Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-25 / 21. szám - Kéry László: Julius Caesar. Shakespeare tragédiája a Nemzeti Színházban • színikritika • Shakespeare: Julius Caesar. Nemzeti Színház. Rendező: Marton Endre (8. oldal) - Fodor Lajos: Évad vége az Operaházban. Gondok és eredmények (8. oldal) - Horváth György: Erato. Az Irodalmi Színpad évadzáró műsora • színikritika • Erato. Irodalmi Színpad. Szerkesztő: Selmeczi Elek (8. oldal)
JULIUS CAESAR Shakespeare tragédiája a Nemzeti Színházban Újabb Shakespeare-drámával bővült a Nemzeti Színház felszabadulás utáni játékrendje: húszévi szünet után bemutatásra került a Julius Caesar. Valamikor kedvelt darabja volt az iskoláknak, elmaradhatatlan kötelező olvasmány, amelyből gimnazista nemzedékek tanulták Antonius híres halotti beszédét: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.” S játszották világszerte a deszkákon is, mert mindig kitűnő színháznak bizonyult: hatalmas tirádái, mozgalmas tömegjelenetei, a Capitóliumban aláhanyatló Caesar, azzal a sokat emlegetett „Et tu, Brute" kiáltással, amely nálunk függetlenülve Vörösmarty ércbe kívánkozó szövegétől „Te is, fiam, Brutus”-ként vált szállóigévé, a szellem, amely találkozót ígér Philippinél, s maga a philippi ütközet a heroikusan — de egyre csügyedtebben — küzdő és sorra kardjukba omló köztársasági vezérekkel —, mindez közismert szenzáció volt, része egy szellemi örökségnek, mindezt különböző korokdiákjai és színházi nézői újra és újra megtanulták, elszavalták, a színészek játéka nyomán végigdrukkolták, akár egy nagyszabású mérkőzést.Senkit sem zavart, hogy az eredményt előre ismerte. Senkit sem zavart a történelmi eseményeknek és a darabnak ez a szükségképpi elevelezártsága, mert a Julius Caesarnak, e nagy és annyit koptatott politikai drámának központi mondanivalója minden országnak és minden nemzedéknek új és izgalmas formában vetett föl egy alapvető kérdést, amelyre — mint a színielőadások meg a kritika története tanúsítja — kortól és helytől függően rendkívül eltérő válaszok születtek. Egyeduralom vagy hatalommegosztás, királyság vagy köztársaság, zsarnokság vagy szabadság, rend vagy anarchia — sokszor már a kérdés formájából sejteni lehetett az adandó választ. Voltak korok és nézetek, amelyek tétovázás nélkül Caesarnak fogták pártját, s tévednénk, ha azt hinnék, hogy csak a múltban, az abszolút — vagy többé-kevésbé korlátozott — monarchiák virágzása idején. Marxista magyarázatot is olvastunk olyat, amely Caesarnak mint a felfelé lendülő történelmi erők megszemélyesítőjének fölényét bizonygatta a letűnő rendbe kapaszkodó nemesi republikánusokkal szemben. S ha csak a római történelmet nézzük, még talán hajolnunk is kell e nézet felé. De nyilvánvaló, hogy ezenkívül legalább két másik történelmi szituációt is figyel A szenvedések és szenvedélyek szimfóniája Magyarul beszélő olasz film Széles változatban is 10 éven alul nem ajánlott Csak a moziban látható, a TV nem közvetíti Bemutató: május 30. lembe kell venni: azt, amelyikben a dráma keletkezett, s amelyikben az abszolút monarchia képviselte a letűnő rendet, a köztársaság pedig az erjedő forradalmat, meg azt is, amelyikben a darab mindenkori nézői-olvasói találták magukat, mert hisz e dolgok elevenére tapintó drámát senki soha nem tudta megítélni úgy, hogy saját korának viszonyaitól, politikai adottságaitól és vágyaitól