Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-25 / 4. szám - Kárpáti János: Kell-e még a zenei műveltség? • zenekritika (9. oldal) - Kerényi Grácia: Budapesti ábécé, lengyeleknek • könyvkritika • Tadeusz Olszanski: Budapesti ábécé (Varsó) (9. oldal) - Szyksznian Wanda: Együttes • kép (9. oldal) - B. Nagy László: Kész kabaré • filmkritika • Bencsik Imre: Hazai pálya, rendező Palásthy György (9. oldal)

KÁRPÁTI JÁNOS: KEll-E MÉG A ZENE MŰVELTSÉG? Mennyi szomorúság, milyen elkeseredettség csengett annak idején Tóth Aladár szavaiban, amikor 1937-ben zenei nevelésünk elmaradottságát így kellett panaszolnia: „A szomszédos népek — tőlünk nyugatra régi tradíciókhoz híven, tőlünk keletre friss nemzeti felbuzdulásból — egyre nagyobb teret biztosítanak a zenei nevelésnek az iskolákban. Ugyanakkor nálunk a minisztériumban készül az új tanterv, amely ahelyett, hogy növelné, még inkább csökkenteni akarja azt a kevés időt, melyet a magyar tanulóifjúság a zenének-éneknek szentelhet..Az új magyar zene haladó szellemű, bátor tollú harcosának felháborodása akkor pusztába kiáltott szó maradt. A magyar zenei nevelés felvirágoztatása, nemzetközi hírnevének megteremtése csak a felszabadulás után következett be, amikor szocialista rendünk művelődési kormányzata magáévá tette Kodály Zoltán nagyszabású programját. Az általános- és középiskolák, a tanítóképző- és óvónőképző intézetek tantervében, ha számos változtatással, reformmal is, de szilárdan tartotta helyét az ének-zene tárgy, mely új tartalommal megtelve megalapozni hivatott az általános műveltséghez ma már szorosan hozzátartozó zenei műveltséget. A zenei műveltségnek ez a szemlélete nehezen hódított. Az európai polgári műveltség egy időben anynyira előtérbe állította az irodalmat, hogy a műveltség-eszmény az úgynevezett „humán” műveltség fogalmával azonosult. E humán műveltség egyeduralmának megdöntéséhez elsőnek a technikai fejlődés szülte újabb igény vezetett. A reálgimnáziumok azonban csak részleges megoldást jelentettek. Annak felismerése ugyanis, hogy a műveltségnek nemcsak ez a „humán-reál” alternatívája van, hogy mindkettőből hiányzik és így mindkettőhöz hozzá tartozna az emberi művelődéshez szorosan hozzá tartozó képzőművészet és zene is, újabb problémák elé állította a tantervek készítőit. A mi korunk most elsősorban a természettudományok, a matematika, fizika, kémia felé fordul — és ez teljesen érthető, de iskolarendszerünk nyilvánvalóan nem mondhat le a középiskolák általános műveltséget adó funkciójáról sem. Nagyon helyes törekvés tehát, hogy középiskoláinkban ma már nemcsak a humán és reál tagozat között lehet választani, hanem szakosítás kezdődik — a műveltség valamennyi ága irányában, még valamennyi ága irányában. Már az eddigi tapasztalat is mutatja, hogy a szakosított tantervű osztályokban, a tanulók természetes érdeklődésének kiaknázása következtében, az általános tanulmányi eredmény is magasabb, az ilyen tagozatos gimnáziumoknak nagyobb a hírük, és mind a szülők, mind pedig a fiatalok ilyesféle iskolák felé vonzódnak. E szakosított tantervű osztálytípusok további szélesítését, mely a művelődésügyi miniszter legújabb (1968. december 16-i) utasítása következtében fog megvalósulni, így csakis nagy örömmel üdvözölhetjük. Az örömbe azonban üröm is vegyül. A szakosított tantervű