Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-12-17 / 51. szám - Bartl József: Leány • kép (6. oldal) - Abody Béla: Zelk Zoltán 60 éves • köszöntő (6. oldal) - Zelk Zoltán: Szégyenem éjszakája • vers (6. oldal) - Boldizsár Iván: Alapfokú amerikanológia (6. oldal)

BOLDIZSÁR IVÁN: ALAPFOKÚ AMERIKANOLÓGIA (Hol is tartunk ?) Most még mindig csak az első New York-i óra végén tartunk, ha szállóbeli megérkezésemtől számítom, a második óra negyedik negyedében, ha a repülőtértől. Éppen kilépek a sarki, gumibotos könyvkereskedésből, hónom alatt hat új könyvvel, tudatom alatt az első új szorongással. Közben besötétedett. Az égre néztem és egészen közel, valósággal a fejem fölött megpillantottam egy nagyon, nagyon, nagyon magas, kivilágított tornyot. Nem volt nehéz felismernem a legmagasabb New York-i felhőkarcolót, tehát a földkerekség legmagasabb házát, a Birodalmi Állami Épületet. Mert egyszerűen ennyit jelent az Empire State Building, de se birodalomhoz, se államhoz nincsen köze, csak éppen így nevezték azt a vállalkozást, amely harmincöt évvel ezelőtt felépítette. Ezt már nem saját kútfőmből merítem s nem is holmi útikalauzból, hanem első New York-i barátomtól, a feledhetetlen Z. mestertől, a Chelsea főportásfőkönyvelő mindenttudó öreg magyarjától. Megismerkedésünk „kiváltképpen”-jét és „macskaugrásnyi”-ját most azzal toldotta meg, hogy ,,uraságod”-nak "szólított, s ezzel visszafiatalított körülbelül abba az évbe, amikor a felhőkarcolót felépítették. A magasban lebegő óriási torony olyan nyomasztóan közelinek tűnt fel, hogy valahogyan nem is forgalmas utcán éreztem magam, hanem egy álombéli tájban, ahol a tárgyak nyaka megnyúlik és az ember feje mindjárt laposra nyomódok. Hogyan lehet, hogy az előbb, amikor bementem a könyvkereskedésbe, nem láttam meg? Ezt kérdeztem Z. mestertől. (Csekkbeváltási lecke). Felemelte mutatóujját, várakozást kért, mert közben pénzügyi műveletet bonyolított le. A portáspult jobb oldali fele üvegfallal el van kerítve, e mögött kis íróasztal, hátul páncélszekrény. Az üvegfalon kis ablak, az ablak előtt a megérkezéskor a hallban látott szőke szakállas fiatalember. Éppen egy csekket nyújtott be Z.-nek. A számláját fizeti? — kérdeztem magyarul Z.-tő! „Csak figyeljen uraságod, most tanul amerikaiul.” Uraságom figyelt, elannyira, hogy rá is sandítottam a csekk öszszegére. Nyolcvan dollár volt. Z. mester benyúlt a páncélba, kivett nyolc tízdollárost és átadta. Közben a foga között mozgott, hogy már megint vidéki bank csekkjét kapta, tudhatná, hogy nincs fiókja New Yorkban, mit gondol a szőke fiatalember, mi ő, a Chase Manhattan bank managere-e rangrejtve? A fiatalember még egy félcentivel megnyújtotta az állandó és kötelező amerikai mosolyt, aztán fölkapta a pénzt és eáiramodott vele. „Hello — kiáltott utána Z. —, nem akarná a felét mégis itthagyni nálam?” A szőke fiú megtorpant, válla összehúzódásán is lehetett látni, hogy küzd benne a költekezési vágy a józan ésszel, azután megfordult, mint egy gyerek visszakullogott a pulthoz, gyorsan letett negyvenet, nem szólt egy szót sem, csak rohant tovább. Z. beletette a pénzt egy borítékba, ráírta a fiú nevét, elzárta a páncélba és most hozzám fordult: „Látja, ez a Chelsea.” Mondtam, hogy persze, hol jut más hotelben eszébe a portásnak megvédeni a vendéget saját pénzköltési szenvedélye ellen. „Uraságod még európai fejjel gondolkozik, ami természetes. Nem erről van szó. Más hotelben be sem váltják a vidéki bank csekkjét. Most kegyed azt hiszi, azért, mert olyan vacak kis bank, hogy nincs New Yorkban fiókja.” Mi mást hihettem? „Akkor tessék megtanulni most, ittléte első napján, nem pedig, amikor az első amerikai millióját már összekereste, hogy egyetlen New York állambeli banknak sincsen fiókja más államban és egyetlen vidéki államénak sem New Yorkban. Ez törvény.” Igemám, de én még ma reggel láttam Párizsban, a Champs Elysée-n a New York-i First National City Bank fiókját „He-he. Más országban lehet, de másik amerikai szövetségi államban nem. Tetszik érteni?” Még ha értettem volna sem mondom meg, úgy élveztem a leckéjét amerikanológiából. „Ez azért