Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-30 / 35. szám - Timár György: Lírák találkozása. Budapesti beszélgetés két francia költővel • interjú • Pierre Lartique, Anne-Marie de Backer (2. oldal) - Bor István: Gondolkodó • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Baleseti krónika (2. oldal) - Somlyó György: Végh György is ötvenéves • köszöntő (2. oldal)
Lírák találkozása Budapesti beszélgetés két francia költővel Egy-egy hónapot töltött hazánkban a Magyar Pen Club ösztöndíjával két francia költő: Pierre Lartigue és Anne-Marie de Backer. Magyar társaik verseit, fordították franciára. — Nekem, kolléganőmtől eltérően, ez volt első találkozásom a magyar lírával — mondja Pierre Lartigue. — Erős, sajátos hangú költészet ez, legalábbis az a kicsiny része, amelyet módomban állt e viszonylag rövid idő alatt megismerni belőle. Budapesti tartózkodásom során lefordítottam Nagy Lászlónak, Orbán Ottónak öt versét, egyet-egyet Vas Istvántól, Garai Gábortól és Ladányi Mihálytól, lefordítottam ezenkívül egy hosszabb részletet Mezei Andrásnak egyik költeményéből. A legnagyobb fordítói leckét Somlyó György „Piero della Francesca” című ciklusának franciául még meg nem jelent részletei adták föl nekem. Ezzel a munkával, amelyen részben a költővel együtt dolgoztam, még nem készültem el teljesen; az utolsó simításokat odahaza, Compiégne-ben végzem majd el, s onnan küldöm el a kész francia változatot Budapestre. — Magyarországi benyomások? — Mindenekelőtt egyet emelnék ki: önöknél nem lehet unatkozni. Elsősorban a kulturális élet mozgalmasságáról beszélek. Láttam Budapesten színházi előadást, balettet, voltam koncerten, megfordultam számos festő műhelyében, Szentendrén alkalmam volt látni az önök nagyszerű Barcsayjának kiállítását, s a Hungarofilm jóvoltából vagy négy napot töltöttem a Báthory utcai vetítőtermekben, ahol a legutóbbi évek magyar filmjeit néztem sorra. Nem tagadom: Jancsó, de főleg Kása és Szabó István alkotásai levettek a lábamról. — Viszontlátjuk-e Magyarországon? — Minden bizonnyal. Sajnos, számomra csak a nyári hónapok jöhetnek szóba: középiskolai tanár vagyok, spanyolt tanítok. De a magyar kultúra varázsa megérintett, meg aztán nagyon kellemes volt együttműködésem a magyar költőkkel, műfordítókkal, jól megértettük egymást. Ha ismét megkapom valamelyik évben a Magyar Pen Club ösztöndíját, örömmel folytatom a megkezdett közös munkát. ★' — Igen sokat jelentett a számomra a magyar ösztöndíj — mondja de Backer asszony, aki már csaknem egy évtizede foglalkozik a magyar líra tolmácsolásával. — Gara László halála óta nemigen volt alkalmam magyar költőket fordítani. Most aztán pótolhattam a mulasztást: lefordítottam három Tóth Árpád és két Kosztolányiverset, ez utóbbiak közt a „Hajnali részegség”-et, amelynek mindeddig csak egy részlete volt ismeretes franciául, az sem kellően formahű fordításban. Úgy érzem, erre a munkámra okkal lehetek büszke; tudja, a műfordító mindig megérzi, mikor sikerült teljesen ráállnia a költő hullámhosszára. „Hajnali részegség”-fordításomat képzeletben oda is jegyzem legkedvesebb munkáim közé, Kassák „A ló meghal”-ja szomszédságába... — Élő költők? — Fordítottam tőlük is, eléggé szép számmal. Benjámin Lászlónak két versét fordítottam, köztük a „Két évtized”-et, továbbá Hajnal Annától három verset, Rába Györgytől kettőt, Vas Istvántól és Garai Gábortól egyet-egyet Hihetetlenül sokszínű líra a magyar! Szinte ahány költő, annyiféle nyelvi probléma a fordítónak. Egyébként sem könnyű két teljesen elütő nyelvi szemlélet közt hidat verni. És mégis, mindezek ellenére is azok pártján vagyok, akik francia fordításban a francia nyelv szabályaihoz ragaszkodnak. Nálunk mostanában sokan próbálják a befogadó nyelv helyett az „üzenő” nyelvet és szintaxisát a fordítás gerincének megtenni. Ezt azonban nem lehet büntetlenül. — Az egyik nyelv tehát nem lehet költészete révén hatással a másikra? — Dehogyisnem! Csak éppen másképp. Hogy egy példát mondjak: Seghers legutóbb kiemelte, hogy saját verseimben a francia hagyományok közt nem „jegyzett” sörfajták szerepelnek. Ez így is van: a páratlan