osztályok szaporításáról szóló utasítást ugyanis egy másik utasítás is kíséri, így hangzik: „A szakosított tantervű osztályokban — az ének-zenei osztályok kivételével — az énekzene tantárgy kötelező oktatása az 1969./70. tanévtől kezdődően megszűnik”. Tehát: a gimnáziumok már jelenleg is legjobbnak bizonyultosztályaiban és a miniszteri utasítás következtében születő újabb szakosított osztályokban még azt a kevés zenei ismeretet sem fogják oktatni, amit eddig. (Mert eddig sem volt túl sok: első gimnáziumban heti kettő, másodikban heti egy óra.) Zenei közvéleményünk soha nem látott egyet' -ben, szomorúan és értetlenül áll e miniszteri utasítás előtt. Miért lépünk visszafelé azon az úton, melynek követésére Bartók és Kodály életműve is kötelez bennünket? Jól tudjuk persze, hogy hűnek maradni valamely szellemi örökséghez, tanításhoz többféleképpen lehet. Kodály Zoltán nagy nevelési programja oly sokoldalú, hogy továbbfejlesztése is több irányú kell legyen. Lehet, hogy a változó kor valamely részlet elhagyását teszi szükségessé, de ez nem érinti szükségképpen a nagy egészet. Gondolkozni lehet például azon, vajon szükséges-e szolfézsoktatás a Zeneművészeti Főiskola legutolsó évfolyamáig? Vajon segítség-e még a relatív szolmizáció a romantikus és modern zene nyelvéhez közelítve? Azon is lehet vitatkozni, vajon az ének-zene oktatásának kereteit jól töltjük-e ki a jelenlegi tantervben. Talán több gondot kellene fordítani a zeneirodalom megismertetésére, talán olyan új oktatási formát kellene kitalálni, amely épít a fiatalok mai, nagyon is aktív muzsikáló vágyára, s amely épp erről az oldalról próbálja zenei ízlésüket befolyásolni? Egy dolog azonban nem lehet,kétséges: a tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalok neveléséből a zenei ráhatást kihagyni súlyos hiba. Az általános iskola hét éven át heti két ének-zeneórája nem biztosít olyan szilárd bázist, amely megengedhetővé tenné, hogy a középiskola ne nyújtson semmiféle zenei ismeretet. A tárgy eltörlése — még ha az általános tantervű osztályokban, valamennyi gimnáziumi osztály huszonöt százalékában megmarad is — egyet jelent azzal, hogy felnőtté serdülő fiataljaink többségének egyedül a táncdalok zenei táplálékát hagyjuk meg. Vállalja-e ezért a felelősséget a művelődésügyi kormányzat? Más téren is nyomait látjuk annak, hogy a zenei tömegművelés nagynehezen felépített épületét bontogatni kezdik, tégláit elhordják. A tanító- és óvónőképző intézetekben egyre kisebb szerepet kap a zene, a kötelező hangszer oktatása megszűnt, az óraszámot az új tantervben csökkenteni akarják és — ami a legfőbb — a felvételi vizsgán nem szerepel zenei képességvizsgálat. így azután legifjabbjaink zenei nevelése bizonytalan, hozzá nem értő kezekbe kerül, s a középiskolai ének-zene leépítését az alsófokú oktatás színvonal-csökkenése egészíti ki majd. Az egész világon, Kanadától Japánig már ismerik a magyar zeneoktatás hírét, követni kívánják módszereit, ám nem kell hozzá sok idő, s az ide tanulni jövők — ha a tanterveket így módosítják — már csak hűlt helyét találják mindannak, amihez a közelmúltban Yehudi Menuhin, Dimitrij Sosztakovics vagy Benjamin Britten oly melegen gratulált. Ne higgye senki, hogy mindez csak zenész-sirám, s csak a kenyerünket féltjük. (Bár az sem egészen mellékes, hogy a