Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-11-04 / 44. szám - Koroknai Zsuzsa: • könyvkritika • Jurij Kazakov novelláskötete: Gondolatiság és líra (Európa) (6. oldal) - Szappanos Balázs: • könyvkritika • Granasztói Pál: Vallomás és búcsú (Magvető) (6. oldal) - Csepeli Szabó Béla: Szikrák • vers (6. oldal) - Pálmai Kálmán: • könyvkritika | Olvastuk • Kárász József regénye: Judit (Magvető) (6. oldal) - Ruszinyák Márta: Marokkói népmesék • könyvkritika | Olvastuk • Harun Arrasid gyűrűje (Európa) (6. oldal) - Bisztray György: • könyvkritika | Olvastuk • Geréb László tanulmánykötete: A munkásügy irodalmunkban (Akadémiai) (6. oldal) - Bokor László: Remenyik Zsigmond drámái • könyvkritika • Az atyai ház (Szépirodalmi) (6. oldal)

Jurij Kazakov , akinek írói munkájáról folyóiratokban és antológiákban megjelent novellái után most az Égszínkék történet címmel kiadott novelási kötetiből kap átfogóbb képet a magyar olvasó , fiatal író. Novellái nem a kiforrott, végső formáját meglelt művész kikristályosodott modorában, hanem a kereső, töprengő, kísérleteknekbátran nekivágó fiatalság nyugtalan hangján szólnak. Ha mikroszkóp alatt vizsgálnánk, meglelnénk bennük néhány nagy példaképnek — elsősorban talán Turgenyev vadásziratainak, Csehov, Bunyin, Hemingway novelláinak — a hatását is. Kazakov esetében azonban nincs sok értelme az ilyenfajta vizsgálódásoknak. Már e kötet novelláival sem nagy példák tehetséges követőjeként, nem is nagy ígéretként mutatkozik be csupán, hanem eredeti, önálló művészként is, alá az orosz, szovjet és nyugati jó hagyományokat szervesen olvasztja egybe a maga írói alkatával, a korral és a társadalommal, amelyben él. Szemléltető és gyönyörködtető bizonyítékai ennek a kötet kiemelkedő elbeszélései, elsősorban az irodalmi „mestermunkának” is beillő Arcturus, a vadászkutya, de a Falusi állomáson, a Csendes reggel, A szakadár és részben más novellák is. Ezekből a novellákból már kirajzolódik az a vonás, amely Kazakov írói alkatának talán a legjellemzőbb sajátossága — a gondolatiság és a líra egysége. Az úgynevezett negyedik szovjet írói nemzedéknek ez a nagyon tehetséges képviselője alapjában véve töprengő, szemlélődő, elemző művész, írásainak mégis szinte fő alkotó eleme a tiszta líra, a szívből fakadó és szívhez szóló költőség. Kiváló képessége van ahhoz, hogy az emberi életnek látszólag jelentéktelen történéseiben, a természetnek avatatlan szemlélő előtt rejtve maradó rezdüléseiben meglássa és megláttassa a szépet, a maradan-nyugtalanító az ember és ember vagy ember és természet viszonyában. Ismeretes, hogy a fiatal szovjet — és nemcsak szovjet — írók egy része azt vallja: a művek modernségének döntő kritériuma az expresszió, a szűkszavúság, az élet képeinek olyanfajta felvillantása, mintha az író a rohanó autó szélvédőüvegein át nézné a világot. Kazakov szemmel láthatólag nem követője ennek az irányzatnak. Hogy az előbbi Gondolatiság és líra Jurij Kazakov novelláskötete hasonlatnál maradjunk: nem autón száguld, hanem gyalogosan barangolja be igazi világát, az északi erdőt, a tengerpartot, a halásztanyát, a kisvárost. Novellái nyomán az olvasó nemcsak látja az északi táj szemérmes szépségét, nemcsak hallja a hűvös tenger hullámverését, hanem valósággal megérzi a távoli vidék hangulatát, s szinte minden érzékszervével beiszsza az ottani élet különös varázsát. A világ valamennyi varázsa közül azonban Kazakovot legjobban az ember érdekli. Soksok szépséget, költészetet, tiszta emberséget fedez fel novelláinak külsőre talán szürke, mindennapi hőseiben: falusi kisfiúk, halászok, kamaszok, öregemberek, vadóc kislányok lelkéiben. Nagy szenvedéllyel vizsgálja, hogyan változik, hogyan válik különbbé, derekabbá az ember itt is — távol a fő sodortól, a nagy építkezések, ipari