Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-25 / 21. szám - Galambos Tamás: Udvar • kép (7. oldal) - Lukácsy Sándor: Illyés Gyula új könyve Petőfiről • könyvkritika | Ünnepi Könyvhét 1963 • Illyés Gyula: Petőfi Sándor (Szépirodalmi) (7. oldal) - Molnár Antal: A halott élők • Napló (7. oldal) - Cseres Tibor: Sarkantyúvirág. Tersánszky J. Jenő kisregényei • könyvkritika | Ünnepi Könyvhét 1963 • Tersánszky Józsi Jenő: Sarkanytúvirág (Magvető) (7. oldal)
ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1963 Galambos Tamás: Udvar Illyés Gyula új könyve Petőfiről EGY TÁSKA KÖNYV, egy nyaláb papír és a poétai rokon-géniusz: ez volt minden poggyásza Illyésnek, amikor, idestova harminc éve, befészkelte magát az ozorai nagyvendéglő ivójába, oda, ahol egykor a költő mint lámpalázas, kezdő színész első szerepét játszotta a Peleskei tartásban, a ritka látványosságtól becsalogatott parasztok előtt — másra nem is volt szüksége, hogy az ifjú tehetség vegetatív erejével néhány hét alatt megteremje életrajzi remekét, mely kerek és piros tökéletességgel került ki a keze alól, mint megszűrt ujjbegyből a kiserkedő vércsepp. Időtálló voltáról azóta tucatnyi kiadás és osztatlan elismerés szavazott, s olvasván, aligha támadhatott valakiben elégedetlenkedő óhaj, hogy ezt a könyvet, melynek erénye nem a részletek valamiféle számszerű teljességében, hanem a felidézett vízió arányos és karcsú egységében van, kiegészítve, átdolgozva lássa. Hogy most e művet mégis tetemesen megnövelve, egy költői alkotóműhely bronzolvasztójában újraöntve látjuk viszont, azt a szerző nemzeti érdekünkben kifejtett jószolgálati buzgalmának köszönhetjük: az átdolgozás francia kiadó fölkérésére készült, abból a célból, hogy a külföldi olvasó könnyebben tájékozódhassák abban az életben, mely nekünk legszentebb mítoszunk. FUOKÖGUST INGERLŐ feladat volna apróra kimutatni, mi az új ebben a könyvben, mely címével is (Petőfi Sándor) hangsúlyozza, hogy több, mint előde. Illyés maga annyit jegyez meg, hogy kortársak emlékezéseiből vett idézetekkel és szélesebb korrajzzal bővítette előadását. Nemcsak ezzel az eredeti szöveghez hozzáadta mindazt a — legyen szabad így mondani — bölcsességet, amit a közben eltelt harminc esztendő érlelt, egy a haza s az emberiség nagy dolgain szüntelenül tűnődő elme gondolatait népről, forradalomról, boldogságról, csalódásokról, szerelemről, irodalomról és az emberi butaságról, s ha az első kidolgozásban, a fiatalos, pirospozsgás üdeséget élvezhettük, a hozzátoldások történetfilozófiai rézkarc-sorozata az idősebb mester kezevonásának fölényes biztosságával hódít meg, rembrandti vonalvezetéssel, mely akkor is pontosan célhoz talál, ha a karcoló tű — a nemzeti önvizsgálaté — ittott fájdalmasan megcsikordulva halad át az anyag egy-egy érdesebb, érzékeny pontján, egy-egy megoldhatatlannak látszó kérdés-bogon. Mondjam-e, hogy az író mindenen diadalmas stílusa tökéletes egységbe simítja a kétféle elemet, s az új képződményt mint a régi sejtszövetnek természetes növekedését sarjasztja ki? t TÖBBET MONDOK, ki mondom régi, legalább tíz-tizenöt éves meggyőződésemet: a magyar prózastílusnak nem ismerek nagyobb művészét, mint Petőfi, Kosztolányi és Illyés. Epikusaink lehetnek, vannak is nagyobbak, de én stílusról beszélek, kifejezésről, nem ábrázolásról, nyelvideálról beszélek, az Úti levelek forradalmi természetességéről, az Aranyhoz küldött episztolák titánjátékairól, a 48-as naplójegyzetek zsarátnok-izzásáról, Kosztolányi aranyló, kacér világosságáról, Illyés csupa ideg