Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-23 / 8. szám - L. A.: A „Horizont” és problémái • Egyetemi Színpad hangos folyóirata (10. oldal) - Horváth György: Horváth Ferenc előadóestje az Egyetemi Színpadon • színikritika • Horváth Ferenc. Egyetemi Színpad (10. oldal) - Lukácsy András: Egy műfaj reneszánsza • rádiókritika | A rádiókészülék mellől • Várkonyi Tibor. Katangai jelentés. Rendező: Déri Éva (10. oldal)

Vita egy végkifejlet körül JEGYZET AZ ISTEN ŐSZI CSILLAGÁHOZ Van egy szentnek tartott dramaturgiai aranyszabály, hogy a dráma cselekményét visszafelé, a végkifejlet felőli kell megkomponálni. Új filmünk alkotói még meg is toldották ezt az elvet: a film elejére dobták a befejezést. Még a fedivatokat sem láttuk, s a főhős már meglincsedve, vérbefagyva hever előttünk. Nem egészen új ötlet — az alapul szolgáló regényben is majdnem így történik, de tagadhatatlanul fölfokozza a később látottak feszültségét A felhőtlenebb epizódok, a gondtalan eszem-izom képed közben is bennünk a szorongás, hogy miképp fog a kissé ingatag, de mindinkább helyére találó Bondács Lászlóra lecsapni a végzet, mely előttünk már nem, csak előtte titok. S mert az egyes részletek nemcsak hitelesek, de egyéni ízzel, zamattal is telítettek, gondos és biztos kezű rendezői munka (Kovács András), kiváló színészi alakítások (Avar István, Pálos György, Páger, Bárihidi, Horváth Térd) is fokozzák hatásukat: még a nagyvárosi közönség is hamar feledi kezdeti viszolygásét, hogy most afféle téeszcsé-filmet fog lézni, s éber figyelemmel követi a térben-időben kissé távoli téma kibontakozását. Az Isten őszi csillagának őszinte sikere van, s ez, magyar filmről lévén szó, aligha lehet közömbös. Valami hiba mégis lehet a fent említett elv, vagy inkább az alkalmazása körül, mert a hatás mintha nem lenne azonos a szándékolttal. Lám, mennyit küzdött értük, mégis agyonverték, foglalta össze valaki Bordáts tragédiáját. S valóban ezt is látták a vásznon: a környezeténél messzebb látó, áldozatkész fiatal mérnök a meg nem értés, a butaság, az öntudatlanság áldozata lesz. Azok ölik meg, akiket fokozódó szenvedéllyel és tudatos akarattal a boldogulás útjára akar vezetni. A konfliktus és megoldása ellen általában nem is lehetne kifogást emelni. Benne van a „drámai vétség” motívuma is, a hős kezdeti tétovasága, melyért éppen ekkor kell fizetnie, mikor már sokszorosan jóvátette hibáját. Ez is gyakorta előfordul az életben, és a drámában egyaránt. A""’m az adott cselekményt s környezetet vizsgálva hamarosan kiderül, hogy a tragikus befejezés, amilyen hatásos, olyan elhibázott eszmeiművészi értelemben. Visszájára fordítása a valóságos —és Galambos Lajos kitűnő regényében ábrázolt — folyamatnak: azok lesznek a bűnösök, akiknek igazát a történelem már fémjelezte: a magyar parasztság legöntudatosabb rétege, a téesz-mozgalom úttörői, a kubikosok. Míg a regényben az indokolt bizalmatlanság robbantjaki a végső válságot, a fémben Bondács a legkevésbé sem szolgált rá, sem erkölcsi, sem pszichikai vonatkozásban, a véres megtorlásra. Ahhoz mulasztásának lényegesen súlyosabbnak kellene lennie. Ám a „visszafelé komponálás” elve éppen alakjában szenved sérelmet: jóval eszményítettebb, mint regénybeli mása. Igaz, időnként tanújelét adja hitetlenségének, ingatagságának. De a döntő mindig a tett, márpedig hősünk valamennyi cselekedete pozitív. A használhatatlan tartalékföld kiosztását ugyan a kedélyek lecsillapítására ő javasolja, s ebből némi félreértés támad, de okosabbat ennél kommunista barátja sem tud. Később még a ruháját is eladja, hogy a rizstermelők kis közössége pénzhez, kitartáshoz jusson, hitelt, üzemanyagot szerez, egy a többiekkel a nélkülözésben. Miféle véletlennek vagy félreértésnek kell jönnie, hogy társai kezet