Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-23 / 8. szám - Czinke Ferenc: Ipari táj • kép (7. oldal) - Réz Pál: Justh Zsigmond. Születésének századék évfordulójára • évforduló • Száz éve született Justh Zsigmond (7. oldal) - Keszi Imre: Németül és madárul • Napló (7. oldal) - Weöres Sándor: Egy ókori költő epigrammáiból • vers (7. oldal)
■ (Folytatás a 10. oldalon) dIrY TIBOR: «mikor 1959 késő őszén a falu termelőszö- svetkezeti községgé alakult át, özv. B.né is beadta négy hold földjét. Ő maga nem lépett be, a szomszédos állami gazdaságba állt be répaszedőnek; a szövetkezet elesett, özvegyi állapotára való tekintettel kiengedte. Földjén kívül egy szál tehenét is eladta a szövetkezetnek, az udvarán álló öreg diófát kivágta téli tüzelőnek, néhány tyúkját, csirkéjét levágta, megette. Este, munkából hazajövet, bezárkózott s. házba, a szomszédok hétszámra nem látták. Templomba sem járt többé. Ha este, a csordából hazajövet, a tehénmegszokásból megállt a kapu előtt s hoszszan elbődült, özv. B.-né — ha történetesen az udvaron tartózkodott — bement a házba, becsapta maga után az ajtót. Addig ki nem jött, amíg a csorda mögött újra le nem ülepedett az elnehezedett, fáradt porfelhő. A szövetkezet istállói a falu túlsó végén álltak, a volt uradalom udvarán; a legelőről jövet, a csorda útja özv. B.-né portája előtt vezetett el Tavasszal, április vége felé történt, hogy egy este a tehén, amely egyébként a csorda legelején járt, hogy mielőbb hazajusson hathetes borjához, hátramaradt, s utolsónak érkezett özv. B.-né háza elé. Itt szokása szerint megállt az alsó kapu előtt, s hosszan elbődült, de ezúttal megmakacsolta magát ■ a pásztor s a kutya kettős nógatására sem mozdult el a kapu elől. Jó ideig tartott, amíg végülis újra el tudták indítani. A szövetkezet udvarára érve, összerogyott. Mind a négy lába alája csuklótt, hat mázsás, zsemletarka nagy teste alá, feje a két térde között lebukott a porba. Minthogy nem lehetett felállítani, két ember kihúzta alóla a hátsó lábait, hogy el ne törjenek. A legény, akit kerékpáron az állatorvosért szalasztottak, visszafelé jövet némi habozás után özv. B.-né háza előtt leszállt a gépről — szomszédok voltak — bement az asszonyhoz, s elmondta, mi történt. Dögrováson van a tehén, mondta, nem hiszi, hogy lehet rajta segíteni. Azért hozta el a hírt, mert hátha Julcsa néni még egyszer látni akarja az állatot, mielőtt kimúlik. Köztudomású volt a faluban, hogy özv. B.-né — amíg el nem adta a szövetkezetnek — úgy tartotta az állatot, mintha édes gyermeke volna; lehet, hogy kegyeletből, lévén, hogy az üszőt hat évvel ezelőtt éppen azon a héten került az istállójába, amikor az ura után váratlanul egyetlen kislányuk is meghalt. A nagy csontos asszony az udvaron állva hallgatta meg a hírt. Nem szólt egy szót sem, keresztbefont karral állt, szemét a földre sütve, mintha szégyellné magát. A legény egy idő múlva elköszönt a hallgató aszszonytól, felült kerékpárjára s visszakarikázott a szövetkezetbe, megnézni, mi történt a tehénnel. Ha minden várakozás ellenére jó hírt tudna vinni, hazafelé menet még egyszer benézne az özvegyhez. A konokul hallgató, sápadt asszony képe megfeküdte a gyomrát. A tehenet időközben két petrencerúddal felállították, s bevezették egy üresen álló, nyolc férőhelyes istállóba. A szélső állásba kötötték be, az utolsó strájfa mögé. Szótlanul tűrte az emberek gondoskodását, taszigálni, húzni is csak azért kellett, mert látnivaló volt, hogy nem bírja felemelni a lábát. Az istállóba vezető rövid úton kétszerháromszor is megtántorodott, majd hogy az oldalára nem bukott, két-két ember támogatta jobbról-balról, hogy el ne dűljön. Az időközben visszaérkezett legény elmondta Kemenes állatgondozónak, hogy találkozott özv. B.