elszakadt volna. Akik Caesar nagyságát ünnepelték benne, azok a maguk korában is az egy kézben összpontosuló hatalomra adták le szavazatukat, akik pedig a köztársaságiak heroizmusáért lelkesedtek, azok a demokrácia valamilyen formáját helyeselték. Az előbbiek Caesar szemével látták a sovány Cassiust, s akkor voltak igazán megelégedve, ha alantas cselszövőként lépett eléjük a színpadon, az utóbbiak Petőfivel kiálthatták: „Rómában Cassius valék, Helvéciában Tell Vilmos.” Móricz Zsigmond 1923-ban Shakespeare „legnagyobb koncepciójú színművé”-nek érezte ezt a drámát, s zseniálisan vette észre, hogy a tömegeknek — minden groteszk beállítás mellett is — súlyuk, jelentőségük van benne, viszont Brutusnak és társainak sorsába Móricz a maga korának katasztrófáját látta bele, úgy vélte, hogy Shakespeare „a forradalom tragédiájá”-t, minden forradalmi megmozdulás szükségképpi bukását írta meg. A magyar író, népének sorsa miatt gyötrődve, a bukott forradalom utáni sötétenlátás lelkiállapotában egyszerre volt igaztalan Shakespeare-rel és az 1919-es Tanácsiköztársasággal szemben. A mostani előadás rendezője, Marton Endre, szemmel láthatóan a köztársasági pártnak igyekezett igazságot szolgáltatni. Nemcsak Brutust, hanem a csoportnak szinte minden tagját hősiesnek, méltósággal teljesnek mutatja be, mindegyik emelt fővel lép elő, ahogy Cassius sorra megnevezi őket Brutus kertjében, az összeesküvés éjszakáján. Ünnepélyes méltóság — s egyben minden eltankadástól mentes, egyre fokozódó drámai feszültség — teszi emlékezetessé a capitóliumi jelenetet, Caesar meggyilkolásának közvetlen előkészületeit, végrehajtását s az új hatalom talpraállását. A rendező nem feledkezett meg Brutus intelméről: „Ne hentesek, de áldozok legyünk.” A légkör, amely itt kialakul, nem a merényletek fojtottságával terhes, hanem forradalmi pátosztól friss és lelkesítő. Akik törvényt tettek Caesaron, magasba emelik kardjukat, s teljes szépségében bontakozik ki a pillanat nagyszerűsége, amelyben a köztársasági vezérek arról beszélnek, hogy „Hány késő század adja majd elő E büszke tettet még nem született országokban s nem ismert nyelveken”, s hogy színjátékban „hányszor fog még vérzeni Caesar...” Erősíti a köztársasági ügyről, a vállalkozásban részt vevők derekasságáról kialakuló vélekedésünket Brutus és Cassius kapcsolatának, nemes barátságának finom rajza. Összetartozásuk elsősorban nem a rokoni kötelékre, hanem elvbarátságra, a célok azonosságára épül, s még a nézeteltérések, idegeskedések sem képesek barátságukat kikezdeni, hanem inkább megedzik. Mindez benne van a shakespeare-i drámában, de a rendező — a mű szellemétől sugallva — még növelni tudja ennek a szép emberi szövetségnek a súlyát, mikor két alkalommal, az összeesküvési jelenet végén, majd pedig Philippinél, a megsejtett végleges búcsú tragikus pillanatában összeölelkezteti Brutust és Cassiust. Egyszerűségre, monumentalitásra törekszik az előadás általában. Ezt szolgálja a függöny nélküli, nyitott színpad, alig változó, inkább csak el-elmozduló díszleteivel, a két hatalmas bronz kapuszárnnyal, amelyek olykor oszlopok szerepét öltik magukra. Gondos és nyugodt komponálás határozza meg a csoportok elhelyezkedését, szigorú ökonómia érvényesül a színészek mozgásában, gesztusaiban, de anélkül, hogy klasszicista merevség veszélye fenyegetne. Ehhez viszonyítva a színpad vízszintes