Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-12-16 / 50. szám - Faragó Vilmos: Megidézett novellisták • könyvkritika • Gerelyes Endre: Ki vagy te? - Ábel! (Szépirodalmi) | Lengyel Péter: Két sötétedés (Magvető) | Szakonyi Károly: Porcelán baba (Szépirodalmi) (7. oldal) - Méhes László: Női fej • kép (7. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Két modern író - a szomszédból • könyvkritika • Tadeusz Rózewicz: A mi kis stabilizációnk (Európa, Modern Könyvtár) | Vladimir Páral: Vihar a lombikban (Európa, Modern Könyvtár) (7. oldal)

FARAGÓ VÁMOS: KÖNYV MEGIDÉZETT NOVELLISTÁK Kilenc hónappal ezelőtt megrángattam egy harangkötelet „Baj van a magyar novellával.” Nem lélekharang, hanem vészharang kondult a kötél végén, figyeljünk a bajra. Felsoroltam a tüneteket: kevés a jó novella, sok a rossz, kevés az újat hozó novellista, sok az önismétlő. Megkérdeztem: hol vannak a fiatal reménységek? Hol van Gerelyes Endre?Azóta többször elmesélte, hogy táviratozni akart a címemre: „Itt vagyok a lágymányosi bisztróban. Ha nem hiszed, győződj meg róla.” Nem táviratozott, hátha félreértem a tréfát Pedig értettem és nem is csodálkoztam volna: tudtam, hogy Gerelyes a lágymányosi bisztróban ül.) Most itt van az asztalomon. Gerelyes Endre: Ki vagy te? — Abel! Novelláskötet, kétszáznyolcvan oldalon. Kiadta a Szépirodalmi, négyezer-ötszáz példányban. „A fiatal író harmadik kötete.” Megkérdeztem azt is: hol vannak a legfiatalabb reménységek? A tehetséges indulók? Lengyel Péter nem akart táviratozni. Az Élet és Irodalom szerkesztőségében ült, és várta, hogy nyomdába küldjék tizenegy novellája kéziratát. Most itt van ő is. Két sötétedés, kiadta a Magvető, kétszáznegyven oldalon, háromezer-négyszáz példányban. „A fiatal író első kötete.” És Szakonyi Károlyt is emlegettem. „Beleragadt a századelő érzés- és formavilágába” — írtam. Nem sértődött meg, ha találkozunk, mosolyog. Új könyve a Gerelyesé és a Lengyelé mellett. Szakonyi Károly: Porcelán baba. Kiadta a Szépirodalmi, kétszázhúsz oldalon, hétezer-háromszáz példányban. „A fiatal író negyedik kötete.” Mint a megidézettek. Ha tovább folytatom a játékot, ügyvédnek képzelhetem magam. Tanulmányozom a periratokat, faggatom a három megidézettet, s végül kedvező ítéletet kérek. Mert Gerelyes Endre, Lengyel Péter és Szakonyi Károly jó kötettel állt elő. Állításom indokolása a következő: Gerelyes Endre hét novellát és kilenc riportot gyűjtött egybe. Műfajkeverés? Kényszermegoldás? Gerelyes védekezik: „A műfaj kevertségét jogosnak érzem, hiszen — szerintem — nem egy műfajt, hanem saját magát próbálja kifejezni az, aki író, illetve az akar lenni.” A védekezés nem valami eredeti, de igaz. Ez esetben sokszorosan is. Gerelyes nem egyszerűen kifejezni akarja magát — novellában, riportban —, hanem legyőzni, meghaladni, újjágyúrni. Gerelyes önmagával birkózik. A benne lappangó démonnal. Gerelyes „intelligens vadember”. S amit a jelző és a jelzett szó hordoz, az harcol benne egymással. Alig olvastam még személyesebb szépprózát. Két kulcsnovellája van; az egyikben Ábel megöli ikertestvérét, Káint. Igen, a jó Ábel öli meg a rossz Káint, önvédelemből, s amikor az Úr ráripakodik, Káint nem lehet megölni, mert Káin „ott van benned”. Ábel így vág vissza: „Akkor hát harcolok. És mellettem harcolnak rám ülő ivadékaim. És tudod, azt hiszem, eljön a nap, midőn ő úgy meggyengül, hogy nem kell már megölnöm.” A másik kulcsnovella a Tigris című. A tigris: „a démon, a gonoszság, a kegyetlen szembenézés, a rettegés szimbóluma”. A tigris: Káin. A novella Balázsa sokszor engedelmeskedik a maga tigrisének, de néha már bízik is abban: meggyengült ez a „bosszúálló és vérszomjas” fenevad, talán most már nem is kell megölni. És a két kulcsnovella között: önéletrajzi történetek, barátság és árulás történetei, öklök csattanásai, birkózások Káinnal. Aki szereti Gerelyest, aggódva kíván neki győzelmet. Mert aki szereti, azt is tudja, milyen nehéz szeretni őt. A háta mögött ott ólálkodik mindig a sárgaszemű démon. Művészi értelemben máris győzött. Novellái — éppen mert „vicsorgó szomorúsággal”, önmegváltó személyes indítékkal írja őket — többé nem Hemingway-novellák. Hanem félreismerhetetlenül, megszenvedetten, szuverén módon — Gerelyes-novellák. A világot, amelyben egyetlen érv az ököl, Lengyel Péter is ismeri. De ez a világ rajta kívül van. „Dzsungel-világ.” Tigriseit kerekszemű iszonyattal nézi; a szerelemhez és a korán elpusztult apa emlékéhez menekül tőlük. Sebzett, érzékeny, védekező, józanul érzelmes — kamaszlélek. Novellái ugyanolyan személyesek, mint Gerelyeséi; könyve — az elsőkönyvesek szokása szerint — önvallomás. A gyermekkorról, a kamaszkorról, a férfivá érésről. Legfőbb boldogsága: a létezés, önmagáé, az embereké, a tárgyaké. Mohón birtokba veszi, halmozza, rendezgeti a létezés bizonyítékait, mint gyerek a játékszert. Úti élményeket sorol, de nem szimpla útirajzot ad, hanem mármár költészetet: amit felmutat, azon rajta van a rácsodálkozása bélyege. Ahogyan az ötvenes évek diákgalerijeit, rockandroll-szertartásaikat és villamos-ugráló kunsztjaikat idézi, abban is valami felfedező költőiség fénylik. Egyetlen szabályos novellája sincs, bekezdéssel, tárgyalással, befejezéssel, akcióval, jellemre világító konfliktusrobbanással. Sztorijuk csak keret, témájuk az az atmoszféra, amit felidéznek. ..Ez volna a történet. Nincs semmiféle csattanója, azt mondhatnám, vége sincsen. Történik tovább, napról napra” — írja a Viktor szerelmei című novelláról. A többi is ilyen. Az új amerikai széppróza rendkívül intenzív hatása érződik rajtuk: irtózás a kerekded sztoritól, az irodalmias megoldásoktól, már-már görcsös igyekezet a leíró őszinteségre. Olyanfajta őszinteség ez, amely az önkifejezés intellektuális közvetítőitől is szabadulni igyekszik. Mint a novellák Ádámja és Vikije, akiknek őszintesége „már a kifejezésben is gátolta őket, és időnként egyfajta szellemi dadogáshoz vezetett ...” Ezért van, hogy az olvasó rokonszenvét elnyeri ugyan Lengyel, de saját művészi önállóságát nem. Novellái — éppen mert e „szellemi dadogáshoz” vezető őszinteség-példák hatására írja őket — még nem Lengyel-novellák. Hanem Salinger—Lengyel-novellák. Szakonyi Károly viszont csehovi ihletésű novellákat ír. Sohasem személyeseket tehát. Ha egyes szám első személyben szól, akkor sem szereplő a történetben, csak megfigyelő. Emberi titkokat keres, csöndes tragédiák után kutat, sorsokat és tájakat rajzol, pasztell színekkel. (A pasztell nemcsak tájképeit, hanem sorsrajzait