-nével — az utcán, véletlenül, füllentette — s beszámolt neki a tehén megbetegedéséről. Tulajdonképp kár volt, mondta, az asszony nem fog eljönni, az nem teszi be a lábát a szövetkezetbe. Jobb is lett volna, ha nem tudja meg a hírt, vagy csak jó idő múltán, véletlenül, amikor már a tehén megdöglött. Egyébként is más gondja van most annak a bolond öregasszonynak. Az a baj, hogy nincs, felelte Kemenes, a tehenet figyelve, amelynek bőre, a testében készülő görcsök mintájára hol összegyűrődött, hol újra szétszaladt úgy festett, mintha a szél hullámokat verne rajta. Nem feküdt 1®, mind a négy lábát furcsán szétmeresztve, mozdulatlanul állt, elnehezedett, nagy fejét a jászol szélére támasztva. Már sötétedett, mire az állatorvos befutott, vele majdnem egy időben özv. B.-né is beállított. Az istállóban lámpást gyújtottak, a doktor annak a fényénél nézte meg az állatot. Ez mozdulatlanul, ellenállás nélkül tűrte, hogy az orvos szarvánál fogva maga felé fordítsa a fejét, majd egy hosszú zsákvarró tűvel beleszúrjon a fülcimpájába. Öt-hat ember állta körül a vizsgálatot, özv. 3.-né kissé félrehúzódva, szálegyenesen, hátul, a hombár mellett állt, talán, hogy a tehén meg ne lássa, ha hátrafordítják a fej jét Formás, kedves feje volt, kis kajla szarvakkal, hófehér, tiszta pofáján kétoldalt egy-egy zsemleszín folttal, egészséges korában, amikor fejés közben fejét hirtelen hátrafordítva, ránézett az alatta ülő asszonyra, nagy, selyemfényű, fekete szemének a hófehér szempillák alatt kedvesen egyetértő, huncut tekintete volt. Míg B.-ék is állójában állt, az asszonyon kívül mást nem engedett a tőgyéhez nyúlni, nem rúgott ugyan, de rögtön felszívta a fejét. Most a szeme, melyet az állatorvos megvizsgált, tompa, fáradt tekintetű volt. Nem nézett hátra, amikor újabb emberek vetődtek be a homályosan megvilágított istállóba, köztük a szövetkezet elnöke is, mögötte Jani bácsival, az öreg éjjeli őrrel, aki idebent újra meggyújtotta lámpását, melyet jövet a hirtelen kerekfedett záporeső eloltott. Szakadt, mintha dézsából öntenék, a szél csattogva ki-berántotta az istálló ajtaját, az első tavaszi zivatar szapora mennydörgései sántákéivá futottak el az istálló teteje fölött. A beteg tehén a mennydörgésre sem fordította hátra a fejét. Agyvelőgyulladása van valószínűleg, mondta az állatorvos, el kell vágni a nyakát, mielőtt megdöglik. Minthogy nézete szerint egy-két napnál tovább semmi esetre sem húzhatja, mondta, de lehet, hogy már egy óra múlva kiadja a páráját, az elnök egy embert elszalasztott a disznóölő késért. — Nem lehet megmenteni, doktor úr? — kérdezte a hátul a hombár mellett álló özv. B.-né olyan hangosan, hogy az ágasfának támaszkodó orvos meghallhassa. Többen hátrafordultak, csak most vették észre, hogy az asszony is itt van. — Nem lehet, Juliska néni — mondta az állatorvos —, nem hiszem, hogy lehet. Jobb, ha most vágják ki, amíg még ki lehet mérni. Az asszony egy ideig hallgatott. — Én megfizetem a kezelését, meg a patikát is — mondta hangosan, hogy mindenki hallhassa, amikor az imént elszalasztott ember visszajött, kezében a disznóölő késsel, amelynek villogását jól ki lehetett venni a kinyíló ajtó becikázó villámfénynél. Az állatorvos nem felelt. Nem a költséget sajnálják, mondta egy idő múlva csöndesen az elnök, de kárbaveszett pénz volna, mert az állatot aligha lehet megmenteni. Majd egy szánakozó pillantást vetve az asszony elkínzott arcára, s egy elgondolkozó, kérdő tekintetet az állatgondozóra, felajánlotta özv. B.