Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-19 / 8. szám - Szűr-Szabó József: Korszerűsített fogalmak • kép (4. oldal) - Nemes György: A király meztelen • könyvkritika • Várnai György: Csendélet (Corvina) (4. oldal) - Bor Ambrus: Az angyal sem repül igazán • könyvkritika • László Anna: Harkály a vizen. (Szépirodalmi) (4. oldal) - Kis Tamás: Zürzavar és késő bánat • könyvkritika • Fazekas László: A megvallatott gyermekkor (Magvető) (4. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Két dühös ember • könyvkritika • Ilf-Petrov: Elsöprő egyéniség. (Európa) (4. oldal) - Lengyel Balázs: A karrierizmus lélektana • könyvkritika • John Wain: Vetélytársak (Európa) (4. oldal)

4 A király meztelen Várnai György: Csendélet (Corvina) 114 rajz van e kötetben, 20-nak van címe, 22-ben pedig betűk, fel­iratok könnyítik a megértést. Het­ven rajz szöveg nélküli, sans paro­les, amilyen megjelöléssel korunk egyik legeredetibb francia karika­túra művésze, Síné adta közre mű­veit, s amely módszerrel a másik­­nagy karikatúrafilozófus, az ame­rikai Saul Steinberg mondja el vé­leményét a világról. Érdekes: Síné is, Steinberg is politikusabb, mint Várnai, az előbbi a francia milita­­rizmuson és klerikalizmuson, az utóbbi az amerikai nagytőkén csú­­folódik. Várnai művészete, s ezt nem szabad rossz néven vennie, igen emlékeztet Sínére és Stein­­bergre, de magyar földön egyedül­álló, csaknem úttörő jellegű, a leg­jobbak egyike, amit eddig a ma­gyar karikatúraművészet produ­kált. Várnainál a forma másodren­dűvé válik; első a mondanivaló, a torz, a visszájára fordított, a der­mesztő humor, helyenkint morbid és kegyetlen, de mindenképpen igaz és elgondolkoztató. Várnai éles szemű megfigyelő és figyelem­re méltó gondolkodó. Lehántja a leplet az emberi gyarlóságokról, egy kicsit az időtlen, általános gyengeségekről, és megmutatja: a király meztelen. Kedvét leli az analógiákban: az úri batár, hátul két lakájjal s a kuka, hátul két szemetes emberrel; a szerzetes a tízparancsolat kőtábláival s a szendvicsember a totó-lottó rek­lámtáblával. Megmutatja, milye­nek a dolgok fonákjukról: a ket­recben az őr lóg a gyűrűhintán s a majom söpör, a műteremben a pucér piktor festi ruhás modelljét. Leleplezi az emberi hitványságot és gyarlóságot, a fuldoklónak nem segít felebarátja, mert ujját be­lemártva a vízbe, megállapítja, hogy az hideg. Justitia kozmetikai szalonba jár, s a Pegazus cirkuszi ló, melyen az író nyaktörő mutat­ványt kénytelen végezni, hogy ész­revegyék. Várnai kifigurázza a ha­lált — sorozatnyi rajzban teszi ne­vetségessé a gyászt és az álgyászt­ A fanyar bölcsesség nagy találata az a rajza, melyen két karneváli alak leveti álarcát: a szamárfejű álarc tulajdonosának emberfeje Van, az e­mberálarcúnak szamár­feje — mintha csak a Csoda Milá­nóban szerelmespárjának nagy tra­gédiáját látnók: a néger fiút, aki fehérré változott, s a fehér lányt, aki négerré lett. Várnai rajzain nem fölszabadultan nevet az em­ber, inkább keservesen és töpreng­ve. Mikor egyik rajzán a Szent Ilona szigetén a lemenő napba bá­muló Napóleont látjuk, amint egy fa tetejéről kókuszdióval dobálja meg egy majom, nem tudjuk, ki tette jobban nevetségessé a Napó­leonban megtestesülő nagy zsarno­kot: Várnai-e vagy kongeniális francia társa, Síné, akinél Napó­leon a jellegzetes, már-már törté­nelmi mozdulattal nadrágja slic­cébe dugja a kezét. Nemes György Az angyal sem repül igazán László Anna: Harkály a vizen. (Szépirodalmi) A kötet valamennyi novellája komoly kérdéseket vet fel. Megká­­rosíthat-e az igazság konok szol­gálata? Segít-e igazán ember az emberen? Mi a magány az embe­rek között, és magányos-e egy idős férfi, egy öregasszony? S különö­sen: mi a női önállóság, egyenran­gúság? Mi köt össze házastársakat, s könnyű-e elválni? Nagyok is ezek a kérdések, és találó az az il­­lúziótlanság, amellyel az írónő nem vár problémamegoldó mer­­szét, erőszakot, varázslatot az át­lagéletét gyakorló átlagembertől. Ám ő se vállalkozik