Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-25 / 21. szám - Kéry László: Julius Caesar. Shakespeare tragédiája a Nemzeti Színházban • színikritika • Shakespeare: Julius Caesar. Nemzeti Színház. Rendező: Marton Endre (8. oldal) - Fodor Lajos: Évad vége az Operaházban. Gondok és eredmények (8. oldal) - Horváth György: Erato. Az Irodalmi Színpad évadzáró műsora • színikritika • Erato. Irodalmi Színpad. Szerkesztő: Selmeczi Elek (8. oldal)

JULIUS CAESAR Shakespeare tragédiája a Nemzeti Színházban Újabb Shakespeare-drámával bővült a Nemzeti Színház felszabadulás utáni játékrend­je: húszévi szünet után be­mutatásra került a Julius Caesar. Valamikor kedvelt darabja volt az iskoláknak, el­maradhatatlan kötelező ol­vasmány, amelyből gimnazis­ta nemzedékek tanulták An­tonius híres halotti beszé­dét: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.” S játszották világszerte a deszkákon is, mert mindig kitűnő színház­nak bizonyult: hatalmas ti­rádái, mozgalmas tömegjele­netei, a Capitóliumban alá­­hanyatló Caesar, azzal a so­kat emlegetett „Et tu, Brute" kiáltással, amely nálunk füg­getlenülve Vörösmarty ércbe kívánkozó szövegétől „Te is, fiam, Brutus”-ként vált szál­lóigévé, a szellem, amely ta­lálkozót ígér Philippinél, s maga a philippi ütközet a he­roikusan — de egyre csüg­­­yedtebben — küzdő és sorra kardjukba omló köztársasági vezérekkel —, mindez köz­ismert szenzáció volt, része egy szellemi örökségnek, mindezt különböző korok­­diákjai és színházi nézői újra és újra megtanulták, elsza­valták, a színészek játéka nyo­mán végigdrukkolták, akár egy nagyszabású mérkőzést.­­Senkit sem zavart, hogy az eredményt előre ismerte. Senkit sem zavart a történel­mi eseményeknek és a darab­nak ez a szükségképpi eleve­­lezártsága, mert a Julius Cae­sarnak, e nagy és annyit kop­tatott politikai drámának köz­ponti mondanivalója minden országnak és minden nemze­déknek új és izgalmas for­mában vetett föl egy alapve­tő kérdést, amelyre — mint a színielőadások meg a kriti­ka története tanúsítja — kor­tól és helytől függően rend­kívül eltérő válaszok szü­lettek. Egyeduralom vagy hatalommegosztás, királyság vagy köztársaság, zsarnokság vagy szabadság, rend vagy anarchia — sokszor már a kérdés formájából sejteni le­hetett az adandó választ. Vol­tak korok és nézetek, ame­lyek tétovázás nélkül Caesar­nak fogták pártját, s téved­nénk, ha azt hinnék, hogy csak a múltban, az abszolút — vagy többé-kevésbé korlá­tozott — monarchiák virág­zása idején. Marxista ma­gyarázatot is olvastunk olyat, amely Caesarnak mint a fel­felé lendülő történelmi erők megszemélyesítőjének fölé­nyét bizonygatta a letűnő rendbe kapaszkodó nemesi republikánusokkal szemben. S ha csak a római történel­met nézzük, még talán ha­jolnunk is kell e nézet felé. De nyilvánvaló, hogy ezenkí­vül legalább két másik tör­ténelmi szituációt is figyel A szenvedések és szenvedélyek szimfóniája Magyarul beszélő olasz film Széles változatban is 10 éven alul nem ajánlott Csak a moziban látható, a TV nem közvetíti Bemutató: május 30. lembe kell venni: azt, ame­lyikben a dráma keletkezett, s amelyikben az abszolút monarchia képviselte a letű­nő rendet, a köztársaság pe­dig az erjedő forradalmat, meg azt is, amelyikben a da­rab mindenkori nézői-olvasói találták magukat, mert hisz e dolgok elevenére tapintó drámát senki soha nem tudta megítélni úgy, hogy saját ko­rának viszonyaitól, politikai adottságaitól és vágyaitól