Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-24 / 21. szám - Perneczky Géza: Két kiállítás • képzőművészet-kritika • Baranya-megyei művészek, Nemzeti Galéria | Ligeti Erika, Derkovits-terem (9. oldal) - Lengyel Péter: Egy városról - kamerával • filmkritika • Ranódi László: Baja c. kisfilm (9. oldal) - Feuer Mária: Szávai Magdánál • interjú • Szávai Magda, a Jeunesses Musicales világszervezetének elnöke, a Zeneművész Szövetség helyettes főtitkára (9. oldal)

PERNECZKY GÉZA: A vidék egyik legkarakteresebb művészeti központja, Pécs küldte el képzőművészeit a Nemzeti Galériába arra a tárlatra, amely a Baranya megyei művészek címet viseli. A kiállításnak két szellemi fókusza van. Egyik a Martyn Ferenc életművét bemutató két terem, másik a mai fiatalokat a legegységesebb színvonalú anyaggal képviselő gobelinművész, Fürtös Ilonika kilenc faliszőnyege. A két művész két műfajt reprezentál, Martyn a nonfiguratív festészetet, Fürtös Ilonka pedig az iparművészet monumentális törekvéseit. Martyn Ferenc képei külön kis kiállítást jelentenek a tárlaton belül, és ez a bőség nagyon, méltányos. A harmincas évek párizsi művészcsoportjának, az Abstraction Création-nak Martynját a már említett kép, a Kakas jellemzi legjobban. Racionális tisztaság, üdítő, neonfényű színek, és szinte zenei ritmus, melyek együttesen a hajnalt hirdető szimbolikus állatfigura képét idézik. E festmény párja, a kékes-szürkés tónusú, lidérclángra emlékeztető Emlék már borúsabb, balladaibb hangulatú. A háború árnyai a nonfiguratív festőt a szürrealizmus sejtelmes, többértelmű jelentésvilága felé fordították. A baljós hangulatú képek között legszebb talán a Lovas karddal című, már-már Max Ernst-i magaslatokra emelkedő kompozíció. Az oeuvre fődarabjai közé tartoznak a Fekete szervezet és a Vizek felett című képek is. Ez utóbbi a kései Martyn stílusára példa. Természeti elemekből, legtöbbször a Balaton horizontjából alkotott háttér előtt jelennek meg a szürrealisztikus és nonfiguratív formák. Nem kisebbítjük Martyn jelentőségét, ha megállapítjuk, hogy a lírai szépségű, magányosságot és elszigeteltséget sugalló kései képek a harmincas évek kompozícióihoz mérten csökkenő szigorúságot és több eklektikus megoldást, lazasá gÉT KIÁLLÍTÁS ot mutatnak. Martyn az utolsó évtizedekben elsősorban már nem is festményeivel, hanem inkább egész életútjának példájával, pedagógiai hatásával jelentett nagy segítséget a pécsi képzőművészeknek. Most, hetvenedik életévének betöltéséhez közeledve, büszkén tekinthet erre a kollektív kiállításra, amely mindenütt az ő művészetének termékenyítő hatását tükrözi. Mert Lantos Ferenc geometrikus tagolású kompozíciói, Erdős János ritmikus vonalakból szőtt linómetszetei éppúgy elképzelhetetlenek lennének a Martyn-i előzmény nélkül, mint Bizse János játékos rajzú kompozíciói, vagy Soltra Elemér feketéből komponált nonfiguratív képe, az öreg bánya. E festők csoportjából Lantos fejlődése a legérdekesebb. A körök ünnepe című olajkép érezhetően az Op-Art motívumanyagát használja fel, és hogy ez az út a monumentális díszítőművészet új lehetőségeit tárja fel, azt a kiállításon most bemutatott nagyméretű, fényt, színt és tömeget szuggeráló zománckompozíció mutatja. A tradicionálisabb stílusú festők közül Simon Béla biztos kvalitású, égő vörös színekben pompázó, expresszionista képei emelkednek ki, és egy kedves, lokális hangulatú kompozíció, Horváth Olivér Pincesora. Rénfalvi Sándor szobrai már számos országos kiállításról ismertek. A tehetséges fiatal művész lágymodellálású és rajzos ornamentikájú műveivel mintha most kissé tanácstalanul állna, merre keresse a továbbfejlődés útját? Pedig a szükséges keményebb mintázást, a kevésbé túlcsorduló és fegyelmezettebb lírát Rétfalvi már egy korábbi szobrán, a Mozdonyos fiún sikerrel eltalálta. Bócz Gyula simára csiszolt, áramvonalas formákból felépült kőszobrai Borsos Miklós és Arp stílusa között