Zeneművészeti Főiskoláról minden évben tizenöthúsz középiskolai énektanár kerül ki. Kit fognak ők tanítani, és kit tanítanak a már tanítók, ha a gimnáziumi tanulóknak csak mintegy huszonöt százaléka részesülhet ének-zeneoktatásban? A műveltség modern fogalmához ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozik a művészetek komplex szemlélete, amely — túljutva az irodalom-centrikus humán eszményen — arra törekszik, hogy az ember világképét valamennyi művészeti ág segítségével alakítsa ki. A középiskolai énekzeneoktatásnak nem dalokra és szolmizálásra kell tanítania a fiatalokat, hanem arra, hogy az emberiség évszázados fejlődése alatt hogyan alakította ki önmaga képét szóban, hangban, formában. Csakis az ilyen megközelítés van összhangban a korunk által megkövetelt természettudományos műveltséggel, hisz mind a zenének, mind a képzőművészetnek több érintkezési felülete van a matematikával és a fizikával, mint az irodalomnak. De kinek jutna eszébe az irodalmat törölni a tantervből? El akartam kerülni, s most mégis belecsúsztam: elkezdtem bizonygatni — 1969-ben —, hogy miért van szükség az iskolákban zenei nevelésre is. m KERÉNYI GRÁCIA: BUDAPESTI ÁBÉCÉ, LENGYELEKNEK Bármennyire furcsán is hangzik, kevés emberben kelt olyan bonyolult, ellentmondásos visszhangot a hagyományos magyar —lengyel, illetve lengyel—magyar barátság emlegetése, mint épp a magunkfajta „kétszívű” lényekben, akik éppúgy otthon érezzük magunkat Varsóban, mint Budapesten. Valamilyen leegyszerűsítést érzünk ebben a közhelyszerű fordulatban, tán még némi bűntudatot is kelt bennünk: vajon rászolgáltunk-e, kérdezzük magunkat, arra az ösztönös és indokolatlan szeretetre, amivel eleve köszönt bennünket minden utunkba akadó lengyel, csak azért, mert magyarok vagyunk — és megfordítva? Ilyenfajta bűntudat, szinte lelkiismeretbeli adósság-féle ösztönözte Tadeusz Olszanskit, akinek Varsóban kiadott könyvét, a Budapesti ábécét, kezemben tartom. Olszanski azok közé a lengyelek közé tartozik, akiknek személyes élménye ez a magyar—lengyel barátság. Lengyelország német megszállása idején ő is Magyarországon talált menedéket, a balatonboglári lengyel gimnáziumba járt. A rokoni szálakon kívül ezért köti hálaérzet is hazánkhoz, ezért lelkesedik szinte mindenért, ami magyar, s ezért teszi félre mind gyakrabban újságírói tollát, hogy egy-egy magyar könyv lengyelre fordításához lásson. Az ő kitűnő tolmácsolásában jelent meg, többek közt, a Húsz óra, a Hideg -napok lengyelül. Olszanski vérbeli újságíró (az egyik varsói lap sportrovatának vezetője egyben) és ezért izgatja, érdekli minden, ezért nem hagyta őt nyugodni a vágy: minél több tényleges ismerettel, minél alaposabb tudással tölteni fel honfitársainak felületes magyar rajongását, átadni mindazt, amit tud és minél többet tudni, hogy minél többet adhasson át. Ezért szondázza napjaink magyar valóságát hosszába-keresztbe, iparkodik e könyvecske ürügyén — mely a varsói ifjúsági kiadó sorozatában illeszkedik — elmondani nem csupán Budapestről, hanem egész Magyarországról, nyelvünkről, történelmünkről, földrajzunkról, mai életünkről is mindent, amit az ország látogatójának és minden „magyar szerető” lengyelnek tudnia kell, ha nyitott szemmel jár a világban. ANYU, BUDA, CSEPEL, DUNA. ÉLJEN LENGYELORSZÁG, FIATALSÁG — ábécébe szedett, javarészt