mondatairól, melyeknek remegése mint a nemes paripáé, a Puszták népe és a Petőfi Sándor írójának stílusáról, mely utolérhetetlen ravaszsággal vegyít szélsőséges fordulatokat, egyszerre játszik az ész és a szív húrjain, és — mi tagadás — irigységgel tölt el. A Kutyakaparó „titkos hajszálcsövességen át a nagy orosz realistákkal tart rokonságot”; „megjelenik Pulszky kevés dohányú, de pártoló kritikája”; „a tizennyolc éves kislány cselszövéseiben, gyermekláncfű bilincseiben egy angyalian ártatlan huszonnégy éves szerelmes kamasz vergődik”: az ítélet, a jellemzés, mindenekelőtt pedig a megfogalmazás telitalálatai. Csak hódolat tehát, csak dicséret? Gyakorlott szem lelhet hibát is Illyés könyvében. A forradalmár Petőfinek csak lobogását, csak tündöklő igazait ragyogtatja fel, politikai tevékenységéről keveset beszél; itt az életrajzíró hiába nyúlt a történetírás segítő keze után, fogózkodót nemigen kaphatott. Vannak apróbb botlásai is, időrendi vétségek: az Athenaeum nem 1844 tavaszán szűnt meg, hanem 43 decemberével. Pálffy Albert nem olvashatta az Histoire des Girondins-t 1816-ben, mert Lamartine még csak akkor írta, Petőfit nem 48 május 15-én rekesztették ki a forradalmi bizottmányból, hanem egy hónappal előbb... IRODALOMTÖRTÉNÉSZ jobban tudhat efféléket, de van, amiben csak tanulhat Illyéstől. Neki, a költőnek megadatott mintegy belülről újraélnie a költő életét, a maga szerves igazságában fölidéznie jellemét, s úgy szólnia, olyan hozzáértéssel, versről, versek keletkezésének lélektanáról, versek szépségéről, ahogyan csak költő szólhat. Ezért tehát az, aki — mint e sorok írója — maga is egy új Petőfi-életrajz elkészítésén töri a fejét, csak annyit mondhat, hogy munkájában gyakran fogja segítségül venni Illyés megállapításait. Mint koronatanú véleményét. (Szépirodalmi)LUKÁCSY SÁNDOR 1 A HALOTT ÉLŐK Élők, amíg hatnak, s még élőbbek, amíg halljuk őket, eredeti csengésében egykori hangjuknak. Nem a hanglemez őrzi azt, az 1910-es években még nem örökítettük meg nagyjaink szavát. Vagyunk azonban még néhányan, akik velük éltünk, s most vizionáljuk alakjukat, hallucináljuk hangjukat. Ady Endre! Hogyan szavalta verseit a Nyugat-matinékon? Olyankor józan volt a költő, felöltötte legszebb ruháját és nagyon hasonlított arra a bizonyos arcképére. Mégis úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha alkoholmámor bénította volna nyelvét, összefolytak a szavak, csak az értett belőlük, aki amúgy is kívülről tudta a verseket. Béna szavalás volt az, de máig úgy hallom, mialatt elképzelem vagy olvasom, Ady hangján, zavaros, szinte tehetetlen ákombákomat az Igéknek. Móricz Zsigmond sokat szónokolt az őszirózsás forradalom idején. Kemény és elégedetlen mondanivalóval, mindig ellene fordulva az előtte szólónak. De a hangja? Éles, magas, csaknem a női hangmezőnyben, sarkos ellentétben a tartalommal. Ma már nem mondanám, akkor azt gondoltam: kappanhangon. Nem szabadulhatok tőle, ugyanígy hallom minden szavát, bármit olvasok az írásaiból, agyon szeretett szavalni Kosztolányi Dezső. Boldogan pillantottuk meg alakját,a kedves daliásot, pódiumon, színpadon. De nagyon férfias akart lenni, kedvelte azokat a verseket, ahol sok ropogós r-betű sorakozott, a „harsogó trombiták”-at. De Kosztolányi erősen raccsolt. Még ha regényeibe mélyedek is, folyvást incselkednek velem a pakfonhangú r-hangzók, s látom hozzá az ő meggyőzni akaró, könnyed komolyságát, Karinthy Frigyes! Őmaga írta meg: mihelyt leült a felolvasó asztalhoz, máris mulatott a közönség, hiszen — ugyebár — ő „humorista”! Most