ingadoznak. Vannak olyan jók, hogy megérdemeljenek egy önállóbb hangú, kegyetlenebbé figurális vagy nemfigurális határozottságot. Az iparművészek közül Zs. Kovács Ligeti Erika szobrait és érméit a Derkovits-teremben láthattuk. Talán nem sértődik meg, ha önarcképét, ezt a többször kiállított és ma már méltán híres szobrot, s a benne rejlő groteszk, játékos fintort, egész kiállítására jellemzőnek tartom. A kis „majompofa” láttán, egyik látogató azt írta be a vendégkönyvbe: nem túlzás ez? De igen, mondhatnánk Ligeti Erikával együtt, és éppen ez benne a jó. Mint ahogy a többi kisplasztika és érem is a túlzás játékaiból, sőt a játékok túlzásaiból született. Ligeti Erika anyag- és bronzhancúrozásai, a vizet és szeleket, a csillogó emelkedőt és az árnyékos gödröket megzabolázó plasztikái szinte impresszionista közvetlenséggel tárják elénk, hogyan él és lüktet a mintázás ritmusa. Ha van ebben valami kevésbé jó, vagy inkább: többre, nagyobbra ösztökélő, az a játéknak a túlzott spontaneitása, a véletlennek nem esztétikai, hanem egyszerűen fizikai jelenléte. Ligeti Erika nem tudja, hanem sokszor csak eltalálja a formákat, és bár a kettő majdnem ugyanaz, mégsem egészen mindegy. Jól eltalálni csak a kis formákat, a tenyérbe férő érmeket, szobrokat lehet, de mi lenne, ha mostani kiállításának egyik legértékesebb darabját, a Próbabábút fél méteresre nagyítanánk? Hogy ez a kísérletezés sikerrel is járhat, azt újabb portréja, Csukás István remek bronzfeje erősen valószínűvé teszi. Krimi sok iróniával. Színes magyar film Rendezte: Révész György BEMUTATÓ: MÁJUS 29. KÉPZŐMŰVÉSZEi Diana gobelinjei biztos technikai szinten állnak, formái rokonszenvesen anyagszerű és szigorú kompozíciók. Fürtös Ilonka nevét pedig már mint a kiállítás egyik csúcsát említettem. Az Azték Naptár, a Mák, a Körök című gobelinjei és faliszőnyegei is a mai magyar művészet élvonalában vannak. Ő valósítja meg legszerencsésebben azt a szintézist, amit a modern képzőművészeti kultúrának és a népművészetnek a szintézise ígér. SZAVAI MAGDÁNÁL Az Ifjú Zenebarátok Nemzetközi Szervezetéről elég keveset tud közvéleményünk. Jó néhányan még a muzsikus társadalom tagjai közül sincsenek pontosan tisztában vele, s gondolatban valahogyan a „Kodály-módszer”-rel azonosítják. Éppen ezért az UNESCO-szervezet nyári magyarországi világkongresszusát is olyasvalaminek tekintik, mint a Zenei Nevelési Konferencia volt. A Jeunesses Musicales világszervezetének jelenlegi elnöke Szávai Magda, a Zeneművész Szövetség helyettes főtitkára. Természetes, ha most nem a szövetség szerteágazó problémáiról szeretnék vele beszélgetni, hanem az ifjú zenebarátmozgalomról. — Azt hiszem, a magyarországi szervezet elsősorban Szávai Magda lelkesedésének, szervező energiájának köszönheti megalakulását, ezért — közbevetett szerény tiltakozásával nem törődve — hadd kérdezzem meg: hogyan kapta el ez a szenvedélyes buzgalom? — Voltaképpen mindig foglalkoztatott, mi lesz azokkal a zenét tanuló gyerekekkel, akik nem lépnek muzsikus-pályára. Saját zenepedagógusi munkámban is arra törekedtem, hogy elvezessem a növendéket arra a fokra, amelyen az érdeklődés akkor is megmarad, ha valamilyen oknál fogva nem tud gyakorolni, s abbahagyja a zenetanulást. Amikor a francia szervezet egyik vezetője, Maurice Fleuret évekkel ezelőtt Budapesten járt, s mesélt a náluk oly népszerű mozgalomról, úgy éreztem, itt lehet a kérdés megoldására rátalálni. Talán érdemes elmondani, hogy az első Jeunesses szervezetek a háború alatt alakultak a megszállt Belgiumban és Párizsban a tiltakozás egyik megnyilvánulásaként. 