centrumok, szűzföldek reflektorfényben fürdő területeitől. Nagy lenne pedig a kísértés — az orosz klasszikus irodalomnak is milyen nagy hagyományai vannak ebben! — e félreeső zugok megrekedt embereinek tétlen vergődéséről inni. Kazakovtól azonban láthatólag idegen az „állóvízi szemlélet”. Novellái nem kerülik el a megrekedt emberek problémáját (A szakadár; Ház a meredély alatt; öregek; Zarándok), de ezt a problémát mindig az élet igazsága, az emberség felől, mai álláspontról közelítik meg. Az északi erdők üde és friss, kissé fanyar illata árad Kazakov novelláiból. Ám ami ennek a nyelvnek magyarra való átültetését illeti — ebben a tekintetben volna egy kis vitánk a kötet fordítójával és szerkesztőjével. Nem érdemes azon tanakodni, miért választották a kötet címadójául, az orosz kiadástól eltérően, a talán legkevésbé eredeti novellát. Radványi Ervin egyébként kitűnően olvasható, kulturált fordításának bizonos egyoldalúságát jelzi azonban az a — látszólag — apróság, ahogyan ennek a novellának a címe megváltozott. (Az „Égszínkék történet” az orosz eredetiben „Égszínkék és zöld”). Itt az iróniát, más helyeken az erőteljesebb, nyersebb kifejezéseket tompította le, szelídítette meg a fordító. Túlságosan törekedve arra, hogy visszaadja Kazakov novelláinak költőiségét, szinte lecsiszolta a fiatal szovjet író stílusának nagyon jellegzetes, apró érdekességeit. A fordítás így kissé elcsúszott a szerzőtől távol álló finomkodás, mondhatnánk: az égszínkékség irányába. (Európa) KOROKNAI ZSUZSA VALLOMÁS ÉS B Granasztói Pál könyve GRANASZTÓI PÁL könyve túlságosan heterogén alkotás ahhoz, hogy egy meghatározott műfaj — akár az emlékirat! — kimunkált mércéjével közeledjünk hozzá. 1960-ban megjelent előző műve, a Város és építészet még kifejezetten a város-esztétika kérdéseivel foglalkozott, de már itt is túllépett a szőkébb szakmaiság körén. Az építészet — vallotta — ez élet egészének teremt teret, így válik működése humánussá. Szakkönyvet adott kezünkbe, s ennek szerzőjét mégis „közíró”-nak éreztük kissé, aki városaink megújulásának, szebbé tételének gondját nem tudja és nem akarja elválasztani egyéb problémáinktól: a társadalmi tudatformálás nagy művétől, az ember átalakításától. ÚJ KÖNYVE, a Vallomás és búcsú igényes és nem ötletszerű, de nem is teljes átrándulás a szépirodalom területére. Szubjektív mivoltukban is tárgyilagos önvallomások mellett jócskán kitér az építőművészeihez fűződő viszonyára is. Legérdekesebb fejezetei azok, ahol emberré válását és világnézetei kiforrásának ellentmondásos folyamatát írja le. Életútja nemesi-nagypolgári környezetből indul, s a haladó szemlélethez első fokon nem annyira politikai tisztánlátásból, mint apja iránti ellenállásból jut el. Ezt az adott környezettel való spontán ellenérzést a későbbiekben — barátságok, könyvek, világesemények hatására — egyre inkább tudatos elemek egészítik ki, és helyettesítik. Előbb a polgári radikalizmushoz érkezik meg, de a politikai változások, a kezdődő fasizmus, majd a második világháború túljuttatják ennek eszmekörén is, újabb felismerések forrásai számára: „Aligha fog olyan világ bekövetkezni, amilyet a németellenes polgárok... várnak és remélnek... ez túlságosan idillikus, polgárias elképzelés, amit az események és a felgyülemlett indulatok nem igazolnak" — írja a háború éveiről. AZ ELMONDOTTAKBÓL kitűnik, hogy Granasztói Pál rendkívül izgalmas kérdést világít meg: saját világnézeti átváltásának megrajzolásával jobboldali indítású értelmiségünk becsületes elemeinek életútját segít jobban megértenünk, a Bajcsy-Zsilinszky Endrék és Szekfű Gyulák baloldalhoz átívelő pályáit. Megragadó érzékletességgel ábrázolja az a priori érzelmi kötöttségei és új felismerései közötti vívódásait. Belső válságok, megtorpanások és kétségek jelzik útját, s minderről