-nének, hogy egy vontatón hazaküldi neki a beteg állatot, otthon kényelmesebben ápolhatja, amíg van rajta, mit ápolni. Mindössze azt kötötte ki, hogy a disznóölő kést tartsák készenlétben, hogy idejében el lehessen vágni a tehén nyakát, mielőtt megdöglik. özv. B.-né nem fogadta el az ajánlatot. A tehén nem az övé, mondta, semmi keresnivalója az ő házában. De itt, az üres istállóban sem az állat, sem ő maga senkinek sincs útjában; ami munka a tehén körül akad, azt ő elvégzi. Nem kér segítséget, mondta, senkinek sem lesz terhére. Az elnök s Kemenes, az állatgondozó egymásra nézett. Csönd volt az istállóban, senki sem szólalt meg, csak a röstellkedő lábak topogása hallatszott. Az állatot, úgy véli, nyugodtan itt lehet hagyni, vélte Kemenes kisvártatva, többen rábólintottak. Fertőzés veszélye nem lévén az orvosi diagnózis szerint, természetesen annak sincs akadálya, állapította meg az elnök is, hogy az aszszony itt ápolja a tehenet, amíg meg nem gyógyul vagy ki nem múlik; ezzel a fiatal agronómus is egyetértett. S minthogy a többiek is helyeseltek, odakint a zivatar meg már szünőfélben volt, az emberek nagy része egy-egy lemondó kézlegyintéssel vagy vállvonogatással kiszállingózott az istállóból. De az állatorvos a vackon ülve, még a receptet írta, amikor az első görcs elkapta az állatot. Hirtelen felvetette a fejét, felnyújtotta a magasba, egyre magasabbra csavarta, a nyaka valószínűtlen hosszúra nyúlt ki. Egész testével felfelé igyekezett; úgy festett,mintha nyitott szájával el akarná érni a gerendát, vagy még följebb, a tetőn túl az eget; ezt a benyomást megerősítette, hogy egy idő múlva egy hirtelen ugrással — nyilván az elviselhetetlen fájdalom következtében — a két elülső lábával a jászolba hágott, s onnét nyújtogatta fejét a magasba. A testét is ide-oda rángatta a görcs, de hangot nem adott. — Mégis csak jobb volna, Juliska néni, ha véget vetnénk gyötrődésének — mondta az elnök, egy restellkedő tekintetet vetve a reszkető, elfehéredett asszonyra. De ez ugyanolyan néma maradt, mint a küszködő tehén, csak a mutatóujját és a fejét rázta tagadóan. Az állatgondozó brigád egyik tagja felajánlotta, hogy elmegy a patikába gyógyszerért, melyet napjában kétszer, egyegy liter vízben feloldva kell majd beadni az állatnak. Özv. B.-né ezalatt hazament a kamrában felakasztott klistérért; negyedfélóránként 8—10 liter vízzel ki kell tisztogatni az állat gyomrát és beleit, mondta még az állatorvos, mivel betegsége feltehetően valamilyen fajta mérgezés következménye. Minthogy a szarvasmarhának egy-másfél hektóliteres gyomra van, jó sok folyadékra van szükség, hogy valamennyire átöblögethessék A klis tér vizét ajánlatos fellangyosítani, tanácsolta az orvos, s egy kevés szappant feloldani benne, hogy jobban átjárja a belső részeket. Mindez sok dolgot adott, többet, mint amennyivel egy ember egymagában elbír. A kút jó száz lépésnyire volt az istállótól, a nyári konyha — amelyen majd éjjel-nappal melegíteni kell a vizet — ugyanannyira, ellenkező irányban. S az első, álmatlanul eltöltött éjszaka után a munka még tovább szaporodott, minthogy a görcsök egész éjjel fél-egyórás időközökben gyötörték az állatot. az orvos, aki már hajnalban benézett az istállóba, a fájdalom csillapítására és a láz elmulasztására azt tanácsolta, rakjanak jeget a tehén homlokára. Ehhez jégtömlőt kellett vásárolni a patikában s egy talicska jeget