Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-12-17 / 51. szám - Szabó Pál: A Bocskai-hajdúk emléke • A hajdúk letelepítésének 360. évfordulója. Nagykereki beszéd részlete (7. oldal) - Jász Dezső: Átcsoportosítás (7. oldal)

SZABÓ PÁL A Bocskai-hajdúk emléke (Országos ünnepségeken emlékeztek meg a napokban Debrecenben és Nagykerekiben a hajdúk letelepítésének 360. évfordulójáról. Szabó Pál nagykereki beszédéből közöljük az alábbi részletet): Bihar vármegyének minden tája, faluja régmúlt nagy hősi küzdelmek és tragédiák sokaságáról beszél. Nincsen ebben a megyében olyan falu, olyan táj, melynek népe ne vívta volna egyszer már létvagy nem-lét harcát. Még a honfoglalás sem úgy történt, hogy íme, bejöttünk mi, magyarok, Árpád vezérünkkel a Vereckei szorosan, és megvan, készen van Magyarország. Hiszen itt népek éltek, voltak, akikkel szót kellett érteni és akik a földet művelték, és akik tudták, hogy milyen idő lesz, ha délre, vagy északra fordul a szél. Nagy örökséggel kellett kezdeni itten az államalkotást, hiszen ezen a földön már szervezett emberi élet volt a kőkorszaktól kezdve mindvégig. A honfoglalással foglalkozó tegnapi irodalom tejjel-mézzel folyó Kánaánnak nevezi ezt a földet, így Biharország földjét is, sőt, ezt leginkább. Valóban ilyen gazdag volt ez a föld? Gazdag volt mint ahogy gazdag ma is, hiszen főként ezért tudott kifejlődni olyan erős nép, mint a bihari nép. Hiszen volt idő az örökkön zajló történelemben, amikor szinte a hajdú élte, védte, harcolta mindazt, ami azt jelentette, hogy magyar és Magyarország. A történelem legsúlyosabb idejében éppen ez a táj, és a nagykereki vár volt az egyetlen erő, amely csodálatos hősiességgel verte széjjel a császári hadakat. Ennek a várnak ura, Bocskai István, vívta ki egyik oldalon a török birodalomtól való határozott elkülönülést, és a másik oldalon a bécsi békét, amely béke jó évszázadra biztosította Erdély és a török megszállástól szabad részek fejlődését és virágzását. Egyfelől harcba szállami a törökkel, ha a nemzeti létezés úgy kívánta, majd megint a német császárral, de megesett, hogy egyszerre mindkettővel. Hálás szívvel kell emlékeznünk most ezen régiekről. A váradi várőrséggel, és a bihari falvak, rétek szabadhajdújaival negyvenezer törököt szorítottak bele a Dunába, lent, Gyurgyevónál. Végül már csak 300 hajdú maradt meg. Bocskai István és az a bizonyos környékbeli 300 szabad hajdúk teljesen legyőzték, és nemcsak széjjelszórták, hanem egyszerűen agyonverték innen, Kerekiből kiindulva Álmosd alatt a négyezer „válogatott ifjakból álló” német hadsereget. És ezekből, ezekhez, mire Kassára érnek, konok, nagy hadsereg verbuválódik össze. Ha ez nem így történt volna, nemcsak mi itten, de talán az egész világon sem beszélnének ma már sehol sem magyarul. A történelem törvénye volt-e, hogy amikor megszűntek, elzüllöttek, elpusztultak azok a történelmi osztályok, amelyek az előző századokban a nemzeti felelősséget élték, harcoltak, most a legalja nép, a szabadhajdúk vették át a szerepet? Aki nem ismeri a történelmet, annak a számára ez szinte hihetetlen. A török világ megszűnése után nagy csönd borult a tájra. Kerekire magára is, természetesen. A török helyét elfoglalta a császárihatalom. A nép csupán eben gubát cserélt. Most valami mást tanult meg ez a nép. Nem mozdulni! Még kint, a mocsarak és erdőik mélyén is lassan, halkan beszélni! Hiszen a történelemben a mozdulatlanságnál néha nincs jobb és nagyobb erőgyűjtés. Mozdulatlanság? Ennek a tájnak a hangján szólalt meg Bessenyei, Csokonai, Kölcsey, Arany, Ady... A korszerű tudomány eszközeivel feltárt múlt a nemzeti jelennek is nélkülözhetetlen élesztője. Hiszem és vallom, hogy a ma élő nemzedék, ifjúságunk, jelen és jövendő harca a szocialista társadalomért, elválaszthatatlan a nemzeti létezésért vívott hajdani harcaink méltó megbecsülésétől. konyhácska jár, vagy legalábbis főzőalkalmatosság. Lementem és elpanaszoltam bánatomat az öreg Z.