Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-23 / 8. szám - Czinke Ferenc: Ipari táj • kép (7. oldal) - Réz Pál: Justh Zsigmond. Születésének századék évfordulójára • évforduló • Száz éve született Justh Zsigmond (7. oldal) - Keszi Imre: Németül és madárul • Napló (7. oldal) - Weöres Sándor: Egy ókori költő epigrammáiból • vers (7. oldal)

■ (Folytatás a 10. oldalon) dIrY TIBOR: «mi­kor 1959 késő őszén a falu termelőszö- s­­­vetkezeti községgé alakult át, özv. B.­­né is beadta négy hold földjét. Ő maga nem lépett be, a szomszédos állami gazdaságba állt be répaszedőnek; a szövetkezet elesett, özvegyi állapotára való tekintettel kienged­te. Földjén kívül egy szál tehenét is eladta a szövetkezetnek, az udvarán álló öreg dió­fát kivágta téli tüzelőnek, néhány tyúkját, csirkéjét levágta, megette. Este, munkából hazajövet, bezárkózott s. házba, a szomszé­dok hétszámra nem látták. Templomba sem járt többé. Ha este, a csordából hazajövet, a tehén­­megszokásból megállt a kapu előtt s hosz­­szan elbődült, özv. B.-né — ha történetesen az udvaron tartózkodott — bement a házba, becsapta maga után az ajtót. Addig ki nem jött, amíg a csorda mögött újra le nem üle­pedett az elnehezedett, fáradt porfelhő. A szövetkezet istállói a falu túlsó végén áll­tak, a volt uradalom udvarán; a legelőről jövet, a csorda útja özv. B.-né portája előtt vezetett el Tavasszal, április vége felé történt, hogy egy este a tehén, amely egyébként a csorda legelején járt, hogy mielőbb hazajusson hat­hetes borjához, hátramaradt, s utolsónak ér­kezett özv. B.-né háza elé. Itt szokása sze­rint megállt az alsó kapu előtt, s hosszan elbődült, de ezúttal megmakacsolta magát ■ a pásztor s a kutya kettős nógatására sem mozdult el a kapu elől. Jó ideig tartott, amíg végülis újra el tudták indítani. A szövetke­zet udvarára érve, összerogyott. Mind a négy lába alája csuklótt, hat mázsás, zsemletarka nagy teste alá, feje a két térde között lebu­kott a porba. Minthogy nem lehetett felál­lítani, két ember kihúzta alóla a hátsó lá­bait, hogy el ne törjenek. A legény, akit kerékpáron az állatorvo­sért szalasztottak, visszafelé jövet né­mi habozás után özv. B.-né háza előtt le­szállt a gépről — szomszédok voltak — be­ment az asszonyhoz, s elmondta, mi történt. Dögrováson van a tehén, mondta, nem hiszi, hogy lehet rajta segíteni. Azért hozta el a hírt, mert hátha Julcsa néni még egyszer látni akarja az állatot, mielőtt kimúlik. Köz­tudomású volt a faluban, hogy özv. B.-né — amíg el nem adta a szövetkezetnek — úgy tartotta az állatot, mintha édes gyer­meke volna; lehet, hogy kegyeletből, lévén, hogy az üszőt hat évvel ezelőtt éppen azon a héten került az istállójába, amikor az ura után váratlanul egyetlen kislányuk is meg­halt. A nagy csontos asszony­ az udvaron állva hallgatta meg a hírt. Nem szólt egy szót sem, keresztbefont karral állt, szemét a földre sütve, mintha szégyellné magát. A le­gény egy idő múlva elköszönt a hallgató asz­­szonytól, felült kerékpárjára s visszakariká­­zott a szövetkezetbe, megnézni, mi történt a tehénnel. Ha minden várakozás ellenére jó hírt tudna vinni, hazafelé menet még egyszer benézne az özvegyhez. A konokul hallgató, sápadt asszony képe megfeküdte a gyomrát. A tehenet időközben két petrencerúddal felállították, s bevezették egy üresen álló, nyolc férőhelyes istállóba. A szélső állásba kötötték be, az utolsó strájfa mögé. Szótla­nul tűrte az emberek gondoskodását, taszi­­gálni, húzni is csak azért kellett, mert lát­nivaló volt, hogy nem bírja felemelni a lá­bát. Az istállóba vezető rövid úton kétszer­­háromszor is megtántorodott, majd hogy az oldalára nem bukott, két-két ember támo­gatta jobbról-balról, hogy el ne dűljön. Az időközben visszaérkezett legény el­mondta Kemenes állatgondozónak, hogy ta­lálkozott özv. B.