tagolása, a lépcsők és platformok rendszere túlságosan is nyugtalan, s ugyanígy nem illik az előadás egészének méltóságához egy-két operaszerűen tarka bevonulás sem. Básti Lajos újabb jelentős alakítással gyarapította nagy szerepeinek sorát. Eszményi Brutusa töprengő, lelkiismeretével vesződő humanista, a bukás megsejtéséig bölcs és rendíthetetlen sztoikus, mindvégig hősies. Sinkovits Imre Cassiusa mindenképp méltó társa volt Básti Brutusának. A keserűség mellett is éreztetni tudja az alak nagyságát. Az igazi, mély tartalmú pátosz zeng zsarnokságellenes szavaiból: „Akkor tudom, hová döf e vasam: Rabságtól Cassiust mentse Cassius... Sem kőtorony, sem rézből vert falak S szűk légű börtön, sem kemény bilincs A szellem erejét meg nem köthetik.” Találó jellemrajzot nyújt Casca alakítója, a fiatal Gelley Kornél: megmutatja a figura külső „lomhaságát” s a mögötte rejlő elszántságot. Éles kontúrokat ad, karikatúraszerű túlzás nélkül. S szép a dikció is, csakúgy, mint Básti és Sinkovits, mint Zolnay Zsuzsa (Calpurnia) és Kohut Magda (Portia) esetében. Általában örömmel tapasztaltuk, hogy a shakespeare-i szöveg — az egész előadás lényegre törő, külsőségeket háttérbe szorító jellegének megfelelően — jól érvényesült, s az eredmény mégsem szavalat volt, hanem magas feszültségű dráma. Ungvári László Caesarja pontosan illeszkedett a rendezői koncepcióba: az önkény, elbizakodottság, embertelenség vonásai kaptak benne szinte kizárólagos hangsúlyt. A shakespeare-i Caesar-figura ezzel vesztett bonyolultságából, s maga Ungvári mintha más szerepekből hozta volna át a „színpadi gonosztevő” mesterkélt hanglejtését. Még kevésbé voltunk megelégedve Bessenyei Ferenc Antoniusával. Nem hiszünk abban, hogy a szerep nem volna „neki való”. Bessenyei nagy képességű színész, sok mindent megoldott már, s hisszük, hogy többre hivatott eddigi legjobb teljesítményeinél is. De az utóbbi években őt is meg-megkísérti a modorosság rossz szelleme, s emellett mostani alakítása valamiképp darabokra hullott. Jól megfigyelhető volt ez a halotti beszéd jelenetében. Helyesen emelte ki Antonius színészies vonásait — mégis, az egész jelenetet túljátszotta, elnyújtotta, széttördelte önálló mutatványokra, holott ezt a bravúrosan ravasz szónoklatot egyetlen lendületből kellene kibontani. A tragédia Vörösmarty fordításában hangzott, remek költőiséggel és nagy drámai erővel, bizonyítékául annak, hogy irodalmunknak emez első klasszikus érvényű Shakespeare-fordítása valóban klasszikus — tehát időtálló. A szövegen Szabó Lőrinc végzett kisebb igazításokat, amelyeket a színház nagyrészt fölhasznált, s néhány helyen a könnyebb érthetőség kedvéért további módosítások is történtek. Ha az ilyen igazítások nem mennek túl a jelenlegi előadás mértékén, s olyan avatott kéztől származnak, mint a Szabó Lőrincé, mindenképpen indokoltak. Egy-két félreértett vagy nehézkes hely kiigazításával mégiscsak Vörösmarty nyelvén zeng magyarul a Julius Caesar 1963-ban is. KÉRY LÁSZLÓ Évad vége az Operaházban GONDOK ÉS EREDMÉNYEK Két-három év előtt még számok, adatok bizonyították, hogy nálunk valamennyi művészi rangú műfaj között az opera a legnépszerűbb. Kéthárom esztendő óta Európa hangos az operát elparentálók jajongásától. A műfaj válsága ? Két-három év előtt még boldognak és szerencsésnek érezte magát, aki nálunk operabérlethez jutott. Mostanában fő a fejük a bérletezőknek. Ha