el­szakadt volna. Akik Caesar nagyságát ünnepelték benne, azok a maguk korában is az egy kézben összpontosuló ha­talomra adták le szavazatukat, akik pedig a köztársaságiak heroizmusáért lelkesedtek, azok a demokrácia valami­lyen formáját helyeselték. Az előbbiek Caesar szemével látták a sovány Cassiust, s ak­kor voltak igazán megelé­gedve, ha alantas cselszövő­ként lépett eléjük a színpa­don, az utóbbiak Petőfivel kiálthatták: „Rómában Cas­sius valék, Helvéciában Tell Vilmos.” Móricz Zsigmond 1923-ban Shakespeare „leg­nagyobb koncepciójú színmű­­vé”-nek érezte ezt a drámát, s zseniálisan vette észre, hogy a tömegeknek — minden groteszk beállítás mellett is — súlyuk, jelentőségük van benne, viszont Brutusnak és társainak sorsába Móricz a maga korának katasztrófáját látta bele, úgy vélte, hogy Shakespeare „a forradalom tragédiájá”-t, minden forra­dalmi megmozdulás szükség­képpi bukását írta meg. A ma­gyar író, népének sorsa miatt gyötrődve, a bukott forrada­lom utáni sötétenlátás lelki­­állapotában egyszerre volt igaztalan Shakespeare-rel és az 1919-es Tanácsiköztársaság­gal szemben. A mostani előadás rendező­je, Marton Endre, szemmel láthatóan a köztársasági párt­nak igyekezett igazságot szol­gáltatni. Nemcsak Brutust, hanem a csoportnak szinte minden tagját hősiesnek, mél­tósággal teljesnek mutatja be, mindegyik emelt fővel lép elő, ahogy Cassius sorra meg­nevezi őket Brutus kertjében, az összeesküvés éjszakáján. Ünnepélyes méltóság — s egyben minden eltankadástól mentes, egyre fokozódó drá­mai feszültség — teszi em­lékezetessé a capitóliumi je­lenetet, Caesar meggyilko­lásának közvetlen előkészü­leteit, végrehajtását s az új hatalom talpraállását. A ren­dező nem feledkezett meg Brutus intelméről: „Ne hen­tesek, de áldozok legyünk.” A légkör, amely itt kiala­kul, nem a merényletek foj­­tottságával terhes, hanem forradalmi pátosztól friss és lelkesítő. Akik törvényt tet­tek Caesaron, magasba eme­lik kardjukat, s teljes szép­ségében bontakozik ki a pil­lanat nagyszerűsége, amely­ben a köztársasági vezérek arról beszélnek, hogy „Hány késő század adja majd elő E büszke tettet még nem szü­letett országokban s nem is­mert nyelveken”, s hogy szín­játékban „h­ányszor fog még vérzeni Caesar...” Erősíti a köztársasági ügy­ről, a vállalkozásban részt vevők derekasságáról kiala­kuló vélekedésünket Brutus és Cassius kapcsolatának, ne­mes barátságának finom raj­za. Összetartozásuk elsősor­ban nem a rokoni kötelékre, hanem elvbarátságra, a célok azonosságára épül, s még a nézeteltérések, idegeskedések sem képesek barátságukat ki­kezdeni, hanem inkább meg­­edzik. Mindez benne van a shakespeare-i drámában, de a rendező — a mű szellemétől sugallva — még növelni tud­ja ennek a szép emberi szö­vetségnek a súlyát, mikor két alkalommal, az összees­­küvési jelenet végén, majd pedig Philippinél, a megsej­tett végleges búcsú tragikus pillanatában összeölelkezteti Brutust és Cassiust. Egyszerűségre, monumen­talitásra törekszik az elő­adás általában. Ezt szolgálja a függöny nélküli, nyitott színpad, alig változó, inkább csak el-elmozduló díszletei­vel, a két hatalmas bronz ka­­puszárnnyal, amelyek olykor oszlopok szerepét öltik ma­gukra. Gondos és nyugodt komponálás határozza meg a csoportok elhelyezkedését, szigorú ökonómia érvénye­sül a színészek mozgásában, gesztusaiban, de anélkül, hogy klasszicista merevség veszélye fenyegetne. Ehhez viszonyítva a színpad vízszin­tes tagolása, a