ilyesmire. S így megfigyelővé és leíróvá válik; nem tör le, nem lelkesít, nem ra­gad magával. Tizenhét példabeszé­det ad, nagyon időszerű emberi és társadalmi problémákról. Ezekhez szerkeszt történeteket. Óvatos ez így, okos tanárnő illusztratív elő­adása, dobogóról. Bár túlozná il­­lúziótlanságát, és támadhatnánk ezért, bár röpítené el vaktában valami szubjektivitás, amiért lel­kesedni lehetne! Az izgalmas té­teleknek színe, íze vész a szerep­lők, az alig-hősök önelemző gon­dolatmeneteiben, s nem csoda, hogy megszürkül a stílus, megla­zul a szerkezet is. Az írónőnek ritkán telik öröme egy-egy szép szóban, képben; társadalomkriti­kai munkaeszköze a nyelv, nem lételeme, éltető közege. (Talán ez sodorja néhol hanyagságig, fülsér­tő hibákig is.) — Egyszer lendül csak szabadon, magasabbra, a Csó­nak a boldog szeretőkhöz című írásban, szikrázó nyári tavon szemlélve ellentétük alatt nyögő szerelmeseit, s egyszer ragad meg egy újat ígérő, játékos ötletet, az Egyértelmű fényjelben: röpködő angyalt szerepeltet egy temetésen. De az angyal valahogy itt sem re­pül igazán: laboránsangyal ez, mintát vesz, szondáz, megfigyel, jegyezget. Ennyi szép gonddal pe­dig szárnyalnia kellett volna, vagy buknia. Bor Ambrus Zűrzavar és késő bánat Két dühös ember Fazekas László: A megval­latott gyermekkor (Mag­vető) Senkitől sem lehet megtagadni a jogot, hogy papírra vesse élettör­ténetét a korai gyermekévekbe visszanyúló első emlékektől kezd­ve és így kíséreljen meg választ naSF'm^pdS^tulajdSan élő es­ő foglalkoztató kérrd­ésé is. Más­­do­log, hogy mikor érdemes ez az ön­keresés a nyilvánosságra, mikor válik közérdekűvé. Oszlassunk el azonnal minden homályt: Fazekas László könyve — annak ellenére, hogy 4100 példányban látott nap­világot — nem tartozik ebbe a kategóriába. Az effajta önéletírást két ténye­ző teheti közlésre érdemessé. Az írói invenció, amely művészi alko­tás élményét nyúj­tja vagy a fel­dolgozott életanyag újszerűsége, dokumentumértéke. Fazekas Lász­ló munkájából mindkettő hiány­zik: írói kvalitásai, a szó műalko­tásteremtő értelmében, még a leg­szerényebb mértékkel mérve sin­csenek, tényközlései önmagáról, környezetéről érdemlegesen újat nem tartalmaznak. Ezek a hiányok még csak érdek­telen, lapos művé tennék a köny­vét, amilyenből nem kevés akad s amire nem lenne érdemes sok szót vesztegetni. De a szerző a rendkí­vül szegényes életanyagot bősége­sen burjánzó reflexióival duzzaszt­ja fel és az ügy itt válik furcsáb­bá, bosszantóbbá, érthetetlenebbé. Ezek a gondolatok részben a szerző gyermek- és kamaszkori élményei­nek gáttalan és teljesen megalapo­zatlan általánosításai, részben tel­jesen elszakadnak tőlük és valami­féle átfogó életfilozófiát akarnak kifejteni. Megdöbbentő, hogy mi mindenről nyilatkozik néhány sor­ban Fazekas, az alvajáró biztonsá­gával és az univerzális elme meg­­föllebbezhetetlenségével. A peda­gógia, lélektan, társadalom­pszicho­lógia, szociológia, a művészi te­remtés folyamata, történelem, tör­ténetfilozófia és az általános böl­cselet körébe tartozó kérdések lé­gióját veti fel és oldja meg, ex ka­tedra, 149 lapon! Mindez már ön­magában is csalhatatlan jele a ve­szedelmes dilettantizmusnak, ami­ről az eszmefuttatások tartalma minden mértéket túlhaladóan árul­kodik. Lanos közhelyek keverednek bennük többé-kevésbé homályos, néhol azonban kifejezetten hamis és káros téveszmékkel. Ami ebből a zűrzavarból világos, az az egé­szet átszínező vonzódás az élet ír­racionális, a tudat befolyásától nem korlátozott motívumai iránt. Valóban van erre napírunk, pén­zünk, — és szükségünk. Kis Tamás Ds.Petrov: Elsöprő egyéni­ség. (Európa) „Igaz-e, hogy az önök nevetése nem a mi nevetésünk, hanem az ő nevetésük?” — kérdezi önmagától egy csúfondáros öninterjúban a híres szovjet szatíraíró ikerpár, Ilf és Petrov (azaz pontosabban: Ilf éspetrov, hiszen tudatunkban semmiképpen sem tudjuk­ őket ket­téválasztani), akiknek ez alkalom­mal rövidebb, de rangban Az aranyborjú­hoz és