Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-25 / 21. szám - Galambos Tamás: Udvar • kép (7. oldal) - Lukácsy Sándor: Illyés Gyula új könyve Petőfiről • könyvkritika | Ünnepi Könyvhét 1963 • Illyés Gyula: Petőfi Sándor (Szépirodalmi) (7. oldal) - Molnár Antal: A halott élők • Napló (7. oldal) - Cseres Tibor: Sarkantyúvirág. Tersánszky J. Jenő kisregényei • könyvkritika | Ünnepi Könyvhét 1963 • Tersánszky Józsi Jenő: Sarkanytúvirág (Magvető) (7. oldal)

ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1963 Galambos Tamás: Udvar Illyés Gyula új könyve Petőfiről EGY TÁSKA KÖNYV, egy nyaláb papír és a poé­tai rokon-géniusz: ez volt min­den poggyásza Illyésnek, ami­kor, idestova harminc éve, be­fészkelte magát az ozorai nagyvendéglő ivójába, oda, ahol egykor a költő mint lám­palázas, kezdő színész első sze­repét játszotta a Peleskei tartásban, a ritka látványos­ságtól becsalogatott parasztok előtt — másra nem is volt szüksége, hogy az ifjú tehet­ség vegetatív erejével néhány hét alatt megteremje életrajzi remekét, mely kerek és piros tökéletességgel került ki a ke­ze alól, mint megszűrt ujj­­begyből a kiserkedő vércsepp. Időtálló voltáról azóta tucat­nyi kiadás és osztatlan elis­merés szavazott, s olvasván, aligha támadhatott valakiben elégedetlenkedő óhaj, hogy ezt a könyvet, melynek erénye nem a részletek valamiféle szám­szerű teljességében, hanem a felidézett vízió arányos és kar­csú egységében van, kiegészít­ve, átdolgozva lássa. Hogy most e művet mégis teteme­sen megnövelve, egy költői alkotóműhely bronzolvasztó­jában újraöntve látjuk viszont, azt a szerző nemzeti érde­künkben kifejtett jószolgálati buzgalmának köszönhetjük: az átdolgozás francia kiadó fölkérésére készült, abból a célból, hogy a külföldi olvasó könnyebben tájékozódhassák abban az életben, mely ne­künk legszentebb mítoszunk. FU­­OKÖGU­ST INGERLŐ feladat volna apróra ki­mutatni, mi az új ebben a könyvben, mely címével is (Petőfi Sándor) hangsúlyozza, hogy több, mint előde. Illyés maga annyit jegyez meg, hogy kortársak emlékezéseiből vett idézetekkel és szélesebb kor­rajzzal bővítette előadását. Nemcsak ezzel­ az eredeti szö­veghez hozzáadta mindazt a — legyen szabad így mondani — bölcsességet, amit a közben eltelt harminc esztendő érlelt, egy a haza s az emberiség nagy dolgain szüntelenül tű­nődő elme gondolatait népről, forradalomról, boldogságról, csalódásokról, szerelemről, iro­dalomról és az emberi buta­ságról, s ha az első kidolgo­zásban, a fiatalos, pirospozs­gás üdeséget élvezhettük, a hozzátoldások történetfilozó­­fiai rézkarc-sorozata az idő­sebb mester kezevonásának fölényes biztosságával hódít meg, rembrand­ti vonalvezetés­sel, mely akkor is pontosan célhoz talál, ha a karcoló tű — a nemzeti önvizsgálaté — itt­­ott fájdalmasan megcsikordul­­va halad át az anyag egy-egy érdesebb, érzékeny pontján, egy-egy megoldhatatlannak látszó kérdés-bogon. Mond­jam-e, hogy az író mindenen diadalmas stílusa tökéletes egységbe simítja a kétféle ele­met, s az új képződményt mint a régi sejtszövetnek ter­mészetes növekedését sar­­jasztja ki? t TÖBBET MONDOK, ki­­­ mondom régi, legalább tíz-tizenöt éves meggyőződése­met: a magyar prózastílusnak nem ismerek nagyobb művé­szét, mint Petőfi, Kosztolányi és Illyés. Epikusaink lehetnek, vannak is nagyobbak, de én stílusról beszélek, kifejezésről, nem ábrázolásról, nyelvideál­ról beszélek, az Úti levelek forradalmi természetességé­ről, az Aranyhoz küldött episz­tolák titán­játékairól, a 48-as naplójegyzetek zsarátnok-izzá­sáról, Kosztolányi aranyló, ka­cér világosságáról, Illyés csu­­pa­ ideg