lépcsők és plat­formok rendszere túlságosan is nyugtalan, s ugyanígy nem illik az előadás egészének mél­tóságához egy-két operasze­­rűen tarka bevonulás sem. Básti Lajos újabb jelentős alakítással gyarapította nagy szerepeinek sorát. Eszményi Brutusa töprengő, lelkiisme­retével vesződő humanista, a bukás megsejtéséig bölcs és rendíthetetlen sztoikus, mindvégig hősies. Sinkovits Imre Cassiusa mindenképp méltó társa volt Básti Bru­­tusának. A keserűség mellett is éreztetni tudja az alak nagyságát. Az igazi, mély tartalmú pátosz zeng zsar­nokságellenes szavaiból: „Ak­kor tudom, hová döf e va­sam: Rabságtól Cassiust mentse Cassius... Sem kőto­rony, sem rézből vert falak S szűk légű börtön, sem kemény bilincs A szellem ere­jét meg nem köthetik.” Talá­ló jellemrajzot nyújt Casca alakítója, a fiatal Gelley Kor­nél: megmutatja a figura külső „lomhaságát” s a mögöt­te rejlő elszántságot. Éles kontúrokat ad, karikatúra­­szerű túlzás nélkül. S szép a dikció is, csakúgy, mint Básti és Sinkovits, mint Zol­­nay Zsuzsa (Calpurnia) és Kohut Magda (Portia) eseté­ben. Általában örömmel ta­pasztaltuk, hogy a shakes­peare-i szöveg — az egész előadás lényegre törő, külső­ségeket háttérbe szorító jel­legének megfelelően — jól ér­vényesült, s az eredmény még­sem szavalat volt, hanem magas feszültségű dráma. Ungvári László Caesarja pontosan illeszkedett a rende­zői koncepcióba: az önkény, elbizakodottság, embertelen­ség vonásai kaptak benne szinte kizárólagos hangsúlyt. A shakespeare-i Caesar-figu­­ra ezzel vesztett bonyolultsá­gából, s maga Ungvári mint­ha más szerepekből hozta volna át a „színpadi gonosz­tevő” mesterkélt hanglejté­sét. Még kevésbé voltunk megelégedve Bessenyei Fe­renc Antoniusával. Nem hiszünk abban, hogy a szerep nem volna „neki való”. Bes­senyei nagy képességű szí­nész, sok mindent megoldott már, s hisszük, hogy többre hivatott eddigi legjobb telje­sítményeinél is. De az utóbbi években őt is meg-megkísérti a modorosság rossz szelleme, s emellett mostani alakítá­sa valamiképp darabokra hul­lott. Jól megfigyelhető volt ez a halotti beszéd jeleneté­ben. Helyesen emelte ki An­tonius színészies vonásait — mégis, az egész jelenetet túljátszotta, elnyújtotta, szét­tördelte önálló mutatvá­nyokra, holott ezt a bravúro­san ravasz szónoklatot egyet­len lendületből kellene ki­bontani. A tragédia Vörösmarty for­dításában hangzott, remek költőiséggel és nagy drámai erővel, bizonyítékául annak, hogy irodalmunknak emez el­ső klasszikus érvényű Sha­­kespeare-fordítása valóban klasszikus — tehát időtálló. A szövegen Szabó Lőrinc végzett kisebb igazításokat, amelyeket a színház nagy­részt fölhasznált, s néhány helyen a könnyebb érthetőség kedvéért további módosítá­sok is történtek. Ha az ilyen igazítások nem mennek túl a jelenlegi előadás mér­tékén, s olyan avatott kéztől származnak, mint a Szabó Lőrincé, mindenképpen in­dokoltak. Egy-két félreértett vagy nehézkes hely kiigazí­tásával mégiscsak Vörösmarty nyelvén zeng magyarul a Julius Caesar 1963-ban is. KÉRY LÁSZLÓ Évad vége az Operaházban GONDOK ÉS EREDMÉNYEK Két-három év előtt még szá­mok, adatok bizonyították, hogy nálunk valamennyi mű­vészi rangú műfaj között az opera a legnépszerűbb. Két­­három esztendő óta Európa hangos az operát elparentálók jajongásától. A műfaj válsága ? Két-három év előtt még bol­dognak és szerencsésnek érez­te magát, aki nálunk opera­bérlethez jutott. Mostanában fő a fejük a bérletezőknek. Ha