-nével — az utcán, véletle­nül, füllentette — s beszámolt neki a tehén megbetegedéséről. Tulajdonképp kár volt, mondta, az asszony nem fog eljönni, az nem teszi be a lábát a szövetkezetbe. Jobb is lett volna, ha nem tudja meg a hírt, vagy csak jó idő múltán, véletlenül, amikor már a tehén megdöglött. Egyébként is más gond­ja van most annak a bolond öregasszony­nak. Az a baj, hogy nincs, felelte Kemenes, a tehenet figyelve, amelynek bőre, a testében készülő görcsök mintájára hol összegyűrő­dött, hol újra szétszaladt úgy festett, mint­ha a szél hullámokat verne rajta. Nem fe­küdt 1®, mind a négy lábát furcsán szétme­resztve, mozdulatlanul állt, elnehezedett, nagy fejét a jászol szélére támasztva. Már sötétedett, mire az állatorvos befutott, vele majdnem egy időben özv. B.-né is beállított. Az istállóban lámpást gyújtot­tak, a doktor annak a fényénél nézte meg az állatot. Ez mozdulatlanul, ellenállás nél­kül tűrte, hogy az orvos szarvánál fogva maga felé fordítsa a fejét, majd egy hosszú zsákvarró tűvel beleszúrjon a fülcimpájába. Öt-hat ember állta körül a vizsgálatot, özv. 3.-né kissé félrehúzódva, szálegyenesen, há­tul, a hombár mellett állt, talán, hogy a te­hén meg ne lássa, ha hátrafordítják a fej jét Formás, kedves feje volt, kis kajla szarvakkal, hófehér, tiszta pofáján kétoldalt egy-egy zsemleszín folttal, egészséges korá­ban, amikor fejés közben fejét hirtelen hát­rafordítva, ránézett az alatta ülő asszonyra, nagy, selyemfényű, fekete szemének a hófe­hér szempillák alatt kedvesen egyetértő, huncut tekintete volt. Míg B.-ék is­ állójá­­ban állt, az asszonyon kívül mást nem en­gedett a tőgyéhez nyúlni, nem rúgott ugyan, de rögtön felszívta a fejét. Most a szeme, melyet az állatorvos meg­vizsgált, tompa, fáradt tekintetű volt. Nem nézett hátra, amikor újabb emberek vetőd­tek be a homályosan megvilágított istálló­ba, köztük a szövetkezet elnöke is, mögötte Jani bácsival, az öreg éjjeli őrrel, aki ide­bent újra meggyújtotta lámpását, melyet jö­vet a hirtelen kerekfedett záporeső eloltott. Szakadt, mintha dézsából öntenék, a szél csattogva ki-berántotta az istálló ajtaját, az első tavaszi zivatar szapora mennydörgései sántákéivá futottak el az istálló teteje fö­lött. A beteg tehén a mennydörgésre sem fordította hátra a fejét. Agyvelőgyulladása van valószínűleg, mond­ta az állatorvos, el kell vágni a nyakát, mi­előtt megdöglik. Minthogy nézete szerint egy-két napnál tovább semmi esetre sem húzhatja, mondta, de lehet, hogy már egy óra múlva kiadja a páráját, az elnök egy embert elszalasztott a disznóölő késért. — Nem lehet megmenteni, doktor úr? — kérdezte a hátul a hombár mellett álló özv. B.-né olyan hangosan, hogy az ágasfának támaszkodó orvos meghallhassa. Többen hát­rafordultak, csak most vették észre, hogy az asszony is itt van. — Nem lehet, Juliska néni — mondta az állatorvos —, nem hiszem, hogy lehet. Jobb, ha most vágják ki, amíg még ki lehet mérni. Az asszony egy ideig hallgatott. — Én megfizetem a kezelését, meg a pati­kát is — mondta hangosan, hogy mindenki hallhassa, amikor az imént elszalasztott em­ber visszajött, kezében a disznóölő késsel, amelynek villogását jól ki lehetett venni a kinyíló ajtó becikázó villámfénynél. Az állatorvos nem felelt. Nem a költsé­get sajnálják, mondta egy idő múlva csöndesen az elnök, de kárbaveszett pénz volna, mert az állatot aligha lehet megmen­teni. Majd egy szánakozó pillantást vetve az asszony­ elkínzott arcára, s egy elgondolko­zó, kérdő tekintetet az állatgondozóra, fel­ajánlotta özv. B.