Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-23 / 8. szám - Déry Tibor: A tehén • széppróza | elbeszélés (9. oldal) - Würtz Ádám: rajza • kép (9. oldal)

JUSTH ZSIGMOND Születésének századik évfordulójára évet élt. Amikor 1894 október 9-én Cannes-ban kettétört az élete — tüdőbaj ragadta el — mint nagy tehetséget és ígéretet búcsúztatták itthon, s Párizsban is, francia barátai, írók, festők, zenészeik, arisztokraták. A legtöbb baráti nekrológ és emlékezés akaratgyenge, dekadens, halálvágyó dandynek, fiatal mágnásnak rajzolja. Gozsdu Elek — kissé a maga képére formálva — turgenyevi figurát alkot belőle, s arra emlékezik, hogy együtt mormolták egy budapesti dolgozószobában Baudelaire versét: „O Mort, vieux capitaine, il est temps! Levons l’ancre!.. Fesztyné pedig rossz érzelgősséggel megjegyzi: nem erre a világra való volt Ez az arckép — a szalonlátogató, dekadens, túlfinomult, beteges, halálbavágyó ifjúé — sokáig kísértett; talán még ma is .l Még jó, hogy nem sorolták őt is irodalomtörténészeink a ködlovagok közé... Mert ha töredékekből összerakjuk életének történetét — méltó biográfusa még nem akadt —, vagy ha műveit, Naplóját, leveleit olvassuk, hamar kiderül, milyen hamis ez a kép. Megdöbbentően gazdag élete volt, nemcsak terveikben, hanem kísérletekben, sőt, megvalósulásokban is az. Alig harminc év alatt mennyit élt, tervezett, dolgozott! Találóbban jellemzi magát, mint barátai: „Én is akaratnélküli voltam, míg meg nem neveltem magamat, ma akaratom egyike a legerősebbeknek (ezt beválthatom, azt hiszem Magyarországon. Aztán meg én tesszek is, de csak azért, hogy észre ne vegyem, hogy nem élek.” S Fesztyné, aki oly szentimentális-hamis képet fest róla, jobb jellemzést is talál: „Mindig, mindig sietett, lépcsőn, utcán mindenütt, könynyű elegáns, átszellemült alakja modern Krisztusként hatott.” Ha nem így lett volna hogyan futja annyi mindenre? A kieli, zürichi tanulóévekre, a párizsi, egyiptomi, görögországi, spanyolországi, marokkói tuniszi, algériai, indiai utakra? Arra, hogy kíváncsian felfigyeljen mindenre, ami új a hazai irodalomban, vagy amit annak vél: Reviczkyre, Bródy Sándorra, Gozsdura, Szomoryra és Pekárra is, Szabolcska Mihályra, Czóbel Minkára, a Wohl-nővérekre, Apáthy István biológiai kutatásaira és Czóbel István új elméletére, mely a darwinizmust akarja a társadalom rendjére alkalmazni. Huszonkét éves, amikor Széchenyire emlékezve megalapítja a Debating Societyt, hetenként üléseket tart a társaság, politikai, szociális, irodalmi kérdéseket tárgyalnak meg, s a vitákban arisztokrata ifjak vesznek részt. Csáky István, Vay Péter, Telekiek, Szapáryak, Andrássyak, Zichyek, Széchenyiek. Justh csak barátokat találhatott közöttük: küzdőtársat egyet sem. Mint ahogy testvérbátyja a politikus Justh Gyula sem az arisztokráciára támaszkodott. Tizenhét éves amikor először utazik Párizsba, s később gyakran visszatér az akkori Európa művészeti központjába, olykor hónapokra is. A francia irodalomnak s művészetnek nem ez a legfényesebb korszaka, s akikkel Justh megismerkedik, nem a legkitűnőbbek, még akkor sem, ha nem Jean Berge-et, Melchior de Polignac grófot, vagy Helène Vacarescut említjük, hanem a romantika utolsó nagy öregjét, Barbey d’Aureviilley-t, Taine legbuzgóbb tanítványát, Paul Bourget-t, vagy a Parnasse kisebb csillagjait De az is igaz, hogy Justh Anatole France-szal is