Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-18 / 42. szám - Muray Róbert: Galambok • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Az a perc (2. oldal)
Muray Róbert: Galambok FÉLANALFABÉTÁK (Folytatás az 1. oldalról) Köztük rendőr, pincér, katonatiszt, traktoros, tanácselnök, tanár, szövőnő, minden az égvilágon, de nincs közöttük könyvbarát. Nem tudom, mit lehetne tenni, de ha nyiladozó értelmű gyermekeinket sikerül majd úgy megtanítani a betűvetésre, hogy az számukra élményt, játékot, szórakozást szerez, akkor szerintem sokkal-sokkal többen olvasnak majd könyvet Magyarországon. Nyolc éves fiam kissé döcögve olvas. Hazajő az iskolából és négyszemközt elárulja, pajtásai kinevetik, s a nevetés miatt még a sorokat is összekeveri. Attól tartok, most kezdi meggyűlölni a könyvet. Van itt még az iskolával sok minden. Annuskát, a jóravaló, ügyes, eszes menyecskét a termelőszövetkezet vezetői elküldték Jászberénybe, három hónapos tanfolyamra. Nem bírta. Egy hét múltán hazaszökött. „Nem tudok olvasni” — mondta restelkedve az elnöknek. Erre a példára nagyon érdemes odafigyelni. Itt fenekült meg a felnőtt mezőgazdasági szakmunkásképzés. Barátom, a lengyeli szakmunkásképző iskola traktorosból lett igazgatója, hetenként bejár hozzám, és könyörög: mozgósítsátok a népet, tanuljanak. Izzadok. Hogyan mozgósítsuk a népet? Aligha árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy akikkel az Olvasó népért mozgalom keretei között az elkövetkezendő években meg akarjuk szerettetni a könyvet, azoknak a többsége nem tud olvasni. Analfabéták talán? Nem. De egy rövid újságcikk elolvasása már komoly előkészületeket igényel. S itt a tennivalók S. O. S.-jeleit a hivatásos népművelők is foghatnék. Tessék szót váltani a sorozótisztekkel. Elmondják: a sor alá kerülő, nyolc általánost végzett falusi legények egy része alig tud olvasni. Életrevaló, eleven, egészséges gyerekek, technikai érzékük is fejlett, de az írás-olvasás tudománya néhány év alatt elcsökevényesedik bennük. A betűket felcserélik, összekeverik. S ez nem a múlt idő, ez jelenidő. Elvégzik a nyolc általánost és négy évre rá félanalfabéták. Hogyan, miért? Édesapám olykor nekiül elolvasni valamelyik riportomat. Erre rámegy az egész délutánja, sőt, ha korán esteledik, a vége másnapra marad. A velem egykorú téesztagok többsége valamivel gyorsabban, de még mindig kínos lassúsággal rágja át magát az újságcikkeken. Otthoni barátaim elárulják: ha van egy jó könyv, oly sokáig érnek a végére, hogy félúton leteszik, félbehagyják, mert nem bírják idegekkel. Megunják. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki az övéi között gyakran hallja: olvasnék én, csak valahogy nincs hozzá türelmem. Nincs, persze, hogy nincs. Hát kézbevennék én egy könyvet, ha előre tudnám, hogy esztendőbe kerül, mire a végére érek, és mire a végére érek, rég elfelejtettem, hogy mi volt az elején? Inkább nem. Egyetlen dolog késztetne arra, hogy esetleg mégis kézbevegyem: az író neve. De csak akkor, ha számomra a név mond, ígér valamit. Ezzel azonban, sajnos, roszszul állunk. Traktorosokkal, tehenészekkel, gyalogmunkásokkal beszélgetvén kiderül: még olyan írók létezéséről sem tudnak, akikről okkal és joggal tételezném fel, hogy nevüket csakugyan az egész ország ismeri. Ezek után nem csoda, hogy némelykor megdöbbenve könyvelem el: a falvak szinte ki vannak kapcsolva a magyar irodalmi élet áramköréből. Megnőtt, megsokszorozódott a falusi értelmiség lélekszáma, de ez az értelmiség a községek többségében nem közvetítő közeg. Kevés szellemi táplálék áramlik át rajta a népbe abból, ami felkelthetné és növelhetné az érdeklődést, és kiválthatná a betűéhséget. A hitetlenkedőknek tucatszám sorolhatnék fel száznál több „bejegyzett” értelmiségit foglalkoztató községeket, ahová nem jár se Élet és Irodalom, se Nagyvilág, se