emeljenek rá? Valóban csak véletlen és nem drámai szükségszerűség ami bekövetkezik. A lábon álló rizs árverése, mely a válságot kirobbantja, hatásos jelenet, de hitelességéhez erősen szó fér. Egyfelől, aki röviddel az aratás előtt elkótyavetyélné a várható bő termést és nem kapna a tálcán hozott más megoldáson, az nemhogy „öntudatlan”, hanem egyszerűen bolond. S hogy egy kubikosbanda, egy egész közösség így megbomoljon, ezt még az elképesztő nehézségiek közepett is nagyon nehéz elképzelnünk. Hogy kicsit Veres Péter módszerével éljek, maguk a nehézségek is némileg erőltetettek. A rizsérés egybeesik a gabonaaratással, csépléssel, tengerikapálással, vagyis a mezőgazdasági munka dandárjával, a film szerint viszont „kiközösített” hőseink még ekkor sem jutnak munkához — pedig ha saját városukban nem, a szomszédban nyilván lenne rá alkalom. Nem hihető, hogy épp ők nem éltek vele. Ennél komolyabb ellenérv, hogy míg a főhős szoros kapcsolatot tart fenn a városka kommunista vezetőjével, az ugyancsak kommunista bandagazdának, a kis közösség fejének ez eszébe sem jut, s ha baj van, inkább a pálinkáspohárban keres vigasztalást. Nem az utóbbi a hihetetlen, mármint az elkeseredés, hanem a közösség mesterségesen, a végkifejlet érdekében teremtett teljes elszigeteltséget még az őket támogató erőktől is. Aki valamennyire is ismerte az 1947-es év küzdelmeit, a szegényparasztság életét, harcait, az előtt nyilvánvaló ennek a helyzetnek képtelensége. Valamivel azért jobban álltunk akkoriban, s a szövetkezeti mozgalom úttörő kis csoportjait korántsem a Bordácshoz hasonló muszájmessiások terelgették a közös gazdálkodás útjára. Spontánabb és organikusabb, de ami fő, tudatosabb folyamat volt ez. Talán nem kell külön magyarázni, hogy nem a „pártábrázolás elvének” formális megsértését próbáltuk itt demonstrálni, hanem a dolgok valóságos menetének és arányainak figyelmen kívül hagyását. A hatásos befejezés kedvéért a művészi igazságról való lemondást. És nem valamilyen „sematizmust” követelünk, vagy akár az események iránti szolgai hűséget, hanem a történelmi folyamat mélyebb megértését és hibátlan logikájú, szimbolikájú ábrázolását. Mert ez hiányzik a különben sok invencióval készült filmből, melynek a magyar filmek mostani mezőnyében s főleg a paraszti világ ábrázolásában feltűnő és jeles részeredményei vannak. Nem utolsósorban, hogy Kovács András és Herczenik Miklós, az operatőr bátran merítettek a magyar filmművészet nemes hagyományaiból: a Talpalatnyi föld, az Ének a búzamezőkről útját próbálták tovább folytatni egy-egy jelenetben igen sikeresen. E sorok írója azonban sokkal inkább elkötelezett múltunknak itt ábrázolt szelete iránt, hogysem a vitán túl egy szabályos kritikára is maradt volna mondanivalója. S ha mások lelkendezhetnek, hogy végre magyar filmen is meghalhat, s így halhat meg a hős, gondolom, tán nekem is szabadott ezt az „így”-et a drámai és történelmi logika szempontjából fölülvizsgálni. B. NAGY LÁSZLÓ Az impresszionizmustól napjainkig UNESCO-vándorkiállítás az Ernst Múzeumban Az Ernst Múzeumban megnyílt UNESCO-vándorkiállítás reprodukcióit nézve a legelső benyomás a csodálkozásé. Az egymást követő izmusok botrányt kavaró felszíne alatt szép csendben kialakult az a modern festészet, amely ma már szinte klasszikus, sőt tradicionális művészetnek tűnik. A képek összeválogatásában bizonyára irányadó szempont volt a tradíció hangsúlyozása, de ez nem jelenti azt, hogy a modern művészeten belül valamiféle konzervativizmus részesült volna kitüntetésben. E kiállításon egyaránt találhatók kubista, szürrealista, sőt non-figuratív elemeket tartalmazó kompozíciók is, de még ez utóbbiak is — mint például Léger Coeur királya — harmonikusan illeszkednek egy folyamatos fejlődésbe, amely az