is lággyá varázsolja.) Valami leküzdhetetlen századelő-nosztalgia kerítette hatalmába; novellái a Flaubert-en és Csehovon nevelkedett magyar polgári irodalom kezdeteit idézik. Problematikában, stílusban, környezeti rekvizitumokban. Apagyilkos leány, megromló családi idill, gyerekriogató falubolondja, hervadó színésznő, magányos céllövöldés, szerelmes kamasz, féltékeny feleség. A környezet: egy elhagyott udvarház, egy kastély, egy majorság, egy polgári otthon, egy tóparti nyaraló, egy vidéki állomás, „II. városka”. A rekvizitumok: egy vadászpuska, egy porcelán baba, egy könnyű homokfutó, egy régi hegedű, egy kerti asztal. Történeteit szívesen játszatja ősszel, vörhenyes lombok díszletei között, édeskés avarillatban: „Szeretem az őszt..., szelídebb lesz a táj, mert megérinti az elmúlás.” A kötetben öt európai városképet is közöl, kis anzikszokat; minden városban csak az elmúló, a régi izgatja: Prágában a zsidótemető, Firenzében egy kolostor, Kijevben az őszi óváros, Moszkvában egy régi templom, Leningrádban a dohosfalú erőd és a régi hadak. „Szeretlek titeket, öreg, idegen városok.” Mi ez? Nem tudor'' ez^t sejtem. *t"‘é"trió ez a kötet? Ezt viszont tudom. Lidéris igényessége, atmoszférateremtő biztonsága és a választott példák kongeniális felidézése miatt. Mintha komoly stílusparódiákat írna. Mintha valami funkciója lenne ma a századelőnek, amely — úgy látszik— korán temetődött el, s most visszajár írók, költők, festők nosztalgiájában, hogy feladatát befejezze. Egyszer már írtam erről a je1ensé°ről, a szecesszió újjászületését — Juhász Ferenc stílromantikáját, Kondor Béla és Gyulai Líviusz rajzait, a reklámgrafika szecessziós „újításait” — emlegetve. Jó lenne ha mindezt megmagyarázná egyszer valaki. És jó lenne, ha minden harangkongatásorrtra három jó könyv állna elő. Hogy ellenem bizonyítson. Méhes László: Női fej Helyreigazítás Lapunk előző számában a „Hogyan működik majd a magyar— szovjet szerzői jogi egyezmény?” cím alatt megjelent cikk negyedik bekezdéséből nyomdai hiba miatt kimaradt egy sor, s így a mondat értelme megváltozott. Az eredeti mondat a következő: „A megállapodás kötelezően előírja a két Szerzői Jogvédő Hivatal közreműködését a szerzők és a műveket felhasználó szervek között létrejövő összes szerződések megkötésénél. A szovjet össz-szövetségi Szerzői Jogvédő Hivatal a Szovjetunióban, a magyar Szerzői Jogvédő Hivatal pedig Magyarországon felügyeletet gyakorol a tudományos, irodalmi és művészeti művek felhasználásáról szóló szerződések teljesítése felett, és gondoskodik a szerződésekben kikötött szerzői jogdíjak behajtásáról és a szerződések alapján befolyt pénzösszegek kölcsönös átutalásáról.1. ft KOROKNAI ZSUZSA: KÉT MODERN ÍRÓ A SZOMSZÉDBÓL Az írószövetség műfordítói szakosztályának ülésén beszéltek arról a minap (tudósított róla legutóbbi számában az Élet és Irodalom is), hogy szomszéd országokból származó jelentékeny művek — még ha magyarul megjelennek is — sokszor nincsenek jelen kulturális életünkben, hanem észrevétlenül, visszhangtalanul süllyednek feledésbe a könyvtárak, könyvesboltok polcain. Valóban: a világkultúra eseményeit mintha valami sajátos, provinciális sznobizmus messzelátóján szemlélnénk. Azt, ami távoli, olykor érdemén felül is