mondatairól, melyek­nek remegése mint a nemes paripáé, a Puszták népe és a Petőfi Sándor írójának stílu­sáról, mely utolérhetetlen ra­vaszsággal vegyít szélsőséges fordulatokat, egyszerre játszik az ész és a szív húrjain, és — mi tagadás — irigységgel tölt el. A Kutyakaparó „titkos haj­­szálcsövességen át a nagy orosz realistákkal tart rokonságot”; „megjelenik Pulszky kevés do­­hányú, de pártoló kritikája”; „a tizennyolc éves kislány csel­szövéseiben, gyermekláncfű bilincseiben egy angyalian ár­tatlan huszonnégy éves szerel­mes kamasz vergődik”: az íté­let, a jellemzés, mindenekelőtt pedig a megfogalmazás teli­találatai. Csak hódolat tehát, csak di­cséret? Gyakorlott szem lelhet hibát is Illyés könyvében. A forradalmár Petőfinek csak lobogását, csak tündöklő iga­zait ragyogtatja fel, politikai tevékenységéről keveset be­szél; itt az életrajzíró hiába nyúlt a történetírás segítő ke­ze után, fogózkodót nemigen kaphatott. Vannak apróbb bot­lásai is, időrendi vétségek: az Athenaeum nem 1844 tava­szán szűnt meg, hanem 43 de­cemberével. Pálffy Albert nem olvashatta az Histoire des Girondins-t 1816-ben, mert Lamartine még csak akkor ír­ta, Petőfit nem 48 május 15-én rekesztették ki a forradalmi bizottmányból, hanem egy hó­nappal előbb... IRODALOMTÖRTÉNÉSZ jobban tudhat efféléket, de van, amiben csak tanulhat Illyéstől. Neki, a költőnek megadatott mintegy belülről újraélnie a költő életét, a maga szerves igazságában föl­idéznie jellemét, s úgy szólnia, olyan hozzáértéssel, versről, versek keletkezésének lélek­tanáról, versek szépségéről, ahogyan csak költő szólhat. Ezért tehát az, aki — mint e sorok írója — maga is egy új Petőfi-életrajz elkészítésén töri a fejét, csak annyit mondhat, hogy munkájában gyakran fogja segítségül venni Illyés megállapításait. Mint korona­tanú véleményét. (Szépirodal­mi)LUKÁCSY SÁNDOR 1 A HALOTT ÉLŐK Élők, amíg hatnak, s még élőbbek, amíg halljuk őket, eredeti csengésében egykori hangjuknak. Nem a hanglemez őrzi azt, az 1910-es években még nem örökítettük meg nagyjaink szavát. Vagyunk azonban még néhányan, akik velük éltünk, s most vizio­náljuk alakjukat, hallucináljuk hangjukat. Ady Endre! Hogyan szavalta verseit a Nyugat-matinékon? Olyankor józan volt a köl­tő, felöltötte legszebb ruháját és nagyon ha­sonlított arra a bizonyos arcképére. Mégis úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha alko­holmámor bénította volna nyelvét, összefoly­tak a szavak, csak az értett belőlük, aki amúgy is kívülről tudta a verseket. Béna sza­valás volt az, de máig úgy hallom, mialatt elképzelem vagy olvasom, Ady hangján, za­varos, szinte tehetetlen ákombákomat az Igéknek. Móricz Zsigmond sokat szónokolt az őszi­rózsás forradalom idején. Kemény és elége­detlen mondanivalóval, mindig ellene fordul­­va az előtte szólónak. De a hangja? Éles, ma­gas, csaknem a női hangmezőnyben, sarkos ellentétben a tartalommal. Ma már nem mon­danám, akkor azt gondoltam: kappanhan­gon. Nem szabadulhatok­ tőle, ugyanígy hal­lom minden szavát, bármit olvasok az írásai­ból, agyon szeretett szavalni Kosztolányi De­zső. Boldogan pillantottuk meg alakját,­­a kedves­ daliásot, pódiumon, színpadon. De nagyon férfias akart lenni, kedvelte azokat a verseket, ahol sok ropogós r-betű sorakozott, a „harsogó trombiták”-at. De Kosztolányi erősen raccsolt. Még ha regényeibe mélyedek is, folyvást incselkednek velem a pakfon­­hangú r-hangzók, s látom hozzá az ő meg­győzni akaró, könnyed komolyságát, Karinthy Frigyes! Őmaga írta meg: mihelyt leült a felolvasó asztalhoz, máris mulatott a közönség, hiszen — ugyebár — ő „humorista”! Most