azonban egy Margarete Tynes művészetét megismeri a közönség minden fellépésekor megostromolja a pénztárt, hogy láthassa hallhassa. Ha Miroslav Cangalovic énekli Fülöp király és Borisz szerepét, újraéled a régi rajongás, s legközelebb már aligha lesz üres szék, ha fellép nálunk. Bruno Prevedit elég volt egyetlen kisebb szerepben, kezdőként hallani — az Olasz Staggione tavalyi Nabucco produkciójában — s a mostani fellépésére már özönlöttek az emberek (egy kicsit magunkénak érezve a nyilvános felfedezés, az első viharos elismerő tapsok dicsőségét). S ha Gardelli betanításában azok alakítják a Manon Lescaut főszerepeit, akik a korszerű életérzések szférájába transzponálták Puccini hőseinek a drámáját, akkor a hazai művészek is lelkes sikert aratnak. Itt a probléma gyökere. Az idő halad, ami tegnap még izgalmas és vonzó volt, mára poros rommá válhatott, és senkit sem érdekel többé. Hiába minden tegnap tanult bölcsesség. Puccini partitúrájának minden instrukcióját kívülről ismerheti valaki, a századeleji tempójelzések és dinamikai utasítások követése unalmat és mosolyt kelt a szuperszonikus repülők világában. De ha Gardelli mai érzésekkel fűti át a romantikus dallamokat, arra az új nemzedék is rezonál. Az opera megújhodása és jövője nem a zeneszerzőiktől függ elsősorban, hanem a színházaktól, mert több száz éves darabot is lehet aktuálisan játszani, s a legsikerültebb modern alkotás is elszürkül, ha avult érzelgősséggel tolmácsolják. Örökérvényű szabályokat legfeljebb egy örökké változatlan világban lehetne elképzelni. Mostanáig a közönségnek kellett igyekeznie, hogy elérje és megértse a művészeteket; egy idő óta a művészeknek és a művészeteknek kell jobban igyekezniük, hogy elérjék és megértsék az életet. Az opera új közönsége akkor lesz hű a színházhoz, ha a színház is hű lesz a friss valósághoz. Nagysikerű vendégszereplések Az Operaházban most zajló évadvégi vendégjárásnak azért örülünk, mert olyan énekesszínész egyéniségeik jöttek hozzánk, akikben a színpad törvénye az ember ősrégi művészi hajlamait maivá formálta, s van néhány repertoár-darabunk, amelyekben érvényre is juthatott, komoly hatássá érlelődhetett a bolgár Bodurov, a belgrádi Cangalovic, a Milánóban híressé lett Prevedi és Luisa Malagrida művészete. Az ő szerepformálásuk modernsége nem jelent semmiféle bizarr bukfencet: egyszerű és természetes, a hagyományok iskolájából indult, és elérkezett az érzések és indulatok mai hullámzásának az ábrázolásához. Egyes előadásaink, melyekben hasonló partnerekre találtak, jobban érvényre juttatták ezeket az adottságaikat, mások kevésbé. Bodurov megnyerő Don Joséja mellett ott volt Komlóssy Erzsébet nagyszerű Carmenje, és az egész előadást újjá varázsolta Ferencsik János izgalmas , és szuggesztív irányítása, szabadjára eresztett muzsikáló kedve. Akárcsak azt a Turandotot, amelyben Prevedi bemutatta a Carusók és Pertisék hagyományain nagggyá lett, olasz mesteriskola eredményeinek modern hajtását, s amelyben néhány partnere — a három minisztert alakító Melis, Kishegyi és Réti, valamint Liu szerepében Orosz Júlia — megcsillogtatta a lehetőségeket, melyek a saját operajátszásunk előtt állnak. (Vendégek nélkül is lezajlott néhány előadás, amellyel a megújítás koncepciója — ha lesz ilyen — számolhat: a Manón mellett a Titkos házasság majd minden előadása; az az Othello, amelyet Gardelli