nagynak, jelentékenynek látjuk. Kicsivé törpül viszont szemünkben számos érdekes mű, új jelenség, amely itt van, a szomszédban, amely a mieinkkel azonos, vagy hozzájuk nagyon is hasonló történelmi előzmények, társadalmi problémák, irodalmi-kulturális törekvések talaján nőtt. Pedig ezekben a közeli irodalmakban jónéhány, világirodalmi mérték szerint is fontos írás keletkezett, az utóbbi egy-másfél évtizedben különösképp. Példája lehet ennek az a két kötet is, mely pár hete-hónapja jelent meg magyarul: A mi kis stabilizációnk címmel a lengyel Tadeusz Rózewicz drámáinak gyűjteménye, (Cservenits Jolán és Kerényi Grácia fordításában), s a cseh Vladimir Párái kisregénye, a Vihar a lombikban. (Fordította: Zódor Margit).★ Ha Vladimír Párái magyar író lenne, könyvén alighanem sokat vitatkoznánk. Nem formai megoldásai miatt — az időjáték, a „spirális” szerkesztés, az eseményeknek a különböző szereplők nézőpontjából való megvilágítása ma már a szocialista országok irodalmában is mindenütt közismert, befogadott műfogás. (A hazai prüdéria legfeljebb azon botránkoznék meg, hogy a szexuális élet, sőt, az emésztés egyes mozzanatainak leírása — mi tagadás — eléggé szókimondó ebben a kisregényben). A fő vitatémát magának a regénynek a témája jelentené. Párái ugyanis a beszűkült, elgépiesedett élet monotóniájáról ír. Mégpedig nem valami távoli, túlgépesített kapitalista országban, hanem itt és most, a szocializmus építésének korszakában. És nem is valahol a periférián, hanem a társadalom kellős közepén, az elképzelhető legcentrálisabb centrumban: egy modern, nagy vegyigyár mérnökeinek, laboránsnőinek, munkásainak életében. Fölkelés: minden nap azonos időben. Unásig ismert arcok a villamoson, a gyári öltözőben. Vasárnap: csirkepaprikás, galuskával. Hétfőn: csirkeaprólék rizzsel. Csütörtökön: mozi. Szombaton: szeretkezés. Vasárnap: kártyaparti. Mindig ugyanazok a korcsmák, ugyanaz a sör, egyforma mozdulatok a szerelmi aktus közben, s — narkózisként — örökké azonos olvasmányok. (Kitűnő megfigyelése Párainak, hogy ilyen esetben nem játszik lényeges szerepet, ha ez az olvasmány az egyiknél Shakespeare vagy Kafka, a másiknál meg a leghitványabb giccs.) Az ember néha „bütyköl” a kocsiján, az épülő házán, vagy akár a tulajdon körmein, azután kezdődik az egész elölről. Ismétlődő munka- és életfolyamatok, ledarált értekezletek, szakállas viccek ... Egyszer csak sorban, mindenkiben tudatossá válik az elviselhetetlen unalom. Megpróbálnak kitörni — legalább a szerelemben. De a „kitörési kísérlet” fáradtságos, kényelmetlen. Az új szerelem hamarosan éppoly unttá, gépiessé válik, mint a régi. Vissza tehát a régi élethez, a megszokott unalomhoz. Az legalább kényelmes. És újból kezdődik minden előbül. És folytatódik minden bizonnyal a krematóriumig, az ünnepélyes, üzemi temetésig. . Reménytelenséget áraszt hát Vladimír Párás könyve? Jóllehet a szerző csupán könyvének alcímében mondja ki közvetlenül a véleményét (Laboratóriumi jelentés a rovarok életéről) a regény mégis határozott, erőteljes tanulságot sugall. Azt, hogy így nem lehet élni. Neo-kispolgári életmód létezik, sőt: egyenest virágzik. Csak éppen nem élet, hanem rovar-lét, emberi mértékkel értelmetlen vegetáció. A gépies munkán, evésen, iváson, szeretkezésen