találkozik comtesse Diane szalonjában, talán a fiatal Prousttal is. Antocolskit, a kitűnő orosz szobrászt is felkeresi műtermében, Taine-től kér tanácsot, s Sarait Bernhardt-ért rajong. Justh nem bódul meg Párizsiban és Párizsért; naplója a tanúság rá. A Napló, melyet tán önálló műnek is szánt, de anyag-gyűjteménynek is, feljegyzések tömegének, melyeket később felhasznál majd. A Krisztus-szakállú, sápadt, elegáns, szelíd beszédű Justh kegyetlen megfigyelő volt, amit feljegyzett párizsi, majd pesti naplójába, abban nincsen semmi illúzió: kíméletlen és (vagy azt írjuk: de?) impresszionista portrék, pontos jellemzések, tökéletes intérieurleírások, egy szomjasan érdeklődő fiatalember tollrajzainak s egy készülődő író anyag-gyűjtésének ötvözete, izgalmas olvasmány ma is. Lázasan, izgatottan, nagyotakarón írt; sokat írt. Cikkeket, tárcákat, beszámolókat a szalonok s a körutak, a műtermek s a színházak Párizsáról. S már 1885-ben egy kis regényt (Adam), melyet ki sem adott. Aztán novellák következnek (Káprázatok, 1887; Delelő, 1895); erőtlen írások, főként fáradt arisztokratákról és öngyilkosságra készülő, tönkrement dzsentrikről, raffinált művészekről s egy-kettő parasztokról is. A Művészszerelem (1888), első kiadott regénye is csak dokumentumként olvasható, s a Napló elevenebb nála. Szecessziós problematikája s nehézkes stílusa egyaránt az irodalomtörténet érdeklődési körébe parancsolja, s nem az olvasókéba. De olyan vallomás, mely kulcs Justh Zsigmond megértéséhez. Itt írja: „Ma, a gondolatszabadság századában, midőn minden a megismerésre törekszik, ma az emberi lelket, mint a legérdekesebb tárgyat szedem szét részeire, az okozati törvény alapján, mindenben a törvényt kutatva, boncolván téged, magamat, mindenkit, az egész világot.. Ez már Taine törvénye; ezt nem tudta, csak akarta megvalósítani Bourget, s ezt vallotta Zola, akiről Justh korai felfedezőként hosszú, máig is kiadatlan tanulmányt írt. S ez a felismerés vezeti el az arisztokrácia után a parasztsághoz, a magyar parasztihoz. Párizs elemei című cikkgyűjteményében még azt írta: „A koldus boldog, mert éhes, a király szerencsétlen, mert megcsömörlött.” A paradoxon (á la Wilde) kissé túlságosan egyszerű, később differenciálja is. Arra ébred rá, hogy a koldus — vagy a paraszt — nem boldogabb, csak életképesebb, ígéretesebb, egészségesebb, mint a főnemesség: a jövő hordozója. S talán részben orosz példákra, hozzákezd a birtokán élő parasztok kiműveléséhez: könyvtárt alapít, előadásokat tart, lehívja a gányók — a dohánymunkások — közé Bródy Sándort, Feszty Árpádot, őket is megkéri, hogy beszéljenek irodalomról, művészetről. Igaz ugyan, hogy hindu szobrocskák és fétisek közt él, s dolgozószobáját Buddha-szobrokkal tömi tele — de Szentetornyán színházat alapít, melyben csak parasztok játszanak, parasztoknak, s néhány meghívott, pesti vagy párizsi barátjának. Kettősség: igaz. De, úgy látszik, termékeny kettősség. Mert Plautust, Moliére-t, Shakespeare-t, Sophoklest, s Tóth Ede, Czóbel Minket, Justh népszerű műveit játszszák. A „törékeny, bágyadt, hirtelen szőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz ég” (Mikszáth) felfedezte a parasztságot; persze nem úgy, mint később Móricz, de nem is Szabó Jelka módjára. Talán Tolsztoj, talán Turgenyev írt így a parasztokról, ők keresték azt a parasztságban, amit Justh. A puszták könyve (1892)— franciául is megjelent — s a Gányó Julcsa (1894) már erről vall. Justh az erőt, a jövő ígéretét találta meg színjátszóiban, a szentetomyai parasztokban, a dohánymunkásokban, a nazarénusokban csakúgy, mint keményen dolgozó, kitartó s józan regényfiguráiban. Utolsó éveiben dolgozik a leglázasabban. Egy leveléből tudjuk, hogy lapot akar alapítani, folyóiratot, „persze európai színvonalon”. A betegség néha pesszimista mondatokat csal ki belőle: „Azt hiszem, elég intenzíven éltem arra e huszonhét év alatt, hogy tudjam, mily keveset vesztek” — írja Apáthynak Kairóból. A pesszimizmus ebben az esetben tettvágyra sarkall. Hatalmas vállalkozásba kezd — a Gányó Julcsa is ennek része zalai mintára. — A kiválás genezisét akarja megírni, regényciklusban. Leveleiből tudjuk, hogy a parasztság s az arisztokrácia után a polgárságról, sőt a szocialista munkásokról írt volna. Ezek a kötetek már nem készülhettek el. A pénz legendája (1993) elsősorban lélektani regény, s mint ilyen, egyike a kor legjobbjainak, az akarat-gyengeség bírálata. De a jelképes című Faimus (Voltunk...) már több ennél. A felső-magyarországi nemesi család, melynek különböző lehetőségeit és útjait felvázolja, éppoly akaratgyenge, mint A pénz legendájának hősnője volt. Vannak, akik a megyei kispolitikába menekülnek, mások a vadászatba, megint mások a szerelmi játékokba, zárt világ ez, levegőtlen és érdektelen is. A több éves nyugati utazásról hazaérkező fiatalember — Justh alteregója — idegenként mozog rokonai közt, bármennyire megérti is őket Csak egy ember áll közel hozzá: Poldi, a bolondos öreg festő. Tudjuk, Mednyánszky Lászlóról mintázta, aki csakugyan közeli rokona volt , vele mondatja ki a végső, keserű ítéletet és ígéretet. „.. .csak egy nagy vihar, amely tövéből tépne ki mindent, változtathatna itt csak.” A század végén szinte mírfajjá lett a szobrászatban a torzó. De a milói Vénusz nem készült annak. Justh életműve sem: a korai halál tette azzá. Könyveiből tán csak a Faimus és a Gányó Julcsa olvasmány, a többi — főként a Napló — dokumentum. S dokumentum és tanulság rokonszenves, tragikus magatartása is: egy sokra hivatott, tehetséges és becsületes fiatalemberé, aki megfutotta a pályát, melyet megfuthatott, s lázasan, alkotódűhvel, mohó érdeklődéssel, tenniakarással élte végig rövid életét. Ezért emlékezünk rá születésének századik évfordulóján Réz Pál Czinke Ferenc: Ipari táj fAgyxáJr' NÉMETÜL ÉS MADÁRUL csinos kis könyvet küldött ajándékul a Wo zürich-freiburgi Atlantis Könyvkiadó. A címlapon Bewick fametszete feketerigót ábrázol, s a szöveget is változatosan díszítik az angol illusztrátor kedves képei 1821-es madárkönyvéből. Az Atlantis-cég ajándékának címe A természet zenéje, írója Heinz Tiessen, mint a szövegből kiderül, zeneszerző és ornithológus. Művében a madarak énekét elemzi zenei eszközökkel, különös tekintettel a feketerigó dalának hangnyelvére és formálására. Mottója egy régi mottó cáfolata: „Mindebből nyilvánvaló, hogy Schiller lelkes szavai: — A művészet, óid ember, csak a te birtokod! — aligha jogosultak.” Jóleső derűvel, fokozódó belső jókedvvel lapozgattam, olvastam a bájos könyvecskét. Dúskáltam a szebbnél szebb kottapéldákban, amelyeket a szerző nagyrészt saját feljegyzései nyomán ad közre. És nemcsak örömöm: tiszteletem is lapról lapra növekedett. Minden segédeszköz nélkül, pusztán hallás alapján ennyi madárdalt