azonban egy Margarete Tynes művészetét megismeri a kö­zönség minden fellépésekor megostromolja a pénztárt, hogy láthassa hallhassa. Ha Miroslav Cangalovic énekli Fülöp király és Borisz szere­pét, újraéled a régi rajongás, s legközelebb már aligha lesz üres szék, ha fellép nálunk. Bruno Prevedit elég volt egyet­len kisebb szerepben, kezdő­ként hallani — az Olasz Stag­­gione tavalyi Nabucco produk­ciójában — s a mostani fel­lépésére már özönlöttek az em­berek (egy kicsit magunkénak érezve a nyilvános felfedezés, az első viharos elismerő tapsok dicsőségét). S ha Gardelli be­tanításában azok alakítják a Manon Lescaut főszerepeit, akik a korszerű életérzések szférájába transzponálták Puc­cini hőseinek a drámáját, ak­kor a hazai művészek is lelkes sikert aratnak. Itt a probléma gyökere. Az idő halad, ami tegnap még iz­galmas és vonzó volt, mára po­ros rommá válhatott, és senkit sem érdekel többé. Hiába min­den tegnap tanult bölcsesség. Puccini partitúrájának minden instrukcióját kívülről ismer­heti valaki, a századeleji tem­pójelzések és dinamikai uta­sítások követése unalmat és mosolyt kelt a szuperszonikus repülők világában. De ha Gar­delli mai érzésekkel fűti át a romantikus dallamokat, arra az új nemzedék is rezonál. Az opera megújhodása és jövője nem a zeneszerzőiktől függ el­sősorban, hanem a színházak­tól, mert több száz éves dara­bot is lehet aktuálisan játsza­ni, s a legsikerültebb modern alkotás is elszürkül, ha avult érzelgősséggel tolmácsolják. Örökérvényű szabályokat leg­feljebb egy örökké változatlan világban lehetne elképzelni. Mostanáig a közönségnek kellett igyekeznie, hogy elérje és megértse a művészeteket; egy idő óta a művészeknek és a művészeteknek kell jobban igyekezniük, hogy elérjék és megértsék­­ az életet. Az ope­ra új közönsége akkor lesz hű a színházhoz, ha a színház is hű lesz a friss valósághoz. Nagysikerű vendégszereplések Az Operaházban most zajló évadvégi vendégjárásnak azért örülünk, mert olyan énekes­színész egyéniségeik jöttek hoz­zánk, akikben a színpad tör­vénye az ember ősrégi művé­szi hajlamait maivá formálta, s van néhány repertoár-dara­bunk, amelyekben érvényre is juthatott, komoly hatássá ér­lelődhetett a bolgár Bodurov, a belgrádi Cangalovic, a Milá­nóban híressé lett Prevedi és Luisa Malagrida művészete. Az ő szerepformálásuk mo­dernsége nem jelent semmiféle bizarr bukfencet: egyszerű és természetes, a hagyományok iskolájából indult, és elérke­zett az érzések és indulatok mai hullámzásának az ábrázo­lásához. Egyes előadásaink, melyek­ben hasonló partnerekre talál­tak, jobban érvényre juttatták ezeket az adottságaikat, mások kevésbé. Bodurov megnyerő Don Joséja mellett ott volt Komlóssy Erzsébet nagyszerű Carmenje, és az egész előadást újjá varázsolta Ferencsik Já­nos izgalmas , és szuggesztív irányítása, szabadjára eresz­tett muzsikáló kedve. Akár­csak azt a Turan­dotot, amely­ben Prevedi bemutatta a Ca­­rusók és Pertisék hagyomá­nyain nagggyá lett, olasz mes­teriskola eredményeinek mo­dern hajtását, s amelyben né­hány partnere — a három mi­nisztert alakító Melis, Kishe­gyi és Réti, valamint Liu sze­repében Orosz Júlia — meg­csillogtatta a lehetőségeket, melyek a saját operajátszásunk előtt állnak. (Vendégek nélkül is lezajlott néhány előadás, amellyel a megújítás koncep­ciója — ha lesz ilyen — szá­molhat: a Manón mellett a Tit­­kos házasság majd minden elő­adása; az az Othello, amelyet Gardelli vezényletével