nem arról szólok, hogy Karinthy „humorban nem ismerte a tréfát”. A beszédje szól elevenen a fülemben. „Frici” megátalkodottan, nyilván lámpalázasan hadart, egyik szavát a másikba öltötte, nem ismerve tagolást, mint a lehető legripacsabb kezdő színész. Merőben érthetetlenül. SARKANTYÚ VIRÁG Tersánszky J. Jenő kisregényei Büszkén és panaszkodva mondta egyszer Tersánszky J. Jenő: — A legnagyobb hibát akkor követtem el életemben, mégpedig folytatólagosan, amikor egyik könyvet a másik után írtam és engedtem a közönség elé, meg sem várva, amíg az előbbieknek hullámverése, sikerverése elül. Őszinte panasz és gyötrődés e szavak jelentése, de a szenvedély is sugárzik belőlük, mert Tersánszky ellenállhatatlan kényszerűségtől hajtva írta egymás után műveit, az életét. Most megjelent kötete, a Sarkantyúvirág, a sikeres művek sorában is meglepetés. A szokványos bírálat eszközeivel azonban nagyképű, s a lelkes újrafelfedezés örömével közeledni Tersánszky új könyvéhez, illetlen volna. Újabb műveit figyelve, mostani korszakára sajátos közös jeleket, jelenségeket kellene felfedezni bennük, s azokon elmélkedve, lehetne tanulságokra vagy eredményekre jutnunk, csa kissé, de nagyon varázslatos. És éppen ebben a művében vallja magáról Tersánszky, nem írt le egyetlen sort sem életében, amely nem a valóságban gyökereznék. Ötödik évtizede után az ember nem gyűjt élményeket, még az író sem igazán. A műalkotást indító sugallatok negyven éves korig lepik meg az embert, ami azután következik, csupán erősítése, igazolása az ifjúságnak, a megfogant tervnek, a gazdagon burjánzó elképzelésnek, a dúsan gomolygó életanyagban. Mert természetesen a képzelet és az élet gazdag és dús kell legyen, még ha idézőjelben is: csermelyen nem lehet hajózni. Ezért kell megértenünk a negyven felé rohanvást közeledő új fiatalokat, ha bányák, kohók közelébe kéredzkednek, akár egy napra is, a verejték és a félelem miatt s hogy a vakok intézetébe sietnek, hogy a részvétben részük lehessen, s a hullaházba minél több boncoláshoz, hogy a valóságos borzongásból se maradjanak ki. A Sarkantyúvirág négy kisregénye alkalmat ad óvatos általánosításokra, talán még Tersánszky művén túl is. Józsi Jenő művén túl? Mikor ezt mondjuk, elsősorban a formai frisseség, azután a mai tárgy és környezet keresésére és meglelésére gondolunk, s ezzel együtt természetesen az erkölcs, az erkölcsi felfogás változásaira. Az író erkölcsére és a társadalmi tudat állapotára. Tersánszky indulásától fogva korszerű volt. Anyaga életből fakadó, a mű szerkezete légiesen szilárd és természeti, mint egy bambusznádból és gúzzsal épített ház. A mű szövege látszólagos életközelsége és bőbeszédű folyása ellenére is feszes, takarékos. Erényeiből semmit nem adott fel máig, csak jellemző módszere meztelenebb, pályája mostani szakaszában. Csak a lényeges vonásokat húzza meg s az állandó akcióban megteheti azt is, hogy odavetett félmondatokban adja tudtul, mit tartsunk erről vagy arról a szereplőről, s milyen hiedelmünk legyen akár a hősről is. A Tersánszky-mű felépítése nagyon racionális, ő maga azonban lényege szerint nagyon ösztönös alkotó. Az olvasó a rögtönzést élvezi, annak részese lehet. A meglepetés nem úgy leselkedik fejezetről fejezetre ránk, hogy az író visszatartja a titkot, hanem úgy, hogy még maga sem tudja, mi következik s ezzel még csak fokozza a feszültséget, mely mindig a jelenben gerjed. Realista írónál ez talán fur-A tartalék mindig jó, de megható számunkra, ha idős írókat sarkall a lelkiismeret, vagy a vállalt munka, hogy napjainkról