-nének, hogy egy vontatón hazaküldi neki a beteg állatot, otthon ké­nyelmesebben ápolhatja, amíg van­­ rajta, mit ápolni. Mindössze azt kötötte ki, hogy a disznóölő kést tartsák készenlétben, hogy idejében el lehessen vágni a tehén nyakát, mielőtt megdöglik. özv. B.-né nem fogadta el az ajánlatot. A tehén nem az övé, mondta, semmi keres­nivalója az ő házában. De itt, az­ üres istál­lóban sem az állat, sem ő maga senkinek sincs útjában; ami munka a tehén körül akad, azt ő elvégzi. Nem kér segítséget, mondta, senkinek sem lesz terhére. Az elnök s Kemenes, az állatgondozó egy­másra nézett. Csönd volt az istállóban, sen­ki sem szólalt meg, csak a röstellkedő lá­bak topogása hallatszott. Az állatot, úgy véli, nyugodtan itt lehet hagyni, vélte Kemenes kisvártatva, többen rábólintottak. Fertőzés veszélye nem lévén az orvosi diagnózis sze­rint, természetesen annak sincs akadálya, állapította meg az elnök is, hogy az asz­­szony itt ápolja a tehenet, amíg meg nem gyógyul vagy ki nem múlik; ezzel a fiatal agronómus is egyetértett. S minthogy a töb­biek is helyeseltek, odakint a zivatar meg már szünőfélben volt, az emberek nagy ré­sze egy-egy lemondó kézlegyintéssel vagy vállvonogatással kiszállingózott az istállóból. De az állatorvos a vackon ülve, még a re­ceptet írta, amikor az első görcs elkapta az állatot. Hirtelen felvetette a fejét, felnyúj­totta a magasba, egyre magasabbra csavar­ta, a nyaka valószínűtlen hosszúra nyúlt ki. Egész testével felfelé igyekezett; úgy festett,­­mintha nyitott szájával el akarná érni a gerendát, vagy még följebb, a tetőn túl az eget; ezt a benyomást megerősítette, hogy egy idő múlva egy hirtelen ugrással — nyil­ván az elviselhetetlen fájdalom következté­­ben — a két elülső lábával a jászolba há­gott, s onnét nyújtogatta fejét a magasba. A testét is ide-oda rángatta a görcs, de han­got nem adott. — Mégis csak jobb volna, Juliska néni, ha véget vetnénk gyötrődésének — mondta az elnök, egy restellkedő tekintetet vetve a reszkető, elfehéredett asszonyra. De ez ugyanolyan néma maradt, mint a küszködő tehén, csa­k a mutatóujját és a fejét rázta tagadóan. Az­ állatgondozó­ brigád egyik tagja fel­ajánlotta, hogy elmegy a patikába gyógyszerért, melyet napjában kétszer, egy­­egy liter­ vízben feloldva kell­ majd beadni az állatnak. Özv. B.-né ezalatt hazament a kamrában felakasztott klistérért; negyed­félóránként 8—10 liter vízzel ki kell tiszto­gatni az állat gyomrát és beleit, mondta még az állatorvos, mivel betegsége feltehetően valamilyen fajta mérgezés következménye. Minthogy a szarvasmarhának egy-másfél hektóliteres gyomra van, jó sok folyadékra van szükség, hogy valamennyire átöblöget­hessék A klis­ tér vizét ajánlatos fellangyo­­sítani, tanácsolta az orvos, s egy kevés szap­pant feloldani benne, hogy jobban átjárja a belső részeket. Mindez sok dolgot adott, többet, mint amennyivel egy ember egymagában elbír. A kút jó száz lépésnyire volt az istállótól, a nyári konyha — amelyen majd éjjel-nappal melegíteni kell a vizet — ugyanannyira, el­lenkező­ irányban. S az első, álmatlanul el­töltött éjszaka után a munka még tovább szaporodott, minthogy a görcsök egész éjjel fél-egyórás időközökben gyötörték az állatot. az orvos, aki már hajnalban benézett az is­tállóba, a fájdalom csillapítására és a láz elmulasztására azt tanácsolta, rakjanak je­get a tehén homlokára. Ehhez jégtömlőt kel­lett vásárolni a patikában s egy talicska je­get a kocsmában. A rávaló pénzt az asszony nyomban oda is adta Jani bácsinak, az öreg éjjeliőrnek, aki reggel, munkája végeztével felajánlkozott, hogy elballag a patikába a tömlőért, s mindjárt el is hozza; egy másik ember pedig a tehenészbrigádból fejés után áttalicskázott a földművesszövetkezet kocsmájába, elhozta a 25 kiló jeget, lerakta a verembe, besózta s egy madzagot is szer­zett, amellyel a gumitömlőt a tehén­­szarvá­hoz kötözték. A szeméig lelógó borogatással a homlokán az állat mintha valamelyest megkönnyebbült volna.