nem arról szólok, hogy Karinthy „hu­morban nem ismerte a tréfát”. A beszédje szól elevenen a fülemben. „Frici” megátalko­­dottan, nyilván lámpalázasan hadart, egyik szavát a másikba öltötte, nem ismerve tago­lást, mint a lehető legripacsabb kezdő szí­nész. Merőben érthetetlenül. SARKANTYÚ VI­RÁ­G Tersánszky J. Jenő kisregényei B­ü­szkén és panaszkodva mondta egyszer Tersánszky J. Jenő: — A legnagyobb hibát akkor követtem el életemben, mégpedig folytatólagosan, ami­kor egyik könyvet a másik után írtam és engedtem a kö­zönség elé, meg sem várva, amíg az előbbieknek hullám­verése, sikerverése elül. Őszinte panasz és gyötrődés e szavak jelentése, de a szen­vedély is sugárzik belőlük, mert Tersánszky ellenállhatat­lan kényszerűségtől hajtva ír­ta egymás után műveit, az éle­tét. Most megjelent kötete, a Sarkantyúvirág, a sikeres mű­vek sorában is meglepetés. A szokványos bírálat eszkö­zeivel azonban nagyképű, s a lelkes újrafelfedezés örömével közeledni Tersánszky új köny­véhez, illetlen volna. Újabb műveit figyelve, mos­tani korszakára sajátos közös jeleket, jelenségeket kellene felfedezni bennük, s azokon elmélkedve, lehetne tanul­ságokra vagy eredményekre jutnunk, csa kissé, de nagyon varázsla­tos. És éppen ebben a művé­ben vallja magáról Tersánszky, nem írt le egyetlen sort sem életében, amely nem a való­ságban gyökereznék. Ötödik évtizede után az em­ber nem gyűjt élményeket, még az író sem igazán. A mű­alkotást indító sugallatok negyven éves korig lepik meg az embert, ami azután követ­kezik, csupán erősítése, igazo­lása az ifjúságnak, a megfo­gant tervnek, a gazdagon bur­­jánzó elképzelésnek, a dúsan gomolygó életanyagban. Mert természetesen a képze­let és az élet gazdag és dús kell legyen, még ha idézőjel­ben is: csermelyen nem lehet hajózni. Ezért kell megértenünk a negyven felé rohanvást köze­ledő új fiatalokat, ha bányák, kohók közelébe kéredzkednek, akár egy napra is, a verejték és a félelem miatt s hogy a vakok intézetébe sietnek, hogy a részvétben részük lehessen, s a hullaházba minél több boncoláshoz, hogy a valóságos borzongásból se maradjanak ki. A Sarkantyúvirág négy kis­regénye alkalmat ad óvatos ál­talánosításokra, talán még Tersánszky művén túl is. Józsi Jenő művén túl? Mikor ezt mondjuk, elsősor­ban a formai frisseség, azután a mai tárgy és környezet ke­resésére és meglelésére gon­dolunk, s ezzel együtt termé­szetesen az erkölcs, az erkölcsi felfogás változásaira. Az író erkölcsére és a társadalmi tu­dat állapotára. Tersánszky indulásától fog­va korszerű volt. Anyaga élet­ből fakadó, a mű szerkezete légiesen szilárd és természeti, mint egy bambusznádból és gúzzsal épített ház. A mű szö­vege látszólagos életközelsége és bőbeszédű folyása ellenére is feszes, takarékos. Erényei­ből semmit nem adott fel máig, csak jellemző módszere meztelenebb, pályája mostani szakaszában. Csak a lényeges vonásokat húzza meg s az állandó ak­cióban megteheti azt is, hogy odavetett félmondatokban ad­ja tudtul, mit tartsunk erről vagy arról a szereplőről, s mi­lyen hiedelmünk legyen akár a hősről is. A Tersánszky-mű felépítése nagyon racionális, ő maga azonban lényege szerint na­gyon ösztönös alkotó. Az olva­só a rögtönzést élvezi, annak részese lehet. A meglepetés nem úgy leselkedik fejezetről fejezetre ránk, hogy az író visszatartja a titkot, hanem úgy, hogy még maga sem tud­ja, mi következik s ezzel még csak fokozza a feszültséget, mely mindig a jelenben ger­jed. Realista írónál ez talán fur-A tartalék mindig jó, de megható számunkra, ha idős írókat sarkall a lelkiismeret, vagy a vállalt munka, hogy napjainkról