1947 óta az UNESCO tagjai közé tartoznak. Ez idő szerint a világ 28 országában működik Jeunessesszervezet, s az ifjúság milliós tömegeit mozgósítja, hogy iskolán kívüli formák között tartsa ébren zenei érdeklődésüket. Magyarországot 1965-ben vették fel a tagországok sorába, de a mozgalom addigra — szinte önmagától — régen kialakult nálunk. A Filharmónia ifjúsági hangversenysorozatai, a fiatalok zenei klubjai, jól szervezett, széles körű, alsófokú zenetanításunk, mind olyan mozzanatok, melyek nélkül nem indulhatott volna ilyen „természetesen” a mozgalom. — Ezekhez az alapokhoz képest milyen többletet jelent a mozgalom, s hogyan oldhatja meg imént említett személyes gondját, azt, hogy ne veszszenek később kárba az alsó- vagy középfokú zeneoktatás eredményei? — Zenei nevelésünk az általános iskola nyolcadik osztályáig mintaszerű, — erről beszélni közhely. Az Országos Filharmónia remekül működő Ifjú Zenebarát Klubjaiban is a 14 éven aluli korosztály vesz részt zenetanárok irányításával. A gond tehát akkor kezdődik, amikor ezek a gyerekek kinőnek a szervezett, tömeges zenei foglalkozás kereteiből, és félő, hogy mindent elfelejtenek. A Jeunesses Musicales szervezet természetesen mintegy utánpótlásnak tekinti a klubok tagságát, de elsősorban az „idősebb” fiatalok aktivizálását tartja legfontosabb feladatának. Egy-egy Ifjú Zenebarát csoportba legkevesebb 15 tag tartozik (14—30 éves korig), s ők saját maguk alakítják ki tevékenységüket, érdeklődésüknek megfelelően. Mi, felnőttek nagyon vigyázuk arra, hogy semmiféle kötelezőnek érzett feladat elé ne állítsuk őket, az alapszabály mindössze évi négy kötelező foglalkozást ír elő, s ebbe hangverseny- vagy operalátogatások is beletartoznak. Ám a csoportok — éppen mert semmiféle kényszert nem éreznek — rendkívüli ötletességgel szervezik meg programjaikat. — Miben különbözik a magyarországi szervezet a nemzetközitől? — A kérdést inkább úgy módosítanám: miben különböznek egymástól ? Mert minden ország egyéni igényeinek, sajátosságainak megfelelően alakította ki szervezetének működését. Franciaországban pl. elsősorban a drága hangversenyjegyeket teszik elérhetővé tagjaiknak, Olaszországban fiatal muzsikusok munkásklubokba járnak koncertezni, a kanadaiak kiterjedt szervezete állandó tábort létesít. (Csak zárójelben jegyzem meg: a tábor igen rossz kifejezés, a mi pécsi nemzetközi Jeunesses „táboraink” is bizonyították, hogy a fogalom valódi jelentése: nemzetközi zenei továbbképző tanfolyam.) A nyugati országok nagy részében a hiányos, alacsony színvonalú iskolai zenetanítás pótlására alakultak a csoportok, nálunk inkább az ismeretek továbbfejlesztésére, az érdeklődés ébrentartására. Talán valamennyi Jeunesses szervezet megegyezik abban, hogy ifjúsági hangversenyekkel aktivizálják a fiatal előadóművészeket és hallgatókat, fellépési lehetőségekkel, sőt nemzetközi cserékkel segítik a tehetségek karrierjének kibontakozását. Ezek szerint hivatásos muzsikusok és zeneszeretők egyaránt tagjai a szervezetnek. Az aktív és passzív csoportok megtalálják-e a kapcsolatot egymással? — Ez éppen a magyar mozgalom egyik legfontosabb jellemvonása. Ilyen módon szervezhetnek és nevelhetnek közönséget maguknak ifjú művészeink, de így juthatnak zenehallgatáshoz például eldugott kis helységeik lakói. S a különböző pályán működő fiatalok így kerülnek közel egymáshoz. Mindezt nagy leleménnyel hajtják végre a csoportok vezetői — az ő ügyességükön sok múlik —, s így a kedvezményes hangversenylátogatások, a jutalomlemezek, vagy könyvek valóban csak másodlagos vonzóerőt jelentenek a tagoknak. — Véleménye szerint segíthetnek-e ezek a csoportok abban, hogy a modern zene és a közönség kapcsolata meghittebbé váljék? — Ha igennel válaszolok is, számszerű adatokkal nem tudom bizonyítani, mivel — mint mondtam, — kötelező foglalkozásként ilyen feladatokat sem tűzünk eléjük. De a fiatalok anyanyelvként értik korunk zenéjének fordulatait, s a közös muzsikálás, zenehallgatás bizonyára tudatosítja ezt. — Hogyan tolerálják a komoly zenével foglalkozó csoportok tagjai társaik beat-rajongását, illetve megfér-e a kettő egymással? — Még nagyon fiatal a magyarországi mozgalom ahhoz, hogy ilyen tapasztalataink volnának. Az bizonyos, hogy a pécsi