-nek. „Mondtam ugye, hogy szomjas. Az első hetekben én is majdnem megtébolyodtam az állandó szomjúságtól. Közel a tenger. Sósabb itt a levegő...” — elhallgatott, cinkosan rámvillantotta a szemét és az Ady-verssorral folytatta: „... és a fájdalmak is mások.” Megint félbeszakította önmagát. „Én is azt hittem, meghódítom Amerikát. Tudja, egészen jól énekeltem.” És? — kérdeztem. „Nincs és. Megvagyok, dolgozom, gondom nincs.” Nem vettem észre, hogy szólt volna a néger fullajtár-fiúnak, de az egyszerre csak elém tett egy palack narancsszörpöt. Hát mégis van a szállóban? Nem, a szomszédos fűszerestől hozta. Nagy szép palack volt, magas, négyszögletes, széles torkú. És jó hideg a narancslé, kiütött a pára a palack oldalán. Megkérdeztem, mennyivel tartozom. „Majd hozzáírom a számlájához” — mondta. Sohasem írta. (Mindent mindenhol mindig kiírnak). Fölvittem a szobámba a narancsleves üveget és ki akartam nyitni. Nem sikerült. A széles kupak olyan szorosan állt rajta, hogy hiába forgattam jobbra is, balra is, meg sem moccant. Egy ideig kísérleteztem, a mutatóujjam belső oldalán kiserkedt a vér, de az ellenség palackja nem engedett. Mitévő lehettem? Lementem megint Z. mesterhez. „Falusi kisfiú Pesten”, mondtam és mutattam neki az üveget, meg vérző ujjamat. „Irta Gvadányi József”, válaszolta. Azután egy mozdulattal kicsavarintotta a kupakot. „Elárulok magának egy amerikai titkot”, mondta. „Azt, hogy hogyan kell a narancsleves üveget kinyitni?” „Nem. Azt, hogy itt semmit sem bíznak a véletlenre. Minden mindenhol mindig ki van írva. Nem figyelte meg az előbb az utcán a közlekedési lámpákat? Nem elég a zöld fény, még az is bele van írva, hogy „WALK”, a pirosban „DON’T WALK”, hátha egy ember nem tudja megjegyezni, hogy a zöldben elindulhat, a pirosban meg kell állnia. Az utcakereszteződésekben, ahol nem szabad befordulni, nem áthúzott görbe nyíl van, hanem kiírják: tilos a kanyar jobbra vagy balra. Ezen a narancsleves üvegen is rajta van a használati utasítás. Pontosan. Nézze, itt a kupak peremén. Először nyomja egy kicsit befelé, azután fordítsa egy csöppet jobbra. Itt mindenki nagyon okos, de mindenki föltételezi, hogy a másik teljesen idióta. Roppantul praktikus az életben. Alapfokú amerikanológia, második lecke.” (Fölfedező úton a szobámban). Egyre okosabban és idiótábbul, tehát — úgy látszik — egyre amerikaiabbul megint fölmentem a szobámba és két hajtásra kiittam a narancslét. Szemem égett az ébrenléttől, hiszen hiába mutat fél hetet átigazított órám, már éjfél után fél egy van, de álmosságot nem érzek. Felfedező útra indultam a szobámban. Az ablak természetesen szimpla, mint a Rajnától nyugatra és az Alpoktól délre mindenütt. Kinyitni nem lehet, csak feltolni. Valami zavar még ezen az ablakon, valami idegenszerűt érzek. Felhúzom, kihajolok, és ekkor rájövök: sokkal alacsonyabban van a párkány, mint nálunk, csak a térdemig ér, nem is lehet kihajolni anélkül, hogy az ember meg ne kapaszkodjék. Kétoldalt, kívül két kampó. Csak nem ebbe akasztja be magát az ablaktisztító? Az ablak mellett kis íróasztal, fölcsapható a teteje, benne tükör, a hölgylakónak szépítőasztalka is. Bal oldalt telefon, alatta kis szekrényke, lenne négy telefonkönyv, mindegyik háromszor