vezényletével Moldován Stefánia, Simándy és Palócz énekelt; és az a Varázsfuvola, amit az új Pelléas fárasztó főpróbája és premierje közti napon Ferencsik vezényelt, Ágay Karola, Mészáros, Bartha és Radnay kitűnő közreműködésével.) Persze az olyan súlyos színpadi személyiségek, mint Cangalovic vagy Margarete Tynes sikerre segíthetnek néhány kimerült előadást is, amilyenné a Don Carlos is vált, de az Aidát már sem a nemrégiben lezajlott, Gardelli vezette részleges felfrissítés, sem Tynes csodálatos alakítása nem tudta a zavartalan élmény színvonalára emelni. A sűrű egymásután színpadra lépő vendégek azonban sokat nyomtak az Operaház évad végi mérlegén, a műfaj lelkes és kitartó barátai alig győzték a programot nyomon követni. És az eseményes estéknek ezzel még nem szakadt vége. A jövő hónapban világhírű honfitársaink érkeznek haza vendégszereplésre: Ernster Dezső és Szenkár Jenő, s két jelentős felújítás gazdagítja még az évad műsorát. Az egyik, Debussy Pelléas és Mélisande című alkotása már csaknem négy évtizede nem szerepelt nálunk, és 1925-ben is mindössze ötször játszották. Tegnap még problematikussá tette a modernsége, s ma már a tegnapisága okoz problémát. De átsiklani felette akkor, amikor Wagner még teljes dicsőségében él és uralkodik — igazságtalan, és magunknak káros mulasztás lett volna. Az Operaház két gazdag képzelőerejű művésze várt már erre az alkalomra: Ferencsik János, aki — bevallása szerint — sokáig „nem boldogult” Debussyvel, de mióta meglelte a nyitját, azóta egyre jobban izgatja őt, és egyre több rejtett szépségét tárja elénk; és Mikó András főrendező, aki felismerte a darab realizálására alkalmas pillanatot és légkört, s aki a mélyebbről szólaló érzelmek színpadi realizálásában már emlékezetes eredményeket és sikereket ért el. Ezúttal egy kitűnő tervezőművész, Forray Gábor közreműködésével oldotta meg józanul, szélsőséges elrugaszkodások nélkül, de gazdag fantáziával és a lereagálható érzelmek alapos ismeretével a feladatát. __ Ferencsik János nem a zenetörténet álláspontjáról ragadta meg Debussy muzsikáját, hanem az aktualitásánál. Mit jelentett a Pelléas és Mélisande a századeleji Párizs számára, milyen szerepet töltött be a francia opera magáraeszmélésében a hódító Wagnerkultusszal szemben? — nekünk mindez alig fontos, ha leülünk a nézőtéren. Amit bennünk megrezdít, amerre bennünket ragad, az biztosan különbözik a hatvan év előtti hatásától, ám a zene nem a műemlék varázsával, hanem az élő érzelmek megszólaltatásával tölti be jótékony szerepét az életünkben. Gondos munkával, az erősen igénybe vett zenekar alapos felkészítésével szólaltatja meg Ferencsik János a szimfonikus hangzás érzelem- és hangulat-szimbólumait. A premier szereplői kitűnő művészek, s ha itt mégsem egyforma a teljesítményük, az egyéniségüknek kisebb vagy nagyobb ellenállásából eredt a szereppel szemben, amit formálniuk kellett, s amelyet előzetes elképzelés szerint másokra sem lehetett volna nagyobb biztonsággal kiosztani. A szinte maradéktalan megoldásig csak Sándor Judit jutott el, aki itt bőségesen gyümölcsöztetheti dalokon finomított énekkultúráját, intelligenciáját és lélektani érzékét, s aki az eddigi színpadi működéséből szerzett annyi felszabadító rutint, amennyi a mostani női címszerep megformálásához éppen kell. Minden tekintetben megfelelő partnere lenne Palcsó Sándor Pelléasa, ha hangjának