feljegyezni, micsoda fül kell ehhez, a kottaírásnak miféle egyéni gyorsíró technikája és főleg micsoda esztétikai biztonság és gyors elhatározókészség, amely az erdő vadonából, a hajnali kert mélyéből, a természet zűrjének édes bizonytalanságából ilyen pontosan kihallja ezeket a dallamokat, ezeket az oly határozott körvonalú, egyértelmű dallamfrázisokat, ezeket a bármely klasszikus német zeneszerző stílusához törés nélkül illeszkedő motívumokat. Mert ezek a madarak, Tiessen úrnak ezek a kedves, lelkes lényecskéi németül énekelnek, félreérthetetlenül és egyértelműen németül. Különösen a feketerigó, szerzőnk kedvence. És minél németebbül énekel, annál közelebb férkőzik Heinz Tiessen patriótái szívéhez. Mert az író nem egyformán kedveli a madarakat. Válogat közöttük, dicsér és megró. Sem a fajták, sem a példányok teljesítménye nem kerülheti el szigorú, de igazságos rostáját. Mint említettem s mint az alcím is hangsúlyozza: kedvence a feketerigó. Hogy dicsőségét és hegemóniáját elismertesse, kíméletlen kritikai hadjáratot indít a fülemile ellen. Ez a szélhámos, ez az üres virtuóz, a nyári éjszakáknak ez a lelkiismeretlen ligeti szeladonja csak azokat tévesztheti meg, akik „a hangversenylátogatók azon csoportjának szemléletét vallják, mely csakis az előadást értékeli s program zenei tartalma nem is érdekli őt.” Persze, a romantikuserotikus stius varázslata, a megtévesztő szuggesztivitás, a trillák, a hang áradása-apadása, csattogás, elcsuklás, zokogás... „Milyen kár, hogy az ünnepelt énekesnő magasrendű művészetét nem méltóbb célok szolgálatába állította.” Fejcsóválás illeti a kakukkot is. Bár szellemes, kurta motívuma a gyermeki szívbe is beférkőzik, ez idegen fészkekben élősködő, kíméletlen tollal mégsem ajándékozza meg hallgatóit énektudása gazdaságával. A beerhoveni pasztorál nagyterce és az ismert népdal kisterce helyett időnkint — „fáradtságból-e vagy puszta indolenciából?” — e rossz jellemű madár képes egyszerű nagyszekundot énekelni, s ez vajmi nyomottan, kicsinyesen hangzik. Máskor viszont, nyílt kihívásként kvartig emeli a hangtávolságot Micsoda megbízhatatlanság! Bezzeg a feketerigó! Hiszen jó, jó a sárgá rigó is, de a megtisztelő s egyben kötelező turdus musicus elnevezésnek „ha van egyáltalán jogosultsága — azaz, ha a kiváló zenei színvonal jelzését szolgálja — úgy csak a feketerigót illeti meg, vagy el kell tűnnie.” Míg a fülemile a maga „úgyszólván programzenéi, kötői-melodramatikus előadóművészetével érthetőleg mindig inkább a költőkre hatott”, addig a feketerigó mindenkor a muzsikusok madara volt Kant Az ítélőerő kritikája című művében megállapítja, hogy a fülemüle dala ízléstelenül hatna, ha azt az ember utánozná. A tartalmatlan fülemüledalra ez valóban áll, de ha a nagy filozófus ismerte volna a Königsbergben akkor még nem honos feketerigót, azt nyilván nem vehette volna példának. A feketerigó éneke emberi ének. Ha emberi benyomásaink eszmetársításai a fülemüle dala esetében teljességgel az erotikus szenvedély és a szerelmes éjszaka varázsa felé irányulnak, úgy a feketerigó hangvétele egy objektív apollói báj világába tartozik...” Az egyszólamúságon belül a rigó éneke éppen olyan otthonosan mozog a hangok világának teljes körében, mint az emberi muzsika, sőt — talán már ősidőik óta— a kifejezés olyan teljességét birtokolja, amilyenhez a mi emberi muzsikánk csak a huszadik