olyan vastag, mint a budapesti. Utánanyúlok, de visszariadok: a telefonkönyv fölfedezése nem az első napra való. Agy, éjjeliszekrény, állólámpa, karosszék: ez a szoba bútorzata. Viszont négy ajtaja van. Egy kivezet a folyosóra, egy be a fürdőszobába, a másik kettő a faliszekrénybe, amelyet itt closet-nek hívnak. (Különálló, európai szekrényt négy hónap alatt egyszer sem láttam. De most megértettem egy sokat idézett, rossz Broadway-színdarab címét: „Ah Dad, Poor Dad, Mommy Hung You in the Closet and I am so Sad.” Szegény papa, anyu beakasztott a szekrénybe, és én olyan szomorú vagyok. Ezt európai fejjel nem lehet megérteni, még ha az ember beleszámítja azt is, hogy ez halandzsacím, csak akkor, ha már látott egy ilyen closet-szekrényt, amelybe be lehet lépni és ha egy dühödt mammynak éppen kedve van, fölakaszthatja szegény aput, a szekrény biztosam nem dől el. Később, éjszaka, amikor felébredtem a gyilkos szomjúságtól, félálomban nem a fürdőszobába mentem, hanem a closer-ajtón léptem be és nyomban teljesen fölébredtem, amikor ott lógó öltönyömbe belegabalyodtam. Helen még a repülőtéren kezembe nyomott egy meghívót. A magyar ENSZ-küldöttség szívesen lát az Állami Népi Együttes tiszteletére rendezett koktélon. Mielőtt elbúcsúztunk, még elmagyarázta, hogy a 75. utcában van, nincsen messze. Akkor eleresztettem a fülem mellett, de most, Z. mestertől megokosítva, gyorsan felszámolni kezdtem: hetvenöt utcából huszonhárom utca az ötvenkettő, szorozva nyolcvan méterrel, az több mint négy kilométer. Ez nincs messze? (Akkor még nem tudtam, hogy a Broadway, amely a Manhattansziget déli csúcsától az északiig húzódik, és rendhagyóan nem mindig merőleges a keresztutcákra, azután tovább megy Bronx városnegyedbe is, csekély harminc kilométer hoszszú, tehát a négy kilométer valóban semmiség.) Helen azt ajánlotta, üljek taxiba. Mivel olvastam befelé jövet a taxik oldalán, hogy egy negyed mérföld, tehát körülbelül 400 méter, 35 centbe kerül, a négy kilométer három és fél dollár lesz, visszariadtam. (Később amerikai barátaim mindig értetlenül mosolyogtak, amikor kiderült, , hogy rövidebb távolságokra is sajnáltam magamtól a taxit. Hiába, ha az ember egy életen át megszokta, hogy spórol, és elsősorban apró kényelmein, az nem tudja magát egyik napról vagy egyik hétről a másikra átállítani egy olyan életformára, amelynek alaptétele a pazarlás, még akkor se, ha átmenetileg nem is kellene a fogához vernie a dime-ot.) A búcsúkoktélra végül is földalattin mentem el és ha nem is vagyok Orpheus, úgy éreztem magam, mintha az alvilágba szállnék. De erről egy más alkalommal. (A visszavitt narancsleves palack). Még azt szeretném elmondani, hogy a koktélon benyakaltam ugyan vagy féltucat ananászlevet, komolyabb italt állandó szédülésem miatt nem mertem, de mire hazaértem a szállóba — néhány óra után a Chelsea már „haza” lett —, újra gyötört a szomjúság. Bemenet láttam, hogy a szomszéd fűszeres még nyitva tart. Felkaptam a délutáni üres narancsleves palackot, gondosan kimostam, hogy szégyent ne hozzák a ház elejére és lementem vele a fűszereshez. Kiválasztottam a nyitott hűtőszekrényből egy másik üveget és azt a tisztára öblített régivel együtt odatoltam a fűszeres pultjára. „Negyvenöt cent”, mondta és már csilingelt a pénztárgépe. Rámutattam az üres üvegre, ezért nem von le semmit? Nem értette. „Mit akar azzal a palackkal?” — kérdezte. Rossz sejtelmem támadt, de már benne voltam az ügyben. Kezdtem magyarázni, hogy visszahoztam ezt a narancsleves üveget... hogy ennek az ára... „És mit csináljak én ezzel az üveggel?” — förmedt rám. Nem