van, hogy a bankok és a nagyvállalatok túlságosan meg ne gazdagodjanak. Mert itt erre nagyon vigyáznak, nemdebár?” Ezért a nemdebár-ért már kedvem lett volna megölelni. Folytatta, s közben mutatóujjával ütötte a taktust szövegéhez, mint a régi falusi tanítómester. Azt magyarázta, hogy Amerika a csekkek világa. A fizetést és a béreket is — „jól mondom az otthoni megkülönböztetést?” — csekkben nyújtják át „És az ember bemegy a bankba és beváltja”, vágtam közbe. „Tudtam, tudtam. Minden otthoni ezt hiszi. Az ember bemegy a bankjába és beváltja”, s a jót szótagot úgy megnyomta, mint amikor a karmester beinti az üstdobot. „Idegen bank csekkjét csak olyan bankban váltják be, ahol az embernek számlája van. Uraságod meddig marad Amerikában? Négy hónapig? Akkor önnek is lesz bankszámlája.” Nekem ugyan nem, feleltem. Nem is tudom, miért berzenkedtem a gondolat ellen. Igaz, ha úgy akarok élni, mint ők... „Négy hónap? Akkor a második hónaptól kezdve a tőzsdén is fog játszani. Ne protestáljon. Majd meglátja.” (A vitát a következő négy hónap 1:1 arányban döntetlenre oldotta meg. A tőzsdén nem játszottam, de bankszámlát természetesen nyitnom kellett, mert a Ford Alapítvány az ösztöndíjat csekkben küldte meg. Az elsőt beváltotta öreg Z. barátom a Chelsea-ben, de a következőkhöz már beszegődtem a First National City Bankhoz customer-nek. De mi van a szőke szakállas fiúval? Nem volt bankszámlája? Z. mester legyintett: „Amatőr bohém. Gazdag papája van, de itt lakik, mert ez közel van a Greenwich Village-hez. Van neki bankszámlája, de m megjátsza a valódi szegényt és én vele játszom.” (Háztömb-tan). Emlékeztettem, hogy adósom a felhőkarcoló-kérdésre a válasszal. Itt állok alatta és az előbb észre sem vettem. „Mert nem alatta áll, hanem jó messze tőle. Az Empire State a 34. utcában van, tehát ide tizenegy blokknyira. Tanulja meg uraságod, hogy az amerikai ember a városokban háztömbökben számol. Nem azt mondja, hogy a második utca balra, hanem ide két blokk- Egy blokk New Yorkban 230 méter hosszú és 80 méter széles. Ezt jó tudnia, különben mérföldeket fog gyalogolni. Két avenue között hosszabb a háztömb, mint két utca közt. De mit is mondok? Az Empire State tizenegy utcányira van. Tehát majdnem egy kilométer tőlünk. Nappal messze van. Este kivilágítva sokkal szebb és mindenki érzi, csak ki kell nyújtania a kezét érte. New York éjjel szép, nem látni a sok egy-kétemeletes rozoga, összetákolt házat.” Búcsúztam, indultam a lift felé. „Várjon még egy percig” — szólt utánam. „Azt tudja, ugye, hogy a lift angol szó ugyan, de amerikaiul elevator-nak hívják. És hogy a földszintet első emeletnek nevezik. És hogy tizenharmadik emelet egyetlen házban sincs. És hogy ne vegyen levélbélyeget automatából, mert a nyolccentes bélyegért egy tízcentest, azaz egy dime-t kell bedobni, de fütyül visszaadni két centet. Ez itt nem számít. A dime sem számít. Nem pénz. Ezeknek. De magának az lesz. Vigyázzon. Úgy, most kapott az amerikai életformából egy kis alapfokú szemináriumot, így mondják otthon? Tudom, kérem, a sógorkám Nógrádból megírja az otthoni vicceket. És most feküdjön le, mert szédül és szomjas.” Igaza volt. Fölmentem a szobámba, szédültem és a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Fölvettem a telefonkagylót és teát akartam rendelni. Kiderült, hogy a Chelseaben nincs étterem, még reggeliző szoba sem. A legtöbb szobához. Zelk Zoltán 60 éves ■ Van erre egy szerkesztőségi szakkifejezés, ami így szól, hogy „kerek évforduló”. Ilyen — mindenki életében az első — az ötvenedik születésnap, ilyen a hetvenedik. Ettől kezdve sűrűsbödik: már a hetvenöt is kerek, s így tovább, gondolom, a százkilencedik is kerek a maga módján. Ez bizonyos szertartásbeli következményekkel jár. A „kerek évforduló” napján ünnepelünk. A tendenciózus emlékezet indáiba fogja, magához öleli a jubileum hősét (vagy áldozatát), s elvégzi a művészi sűrítés (és a „művészi hígítás”) munkáját; válogat, hangsúlyoz és elhallgat, díszít, „beállít”, keresi a jobb szöget. Magam is nehezen tudok elvonatkozni szép — mert „improduktív” — képességünk, az ünneplés külső-belső igényeitől. Hatvan