a kocsmában. A rávaló pénzt az asszony nyomban oda is adta Jani bácsinak, az öreg éjjeliőrnek, aki reggel, munkája végeztével felajánlkozott, hogy elballag a patikába a tömlőért, s mindjárt el is hozza; egy másik ember pedig a tehenészbrigádból fejés után áttalicskázott a földművesszövetkezet kocsmájába, elhozta a 25 kiló jeget, lerakta a verembe, besózta s egy madzagot is szerzett, amellyel a gumitömlőt a tehénszarvához kötözték. A szeméig lelógó borogatással a homlokán az állat mintha valamelyest megkönnyebbült volna.Az M. B.-né csak húzódozva fogadta el az '' emberek segítségét. A jégért is maga akart volna elmenni s végül csak azért fogadta el a tehenész szívességét, mert épp elindulása percében az állatot egy minden eddiginél erősebb görcs kapta el, nem volt szíve magára hagyni. A tehén két elülső lábával megint beleugrott a jászolba, szinte felmászott a falra kínjában, úgy nyújtózott a magasba, megfeszült, görcsösen rángó testével. Amikor a görcs véget ért, nem bírta kihúzni a lábát a jászolból, Kemenes és egy másik ember emelte ki a súlyos, magával tehetetlen testet. Utána mintárt magára is hagyták az asszonyt, aki látnivalóan jobb szeretett egyedül lenni s mindig elpirult szégyenében vagy ingerültségében, ha a szövetkezet valamelyik embere eljött hozzá az istállóba. Második éjjel az elnök, aki éjfélig az irodában dolgozott, mielőtt hazatért volna, lement hozzá az istállóba. Egy darabig a nyitott ajtón át figyelte az asszonyt, aki a tehén fejénél állt, s kötőjével törölgette az állat szeméből csurgó könnyeket. A falra akasztott petróleumlámpa csak homályosan világította meg óvatos, gyöngéd kezét s alatta a jászolra támaszkodó nagy, fehér tehénfejet. Amikor az elnök beköszönt, összerezzent és előrejött. Hagyja abba a hiábavaló munkát, mondta neki az ember. Az állatot amúgy sem tudja megmenteni, csak a szenvedéseit nyújtja meg. Látnivaló, hogy dögrováson van, már második napja nem eszik, majd átszakad a horpasza, a szeme hályogos, a jegestömlő sem hűti le a lázát. Ő meg tönkreteszi magát, folytatta az ember, pedig kímélnie kelle, amit akarnak, rábízta magát betegségére. Maga volt a szeplőtlen ncelídség, sem az emberek, sem a természet ellen nem küzdött többé. Csak arra nem lehetett rábírni, hogy lefeküdjék; már három nap, három éjjel állt mozdulatlanul, szélesen szétterpesztett lábaikkal, mereven lelógó farkkal, melyet a legyek ellen sem emelt fel, s csak akkor mozdult meg, ha a görcs rátámadt. Enni sem evett, nem is tudta volna a béna nyelvével a szájába sodorni a takarmányt. Kemenes belocsolt szénát s fonnyasztott, puha lucernát hozott neki. Amikor láttára az asszony egy elhárító, kedvetlen mozdulatot tett, mintha azt akarta volna mondani, hogy ne háborgassák, bízzák őket sorsukra, az állatgondozó színlelt szigorúsággal, amibe azonban egy kevés eleven ingerültség is vegyült, arra figyelmeztette, hogy a tehén a szövetkezet tulajdona, végső soron ő felel érte, az asszonynak tehát bele kell nyugodnia abba, hogy ők is törődnek a vagyonukkal. Oszv. B.-né nem felelt, de látnivaló volt, hogy meg van hökkenve. Szótlanul elfordult, a nyitott istállóajtóba állt s kibámult a napsütötte udvarra. S mintegy annak a bizonyítására, hogy Kemenes komolyan gondolja, amit mond s a szövetkezet a magáénak tekinti a tehenet, mégha dögrováson van is, délben egy talicska téglát toltak be az istállóba, délután pedig egy kemencerakáshoz értő ember egy kis sport ütött össze az istálló sarkában, felül rosttal, oldalt szerelőnyílással, amelyen faszénen kényelmesen fel lehetett melegíteni azt a rengeteg vizet, amire a tehén gondozásához szükség volt. A kútról a vizet is a szövetkezet emberei hordták be ezután az istállóba, egyszerre öt-hat vederrel, úgyhogy most már folyamatosan éjjel-nappal melegedett a víz a beteg állat ellátására. özv. B.