Kortárs, se Új írás, se Valóság. A falusi értelmiséget legfeljebb az menti: állandó időzavarral küzd. A többség a munka, a család, a közéleti ténykedés mellett szakmai vagy poltikai vizsgákra készül, jegyzeteket hajt fel, átfutja az újságot, szaklapokat — már ez is sok neki. A szellemi izgalmakat nyújtó „anyag” többnyire kimarad. S mit várunk akkor a dolgozó parasztok tömegeitől? Egy bizonyos: az Olvasó népért mozgalom egyelőre csak azokra számíthat, akik tudnak olvasni. Mégpedig nagyobb fáradság nélkül. Ezek tábora nagyjából egybeesik a rendszeres újságolvasókéval. Aki ugyanis még újságot sem vesz a kezébe, legalább hetenként egyszer, abból lassanként menthetetlenül kikopik az iskolában szerzett olvasni tudás. A feladat tehát kettős. Először is olyan lapokat kell alapítani, szerkeszteni és eljuttatni — vigyázat, ez itt most nem frázis! — a köznép millióihoz, amit még a nehezen olvasók is szívesen elsillabizálgatnak. Mindazok, akik ma még semmiféle újságot nem olvasnak rendszeresen, még a Népszabadságot, a Szabad Földet sem. Másodszor: a meglevő lapokban is több írónak és többet kellene írnia a népről, a népnek. Hovatovább szinte elviselhetetlen, hogy a többszázezres példányszámban megjelenő lapokból következetesen hiányzik az önmagát kereső dolgozó ember igényes, rangos ábrázolása. A rokkant traktoros, a nyugdíjas téesztag, a brigádvezetővel viszonyt folytató fejőnő, a fürdőkád után loholó, viszontagságos utat megtevő kanász, a gépkocsitulajdonos gyalogmunkás, az irodalmi hősökben, az ábrázolt alakokban mind az önnön indulataikra, saját magukra szeretnének ráismerni. És még hányan, mennyiféle sorsú ember, akikről a lapok hallgatnak! De gyakran még az irodalom is hallgat. Valahol, valaki leírta (Faragó Vilmos az ÉS-ben. ( Szerk.): nem tudjuk, írti újság a téeszekben, állami gazdaságokban, a gyárakban. Ennél csak az a rosszabb, hogy a dolgozó embereknek nincs módjuk ráérezni, ráébredni igazi, valóságos konfliktusaikra, s ennek híján a szűz rétegek végképp nem éreznek kedvet az olvasáshoz. A parasztemberek többsége még ma is tíz-tizenkét órát dolgozik naponta. De azért már sokkal több a szabadidejük, mint amennyi volt a kasza-kapa világban. A szabadidő azonban leginkább az italboltok forgalmát növeli. A számok ijesztőek. Ha az italboltok forgalmát összehasonlítjuk a könyvforgalommal, akkor a könyvpropaganda megnézheti magát. A könyvpropaganda? Mindnyájan megnézhetjük, akiknek valami közünk van a betűhöz. (Folytatás az 1. oldalról) unszolására született? Hisz ezzel, is bizonyság létetett róla, hogy azért akad még irodalmunkra is kiható spontán színházvezetői iniciatíva Magyarországon... Két évvel ezelőtt Jean-Luc Moreau-nak, nyelvünk és költészetünk kiváló francia ismerőjének mutattam ezt az akkoriban frissen megjelent Illyés-művet. „Végre egy optimista mű az atomháborús irodalomban!” Nem sokkal ezután ugyanő rábukkant Örkény egyperces novellái közt arra, amelyben egy elképzelt emberiség-halál után Budapesten egy romház köveire kitűzött cédula („Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”) jelzi ennek a városnak sajátos törhetetlenségét.. A francia költőbarát most már a nemzeti karakter egy új vonását véli felfedezni, hogy egy egész irodalom így tudjon tréfálni az atomkor gyászos esélyeivel! S ezzel rátérhetünk arra a problémára, amit Boldizsár Iván vetett föl. A háborút közvetlenül követő évek pezsgő szellemi életét idézve beszélt róla, mint követésre méltó hagyományról, hogy akkoriban az irodalomban mennyire előtérben voltak az emberiség leggenerálisabb kérdései, így például a béke vagy háború kérdése. Közbevetőleg hadd említsem meg: az említett generációt megelőzte egy másik, még a két háború közt. Micsoda falanx volt ez a háború ellen! Barbusse és Romain Rolland, Wells és Upton Sinclair, Gorkij és Thomas Mann. S folytathatnánk