hűségesen számot ad: „...vajon nem áltatom-e csak magamat intellektuális meggondolásokkal, nem pusztán képzelgések csalogatnak át a baloldalra, holott ösztönös lényemben jobboldali tárgyek?” A polgári önvizsgálat ilyen becsületes dokumentumával — különösen emlékirat formájában — ritkán találkoztunk eddig. S MÉG VALAMIRE hadd hívjuk fel a figyelmet: Granasztói művének sajátosan kettős arculatára: „... íróvá lettemben is építésznek vallom magamat” — közli az olvasóval, s ha e megállapítás nyomán kezdetben gyanakodva közeledünk is a könyvhöz, kételyeink mihamar eloszlanak, Írói és építőművészi egyéniség úcsa igen szerencsés szimbiózisa valósul itt meg. A városrendezés kérdéseinek felvetésével éppen nem tér el tárgyától. Sőt, ahhoz, hogy az író eszmei kibontakozását maradéktalanul megérthessük, meg kell hallgatnunk az építész vallomását, is: „a városnak összetartozó, el nem választható alkotórészei, elemei a történelem és a mai élet, a múlt és a jelen.” Granasztói számára tehát a város nem pusztán a szakmai kísérletezés lombikját jelenti, hanem szoros összefüggésben van a történelemmel, az élet lüktetésével, az emberrel. Az építőművészet legnagyobb dicsőségének azt tartja, hogy a természetet, a tájat humanizálja, az embert a természet urává teszi. Hisz egy új technikai civilizáció lehetőségében, „ahol a technika az embert szolgálja, s felszabadítja mind a természet, mind embertársai zsarnoksága alól." GRANASZTÓI még könyve elején utal rá, hogy gyűlöli a magántulajdont, mert a városrendezés legfőbb kerékkötőjét látja benne. Életeleméhez való ragaszkodása nem közömbös tehát világnézeti hovatartozása szempontjából sem. Amíg a polgári humanizmus legjobb képviselői is attól tartottak korábban, hogy a forradalom lángjai közt megsemmisülhetnek a civilizáció vívmányai, addig Granasztói gondolataiban az a felismerés vibrál, hogy új emberi értékek létrehozása, igazán nagyszabású alkotómunka éppen az új rendben lehetséges csak. S ez a tény, az emlékezés gyújtotta önkéntelen rezignáció ellenére is figyelmeztet bennünket valamire: a régi értelmiség szigorú önvizsgálatra hajlamos és képes része — nem ideiglenes útitárs többé. Hozzánőtt az új feladatok szépségéhez. (Magvető) SZAPPANOS BALÁZS CSEPELI SZABÓ BÉLA: Szikrák Anyám tűnődő arca ez a föld itt, s tesvérem minden küzdő, tiszta ember. Ha elmegyek az őszi fellegekkel, néhány dalomat ők talán megőrzik ... Egy-két szikra, mely itt szállt fel a mélyből, csillaggá válik városom egén, s egy-egy kis utca szikár szeglete tán visszhang támad csendes lépteimből. Olykor úgy érzem elbukok a harcban, gúny hava ver és gond korbácsa vág, s hűvös közönnyel nézi a világ, hogy pályám ive megtörik alattam. Mi éltet mégis? Egy sejtelmes ének, mely zúgva kószál lelkem mezőiben ... S a kelő Nap... a vágy... a szeretem, és a remény, hogy nem hiába élek... Gomolygó füstből szárnyal fel a versem, s fogjak bár tollat, vagy súlyos pörölyt, szivem üllőjén felragyog a Föld, mert nem magam s nem magamért verekszem ... S ha elbukok is győzni fog az álmom, az éjhomályból, mint ezerkarátos nagy drágakő elővillan a város, s én ablakomat s lelkemet kitárom. A Dunánál friss láng csapkod a gyárból, Új Nap kard-éle vágja az eget, s míg szikrák röpködik be versemet, anyám tűnődő arccal néz a tájból... (WBw&l&Vwi) Judit Kárász József regénye A megváltozott paraszti sorsról, a szövetkezeti parasztság konfliktusokban formálódó holnapjáról szól ez a regény. A magánélet, a család s a küszködve újuló paraszti lét hullámai között vergődő emberek drámáját kívánja lepergetni az író történetében, szenvedélyesen ítélkezve a pusztuló régi fölött, s őszinte vallomással győzelemre segítve a születő újat. Az írói szándék tiszteletre méltó. Egy drámai izzású történet azonban gazdagon motivált jellemeket