-nére ráfért a könnyítés. Napok óta talpon volt, éjjel nem húnyta le a szemét. Csontig fogyott, éppoly sovány volt már, mint az állat. Hogy mit evett ezekben a napokban , evett-e egyáltalán, azt nem lehetett tudni. Jani bácsi reggel, este behozott neki egy bögre friss tejet, azt elfogadta, de a meleg vacsora, melyet a volt uradalmi kastélyban lakó agronómus felesége küldött be neki egy este, még másnap is érintetlenül állt a fali polcon, a kaparok és kefék mellett, ottfelejtette. A tehén állapota nem javult. Volt úgy, hogy a görcsök két-három órára kiálltak s özv. B.-né már reménykedni kezdett, hogy az állat megmenekül, lefeküdt a varokra, behúnyta szemét, pihent. S rövidesen arra riadt fel,hogy az állat toporzékolni kezd, patáival a jászolt döngetve, magasan felnyújtott fejjel újra az ég felé igyekszik. Az állatorvos napjában háromszor-négyszer is bejött az istállóba, volt úgy, hogy késő éjszaka is. Nem sokat beszélt, egy pillantást vetett az állatra, hümmögött, megveregette az asszony vállát, elment. Az mindenesetre vigasztaló, mondta, hogy a tehén eddig is kibírta, szívós természetre, erős szervezetre vall. Kevésbé vigasztaló volt özv. B.-né számára, hogy egy kis, elkódorgott fehér tyúk, amely az első napokban még nagy lelki nyugalommá tejt a tehén lába előtt, a jászol alatti szénába, majd dolgát elvégezvén, miután megszárítgatta a tojást, nagy kodácsolással elégedetten kiszaladt az istállóból, egyik napról a másikra kimaradt. Vidám kiabálása, mely az élet iránti bizalmit látszott kifejezni, észrevétlenül felfrissítette az asszony idegeit, erőt adott neki; rossz jel volt, hogy a kis állat most hirtelen elmarad, mintha a közeledő halál szele riasztotta volna el. Egy este Kemenes maga hozta be a friss leget s minthogy látta, hogy az asszony már alig áll a lábán s miközben a gumitömlőt felkötözi a tehén szarvára, elszédül, megtántorodik, s kis híja, hogy el nem esik, hazalene az erejét, nem olyan fiatal már, egymaga van a világon. Mi lesz vele, ha már majd nem bír dolgozni? Mialatt beszélt, az asszony az istálló sarkából elhozta a vasvillát, elhányta a tehén fara alól a folytonos kristérozástól lucsikos almot, friss szalmát vetett a helyébe. — Hagyjon nekem békét! — mondta hirtelen megállva, hátrafelé, a jászolnak támaszkodó öregembernek. Minek jött ide?, senki sem hívta! Ha terhükre vagyok, küldjenek haza, de ne ártsák be magukat az én dolgomba. Akkor döglök meg, amikor jólesik! A lámpa gyönge fényében akkor sem lehetett kivenni arcvonásait, amikor az utolsó szavaknál szembefordult az elnökkel, mindössze annyit lehetett látni, hogy elől a haja kiszabadult a fejkendője alól, s a szája reszket a dühtől. Az ember egy ideig szótlanul nézte, aztán lassan elindult az ajtó felé. Senkinek sincs ő itt terhére, mondta neki hátrafordulva, amikor kilépett a holdvilágos éjszakába, addig maradott, ameddig akar. — Maga is dögöljön meg! — kiáltotta utána az asszony. Másnapra a tehénnek megbénult a nyelve, hogy beadhassák neki az orvosságot, melyet egy hosszúnyakú, egyliteres, leánykás üvegben oldottak fel, félre kellett húzni a nyelvét. Az állat ellenkezés nélkül tűrte, hogy benyúljanak a szájába, megfogják a nyelvét, oldalt húzzák, majd újra visszanyomják; úgy látszott, csinálhatnak már vet ATEHÉN — 9