a sort. Ami új volt a tevékenységükben: a nemzeti irodalmak határai fölött való találkozásuk. Gyakorlatilag megvalósították, ami addig csak eszmeileg létezett: a világirodalmat, amely Babits szép képe szerint a legnagyobbak kézfogását jelenti. S ha kétségünk van az írói szó hatalmát illetően, elsősorban miattuk van. Mert a háborút ők sem hárították el Ma azt látjuk, hogy az emberiség lét-nemlétén, s túl nagy kockázatú válságain töprengő gondolatok másutt az időszerűségnek olyan elemi erejével jelentkeznek, hogy a filozófusok, a szociológusok nemhogy kikerülnék ezeket a gondolatokat, hanem — már csak saját életművük izgalmasabbá és aktuálisabbá tétele végett is, vagy önmaguk teljesebb felfejthetése végett — belevágnak a közepébe. Nemigen van olyan nemzetközi kerekasztal megbeszélés (legyen, témája az ifjúság kérdése, az elidegenedés, a tömegkommunikáció, az új erkölcs, a realizmus), amelyen a magyar résztvevő ne támaszkodhatnék itthon lefolytatott viták eredményeire. A béke kérdéseinek személyes hitelű végiggondolásával, megvitatásával viszont eléggé elmaradtak az újságok, folyóiratok. Persze szükségük volna, hogy oldódjék a szólni és szólaltatni akarókban a retorikához és a hivatalos fogalmazások betűjéhez való ragaszkodás görcse. Az oldódáshoz hozzásegíthetnek a bőven jelentkező új művészi formák. Mindenütt a világon azt látjuk, hogy a friss nemzedékek friss szemmel, friss és könyörtelen igényekkel fordulnak az írók, művészek, egyetemi nevelők és közéleti vezetők felé. Érdeklődésüket, igényeiket közhelyekkel kielégíteni éppoly kevéssé lehet, mint a valóságra vissza nem vonatkoztatható absztrakciókkal. Ez a hol tettekben, hol szívében kontesztáló ifjúság tud valamit, ami alapvetően különbözik attól a babonától, amely minket sokat kísértett. Az ifjúság pontosan tudja, hogy az emberiség létének nem alkonyati periódusában él, hanem a legelején. Mondhatni: a pirkadatén. A XX. század Nagy Metamorfózisáról szóló könyvében Fourastié szerint az a százezer év, amit a homo sapiens eddig élt, az életlehetőségeihez viszonyítva, egy hétesztendős gyerek életkorának felel meg, aki egy éve tanult meg írni, olvasni, két napja ismerte meg az elektromosságot, egy perce van kezében az atomfegyver és körülbelül százezer év múlva lesz csak nagykorú. (Persze, hallottunk már olyan gyerekről is, aki magára gyújtotta a házat és bennégett.) A fiatalságnak a türelmetlensége a legjobb biztosíték, hogy az írók is keressék a legautentikusabb és leghatékonyabb szót... Sőt, esetleg azt is elmondhassák Ádámmal: „megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi.” A SZÓ - TALIZMÁN 2 3ALETTKEDVELŐK FIGYELMÉBE! . pan óram a szeles vászn a szovjet film Csajkovszkij halhatatlan alkotása a világhírCű leniiingrádi Kirov Opera szuvészeinek előadásában $ Október 23-tól Budapesten a Corvin mozilban PÉNTEKI LEVÉL Az a perc Ha volna rá csak néhány szavam is, ha el tudnám mondani azt a percet... Vadludak kiáltására riadtam tegnap éjjel, erre vitt útjuk, itt húztak Angyalföld fölött. Nem tudtam aludni tovább, fölkeltem, hogy az ablakhoz menjek, hogy lássam a bezúzott égboltot, a sikongva hulló milliárd kék szilánkot, a vérszínű szélben didergő fákat. Félszáz évig tartott, ha nem tovább, amíg az ablakhoz értem. Átgázoltam folyókon, vasúti töltéseken, malteros ládákon, vasrudakon, árokba fordult gépkocsik roncsain, gőzölgő hátú réteken, józsefvárosi sikátorokon, melyeknek kapualjaiban öregasszonyok és munkátlan fiatal férfiak aludtak, leégett falvakon, melyeknek hamujában csordába verődött, farkasbánatú kutyák vonítottak, elhullott lovakkal teli országutakon, melyeket harctérnek neveztek akkoriban, és börtönök folyosóin, és temetők tujabokrai között, míg végül az ablakhoz értem és láttam, milyen szomorú lámpákkal, milyen elhagyottan dülöng az Újpest felé tartó villamos.