­­Az M. B.-né csak húzódozva fogadta el az '' emberek segítségét. A jégért is maga akart volna elmenni s végül csak azért fo­gadta el a tehenész szívességét, mert épp elindulása percében az állatot egy minden eddiginél erősebb görcs kapta el, nem volt szíve magára hagyni. A tehén két elülső lábával megint beleugrott a jászolba, szin­te felmászott a falra kínjában, úgy nyújtó­zott a magasba, megfeszült, görcsösen rán­gó testével. Amikor a görcs véget ért, nem bírta kihúzni a lábát a jászolból, Kemenes és egy másik ember emelte ki a súlyos, ma­gával tehetetlen testet. Utána mintárt ma­gára is hagyták az asszonyt, aki látnivalóan jobb szeretett egyedül lenni s mindig elpi­rult szégyenében vagy ingerültségében, ha a szövetkezet valamelyik embere eljött hozzá az istállóba. Második éjjel az elnök, aki éjfélig az iro­dában dolgozott, mielőtt hazatért volna, le­ment hozzá az istállóba. Egy darabig a nyi­tott ajtón át figyelte az asszonyt, aki a te­hén fejénél állt, s kötőjével törölgette az ál­lat szeméből csurgó könnyeket. A falra akasztott petróleumlámpa csak homályosan világította meg óvatos, gyöngéd kezét s alat­ta a jászolra támaszkodó nagy, fehér tehén­fejet. Amikor az elnök beköszönt, összerez­zent és előrejött. Hagyja abba a hiábavaló munkát, mondta neki az ember. Az állatot amúgy sem tudja megmenteni, csak a szenvedéseit nyújtja meg. Látnivaló, hogy dögrováson van, már második napja nem eszik, majd átszakad a horpasza, a szeme hályogos, a jegestömlő sem hűti le a lázát. Ő meg tönkreteszi ma­gát, folytatta az ember, pedig kímélnie kel­le, amit akarnak, rábízta magát betegségére. Maga volt a szeplőtlen ncelídség, sem az emberek, sem a természet ellen nem küz­dött többé. Csak arra nem lehetett rábírni, hogy lefeküdjék; már három nap, három éj­jel állt mozdulatlanul, szélesen szétterpesz­tett lábaikkal, mereven lelógó farkkal, me­lyet a legyek ellen sem emelt fel, s csak akkor mozdult meg, ha a görcs rátámadt. Enni sem evett, nem is tudta volna a béna nyelvével a szájába sodorni a takarmányt. Kemenes belocsolt szénát s fonnyasztott, pu­ha lucernát hozott neki. Amikor láttára az asszony egy elhárító, kedvetlen mozdulatot tett, mintha azt akarta volna mondani, hogy ne háborgassák, bízzák őket sorsukra, az állatgondozó színlelt szigorúsággal, amibe azonban egy kevés eleven ingerültség is ve­gyült, arra figyelmeztette, hogy a tehén a szövetkezet tulajdona, végső soron ő felel ér­te, az asszonynak tehát bele kell nyugodnia abba, hogy ők is törődnek a vagyonukkal. O­s­zv. B.-né nem felelt, de látnivaló volt, hogy meg van hökkenve. Szótlanul el­fordult, a nyitott istállóajtóba állt s kibá­mult a napsütötte udvarra. S mintegy annak a bizonyítására, hogy Kemenes komolyan gondolja, amit mond s a szövetkezet a magáénak tekinti a tehenet, mégha dögrováson van is, délben egy talics­ka téglát toltak be az istállóba, délután pe­dig egy kemencerakáshoz értő ember egy kis sport ütött össze az istálló sarkában, felül rosttal, oldalt szerelőnyílással, amelyen fa­szénen kényelmesen fel lehetett melegíteni azt a rengeteg vizet, amire a tehén gondo­zásához szükség volt. A kútról a vizet is a szövetkezet emberei hordták be ezután az istállóba, egyszerre öt-hat vederrel, úgyhogy most már folyamatosan éjjel-nappal melege­dett a víz a beteg állat ellátására. özv. B.