szótagszámú, mindamellett cezúrával is ellátott sort egyedül jómagam kultiválom Franciaországban. Amiről azonban Seghers nem szólt, hiszen nem is tudhatott róla, az az, hogy ez a sörfajta a magyar költészettel való találkozásomnak köszönhette létrejöttét. A lírák kölcsönhatása vitathatatlan. Anyanyelvünk szellemén azonban ne akarjunk erőszakot tenni. Mert, ugye, mindenki tanulhat a felebarátjától, de a bőréből ki nem bújhat senki. Tímár György Bor István: Gondolkodó fs VÉGH GYÖRGY IS ÖTVENÉVES Végh Györggyel akkor találkoztam először, mikor a találkozások még szikráznak, mint a frissen bekapcsolt áramkörök. És azonnal működni kezdenek, valami történik bennünk általuk. Húszéves korunk előtt. A biztos halhatatlanság és szüntelen halálfélelem övezetében. Naphosszat róttuk a körutakat. Végh Gyurka „előkészületben” álló munkáinak végtelen listáját sorolta, taglalta, értelmezte és értékelte is mindjárt (olyasféleképpen, ahogy az nem sokkal később megjelent könyvei, a Pillangós őszök és Auguste Corbeille csudálatos kalandjai élén nyilvánosságra is hozatott), és közben körülbelül kisszakasznyi távolságokban előszedte valamelyik zsebéből a hőmérőt, minden teketória nélkül, séta közben hónaljába dugta (ami nem is volt egyszerű művelet, mert körülbelül két kabáton, két sálon és két pulóveren keresztül kellett eszközölni, forró nyári napokot is), majd ugyanolyan teketória nélkül megnézte, visszahelyezte a zsebébe, hogy a következő sarkon újra kezdje az egészet. Pillanatnyi szünet nélkül veszélyeztetve érezte az életét (és vele az előkészületben levő zseniális műveket). Én szakadatlan fölénnyel röhögtem ezen a bolondérián, kegyetlenül ugratva a fiút, járni hozzátartozott tízpercenként szükséges önegnyugtatásához), ám csak azért, mert magamban ugyanilyen félelmek gyötörtek engem is, és ugyanilyen előkészületben álló munkák sorozatát éreztem magamban is szakadatlan fenyegetettségben; csakhogy, míg én szégyelltem mindkettőt, a félelmeket is, a terveket is, ő mindkettővel hivalkodott. Én a kezdő kispolgári entellektüel tipikus szokvány formáját mutattam viszonylag rendezett külsőmmel és környezetemmel, és minden ízemmel a bohémségre vágytam — ő maga volt a megtestesült bohémség, titokzatosan arisztokratikus származásával, és már tizennyolc évesen, külvárosi nyomortanyákon meghurcolt ágyrajáró árvaságával, s ennek megfelelően bizarr, provokálóan egyedi külsejével, („melyben Végh György, ha röviden is, de mollakszik” — szól az Auguste Corbeille „Első B. fejezetjének régieskedő előzetes összefoglalása), de közben titokban minden vágya valamiféle polgári családi környezet vetett ágya és mindennapos reggeli ebéd-vacsorája volt. Nyújtottunk tehát egymásnak elég negatív és pozitív pólust kölcsönösen, hogy ne is egy, több áramkör szikrázzon rajtunk keresztül. Folytathatnám ebben a hangnemben, de azt a kevés helyet, amit ez ünnepi alkalom etikettje itt számomra engedélyez, nem szeretném tovább is átengedni az ilyenkor szokásos, már-már előírásos kedélyesség, vagy komolykodás könnyű kibúvójának. Arra szeretném fordítani, minél tárgyilagosabban, ami ez ünnepi alkalomtól függetlenül, már régóta kimondásra vár. Végh György, nem sokkal egyformán megnyerő és sikeres egykori indulása után, s immár húsz éve a félreismert író rákényszerített nyugtalanító szerepében kóvályog irodalmunk szélein. Vagy emlékszünk ifjúkori költészetének szétfoszlott bájára, elakadt sajátos dallamára, vagy sem; felfigyelünk olykor egy-egy meséskönyvének talányos kedvességére, megpillantjuk egy-egy szellemes rajzfilm szerzőstáján, s talán emlékszünk még tizenkét éve megjelent első önéletrajzi kötetére, és annak kedvező kritikai visszhangjára, majd a fura irodalmi botrányra, amelyet egyik íróbarátja róla ábrázolt regénye kavart körülötte. De aki mindezeket ismeri is, ugyanúgy nem ismeri az életmű fontosabb részét, mint aki már ezeket is elfeledte. Mert legjelentősebb — s véleményem szerint valóban jelentős — munkái kéziratban halmozódnak, saját gépeltetésű, hatalmas piros és zöld vászonkötéses albumok egyedi példányaiba zárva. Nem figyeltünk fel pályájának ama elhatározó fordulatára, amelyről