túl, ahhoz hogy éljünk, kell valami más, valami plusz. Hogy ez mi legyen? — azt Párái, bölcsen, az olvasó ítéletére hagyja. Könyvét ebben a vonatkozásban — a megformálás, a helyszín, a szereplők minden különbsége ellenére — Fejes Rozsdatemetőjéhez hasonlítanám. Míg a harmincöt esztendős Parallal jószerint ebből a kisregényéből ismerkedünk, a nála jó másfél évtizeddel idősebb Tadeusz Rózewicznek legalább a nevét igen sokan tudják. Hivatkozni is szoktunk rá időnként — csak éppen a műveit nem ismerjük kellőképpen. Hiányaink pótlására kitűnő alkalom ez a dráma-válogatás, mely a költő Rózewicznek és a novellista Rózewicznek most egy újabb arcát, újkeletű, sok vihart kavart színműveit ismerteti meg a magyar olvasókkal. Nem tudom, persze, mennyire előadhatók ezek a hol filozofikus, hol groteszk, néha abszurd, máskor a már hagyománnyá vált egyetlen, nagy monológból álló drámák. (A költő-drámaíró ars poeticáját jelentő Félbeszakított játék pedig minden bizonnyal teljesen előadhatatlan.) Olvasmánynak azonban roppant érdekesek. És fölöttébb elgondolkoztatok. Magam például az imént említett Félbeszakított játék nyomán kezdtem revideálni a francia nouveau roman elméletével és gyakorlatával kapcsolatos fenntartásaimat. Lehet, hogy „a tárgyak öntörvényű léte”, „a részletek önálló élete” mégis járható út, maradandó értékeket ígérő művészi hitvallás ? Igaz, Rózewicz életútját ismerve valahogy könnyebb megérteni az általa szigorú realizmusnak nevezett kísérlet indítékait. Rózewicz részekre, darabokra szedi, mintegy górcső alatt szemléli a világot. S mindent olyannak akar látni, amilyen: a tárgyakat is, az embereket is, meg ezek egymáshoz való viszonyát is. Rózewicz — akárcsak a mi hasonló generációnkból épp a legtehetségesebbek — előbb felelt, s csak jóval később kezdett el kérdezni. E kötetben közölt drámái épp ennek a kérdező-korszaknak a termékei. S mert Rózewicz kitűnő író, kérdései emberileg és művészileg egyaránt lényegesek, megrendítőek — és előrevivőek. Drámaszerkesztési elveit, művészi formáit és világnézetének sajátosságait remélhetőleg nemcsak hazájában és külföldön, hanem nálunk is alapos tanulmányokban fogják még elemezni. (Egy kitűnő tanulmányról máris tudunk: Elbert János utószava a most megjelent kötethez). Az újság-recenzensnek engedtessék meg csupán egyetlen szubjektív megjegyzés. Számomra az elsőrendű művészi élményt e kötetből főként két színdarab: A kartoték és a címadó A mi kis stabilizációnk (másik címén: A szemtanúk) jelentette. Az első, mert groteszk kavargásban, nyugtalanító zűrzavarban teszi fel a valóban nyugtalanító kérdést: hány szálból vagyunk összeszőve, „rendszerezhetők” vagyunk-e egyáltalán mi, mai, sokmindent átélt, sokat próbált emberek? A második, mert — Párai kisregényének problémakörével némiképp összecsengve — szigorú formában, kristálytiszta logikával bizonyítja: mindennek ellenére a legundorítóbb, a legvisszataszítóbb magatartás: közönyös szemtanúnak lenni. Mindkét kötetet az Európa adta ki, a Modern könyvtár sorozatban. Logikusan. Mindkét íróban az az elsősorban érdekes, izgalmas, hogy ízig-vérig modern. És valahogy másképp, mint a mostani, nyugati neo-avantgarde. Bár mind az avantgarde, mind a neo-avantgarde eszköztárából sokat felhasználnak.