-nére ráfért a könnyítés. Napok óta talpon volt, éjjel nem húnyta le a sze­mét. Csontig fogyott, éppoly sovány volt már, mint az állat. Hogy mit evett ezekben a na­pokban , evett-e egyáltalán, azt nem lehe­tett tudni. Jani bácsi reggel, este behozott neki egy bögre friss tejet, azt elfogadta, de a meleg vacsora, melyet a volt uradalmi kastélyban lakó agronómus felesége küldött be neki egy este, még másnap is érintetle­nül állt a fali polcon, a kaparok és kefék mellett, ottfelejtette. A tehén állapota nem javult. Volt úgy, hogy a görcsök két-három órára kiálltak s özv. B.-né már reménykedni kezdett, hogy az állat megmenekül, lefeküdt a varokra, behúnyta szemét, pihent. S rövidesen arra riadt fel,­­hogy az állat toporzékolni kezd, patáival a jászolt döngetve, magasan fel­nyújtott fejjel újra az ég felé igyekszik. Az állatorvos napjában háromszor-négyszer is bejött az istállóba, volt úgy, hogy késő éj­szaka is. Nem sokat beszélt, egy pillantást vetett az állatra, hümmögött, megveregette az asszony vállát, elment. Az mindenesetre vigasztaló, mondta, hogy a tehén eddig is ki­bírta, szívós természetre, erős szervezetre vall. Kevésbé vigasztaló volt özv. B.-né számá­ra, hogy egy kis, elkódorgott fehér tyúk, amely az első napokban még­ nagy lelki nyugalommá­ tejt a tehén lába előtt, a jászol alatti szénába, majd dolgát elvégez­vén, miután megszárítgatta a tojást, nagy kodácsolással elégedetten kiszaladt az ist­ál­lóból, egyik napról a másikra kimaradt. Vi­dám kiabálása, mely az élet iránti bizalmit látszott kifejezni, észrevétlenül felfrissített­e az asszony idegeit, erőt adott neki; rossz jel volt, hogy a kis állat most hirtelen elmarad­, mintha a közeledő halál szele riasztotta vol­na el. Egy este Kemenes maga hozta be a friss leget s minthogy látta, hogy az asszony már alig áll a lábán s miközben a gumitömlőt felkötözi a tehén szarvára, elszédül, megtán­­torodik, s kis híja, hogy el nem esik, haza­lene az erejét, nem olyan fiatal m­ár, egy­maga van a világon. Mi lesz vele, ha már majd nem bír dolgozni? Mialatt beszélt, az asszony az istálló sar­kából elhozta a vasvillát, elhányta a tehén fara alól a folytonos kristérozástól lucsikos almot, friss szalmát vetett a helyé­be. — Hagyjon nekem békét! — mondta hir­telen megállva, hátrafelé, a jászolnak tá­maszkodó öregembernek. Minek jött ide?, senki sem hívta! Ha terhükre vagyok, küld­jenek haza, de ne ártsák be magukat az én dolgomba. Akkor döglök meg, amikor jól­esik! A lámpa gyönge fényében akkor sem le­hetett kivenni arcvonásait, amikor az utolsó szavaknál szembefordult az elnökkel, mind­össze annyit lehetett látni, hogy elől a haja kiszabadult a fejkendője alól, s a szája resz­ket a dühtől. Az ember egy ideig szótlanul nézte, aztán lassan elindult az ajtó felé. Senkinek sincs ő itt terhére, mondta neki hátrafordulva, amikor kilépett a holdvilágos éjszakába, addig marad­ott, ameddig akar. — Maga is dögöljön meg! — kiáltotta utá­na az asszony. Másnapra a tehénnek megbénult a nyel­ve, hogy beadhassák neki az orvosságot, me­lyet egy hosszúnyakú, egyliteres, leánykás üvegben oldottak fel, félre kellett húzni a nyelvét. Az állat ellenkezés nélkül tűrte, hogy benyúljanak a szájába, megfogják a nyelvét, oldalt húzzák, majd újra vissza­nyomják; úgy látszott, csinálhatnak már ve­t ATEHÉN — 9

Next