mély, fáradt árok sötétlik a szeme alatt. — Ne törődjék a bolondságaimmal. — Körültekint. — Szép itt maguknál. Voltunk egy helyen, kopár és tökfőzelékszagú teremben, ahol az inasok üvegcsövön rizsát lőttek az arcomba, mikor Börnszöt szavaltam... Ismeri? — Nem — mondom becsületesen. — De hisz az imént... No jó! — Hátradől, behunyja szemét. Az arca most egészen mezítelen. S mohó pillantásom nyakára, kebleire fut. A karján, előttem, szőke pihék. Nem veszem észre, hogy figyel, zavartan kapom el a szemem. — Azt mondta az imént: mifelénk... Újra megelevenedik az arca — Riese! Hallotta már hírét? A Bodrogközben ... — Rövid hajához nyúl, amely csaknem fehérre van fakítva. — Ez Pesten nőtt. Falura való vagyok. Az apám is falusi munkában szerezte a haját, malomban. A tüdeje. Haláláig faragott ... Nagyon szeretem a fákat. Én úgy nézek minden fát, apám mit tudott volna faragni belőle, őrült merészség száll meg. — Belőlem mit faragott volna? Míg lassan rámemeli a pillantását, megáll az idő. A szemembe tolul minden titkolt vágyakozásom. S a bőr, az arcomon, meg az ajkam, fás lesz, mint sok ivás után. S belesápadok az ítéletébe. — Igyunk — mondja. Tiszta bort döntök magamba. Most gyűlölöm, az arcába tudnék vágni. — Mennyit kapnak egy estéért? — kérdem. S nézek rá mozdulatlan, hideg szemekkel. Lassan a táskájába nyúl, cigarettát vesz elő, rágyújt, kifújja a füstöt, utánanéz. — Ezek nem a maga szavai — mondja végül — Hát kié? — Nem tudom... Nem tudom. Elnyomja, széttiporja rövid, erős ujjaival a cigarettát. Ahogy felkapja a fejét, meglebben rövid, erősszálú haja. — De lesznek magának is szavai. Feláll. S megbolydul mindenki az asztal körül. Kezdődik a köszöngetés. Mikor hozzámér, megkérdem: — Elkísérhetem? — Ha akar... Megyek mellette az úton. Észrevétlen, mély ritmust ad a sok láb, ő valamit dúdol. — A „Zümmögő“ — mondja magyarázóan. Nem tudom, mi az, de rábólintok. Csörömpölve közeleg a villamos. A sárgás, folyós villanyfényben rámcsillan mégegyszer a szeme. S a kézfogása erős, férfias. Vörösen bámul rám a hátsó piros lámpa. Távolodik, kicsinyül. Mintha gyufa égne végéig s elfogyna a fénye. Ott állok kigyúlva. Tolulnak a nyelvemre a szavak. Kiáltanom kellene. Valaki a hátamra üt: Sonka. — Nem jössz? — Nem. — Gyere nő! Még gyökeret eresztesz. Rábámulok. Egykedvűen mozgatja széles ajkait. — Akkor gyerünk — mondom. Visszhangosan kopognak cipőink a kövezeten. — No, hogy megy a foci? — kérdi. Felémfordított, kerek képén a szálló lámpáinak fénye. Megcélzom a jobböklömmel és odavágok. Nevetve fogja fel az ütést húsos tenyereivel. S jóindulatúan ráteszi karját a vállamra, úgy megyünk föl a lépcsősoron. **i» ••sgy-Ti: j^- Masznyik Iván rajza VAJTHÓ LÁSZLÓ: Epigrammák másokról és magamról EGY VERSONTÓ KÖLTŐRE Kevesebbel többre mehetnél: Neved ismertebb a költészetednél. EGY SZÍNIKRITIKUSNAK Panaszkodó!: percek alatt kell írnod, Mert mindjárt szedik s nyomják a lapot. Szerencsés fickó! Be zavarba jönnél. Ha volna hozzá egy egész napod. EGY ÍRÓNAK Művedben sok a gondolatjel, Lépten-nyomon e kis vonal fogad — Tán kárpótlásul, mivel oly kevés Nálad a gondolat. EGY KAMÉLEONHOZ Folyékony alkatod Váltig váltogatod. Akár a víz, minek Formáját az edénye szabja meg. De így vagy úgy, szűk rés vagy árok. Csak mindenüvé beszivárog. TERTIUM NON DATUR Fájó igazság, de épületes: A művész vagy alkotó vagy keres. ÉDES TRAGÉDIA Nagy költők tízezer verse zsibong bennem, Ezért nem sikerült nagy költővé lennem. BEÉRKEZÉS Mióta megvagyok, mindcsak kísérleteztem: Az iskolában, az életben... Végre élni s tanítani tudok. — Most akár meg is halhatok. SÍRFELIRATOM önképzőkörbe akadémiát Plántáltam, hogy legyen új élet... Oly korban történt, mikor az Akadémia önképzőkörré lett. LADÁNYI MIHÁLY Szomorúság Olvastátok a holtak névsorát a napilapban. Költők szava zokogott a szelekben, hogy elmondták az omladék alól kinyúló kart, melyről a hús lefoszlott, undor nélkül senki se simogatná, s a férfiről is szóltak, aki épp csak lefordult forróhúsú asszonyáról, csizmát húzott, gépbe ült, s dübörögve csapott le az álomgyapjas vidékre. A gyilkolás minden árnyalatát följegyeztük. Hadtudományi könyvek törtek okos, szelíd testvéreikre. Semmi sem hozhat újat. Ismerünk akasztotta, golyó ütötte mellet, falhoz csapott fejet, ismerünk széttaposott embert, szétrobbantottat . A vér könnyen lemosható a kézről, szappannal, vízzel, de van, miről a vér nem mosható le se szappannal, se vízzel. Diogenész, nekünk is csoda lámpás kell: a gyermeknek apját megmutatni, aki emlékszik virágok nevére és törött szárnyú madarat is gyógyít, nem tapos rá, nem rúgja félre.