írjanak, alkossanak. ötvenen felül az író is csak megfigyelő. S a megfigyelő nem élheti át azt, ami a fiatalok, tehát a ma alkotói lelkében, fizikumában végbemegy. Valahogy másképpen áll a dolog Tersánszkyval. Tersánszky világéletében csak járt-kelt a földön s hogy a nyolcadik évtized kellős közepén mai fiatalokat próbál és tud regénybe állítani, az valóságos csoda számunkra. De meg tudjuk magyarázni: csak ártatlanságát és elfogulatlanságát kellett megőriznie a szerelmi élet jelenségeinek kezelésében és értelmezésében. Ez azonban még nem minden. Eddigi gyakorlatához képest meg kellett emelnie hősei életszínvonalát, sőt, társadalmi szintjét is. Külsőségesnek és profánnak látszó állítás ez, mégis a legmélyebben összefügg a Tersánszky-regények moráljával és a maisággal. Kakuk Marci és Soma hajdan szerették a nőket, de nem maradtak meg, nem kozmáltak le egynél sem. Tersánszky új hősei már nem piaci legyek, piaci polgárok többé, pontosan definiált helyük van a társadalomban és rendben tartott munkakörük és munkakönyvük. Szereplésük azonban ettől még papírízű, vagy akár avas is lehetne. S hogy mégsem idejüket múlt unalmas figurák, az lelkiismeretük és erkölcsük új minőségén múlik. A lelkiismeretes erkölcs fogalmát most hirtelen le kell szűkítenünk, hogy a Sarkantyúvirág négy kisregényére vonatkozzanak. Itt ugyanis az a fontos, hogy a nemiség megélt tényei nem okozhatnak semmiféle lelki gyötrelmet e férfiakban és nőkben és nem lehet saját testi múltjuknak semmiféle hátrányos következménye boldog jövőjükre. Nem a láp virágairól derül ki, hogy ezer poklon át megőrizték érintetlenségüket, s nem a hétpróbás vagányokról, hogy liliomos lovagok — bár a legműveltebb, sznob olvasó szíve mélyén is lappang egy csipetnyi ebből az igényből. Tersánszky új műveiben a legrokonszenvesebb és értékes munkájú hölgyekről derül ki, hogy egykorimegesett Tátsyok, sőt, kényszerűségből alkalmi ágyasok is a férfiszereplők, akik e hölgyeknek sóhajtozó várományosai, szemet hánynak e múltból még a jelenbe is áthúzódó, átvonagló női gyöngeségek láttán, hallatán, mégsem csökken kezdeti természetes vonzalmuk s a jövőt e leányok és asszonyok jövőjét, megbékélten a magukénak érzik. Hiszen személy szerint ők is ludasok egyben és másban, ha nem is mindig a jelenben szereplő hölgyeknél. Éppen nem szemforgató erkölcs ez, példaképeket sem szuggerál, de úgy látszik, jól használható egy átalakulóban lévő társadalom részjelenségeinek ábrázolásában. Közhasználatú szóval nagyon modern ebben Tersánszky, e tekintetben nem csinálnak újat és különbet a legfiatalabb és legújabb fiatalok, még talán a nyugatiak sem. Tersánszky kacagott és megmondta a magáét mindig — nem lihegett, nem prédikált soha. Az írói pálya akkor adja fel a leckét, az írónak, mikor a hatodik, hetedik, nyolcadik évtizedben is folytatnia kell a munkát, tehát magát, akkor is, amikor a heves, feszülő mondanivalók már elhangzottak, műbe kerültek. Folytatni kell az életet magáért a műért, vagy az írástechnika megszokottságáért. Mert előbb a romaszerzéséért is kellett dolgozni. Tehát a művészi kifejezőképesség kedvéért. E képesség birtokában még sokáig eleven az igény az írásra, hiszen akármit meg tudok oldani. Adjatok témát — mondják némely öregeink — meséljetek fiúk valamit az életről, legyen írnivalóm. Megható, hogy akár ilyen módon is megragadja a mát az idős író. Tersánszky nem ilyen. Ő megfigyelőként is benne él a mában, jár-kel, s talán expreszszív alkotásmódja hiteti el velünk, hogy minden múlt a jelenbe folyik. (Magvető) Cseres Tibor