kíván, a szenvedélyek lobogása árnyalt kifejezést. Kárász regényéből — sajnos — mindkettő hiányzik. Félreértés ne essék: nem ún. „nagy jellemek” párharcának markáns epikáját kérjük számon, de többszínű emberábrázolást, valósabb helyzeteket s emberibb szavakat reméltünk. Igaz, a történet hősei egyszerű emberek, ám olyanok, akiknek társadalmi létében s magánéletében egyaránt vízválasztó a szocializmus épülő világa. A pozitív hős „belső monológjai” olykor feladatszerűen, szólamosan hatnak, hitelük nem meggyőző. Sokszor érthetetlen, mert motiválatlan a címadó hősnő ábrázolása is. Nem világos, hogy erkölcsi züllésének oka jellemében rejtezik-e, vagy bosszúvággyal telített politikai vaksága sodorjae őt a társadalmi s egyéni kiúttalanság felé. Ismételjük: a szándék jóravaló, az író eszmei törekvései fenntartás nélkül a mi rendünket erősítik, de a regény művészi ereje megtörik, mert a sorsukat hordozó emberek ábrázolása, a regény tartópillére a fövenyre épült. A trű stílusa is egyenetlen: igényesség és választékosság keveredik benne nyelvi ápolatlansággal, olykor bántó közhelyszerűséggel. A Judit kétségtelenül izgató és időszerű témát érintő, de írói szempontból elhibázott alkotás. (Magvetői Pálmai Kálmán igen bölcs Salamon, másutt Harun Arrasid, vagy éppen Mátyás király tetteként. „A mese költőibb, a monda történetibb” — így jelölte meg Grimm a különbséget, s ennek alapján magyarázhatjuk, hogy az elszigetelt afrikai törzsek mítoszait miért Radnóti Miklós ültette át magyarra, míg ezek az erősen reális szemléltető mesék etnográfusok: Katona Tamás és Molnár Imre fordításában jelentek meg. Pedig e kötet érdemeihez nemcsak a tudományos igényt és megbízhatóságot sorolhatjuk — olykor ínyenc irodalmár olvasóknak is magas művészi élményt nyújtanak. A fordítás helyesen megtalált eszközökkel adja vissza a délies érzékiséget, a keleties színtobzódást, máshol a mesék somolygós humorát. A Bibliára — illetve közvetlenül a Koránra vagy a Talmudra — emlékeztető motívumoknál szerencsés a Biblia tömörítő, szimbólikus nyelvének alkalmazása. A könyv kiállítása, hasonlóan a sorozat többi kötetéhez, ízléses, cizellált, stílusos díszítéseit Lóránt Péterné rajzolta. (Európa) Ruszinyák Márta Harun Arrasid gyűrűje Marokkói népmesék Amit ezek a mesék elmondanak, a hűséges szerelmesek és gonosz testvérek, tréfacsináló kópek és igazságottevő uralkodók történetét már számos változatban ismerjük. A műfaj típusai közül csak a realista szemlélethez legközelebb állókat használják. Színhelyének nem az Óperencián túrt, hanem Marokkó vagy Fez városát, a drúzok hegyét választják, s a szereplők vándorútja akár térképen is követhető. A híres kalifáról, Harun al Rasidról szóló történetek már inkább a monda műfaji keretei közé tartoznak. A cselekménynek történeti magva van, de ez a népek képzeletében nemcsak egy személyhez kötődött, így mesélik el ugyanazt egyik he A munkásügy irodalmunkban Geréb László tanulmánykötete Geréb László témaválasztása méltán nevezhető újszerűnek. Az eléggé ismeretes, hogy a múlt századvég és a századforduló jelentős írói hogyan reagáltak a kor társadalmi mozgalmaira, de a másod- és harmadrangú irodalom állásfoglalása, mely gyakran csak a napilapok hasábjain talált fórumra, mindeddig meglehetősen ismeretlen terület volt a szakemberek előtt is. Márpedig — mint ezt Geréb László tanulmánykötete bizonyítja — igen fontos” félSdiftérgiaMomakör feltárása* A szorgalmas filológiai munka — az 1832—1907 közötti évek szociális irodalmának feldolgozására irányuló kísérlet — jelenti Geréb László művének értékét. Csak helyeselhető a szerzőnek az a törekvése, hogy éppen a történelmileg jelentősebb, mindamellett irodalmi szempontból eddig még alig kutatott korszakok feltárására vállalkozik, s így nem aprózza szét az anyagot. Ennek