ember és az általa átlényegített tárgyi világ ismerős nyelvén beszél. A kiállítás rendezésének éppen ez a legfőbb sikere, ez a természetesség, mellyel Manet-tól Picassóig vezeti azt a látogatót is, aki talán most látja először e képeket. Hogy egy ilyen folytonosság létezik és hogy végigkövetése ennyire egyszerű is lehet, további tanulságot rejt magában: az idő rostája és az esztétikai ítéletek rostája ma már körülbelül ugyanazt a búzát választja el az ocsútól. E kiállítás is bizonyítja: a mindenkori avantgardisták közül azok emelkednek klaszszikusokká, akiknél a hagyomány az újjal a legtermészetesebb és legegyszerűbb szintézissé egyesül. Ez persze nem jelenti azt, hogy az alkotás pillanatában is ez tűnik a legkézenfekvőbbnek. Hiszen a maguk idején e kiállítás szereplői is csaknem kivétel nélkül botránykövek voltak. De az idő igazolta azoknak a felismerését, akik a bonyolult mögött az egyszerűt, az újban a folytonosság hordozóit keresték. Némi biztatást adhat ez nekünk is a bonyolult és nehéz feladatokkal birkózó művészetünket: ne az újjal szemben mutatkozó bizalmatlanság szemszögéből vizsgáljuk, hanem a történeti folytonosság megújítóit és gazdagítóit keressük művészeink között. A kiállítás nagy egységén és a művek egymáshoz kapcsolódó rokonságán belül természetesen sok arc egyéni vonásai rajzolódnak ki. Van egy korszakosnak nevezhető stílusváltás is: az impresszionisták és a kubizmussal kezdődő újabb törekvések között. Monet, Renoir és társaik képein a színek delikát érettsége, az atmoszféra fülledt súlya nemcsak egy művészi korszak sajátja, hanem egy kifinomult és decens életforma artisztikuma is. Miközben gyönyörködünk bennük, lehetetlen nem érezni ennek az artisztikumnak fáradt öregségét. Cézanne műveivel viszont hősies harc indul az egyszerűség és az élet friss erőinek megszerzéséért. E harc ugyan a polgári társadalmon belül zajlik, de az erkölcsi bátorság, amellyel Picassóék nemzedéke a polgári életforma ellen fordult, a művészet számára megnyitotta a keresett tiszta forrásokat. Az ellentmondások törvénye szerint az a tagadásuk egy új valóság igenléséhez vezetett. A fülledtség és csillogás után Picasso csendéletének archaikus egyszerűségéből a kezdet öröme sugárzik és micsoda erő tombol Léger említett képének kavargó formáiban! A tört valőrök helyett a tiszta színek — az intimitás után újra a monumentalitás jut szóhoz. Rivera és Orosco művei az ősrégi népművészetben megfiatalodó festészet lehetőségeiről vallanak. A különböző stiláris eszközök egysége így szolgál építőanyagul egy olyan művészettörténeti korszakhoz, amelyben a folytonosság megőrzése mellett is a legnagyobb ellentétek érlelődnek és váltanak át egymásba. E kiállítás végső tanulsága már nem művészeti, hanem történelmi tanulság — míg az impresszionizmust egyetlen ízében sem választhatjuk el a polgári társadalomtól, a későbbi korszak legjobbjait már aligha adhatnánk oda mindenestül a polgárságnak. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a látott reprodukciók elsősorban a francia művészetet reprezentálják. A kezdeményezés és a kivitelezés érdemei is indokolják. De éppen egy UNESCO-kiállítás láttán ébred fel bennünk a gondolat, nem tehetnénk e nemzetközi szervezet révén is többet a kelet-európai és magyar képzőművészet megismertetéséért? Henri Rousseau mellett Csontváry és a sok kiállított között Egry és Derkovits megállnák a helyüket. PERNECZKY GÉZA FEKETE LAJOS: A battai erőműre Itt áll előttem a hőbelepte kezdeti Mű. Már fagyos a föld és betonná dermedett jelekbe rejtőzködik, amíg testet ölt a kész Alkotás. Ma még ritkán mozdul egy erőgép döreje a téli tájon át, de az ember fagytól reszkető kezeiben már sejteti magát a mű, amely majd villanyerőt, sok ezer Voltot ad; hőt, amely nem roskad