év! Itt aztán igazán van mit ünnepelni! Hiszen az egész század, ez a mi forradalmas, utakkal és útvesztőkkel átszőtt, gyönyörű és borzalmas, győzteseket és áldozatokat közös sírba hántoló veszedelmesen szép századunk maga alig idősebb hatvan esztendősnél. Aki részt vállalt belőle — Zelk Zoltán jókora részt vállalt önként és bírta a ráadást is —, megérdemli, hogy éveinek puszta száma ordóként fityegjen a mellén. Nem olcsón kapta, nem protekcióból. Nem semmiért (Az aztán már megint más kérdés, hogy csak így érdemes élni és irigylésre méltók vagyunk a század szenvedéseiért, mert mégis csak itt kezdődött el az emberhez méltó világtörténelem.) S ha ezen a kötelező „közteherviselésen” túl, Zelk Zoltán személyes poggyászát vizsgálom a baráti megértés közeléből, még tovább gyűrűzhetne a felsorolás: nagyon nehéz élete volt Hírerangja teljében alighanem még nehezebb, mint később, elszakadva mindentől. S ma is romantikus válságok, „bűn és bűnhődés” külső-belső mutatványai övezik, szenvedések környékezik — igazán csak egy költő tud szenvedni — méltó és méltatlan konfliktusok fenyegetik: ebből a hatvan esztendőből jó egynéhány duplán számít. S most már kezdek átcsúszni egy olyan műfaj felé, amely kerek évfordulón nem éppen illendő, s inkább az ötvenkilenc vagy a hetvenhét esztendősnek mondanám, kint az ügetőn, vesztes tikettek őszi záporában vagy pocsék, delegalább meleg feketekávé melhet! De ha már elkezdtem — mert telesodortak a tények —, be is fejezem. Tudniillik fentiek értelme, központi rendezőelve mégis csak az az alaptény, hogy Zelk költő. Teljesen, veszedelmesen, sőt életveszélyesen költő. Egész életműve sorsának alaphangulatát fejezi ki, sorsa pedig lírája szabályai szerint szerkesztett. Az egyenlet oldalai játszva felcserélhetők: semmit sem változik a végeredmény. Ez az azonosulása közérzetével, vágyainak emelkedőivel és buktatóival, vonzó vagy riasztó hangulataival mindenképpen megrendítő. Megrendítő, mert esendő. (S mert, ezt talán ne feledjük, jó néhány remekmű született belőle ...) Sokszor nem hiszek, mert a magam világának feladása nélkül nem hihetek e közérzet tartalmának, de így is látom e véres-sáros dokumentációt. Zelk az a költőnk, aki mindig teljesen átéli önmagát. A holnap hűvösagyú filoszának bizonyára hálás feladata lesz elköltő eszméi és rögeszméi, szenvedélyei és tévképzetei, sértései és sérelmei tárgyi indítékainak kifürkészése. Mi azonban nem a holnap hűvösagyú filosza vagyunk, hanem kortársak. Ránk annyi tartozik, hogy Zelk Zoltán fbelső világa megrendítő szívóssággal érvényesíti önmagát. Gazdag költő? Inkább így mondhatnám, hogy amije van, azt példátlan szenvedéllyel őrzi. Sokarcú költő? Inkább nagyon is hajthatatlan ebben a dologban. S éltől esendőségének emberi mélósága. Nem szobor: kortárs. S nemcsak része korunknak — ami így szárazon elég olcsó dicséret —, hanem meg is magyaráz belőle valamit. A hűség és hála énekével is, mint tünettel, s a Sirállyal is, az elmúlt évek egyik legjelentősebb s újabb — ki tudja hányadik? —, kibontakozást ígérő költeményével. Mit kívánjak, Zoltán? Kitaláltam valamit, érdekes, újszerű kísérlet lesz Boldogságot kívánok Neked, végtére egyszer ezt is meg lehet próbálni. Hátha ehhez is van költői szótárad. . . I r. : Abody Béla Bartl József: Leány ZELK ZOLTÁN: Szégyenem éjszakája Az ezredik jajt is legyűrte torkán, de végül nem bírta tovább, hát éjjel kettőkor ruhába bújtam, futottam volna be az éjszakát! , Átkozott ég! most ver ónos esővel! egy jég a föld, jégcsap amennyi ág, kapaszkodom falakba, lámpafénybe, fordul talpam alól ki a világ! S ő fetrengve rimánkodik az éjnek, jöjjön a perc, mely már irgalmat ad, az epegörcs kése vakon forogva szabdalja-tépi hasát, melkasát és nem tudja, hogy soha el nem érem a Thököly úton a patikát, hogy — hitvány pillanat! — már fordul vissza, s üres kézzel tér meg, a gyávaság ..., Tört volna ki bokám! és hasoncsúszva az ónos járdán, kocsiút kövén, elhalt ujjakkal markolva-szorítva, de elhozzam az orvosságot én! Harmincöt éves, annyi voltam éppen .. s a hatvanadik jeges küszöbén fejemen régi vétkem hamujával, állít eléd e téli perc, Irén!