Moldo­­ván Stefánia, Simándy és Pa­­lócz énekelt; és az a Varázs­fuvola, amit az új Pelléas fá­rasztó főpróbája és premierje közti napon Ferencsik vezé­nyelt, Ágay Karola, Mészáros, Bartha és Radnay kitűnő köz­reműködésével.) Persze az olyan súlyos szín­padi személyiségek, mint Can­galovic vagy Margarete Tynes sikerre segíthetnek néhány ki­merült előadást is, amilyenné a Don Carlos is vált, de az Ai­dát már sem a nemrégiben le­zajlott, Gardelli vezette részle­ges felfrissítés, sem Tynes cso­dálatos alakítása nem tudta a zavartalan élmény színvonalá­ra emelni. A sűrű egymásután színpad­ra lépő vendégek azonban so­kat nyomtak az Operaház évad végi mérlegén, a műfaj lelkes és kitartó barátai alig győzték a programot nyomon követni. És az eseményes es­téknek ezzel még nem szakadt vége. A jövő hónapban világ­hírű honfitársaink érkeznek haza vendégszereplésre: Erns­ter Dezső és Szenkár Jenő, s két jelentős felújítás gazdagít­ja még az évad műsorát. Az egyik, Debussy Pelléas és Mélisande című alkotása már csaknem négy évtizede nem szerepelt nálunk, és 1925-ben is mind­össze ötször játszották. Teg­nap még problematikussá tette a modernsége, s ma már a teg­­napisága okoz problémát. De átsiklani felette akkor, ami­kor Wagner még teljes dicső­ségében él és uralkodik — igazságtalan, és magunknak káros mulasztás lett volna. Az Operaház két gazdag kép­zelőerejű művésze várt már erre az alkalomra: Ferencsik János, aki — bevallása sze­rint — sokáig „nem boldogult” Debussyvel, de mióta meglelte a nyitját, azóta egyre jobban izgatja őt, és egyre több rej­­tett szépségét tárja elénk; és Mikó András főrendező, aki felismerte a darab realizálá­sára alkalmas pillanatot és lég­kört, s aki a mélyebbről szó­laló érzelmek színpadi reali­zálásában már emlékezetes eredményeket és sikereket ért el. Ezúttal egy kitűnő tervező­­művész, Forray Gábor közre­működésével oldotta meg jó­zanul, szélsőséges elrugaszko­dások nélkül, de gazdag fantá­ziával és a lereagálható érzel­mek alapos ismeretével a fel­adatát. __ Ferencsik János nem a ze­netörténet álláspontjáról ra­gadta meg Debussy muzsiká­ját, hanem az aktualitásánál. Mit jelentett a Pelléas és Méli­sande a századeleji Párizs szá­mára, milyen szerepet töltött be a francia opera magáraesz­­mélésében a hódító Wagner­­kultusszal szemben? — nekünk mindez alig fontos, ha leülünk a nézőtéren. Amit bennünk megrezdít, amerre bennünket ragad, az biztosan különbözik a hatvan év előtti hatásától, ám a zene nem a műemlék varázsával, hanem az élő ér­zelmek megszólaltatásával töl­ti be jótékony szerepét az éle­tünkben. Gondos munkával, az erősen igénybe vett zenekar alapos felkészítésével szólaltat­ja meg Ferencsik János a szim­fonikus hangzás érzelem- és hangulat-szimbólumait. A premier szereplői kitűnő művészek, s ha itt mégsem egyforma a teljesítményük, az egyéniségüknek kisebb vagy nagyobb ellenállásából eredt a szereppel szemben, amit for­málniuk kellett, s amelyet elő­zetes elképzelés szerint má­sokra sem lehetett volna na­gyobb biztonsággal kiosztani. A szinte maradéktalan megol­dásig csak Sándor Judit jutott el, aki itt bőségesen gyümöl­­csöztetheti dalokon finomított énekkultúráját, intelligenciá­ját és lélektani érzékét, s aki az eddigi színpadi működésé­ből szerzett annyi felszabadító rutint, amennyi a mostani női címszerep megformálásához éppen kell. Minden tekintetben megfelelő partnere lenne Pal­­csó Sándor Pelléasa, ha hang­jának karaktere