hamuba, s bár vad szél csattogtatja a fogát s jégtáblák közt zajlik a Duna, én látom már, hogy a kifeszült acélhuzalok kiáesz testében szikrázó erők rohamoznak villanva, ahogy túlszárnyalják a vágtató időt. SZULY GYULA: Vajda János Az ámbitusról belátható világot nem mérföldcsizmás lépésedre szabták. Ki elkísért, tán orráig se látott, de fényt kapott egy ősi fán kihalt ág. Pipád huzatján Kain füstje görnyedt, sovány tüzed világított a tájon, bár mindenütt kemény tél állt körötted, alóla még kikandikál a lábnyom, böngész az emlék, foglalatba zárja. Egymáson érzik mérhető fagyod: egy éghetetlen gondolat magánya és éjszakánál vaksibb nappalok. Vadorzó jött, de nyomdokodva tér meg, ahol kidöntött erdő talpraál, szemére ül, mint pillangó a képed és hosszanító arcvonást talál, hol körszakállad nyárfalombja ringott és rengetegben még bölény lakott. A vaáli erdő hajzatát tapintod. Mi szél zúgatja? Meg kell hallanod. Hosszú út az éjszakába O'Neill-dráma a Nemzeti Színházban OLVASVÁN VAGY LÁT A NEMZETI SZÍNHÁZ rútból faragott, szálfatartású VÁN EZT A DRÁMÁT, Marton Endre rendezésében James Tyrone, pontos plaszti- Rembrandt remekműve, a vitte színre a drámát. Bonyocltással idézi fel a dráma alak- Tulp doktor anatómiája köd-lult feladatot oldott meg síját: az ír paraszti származékot élik fel; sötét, komor színek, kérésén a rendező; egy szál a társadalom ordas törvényeihideg és kegyetlen analízis, munkra idegen világ hitelestől félő zsugorit, a divatos Csakhogy O’Neill anatómiája: atmoszféráját árasztja a szer-színészt, áld menekül a valóélveboncolás, s a kés metszésezős instrukciónál puritánabbség elől. Nagyszerűen érzéönnön életét sem kíméli. S színpad: a Tyrone-kúriának kelteti az összeroppanás pillámig a korábbi O’Neill-drámák cseppet sem az otthonos,innatát, amikor rádöbben, hogy nálunk, s alkalmasint másutt kább a börtön jellegét hangéletét elhibázta, a színészt is, vitát kavartak, ellentétes súlyozza Varga Mátyás díszpózt és az emberi őszinteséítéleteket váltottak ki, ezt az tete. A rendező puritán stílűget játssza el ekkor Bessenyei utolsót szinte klasszikus erek- sa illik O’Neill drámájához, s hatalmas emócióval, megrentyeként tartja számon a drám azzal, hogy az előadást azdítően. Ez a kulcsjelenet komatörténet és az élő színház írónak a dráma elé írt mottó- tönben nemcsak az ő alakítáia. Nem ok nélkül. Olyan ez, jóval intonálja, valójában azt jának, hanem az egész előmint irodalmi vagy történét- érzékelteti, hogy Eugene adásnak is talán a legszebb mi személyiségek magánjelle- O’Neill a maga életével kijó- részlete. Kállai Ferenc az időgy levelezése, melyet csak tett az éjszakába, mely végül több Tyrone-fiú kétségtelenül íróinak halála után bizonyos is elborította a családját. Az hatásos, éppen ezért nehéz idővel lehet felbontani; a előadás drámai erejével, visszerepében remekel, megte- Hosszú út az éjszakába való- szafojtott, majd kitörő szen-remtve az előadás legegységéban O’Neill családjának a törvedélyességével, a szerepek jósebb alakítását. Roppant szentélete, s az író kívánságára analízisével magával ragadja vedély és nyers őszinteséggelcsak halála után játszhatták a nézőt. Igazi színházat ját-lemzi játékát, mely életét s él. A tény önmagában is tisztunk, ha a várt és a tehetség álmainak pusztulását tárja fel. teletet parancsol; a százados nagy emóciókat csak rész- s a csúcsát a részeg jelenetdrámairodalmának ez a kor léteiben váltotta is ki belőben éri el. Ragyogóan játszszakot nyitó, s valójában egy lünk. Ennek oka talán az leszi el a rossz színészt, akit korszakot lezáró nagy alakja hét, hogy a szinte mértani apja kényszerít a színpadi az életmű summázását és a számításokkal kidolgozott dra-deszkákra; rekedt üvöltése maga ifjúkorát sűrítette eb- ma tolmácsolása