álltam a helyzet magaslatán. Azt hiszem, makogtam valamit, hogy szép üveg, jó üveg, a gyümölcslevet gyártó cég bizonyára újra fel tudná használni. Felnevetett. „Ha olyan szép és jó, dugja a...” — és megmondta hova. így ismerkedtem meg az amerikanológiának egyszerre két fontos jellemvonásával: egyrészt a nemzeti jókívánsággal, amelyet olyan gyakran használnak, mint mi a tetsziktudni-már mit, másrészt a pocsékolással. Visszaballagtam a Chelsea-be, kezemben a teli narancsleves palackkal és az üressel is, amelyet egyszerűség okából a hónom alá dugtam. Z. mester még ott ült üvegkalickájában. Rám nézett és mindent megértett. „Csak nem akarta visszavinni az üres üveget? Bocsásson meg, figyelmeztetnem kellett volna, ez még az alapfokú szemináriumhoz tartozik. Jegyezze meg jól ezt a szót: waste. Magyarul pocsékolást jelent. Figyelje meg, hányszor fogja hallani itt a haste-et: százszor, ezerszer, amíg otthon, vagy Európában csak egyszer mondják ki az emberek. Az emberek emlegetik, szidják és teszik. Azt állítják, ez tartja mozgásban az ipart, ennek köszönhető a gazdasági konjunktúra. Majd beszéljen erről nálam okosabb emberekkel, hogy minek köszönhető. De elsőnapi leckének jegyezze meg, hogy itt, uram, mindent eldobnak Üres üveget, elromlott hűtőszekrényt, tavalyi autót, megunt bútort. Vannak 56-os magyarok, akik abból rendezkedtek be, hogy a jobb módú negyedekben az utcára kitett asztalt, széket, díványt hazavitték.” Figyeltem, nem csippent-e szemével, mert most már biztos voltam benne, hogy ugrat. „Értem’, kacsintottam vissza megjátszott cinkossággal. „Akkor jó”, bólintotta. Jó éjszakát kívántam, este fél tíz van, ma reggel Párizsban fél hétkor keltem, tehát húsz órája vagyok talpon. Álmosságot nem érzek, csak zúg bennem valami, mintha a kocsiban behúzva hagyják a szivatót. Elindultam a lift felé. „Mit csinál azzal az üres üveggel?” — szólt utánam. Zavartam néztem hol rá, hol a palackra. „Nincs szíve eldobni, mi?” Bevallottam, hogy nincs. Olyan gusztusos, hogy örülnének neki otthon „Vigye csak föl, dédelgesse. Majd ha szemrebbenés nélkül eldobja, akkor érkezett meg igazán Amerikába.” (öt gyönyörű, szögletes, grupakos narancsleves üveget hoztam haza hajómálhámban.) JÁSZ DEZSŐ ÁTCSOPORTOSÍTÁS A Vörös Hadsereg északi hadjárata (amelynek tetőpontja Kassa felszabadítása) katonai és politikai szempontból egyaránt jelentős teljesítmény volt. Közel háromezer négyzetkilométernyi terület szabadult fel a hadjárat során. Mi Szikszónál kapcsolódtunk bele a harcokba. Amikor a Hadseregfőparancsnokság elrendelte a felszabadított területek kiürítését, Margitfalva alatt álltunk. Csaknem százhúsz kilométert tettünk meg három hét leforgása alatt. 1. Az első vonalban fekvő egységek csak akkor értesültek a fegyverszüneti egyezményről, amikor a kocka már el volt vetve. Nekem — személyesen — már előzetesen tudomásomra jutott, hogy készül valami. Június 15-én, Szepesremete környékén, átállt hozzánk egy cseh főhadnagy. Ő „árulta el”, hogy tárgyalások folynak a Felvidék kiürítéséről. Hivatalosan június 23-án szereztünk tudomást a fegyverszüneti egyezményről. Münnich Ferenc tájékoztatott bennünket a történtekről (egy értekezleten, amely Gölnicbányán zajlott le a városháza üléstermében). Beszéde minden részletére már nem emlékszem. A lényeg ez volt: a Tanácsköztársaságnak szüksége van rá, hogy időt nyerjen, ezért járult hozzá a Forradalmi Kormányzótanács a fegyverszüneti egyezményhez. Ezzel az állásponttal valamennyien egyetértettünk; egyrészt mert bíztunk a forradalomban, másrészt, mert a tiszai visszavonulás után előállt helyzetre, nevezetesen arra a tényre építettünk, hogy ez az átmeneti megoldás lehetővé tette a Vörös Hadsereg újjászervezését Szóba került az értekezleten az is, hogy célszerű volna összeköttetésbe lépni a cseh katonákkal, hogy megtudjuk: mi a véleményük? Hárman vagy négyen is jelentkeztünk, hogy vállalkozunk rá. Münnich Ferenc választása — végül is rám esett. Másnap reggel harmadmagammal átmentem a csehekhez. 