és énektech­nikája nem egészen más irány­ba fejlődött volna. A deklamá­­ló középfekvésben nincs­ is semmi különösebb baj, de a két legforróbb jelenetben ép­pen akkor marad eszközök nélkül, amikor gátszakító erő­vel kellene hangot adni a szen­vedélynek. Melis György vi­szont minden eszközzel ren­delkezik, amire itt, Golaud szerepében szüksége lehet, de ez a szerep teljesen idegen az ő színpadi alkatától. Persze az ő szellemi és technikai bizton­sága mindent megold, csak ép­­­pen a természetes könnyedsé­ge szab határt a figura dur­vább ösztönös vonásainak é­s ezzel a drámai ellentétfeszült­ség jobb érvényesülésének. Az egész előadás fő erénye, hogy a különböző szintű egyéni teljesítményeket kitűnő és egy­séges együttes produkcióvá forrasztotta: Bódy József öreg Árkel királya, Komlóssy Erzsé­bet, Hankiss Ilona és Nádass Tibor alakítása gondosan a helyére illesztve, tehetségük sokszor méltatott színvonalán szólal meg. FODOR LAJOS Fogékony „meteorológiai ér­zék” jellemzi az Irodalmi Színpad műsorpolitikáját. Va­lóban: az évad végén kellett a közönség lankadó figyelmét felpezsdíteni a világirodalom szerelmi költészetének anto­lógiájával. S hogy ezen belül is a testi szerelem változataié volt a vezérszólam, korántsem könnyű biztosítéka a siker­nek. Ellenkezőleg, a túlzottan vastag erotikum egészen más­képp hat magányosan olvas­va, mint közönség előtt ki­mondva — utóbbi esetben még veszíthet is erejéből. Selmeczi Elek szerkesztői munkáját az igényesség jellemezte: Platon híres Lakoma-béli meséje a szerelem keletkezéséről ma­gas szinten indítja útnak a műsort, hogy klasszikus re­mekművek és könnyedebb kitérők sorozatán át érkezzék meg századunkba, Ady szerel­mi eposzával, a „hűs filozófiá­jával” búcsúzva a nézőtől. A sokszínű, sokhangú és gondo­latébresztő programot ez a jól­­ megválasztott alap- és zárókő ERATO Az Irodalmi Színpad évadzáró műsora foglalta minden összekötő­szövegnél többet mondó egy­ségbe. Az irodalmi összeállítások legkényesebb pontja ezúttal is, mint mindig: meddig mehe­tünk el a színszerűsítésben? Mikor szükséges a jelmez, és mikortól fogva zavaró? A rendező, Gál Péter könyv-il­lusztrációkra emlékeztető, „bibliofil” környezetet terem­tett, plasztikusan utalva a műsor irodalmi jellegére. Har­monikusan illeszkedtek elkép­zelésébe a Köpeczi Boócz Ist­ván tervezte találó díszletjel­zések és vetített képek, a mű­sorközlő görög álarcok, a ze­nei- és fényhatások. Zolnai Jenő dalait már kevésbé in­­venciózusnak éreztük. Az este kimagasló teljesít­ménye Tolnay Klári szerep­lése. Cocteau ragyogó techni­kával megírt jelenetében, a Közönyös szépfiú­ban olyan skáláját bontakoztatta ki egy szerelmi rabszolgaságban ver­gődő asszony érzelmeinek, amivel nemcsak önmagát, ha­nem a cinikusan hallgató fér­fi jellemét is teljes plasztici­­tásában elénk állította. Amint fokról fokra omlott össze tes­ti mivoltában, hogy végül imádottja lábához boruljon, úgy éreztük egyre magasodik emberi odaadásában. Gáti József versmondói erényei ezúttal Goethe Napló­jában kulmináltak, erotikát és filo­zófiát hiánytalan egységbe komponálva. Méltó társa volt a sanszont is éneklő Csernus Mariann, továbbá Szakáts Miklós (a többi között Somlyó Zoltán Maria Abam­endos­­ával) és a különösen elemé­ben levő Módi Szabó Gábor. Erato bevonulása tehát stí­lusos volt- nem nehéz megjó­solni a szerelem múzsájának várhatóan hosszantartó or­­száglását a Nagymező utcá­ban. HORVÁTH GYÖRGY 8 —

Next