eredménye, hogy a tanulmányok elsősorban a kiegyezés, a párizsi kommün és az 1905-ös orosz forradalom magyarországi hatását mutatják be. De a kisebb tárgykört felölelő Darmay Viktor politikai költészetét értékelő tanulmány is figyelemreméltó. Úgy véljük, hogy a tárgy fontossága és a mér eddig ráfordított munka indokolja, hogy a szerző bővítse ki és egy újabb művében még szélesebb területen világítsa meg a kérdést. (Akadémiai.) Bisztray György I . Remenyik Zsigmond műveinek gyújtópontjában kettős élmény áll: dél-amerikai vándoréveinek küzdelmes, tarka kaleidoszkópja és dzsentri származásának kínzó bűntudata. Ezt a két élménykört variálja különböző műfajokban, különböző művészi színvonalon több mint negyedszázada. Legújabb kötete három drámát tartalmaz. A legkorábbi a Vén Európa Hotel című, a „brutalitásában nem mindennapi” dél-amerikai élményanyagból született. A huszas évek fordulóján a gazdasági nyomorúság tízezerszám űzte az újvilágba Európa reményvesztett hajótöröttjeit. Legelső mentsváruk egy nyomorúságos hotel, melynek a schillert nevű Don Carlos Knöpfle a tulajdonosa. Ez az ember a reményt vesztett kivándorlók vámszedője, kétségbeesett pincérek zsarnoka, maga a megtestesült szörnyűség és kegyetlenség. Az egész dráma mintha az Éjjeli menedékhely pendantja lenne, ám Knöpfle „fényűző” nyomortanyáján semmi emberség, csak sűrű, sötét indulatok, kegyetlenség és mohó pénzvágy. A „Hotel” szimbóluma a fiatal dél-amerikai kapitalizmusnak, amely nemcsak kizsákmányolja, becsapja az embereket, tönkreteszi maradék emberi méltóságukat is. A rendkívül nyomasztó hatású drámán a naturalizmus szemléletét érezzük, nemcsak azért, mert az író túlságosan is ragaszkodott élményei tényanyagához, a más műveiből jól ismert figurákhoz, de hősei ábrázolásában is: egyoldalúan szinte csak az aljasat, az embertelen vonásokat emeli ki. Az Atyai ház már nem ilyen sötét s mégsem kevésbé tendenciózus. Keletkezése idején — a harmincas évek végén — merészen formabontó mű lehetett, hiszen Pixandello és Wilder színpadi újításait alkalmazza. A téma — a tékozló fiú visszatérése az atyai házba — az általános emberi lírán kívül, időszerű mondanivalót sodor magával: szembenézést a dzsentri életformával és magatartással. Ez a tartás, kivárni a történelem viharainak végét, abban a feszült háborús helyzetben modernizált passzív rezisztenciát éreztetett. Kétféle dzsentritípust jellemez az író: az egyik a züllést, a pusztulást hordozza, a másik a szegények megbecsülését is jelentő emberséget, lemondást, hűséget, tisztaszívűséget. A színmű egészét a tékozló fiú nosztalgiája lengi be: a béke, a türelem, a megértés utáni vágy lírája, egy zaklatott, háborús korban. Ez a líra — minden szépsége mellett — túlságosan általános és elvont, ezért érzelmi hőfoka messze alatta marad az író hasonló témájú más műveinek, például a Bűntudaténak. Mindhárom színmű drámai építkezésére valami jelképszerűség jellemző. A Vén Európa Hotel a kapitalista embertelenség, az Atyai ház a hűség szimbóluma, az 1954 végén keletkezett Kard és kocka pedig a kuruckor történelmi kosztümében eléggé átlátszó parabolaszabadságról és emberi jogokról. A konfliktust a „kegyetlenség, az esztelenség és a kapzsiság, az erőszakosság és a többi hitvány indulatok eluralkodása” jelentik, vagy éppen ellenkezőleg a pozitívan megfogalmazott erkölcsi program magyarázza: „Legyetek bátrak, türelmesek és irgalmasok, hogy éljen bennetek a jóság, meg a tisztesség soká .. Remenyik Zsigmond nem osztályellentéteket, reális társadalmi szituációkat ábrázol elsősorban, hanem eléggé elvont erkölcsi normák megvalósulását kutatja az életben. Ez a szemlélet azonban korunkban egyre kevésbé elegendő nagyhatású művek keletkezéséhez. (Szépirodalmi.) AZ ATYAI HÁZ Remenyik Zsigmond drámái BOKOR LÁSZLÓ. 6 .