még nem egyszerre ébreszt szánalmat, den a drámában, eléggé pontosan megmunkált, és csihol ki ítéletet. Emlékezet A Tyrone-család négy tag- 6 ritmusában nem mindig fel alakítása valóban az o’neiljának útja az éjszakáig nem éreztük a tehetetlen tétlenségi élveboncolás jegyében tócsák hosszú, hanem reményte- izgalmát. Ezenkívül Mary Tygant, Kálmán György — a lenül sivár is. Az apa — híres zene alakjának elképzelésében kölyök — az író ifjúkori arcszínész — a kisszerűség kap- bizonyos félreértést is tapasz- képét megrajzolandó, gyenge zsiságában él, hitét elvesztve, faltunk. Somogyi Erzsi — ez fizikumában is erős — talán a az anya morfinista, az idősebb a nagy színésznő igazán megpusztulástól félők megsokszorsa alkoholba menekül, a köteté az ilyen típusok remek- rázott erejével az — mély vilyök — maga az ifjú O’Neilllő életrehívásának — megint reflektussal és igazságérzettel — tüdővészes, s valamennyien csak póztalanságával, eszköz telített alakot állít, elénk, kia valóság elől futnak. Éppúgy jelenül formálja meg szerepét, tűnően. Vitatható, hogy Jenmint Csehov hősei, az elvesz játékának csodálatos részletei dezői beállítása nem a drámatett szépségeket űzik, és az el-vannak, s élesen igyekszik elhoz, hanem az általa elmenyesztett életüket siratják, választani , a morfiumos álladott mottóhoz képest túlságocsakhogy itt nem dereng föl pótot a várakozó nyugtalansan is egyértelműen tragikus semmi fény — az O’Neill ábság állapotától. De bizonyta — valahogyan láttatni lehetettvázolt a világ kegyetlenebb a lármák éreztük akkor, amikor volna a végén az éjszakából Csehovénál. O'Neill, aki köl a volt Maryt kellett felvillan- mégiscsak kitörő O'Neillt, tője a színpadnak, mesteri tania, akár szövegben, akár Kálmán pregnánsan tömör, diagnoszta, de a gyógyszert tartásában, O’Neill Mary Ty- művészi eszközökkel kelti nem ismeri, receptje nincs, zene alakjában ragyogóan faj életre a figurát. Kis szerepe Rideg könyörtelenséggel ábrázolja meg a morfium ködfügben a sötét tónus kontrasztjától; olyan a drámája is, mint gönye mögött felbukkanó szi-ként friss és színes alakítás James Tyrone háza, csak kisluettet: az ifjú Maryt. Ha ez Apor Noémié, a szolgálólány fényű lámpa pislákol, tessék- hiányzik, csökken Mary Tyro szerepében. Has István szép lássák, különben nyomasztóan ne tragikuma, fordítása egyszerre költői és s számunkra idegenül sötét drámai, van. BESSENYEI FERENC grá DEMETER IMRE Mégis megrázó, döbbenetes önvallomás. Egy nagy író mesterműve, melynek emberi tragikuma, pszichológiai remeklése magával ragad, s a színpadról áradó tehetetlenség a maga módján még lázít is a tehetetlenség ellen. O’Neill önmaga felett is ítélkezett, amikor írt. Jóllehet éppen az ő élete fordult napirányba az éjszaka helyett, s ezt nemcsak életműve bizonyítja, hanem követőinek pályája is. S főként az, hogy mondjuk Miller és Tennessee Williams (igaz, ők ketten is más és más fokon) már inkább a fény érdekében ábrázolják a sötétséget is. A négy ember — a Tyronecsalád — lelki összeomlásának rajza drámai remeklés. O’Neill egyetlen napjukat örökíti meg, de ebben egész életüket felvillantja. Puritánság, kegyetlen őszinteség, a színpadi hatás pontos ismerete jellemzi ezt a különös drámát, mely valóban egyedi alkotás. A látszólagos cselekménytelenségben az író mindvégig fogvatartja a nézőt; egyszerre rendelkezik orvosi, mérnöki és költői eszközökkel. 15.50 11,— 18,— 22.50 15.- . 80,— Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat KÖNYVESBOLTJAIBAN és az ÜZEMI KÖNYVTERJESZTŐKNÉL! Fekete Lajos: Szárnyaló idő Kötve Galgóczi Erzsébet: Félúton Kötve Gereblyés László: Túl a határon Kötve Moldova György: Az idegen bajnok Kötve Prisvin: Szarvaslesen Kötve Stendhal: Vörös és fekete — Pármai kolostor Ripszselyemkötésben