írjanak, alkossa­nak. ötvenen felül az író is csak megfigyelő. S a megfi­gyelő nem élheti át azt, ami a fiatalok, tehát a ma alkotói lelkében, fizikumában végbe­megy. Valahogy másképpen áll a dolog Tersánszkyval. Ter­sánszky világéletében csak járt-kelt a földön s hogy a nyolcadik évtized kellős kö­zepén mai fiatalokat próbál és tud regénybe állítani, az valóságos csoda számunkra. De meg tudjuk magyarázni: csak ártatlanságát és elfogu­latlanságát kellett megőriznie a szerelmi élet jelenségeinek kezelésében és értelmezésében. Ez azonban még nem min­den. Eddigi gyakorlatához ké­pest meg kellett emelnie hő­sei életszínvonalát, sőt, társa­dalmi szintjét is. Külsőségesnek és profánnak látszó állítás ez, mégis a leg­mélyebben összefügg a Ter­­sánszky-regények moráljával és a maisággal. Kakuk Marci és Soma hajdan szerették a nőket, de nem ma­radtak meg, nem kozmáltak le egynél sem. Tersánszky új hősei már nem piaci legyek, piaci polgárok többé, ponto­san definiált helyük van a társadalomban és rendben tartott munkakörük és munka­könyvük. Szereplésük azonban ettől még papírízű, vagy akár avas is lehetne. S hogy még­sem idejüket múlt unalmas fi­gurák, az lelkiismeretük és erkölcsük új minőségén mú­lik. A lelkiismeret­es erkölcs fogalmát most hirtelen le kell szűkítenünk, hogy a Sarkan­­tyúvirág négy kisregényére vonatkozzanak. Itt ugyanis az a fontos, hogy a nemiség meg­élt tényei nem okozhatnak semmiféle lelki gyötrelmet e férfiakban és nőkben és nem lehet saját testi múltjuknak semmiféle hátrányos követ­kezménye boldog jövőjükre. Nem a láp virágairól derül ki, hogy ezer poklon át meg­őrizték érintetlenségüket, s nem a hétpróbás vagányokról, hogy liliomos lovagok — bár a legműveltebb, sznob olvasó szíve mélyén is lappang egy csipetnyi ebből az igényből. Tersánszky új műveiben a leg­rokonszenvesebb és értékes munkájú hölgyekről derül ki, hogy egykori­­megesett Tátsyok, sőt, kényszerűségből alkalmi ágyasok i­s a férfiszereplők, akik e hölgyeknek sóhajtozó várományosai, szemet hány­nak e múltból még a jelenbe is áthúzódó, átvonagló női gyöngeségek láttán, hallatán, mégsem csökken kezdeti ter­mészetes vonzalmuk s a jövőt e leányok és asszonyok jövő­jét, megbékélten a magukénak érzik. Hiszen személy szerint ők is ludasok egyben és más­ban, ha nem is mindig a je­lenben szereplő hölgyeknél. Éppen nem szemforgató er­kölcs ez, példaképeket sem szuggerál, de úgy látszik, jól használható egy átalakulóban lévő társadalom részjelensé­geinek ábrázolásában. Köz­­használatú szóval nagyon mo­dern ebben Tersánszky, e te­kintetben nem csinálnak újat és különbet a legfiatalabb és legújabb fiatalok, még talán a nyugatiak sem. Tersánszky kacagott és meg­mondta a magáét mindig — nem lihegett, nem prédikált soha. Az írói pálya akkor adja fel a leckét, az írónak, mi­kor a hatodik, hetedik, nyolca­dik évtizedben is folytatnia kell a munkát, tehát magát, akkor is, amikor a heves, fe­szülő mondanivalók már el­hangzottak, műbe kerültek. Folytatni kell az életet ma­gáért a műért, vagy az írás­technika megszokottságáért. Mert előbb a romaszerzéséért is kellett dolgozni. Tehát a mű­vészi kifejezőképesség ked­véért. E képesség birtokában még sokáig eleven az igény az írásra, hiszen akármit meg tudok oldani. Adjatok témát — mondják némely öregeink — meséljetek fiúk valamit az életről, legyen írnivalóm. Meg­ható, hogy akár ilyen módon is megragadja a mát az idős író. Tersánszky nem ilyen. Ő megfigyelőként is benne él a mában, jár-kel, s talán expresz­­szív alkotásmódja hiteti el ve­lünk, hogy minden múlt a je­lenbe folyik. (Magvető) Cseres Tibor

Next