2. Ez Margitfalva közelében történt, tízegynéhány kilométerre Gölnicbányától. A hegyeket — itt — többnyire fenyőerdők borítják. Ahol a csehek beásták magukat, ott csak bozótok voltak. Libasorban meneteltünk. A sort egy vöröskatona nyitotta meg, fehér parlamenter zászlóval a kezében. Három lépéssel utána én mentem. Mögöttem Domokos Gábor századpolitikai megbízott lépkedett. Utunk galagonyabokrok között vezetett. Félúton — mintegy száz-százötven méterre az ellenséges lövészárkoktól — megálltunk__ Órám fél tízet mutatott. Pontosan hat óra harminc perc telt el azóta, hogy a fegyverszüneti egyezmény életbe lépett. A cseh állások eleinte mozdulatlanok voltak. A katonák, valószínűleg, tanakodtak, hogy mitévő. Hirtelen megélénkültek a lövészárkok. Elsőnek öt katona jött felénk egy őrmester vezetése alatt. Éppúgy mint ma, ők is fegyver nélkül voltak. A cseh őrmester tisztelgett. Én is sapkámhoz emeltem a kezemet. Tisztek nem mutatkoztak, viszont egyre több és több katona gyűlt körénk. Tíz perc múlva már vagy ötvenen voltak. Csaknem mindegyikbeszélt németül, úgyhogy megértettük egymást. A szót az őrmester vitte. Zömök, szőke fiatalember volt, legföljebb huszonöt éves lehetett. A háború kitörése Reichenbergben érte. Egy ideig Poprádon teljesített szolgálatot, onnan került az északkeleti hadszíntérre. Mi sem volna tévesebb, mint azt hinni, hogy a cseh munkások egyetértettek a Tanácsköztársaság elleni beavatkozással. Csehszlovákiában több helyen tüntetésekre került sor a háború ellen. A háborúellenes agitáció központja a kladnói bányavidék volt. De mozzolódtak a brünni vasmunkások is. Ezt a háborúellenes hangulatot a cseh katonákkal folytatott beszélgetésünk is tükrözte. Csaknem egy órán át közösen szidtuk a Kramár-kormányt... Megmutattam a cseh katonáknak a szlovák Forradalmi Kormányzótanács kiáltványát is, amely Eperjesen jelent meg a szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása alkalmából. A röplap kézről kézre járt. 3. Az átcsoportosítás június 29-én kezdődött meg. Július 1-én a 33. Vörös Gyalogezred alakulatai is átlépték az „új határt”. Három héttel előbb, június 10- én (négy nappal azután, hogy bevonultunk Kassára) a városi intéző bizottság ünnepélyt rendezett a Tanácsköztársaság vezetőinek fogadására. A Fő utcán — mindenütt — vörös zászlók lengtek. Az utca mindkét oldala fekete volt az emberektől. Úgy tudom, a film, amely ezt az eseményt megörökíti, röviddel ezelőtt előkerült. Érdemes volna — alkalmilag —, bemutatni. Az ünnepélyen Kun Béla is felszólalt. Tomboló lelkesedés fogadta, amikor megjelent a Szovjetház erkélyén. Kis Béla mindössze négy vagy öt percig beszélt. Felszólalásában kifejezést adott abbeli meggyőződésének, hogy előbb-utóbb együtt fogunk harcolni a proletárforradalomért azokkal, akik ma még ellenségként állnak velünk szemben. Mint sok más magyar kommunista, 1920-ban én is Kassára kerültem. Nemegyszer tanúja voltam, hogy a gyakorlótérre kivonuló cseh katonák az Internacionálét énekelték. Másfél év múlva — két napon át— újból vörös zászlót lobogtatott a szél a kassai városháza bejárata fölött. A csehszlovák Kommunista Párt első kelet-szlovenszkói kongresszusa alkalmából...