nemzetközi „táborban” színvonalas hangversenyek, spontán népdal-éneklések, jazz-muzsikálások sűrűn váltották egymást, s a gitár is gyakran előkerült. Egyébként éppen most van szó egy beat Ifjú Zenebarát csoport megalakulásáról. — A hangversenyeken, a „fiatal művészek pódiumán”, s a szervezeti kérdések megbeszélésén kívül előreláthatólag tud-e a júliusi budapesti világkongresszus valami mást nyújtani, mint az előbbi összejövetelek? — A kongresszust rendező országok mindig saját specialitásukkal kedveskednek. Nálunk a magyar zenepedagógia eredményeire kiváncsiak vendégeink. Mi úgy érezzük, a klubfoglalkozásokon kívül a kerekasztal vitákat kellene pezsgővé, elevenné tenni. — Milyen témát vitatna meg például Szávai Magda? — A Jeupasses-mozgalom egyik legfontosabb jellemvonását, morális erejét. Azt a tényt, hogy hasznosan köti le a fiatalok energiáit, kitölti szabadidejüket, s olyanfajta aktivitásra készteti őket, amelynek idősebb korukban is örülni fognál. Ha erről beszélek, mindig eszembe jut az olasz szervezet elnöknője, aki 1965-ben, amikor felvették Magyarországot a világszervezetbe, odajött hozzám és figyelmeztetett: „kedvesem, ez a mozgalom egész embert kíván. Aki belekapcsolódik, annak rá kell tennie az életét.” Azt hiszem igaza van — és tudom: érdemes. Feuer Mária “ 3 Egy városról — kamerával Durkó Zsoltnak a képekkel szorosan egybeolvadó kísérőzenéje mellett: a kép. Képek, ahol csak a kamera mozdul. Nagyon sok állókép. Az emlékezés látásmódja. A város. Macskaköves, nagy tér, öreg házak, foltozott, csepegő ereszek, beázott falak, pinceablakok. Egy macska az udvaron. Az év — és a város — pillanatai: eső a téren, napfény üvegablakokon, szél a Duna-parti fűzfák között. Az emberek. Konfliskocsis, rázkódó bakon, petróleumlámpa mellett. Fekete kendős öregasszony tart hazafelé a piacról. Egy iskolásgyerek táskával, megy, meggondolja magát, visszafordul. A ma. Üveg-alumínium ablakos modern épület. Automatizált gyárak gépeinek piros-zöld-kék fénnyel villogó jelzőlámpasorai. Modern üzem fénylő tornyának ipari formái. A vidék. Halászok kerítőhálóval, öregek, fiatalemberek farmernadrágban, konfekciópulóverben. Fülünkben régóta élő szókapcsolatok kapnak képi értelmet. A közönség hangosan mormolja felismeréseit: Bajai fehér. Bajai paprika. Bajai Duna-ág. Bajai halászlé. Elszórva ültünk a nézőtéren, bár a film — a Feldobott kővel együtt — egyetlen előadásban, este fél nyolckor látható a Puskinban. Sajnos. S ez a néhány ember figyelemmel nézte végig a történés, mese, izgalom, feszültség és cselekmény nélküli kisfilmet. Figyelemmel és érdeklődéssel. Gyerek- és ifjúkorunk tája valamennyiünk számára alapvető élmény. Az alkotókat minden igazi művészet ihletője, az élmény átadásának kényszere indított. Egy még ma is fiatalnak nevezett művészet eszközeivel dolgoztak, nehéz, s a hasonló kisfilmek gyér visszhangját tekintve, nem látványos, szinte hálátlan feladatot vállaltak. Köszönet a munkájukért. Lengyel Péter Egyetemes élmény, örök művészi feladat és gond: gyerekkorunk, fiatalságunk emberi tájait felmérni — és továbbadni. Az élmény annyira egyszeri, annyira legmélyebb rétegeinkre nyomta rá bélyegét, hogy továbbadása a lehetetlennel határos. Mégis: minden embernek megvan ez az élménye. Kinek egy füstköd lepte nagyváros lármás utcái, kinek a falusi utca pora mezítlábas talpnyomokkal, kinek egy kisváros nagyon ismert, szeretett és szorongató látványai. A Feldobott kő kísérő műsoraként vetítik Ranódi László Bajáról szóló kisfilmjét. Ranódi két Kosztolányi-filmet forgatott Baján, s ennek a munkának során került el újra gyermek- és ifjúkorának városába. E tényről a rendező néhány kézírásos mondata értesít a film elején, a Pacsirta és az Aranysárkány néhány jelenete után. Ezután egyetlen szó nem bukkant fel a filmben. Sem írott, sem kimondott szó. Olykor egy cégtábla — csak a szó már maga is kép. Az alkotók egyetlen eszköze. ZENE