században jutott el. Diatonika, kromatika, akkordhangok: Richard Strauss Sár leme-zenéjének teljes apparátusa bizonyíthatóan (Tiessen úr bizonyít is!) fellelhetők a hajnali rigószóban. Már persze: rigója válogatja. Van állatocska, amely — s ez is bizonyítható! — az „operettízlés” kétértelműségeivel gyalázza meg a kerek szűz lombjait, „de ez az eset ritka: túlnyomóan a komoly zene uralkodik.” Mozart és Beethoven motívumok analógiái igazolják, hogy a rigódal egyes melódiái mennyire megfelelnek az emberi —értsd: német — formaérzéknek. Hogy azután a motívumot hogyan dolgozza fel? Van rigó, amely megmarad a téma szabályos, klasszikus továbbépítésénél, és van, amelyik szeszélyes, modernista módon csapongván a tematikus kísérletezésbe téved. A szerző nyíltan bevallja, hogy az előbbit többre becsüli. Különösen, amikor a kismadár hallható erőfeszítéseket tesz, hogy tökéletesítse előadását, ami már szinte egyértelmű az ember művészi erkölcsével, sőt az etikus tartással általában. Sajnos, nem mindig sikerül szegénykének. ..Az alább következő A-dúr motívum (idézet) némi megrovást érdemel. Természetesen elragadó a maga klasszikus dallamosságában, de kritikai érzékünk csak akkor nyugszik meg, ha előbb kifogás tárgyává tette, hogy a második ütem cisz hangját az első ütem túl korán előlegezte...” A fő a szigor, engedékenységgel nem sokra megyünk. Itt baráti segítségre van szükség. Ha ragaszkodunk, hogy reménységünket, a feketerigót a korszerű német muzsika színvonalán tartsuk, nem lehetünk elnézőek. És ehhez ragaszkodni kell: a rigó emberien zenél, az emberi zene anyanyelve pedig a német. Mozart, Beethoven, Richard Strauss nyelve. Vagy lehet, hogy az egész német zene csak fikció? Hogy nem is a rigó zenél németül, hanem Mozart, Beethoven, Richard Strauss zenélnek rigóul? WEÖRES SÁNDOR: Egy ókori költő epigrammáiból Hiába faggatsz, mit se tudok. Aggként elaludtam, csecsemőként ébredtem, s a tudást olvasd együgyű kéklő szememből, melyet sose látok, csak az elsuhanó patakokban. Piroskezű kisgyerek a tengerparton gyúr szürke pogácsát, kérek belőle, nem ád, pedig süteményt kapna érte. Hát ti, jósok, mit óvtok előlem? a huszonnégy égi hasábot, mikor én vakon a szívetekbe tekintek és belőlük olvasok. Ha jóslatomat kérded, elsorolom, ki vagy és mire várhatsz, de saját szavamra nem figyelek, hogy meg ne raboljam a titkod. Isteni sarjnak mondod magad: mért tengődsz nyomomnitúl?'" „Maga Zeus is, mikor emberi léptekkel halad a földön, eltikkadva italt s kenyeret kér, mint a csavargó.” k A Sugárzó váltig eljő sarat koldulni a földre, míg sóhajtoz utána égi palotája, telve arannyal. k A görnyedt tehervivő felnéz: íme a világ közepén áll, a mennybolt az ő feje fölött a legmagasabb. + Szép a fenyőfa magánya, szép a méhraj-övezte rózsa, szép a fehér temetés, legszebb valamennyi révén a szövetség. ★ Mi kincse a fának? Lombja, virága, gyümölcse. Mily könnyen adja őket, csupán az elemekhez ragaszkodik. * Az erdő szemérmes, a farkas árnyba rejti halálát, de a siratóasszony szégyentelenül jajgat idegen temetésen. ★ A csaló nem a hamis mérlegen botlik el, amíg erős a szíve, hanem mikor sírva fakad és ártatlanokon könyörül. ★ Királyi a bűn, szent az erény, de mit ér a zavaros szív? ott esztelen részeg a bűn, és börtönőr az erény. Mihelyt sorsom gubóját kihasítom- koponyám az ég kupolája, ívén iramlanak a sorsszövő csillagok.