magyar címszavai csupán lökést adnak egy-egy irányba, s lám, a könyv szerzője máris nyelvi hovatartozásunk szövevényébe, vagy a budai vár pincéibe ereszkedik alá Gerő Lászlóval... Gyakran tudunk meg Olszanskitól olyan dolgokat, melyekről magunknak sem volt pontos tudomásunk — hol a magyarországi lengyel emigrációról, hol a tokaji szőlőművelésről —, azután egyszercsak Somos Ágnes vitatkozik Sükösddel a mai magyar fiatalságról, s még föl sem eszmélünk, és máris tizenkét jellegzetes magyar étel pontos receptjét adja meg a szerző, a MÁTYÁS-PINCE címszó alatt. Néha az az érzésünk, hogy a legrózsaszínűbb szemüvegét vette fel, úgy nézett körül Budapesten , vajon csakugyan annyira előzékenyek az elárusítónőink, csakugyan nincs soha nyitvatartási idő alatt leltározás a boltjainkban? csakugyan olyan tökéletes a kiszolgálás a Mátyás-pincében? — de azért nem hallgat el néhány negatív jelenséget sem: a komoly aggodalom hangján tárgyalja a népszaporodás közelmúltbeli csökkenésével kapcsolatos problémákat, statisztikai adatokat közöl, s ismerteti az Élet és Irodalom, hasábjain lefolyt vitát é s a lakásépítés összehasonlításakor is Varsó húzza lejjebb a mérleg serpenyőjét. Úti kalauz és riportkönyv, nagy szeretettel és tudnivágyással készült ez a hasznos és szép Budapesti ábécé. B. NAGY LÁSZLÓ: KÉSZ KABARÉ Ki hitte volna, hogy egyik napilapunk népszerű rovata, a vevőszolgálat, a kritikusnak is segítségére lehet? Kiváló és pártatlan szakértők tájékoztatják itt a közönséget, hogy érdemes-e megvenniök ezt vagy azt a portékát. Csillagokkal osztályoznak, akárcsak egyes filmmagazinok. Lakonikus és eredményes eljárás, főleg az indokolással kiegészítve, így sikerült megtudnom, hogy mosógépem ugyan nem éri el a világszínvonalat, továbbá a ruhát sem kíméli, ám hazai viszonylatban és a „saját kategóriáján belül” három csillagot, jóminősítést érdemel, így ,a jövőben nyugodt lélekkel, sőt, némi büszkeséggel folytatom majd a családi stafírung konzervatív módszerekkel, kézi erővel történő tisztába tételét, csak az a kár, hogy a sulykolófából időközben dióhéjlében pácolt szobadísz lett. A minősítés e módszere a legjobbkor jött. A saját kategóriáján belül és hazai viszonylatban a Hazai pálya is megérdemli a három csillagot Bencsik Imre forgatókönyvéből Palásthy György rendezte. Kész kabaré. Kedvelem ezt a műfajt — a saját illetőségi körét), belül. Kissé viszolygok ugyanis, ha, teszem fel, Marx Károly szobrát látom ott, s hallom, hogy egy kófic kedélyesen komázik vele, mivel tudom, hogy ez a kófic vérig sértődött, amikor letegezték a balesetvédelmi plakátok. Egy szobor azonban nyilván sokkal demokratább és többet kibír, a jelek szerint a pesti humort is. Már csak Jeanne d’Arc hiányzik a máglyán, lehetőleg a Folies Bergeres revütáncosnőjének vendégfelléptével, annál is inkább, mivel hazai nagyjaink már majdnem mind átvonultak a kabaréba, Árpád fejedelemtől kezdve II. Rákóczi Ferencig, akinek Mányoki Ádám készítette portréja a Hazai pályában emelkedik a jelkép rangjára. Mindez azonban nem egyéb obskúrus tekintélytiszteletnél, mely görcsösen kutat esztétikai érvek után. Végül is minden összefér mindennel, s ha egy olasz kökfilmben Mona Lisát láthattam szakállal és bajusszal, Saint Justet krinolinban és Cesare Zavattini kézjegyével, akkor már a világszínvonal