karaktere és énektechnikája nem egészen más irányba fejlődött volna. A deklamáló középfekvésben nincs is semmi különösebb baj, de a két legforróbb jelenetben éppen akkor marad eszközök nélkül, amikor gátszakító erővel kellene hangot adni a szenvedélynek. Melis György viszont minden eszközzel rendelkezik, amire itt, Golaud szerepében szüksége lehet, de ez a szerep teljesen idegen az ő színpadi alkatától. Persze az ő szellemi és technikai biztonsága mindent megold, csak éppen a természetes könnyedsége szab határt a figura durvább ösztönös vonásainak és ezzel a drámai ellentétfeszültség jobb érvényesülésének. Az egész előadás fő erénye, hogy a különböző szintű egyéni teljesítményeket kitűnő és egységes együttes produkcióvá forrasztotta: Bódy József öreg Árkel királya, Komlóssy Erzsébet, Hankiss Ilona és Nádass Tibor alakítása gondosan a helyére illesztve, tehetségük sokszor méltatott színvonalán szólal meg. FODOR LAJOS Fogékony „meteorológiai érzék” jellemzi az Irodalmi Színpad műsorpolitikáját. Valóban: az évad végén kellett a közönség lankadó figyelmét felpezsdíteni a világirodalom szerelmi költészetének antológiájával. S hogy ezen belül is a testi szerelem változataié volt a vezérszólam, korántsem könnyű biztosítéka a sikernek. Ellenkezőleg, a túlzottan vastag erotikum egészen másképp hat magányosan olvasva, mint közönség előtt kimondva — utóbbi esetben még veszíthet is erejéből. Selmeczi Elek szerkesztői munkáját az igényesség jellemezte: Platon híres Lakoma-béli meséje a szerelem keletkezéséről magas szinten indítja útnak a műsort, hogy klasszikus remekművek és könnyedebb kitérők sorozatán át érkezzék meg századunkba, Ady szerelmi eposzával, a „hűs filozófiájával” búcsúzva a nézőtől. A sokszínű, sokhangú és gondolatébresztő programot ez a jól megválasztott alap- és zárókő ERATO Az Irodalmi Színpad évadzáró műsora foglalta minden összekötőszövegnél többet mondó egységbe. Az irodalmi összeállítások legkényesebb pontja ezúttal is, mint mindig: meddig mehetünk el a színszerűsítésben? Mikor szükséges a jelmez, és mikortól fogva zavaró? A rendező, Gál Péter könyv-illusztrációkra emlékeztető, „bibliofil” környezetet teremtett, plasztikusan utalva a műsor irodalmi jellegére. Harmonikusan illeszkedtek elképzelésébe a Köpeczi Boócz István tervezte találó díszletjelzések és vetített képek, a műsorközlő görög álarcok, a zenei- és fényhatások. Zolnai Jenő dalait már kevésbé invenciózusnak éreztük. Az este kimagasló teljesítménye Tolnay Klári szereplése. Cocteau ragyogó technikával megírt jelenetében, a Közönyös szépfiúban olyan skáláját bontakoztatta ki egy szerelmi rabszolgaságban vergődő asszony érzelmeinek, amivel nemcsak önmagát, hanem a cinikusan hallgató férfi jellemét is teljes plaszticitásában elénk állította. Amint fokról fokra omlott össze testi mivoltában, hogy végül imádottja lábához boruljon, úgy éreztük egyre magasodik emberi odaadásában. Gáti József versmondói erényei ezúttal Goethe Naplójában kulmináltak, erotikát és filozófiát hiánytalan egységbe komponálva. Méltó társa volt a sanszont is éneklő Csernus Mariann, továbbá Szakáts Miklós (a többi között Somlyó Zoltán Maria Abamendosával) és a különösen elemében levő Módi Szabó Gábor. Erato bevonulása tehát stílusos volt- nem nehéz megjósolni a szerelem múzsájának várhatóan hosszantartó országlását a Nagymező utcában. HORVÁTH GYÖRGY 8 —