A tizenkét szék­hez méltó írásaiból nemrég jelent meg egy kis válogatás. „Ne legyen tökkelütött!” — válaszol a két szerző a maga föl­tette kérdésre, ők a hecc, a na­gyobb mulatság kedvéért lábjegy­zetben Shaw-t jelölik meg e válasz forrásaként. Mi viszont bátran ko­molyra fordíthatjuk a szót: való­ban súlyos szellemi süketségben kell szenvednie annak, aki nem képes meghallani, miért és mi el­len gúnyolódik ez a két nagyszerű író. Ha közelebbről vizsgáljuk írá­saikat, hamarosan észrevesszük, hogy Ilf meg Petrov tulajdonkép­pen rettenetesen dühös. Haragszik mindarra, ami a húszas évek vé­gén, a harmincas évek elején mint kinövés, távolról sem veszélytelen, rosszindulatú daganat még ott bur­jánzik a szovjet társadalom tes­tén: a mindent intézményesítő bü­rokratákra (Eszmecserék tea mel­lett, Anyaság, A teljes boldogság jegyében stb.), az Ügyeskedőkre (Ezeregyéjszaka vagy az új Sehe­­rezádé, Elsöprő egyéniség), kor­rupt és gyáva hivatalnokokra (A berelyegrádi szellem), szempont­gyártó szerkesztőkre (Hogyan szü­letett Robinson?) és szempont­megzenésítő irodalmárokra (Sétáló nénikék). És ez a két dühös ember mégis hallatlanul mulatságos. Humoruk igazi odesszai humor, faarccal me­sélnek képtelen, groteszk történe­teket, fantasztikussá tágítva na­gyon is reális, nagyon is hétközna­pi eseményeket. (A nagyvárosi folklór kutatói egyszer még alig­hanem kimutatják a rokonságot az az odesszai, meg a budapesti éles nyelv természete között.) Kitűnő kötet ez az új Ilfa Pet­rov. Radványi Ervin gondos válo­gatása, szerkesztése és főként­ él­vezetes fordítása kellemes órákat szerez majd az olvasóknak. S nem lehet említés nélkül hagyni Gyulai Líviusz kitűnő illusztrációit sem. Koroknai Zsuzsa Szűr-Szabó József karikatúrái A karrierizmus lélektana John Wain: Vetélytársak (Európa) Szolid, jó regényt olvasni, nem­csak izgalmast kísérletit, azért az sem megvetendő. Ha a hagyomá­nyosság kezdetben enyhe analom­­piai önti is el az embert, hiszen azt meglapjuk azt , sejteti,­ hogy ismert­ élettartalmak ismert ki­fejezésével kerül szembe, jó író végül is meggyőz a saját epikus világáról — a szokványos forma ellenére is. John Wain angol író első magyarul megjelent regé­nye a Vetélytársak, így győzi meg az olvasót egyéni mondani- s­valóival fokról fokra. Indulni úgy indul, azzal­­az egyes szám­­első­ személyes vallomással, mint a ráérős XVIII. századi angol regény. Később azonban kiderül, hogy csak a hang hagyományos, életanyaga, látása nem. S az is lehet, hogy ez a hagyományosság írói fogás csupán, amely az an­gol olvasó számára csak még job­ban kiemeli az új tartalmakat. Ehhez már a mi fülünk nem elég érzékeny. Mert a regény, ha sze­mélyes emlékezés is a formája, tartalmában mélyen epikus, jól komponált, kerek története, két egymással vetélkedő társadalmi karrierista jellemfejlődésének tiszta, erős vonalú rajza. John Wain biztos megfigyelő, és, különösen érzékeny a társa­dalmi etika elleni legapróbb vétségekre is. A vetélkedők törté­netét bonyolítva sorra pécézi ki a nemtörődömség, vastagbőrűség, önzés, kihasználás legkülönbözőbb jeleit, s rajzolja meg végül a kar­rierista érzelmi elsivárosodását, a világtól, saját életétől való el­idegenedését. Könyvének nem hiába elgondolkoztató mottója: „A siker­ szükséges rossz az em­ber életében, de csak a nagyon balszerencséseknek szakad korán a nyakába”. A regény persze, nem egyenlő a mottóval, hanem annak éppen a kifejtése: többet mond, pontosabbat és erőteljeseb­ben. S ha témájában s eleven hu­morában jellegzetesen angol is, pszichológiájában általános érvé­nyű­ szereplőivel, ha tetszik, bár­hol, bármikor találkozhatunk. Ám a bőr elvastagodásának, a könyök elszarusodásának ilyen pontos, ilyen éles pszichológiájú történe­tét másutt még nem olvastuk. S kell-e több, nagyobb érdem egy megbízható mesterségbeli tudás­sal megírt, okos és szórakoztató regénynek? A Vetélytársakat Balabán Péter talpraesetten, művészi gonddal fordította magyarra. Lengyel Balázs

Next