pecsétjét is ráüthetem a hasonló eljárásokra. S bár lehetséges, hogy a világszínvonal e téren némileg bizonytalanabb, mint a mosógépek paramétereiben, tény, hogy „bizonyos kategórián belül” ma már általánosan elfogadott a hajdan megvetett és pórias „csizma az asztalon”, amit némi kritikusi finomkodással „műfaji átcsapásnak” szoktunk nevezni. A Hazai pálya sok előddel dicsekedhet a hazai pályán. Tökéletesített kombinációja A csodacsatárnak (1956, Keleti Márton rendezése), és a Büdösvíznek (1966, Bán Frigyes rendezése.) Témájában és egyes részleteiben bizonyos rokonságot mutat Máriássy Félix Fügefalevelével, de ez csak merő látszat, mivel a Máriássy-film a szatíra kategóriájába tartozik, így hát értelmetlen dolog volna a sokszor kísértetiesen hasonló ötletek összemérése, hogy miért hat itt jocska szellemeskedésnek, ami éles kritika volt amott. A lényeg, hogy a Hazai pálya derék hazai hagyományokat igyekszik folytatni, ami már önmagában is megnyugtathatja a filmi avantgardizmustól felbőszült kedélyeket. S nem is folytatja rosszul. A tanácselnök még az elődeinél is ütődöttebb, a pozitív hősnek pedig előbb sikerült a holdban kikötnie, mint az asztronautáknak. A filmben ugyanis ez a választás adódik: a régi dicsőség, mely ugyan már sehol se ,»késel”, de híven jellemzi a fejedelem portréja meg egy játszani nem tudó futballcsapat, vagy pedig egy Potemkin-gyár építése, pénz, nyersanyag, munkaerő, szakemberek híján, a korszerűnek álcázott lelkes dilettantizmussal. A film az előbbi alternatíva mellett érvel, s az utóbbi mellett teszi le a voksot. A kerékkötők minden aggályoskodása igaz, míg a gyárépítő futballtréner minden plánuma keresztülvihetetlen. Az újnak azonban győznie kell. A film intenzív erejű mechanikával mos ki belőlünk minden kételyt, így igen alkalmas a humorhség csillapítására. A tanácselnök autója mindig ugyanabban a pocsétában áll meg, s neki mindig bele kell lépnie. Pár viccet is mondanak erről, hogy mindenki értse, szimbólumról van szó. Az újdonsült gyárigazgató betűnként diktál gépelni nem tudó titkárnőjének, mint estére kiderül, szerelmeslevelet. Ez a szatíra meg a világszínvonalú szemétlapát, aminek hiányzik a nyele. Az ötletek megállíthatatlanul zubognak, mint az elromlott lefolyó, de azért ragyog a szellem napvilága is, Latinovits Zoltán vérfagyasztóan bolondos futballtrénerében, Pécsi Sándor sarokba szorított, kétségbeesetten ügyeskedő tanácselnökében, s Hacser Józsa meghatóan ironikus „ingaözvegyében” — kár, hogy őt csak olyan ritkán láthatjuk. Az együttes jókedve ezúttal is sokat emel a hatáson. Végül még egy adalék e minősítéshez, mely kétségkívül nem tekinthető pártatlannak. Az adalék éppen arról szól, hogy miért nem. Bencsik Imre, a forgatókönyv nagy tapasztalatú szerzője, más kategóriában indult a negyvenes évek elején. Az első avantgardista filmklub szervezője és vezetője volt, ami akkor politikailag sem volt egészen veszélytelen. Palásthy György nevét az Alba regia forgatókönyvéből, s a Régi villamos című rövidfilmjéből ismertük s kedveltük meg. Mi tagadás, az is „más kategória” volt, ám úgy látszik, azóta mindketten elhatározták magukat, hogy az oroszlánkörmöket macskakörmökkel helyettesítik _ — „szatírával” tehát. Lehetséges, hogy így könnyebb — „fölfelé a lejtőn”. Szyksznian Wanda: Együttes .......HETI ÉJ