pedig maga számol be a Mostoha éveim „Közbevetett tanulmány a hazugságról” című fejezetében. Röviden — hisz csak néhány sor áll rendelkezésemre — a Vojtina aranys ars poétikájának a József Attiláéval („az igazat monda, ne csak a valódit”) való felváltásáról van szó. Oly megrázó erővel, a maga számára, hogy saját vallomása és a tények szerint, ettől a felismeréstől kezdve 1948 — nem lényegtelen a dátum sem) hat éven keresztül „egyetlen eredeti sort” nem tudott leírni. Egészen addig, míg 1954 telén, alig két hét alatt papírra vetette önéletrajzának első — eddig egyetlen megjelent, fent idézett — kötetét. E fordulat mögött komoly és tanulságos paradoxon rejlik. Bármily virtuozitással és varázsos dallamvezetéssel kezelte is a fiatal Végh György a verset, elementárisan lírai temperamentumát az paradoxon módon éveken keresztül nem felfedte, hanem eltakarta; szerep volt, nem sors,öltözék inkább, mintsem lemeztelenülés. E végletes líraiság kibomlását a próza hozta meg számára: már a megjelent Mostoha éveim, de főként folytatása, a Garabonciás éveim, az Eszter döbbenetes kitérője s a Gonosz angyal a magyar irodalomban egyedülálló teljességgelés kendőzetlenséggel tár fel egy egyedülálló, rendhagyó sorsot, jellemet és környezetet. Lehet, az exhibicionizmus sem a maga, sem a mások érzékenységét nem kímélő gátlástalanságával, de az exhibicionizmusban rejlő művészi és lélektani erővel is. Hosszan elemezhetném e — még kiadásra váró — vaskos könyveket, de a pillanat csak köszöntőt engedélyez. Hadd köszöntsem hát az ötvenévest,azzal az elsősorban nem is neki, magunknak szóló kívánsággal, hogy e munkákat mielőbb megismerhessük; s hogy az ezután következő, reméljük termékeny évei se „mostohák” ne legyenek többé, annyi mostohaság után se „garabonciásoknak” ne kelljen immár lenniük. PÉNTEKI LEVÉL Baleseti krónika Vannak még régimódi emberek Budapesten, s gondolom, a föld más tájain is, talán oly nagyon régimódiak is, akiknek rádiójuk sincs, akik csak újságot olvasva próbálnak eligazodni a világ dolgain. S ha sokévtizedes tapasztalatuk arra tanítja őket, hogy eligazodni nem, csak ezt-azt megtudni lehet, akkor se mondanak le az újságolvasásról, ahogyan a cigarettáról s a feketekávéról se tudnának lemondani. Dehát sokunknál egyazon szertartás kellékei ezek, vagyunk, akiknél az újságolvasás csak cigarettafüst mellett igazi, meg ha félpercenként szájunkhoz emelhetjük a kávéspoharat. Az elején szeretném megmondani, hogy a vasárnap esti Budapest sorbanállói, akik félóra, óra hosszat várakoznak az újságkötegeket szállító gépkocsira, nem újságolvasók, hanem szerencsevárók: őket a labdarúgóeredmények is csak azért érdeklik, hogy totószelvényükhöz igazítsák azokat. Az igazán régimódi ember a paplan alól kibújva rögtön az előszobába, a bedobott újságokért siet. Azután? Életmód, illetve lehetőség dolga. Akinek az a sorsa, hogy reggel autóbuszra, vagy villamosra kell várakoznia, odahaza csak a címeket futja át tekintetével, de a kapun kilépve már előhúzza zsebéből az újságot, s mert igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert, ha szemét föl sem emeli a nyomdaszagú betűkről, akkor is, centiméternyi pontossággal kikerüli a tócsákat, de még a tegnap fölbontott járda gödreit is. Hogy aztán járműre szállva, ha ülve, ha fogantyúba kapaszkodva, munkahelyéig olvasson. Akinek ilyen a sorsa, csak vasárnap teheti meg, amit a szerencsésebbek mindennap, hogy fotelben ülve, kávészagú szobában kezdjen neki az újságolvasásnak. Olyan régimódi ember talán még a legöregebb újságolvasók közt sincs, aki a vezércikkel kezdené, hogy aztán az oldalszámok előírta sorrendet betartva, a sportrovattal végezze. Van, aki először a híreket keresi, van, aki elsőre a sportrovatra lapoz, s ismerek olyant is, aki a gyászjelentésekkel kezdi. Az újságnak nem minden oldalát veszi újságszámba az ember, alkat és érdeklődés dolga, mit lapozunk át olvasatlannul, mit olvasunk el kétszer is. Hogy én milyen rovatokat hagyok olvasatlanul, maradjon bevallatlan, minek nyissa föl ilyen köznapi dolgokról szólva is, lelkét az ember? Arról szólok inkább, ahová eljutni kívánok e levelemmel, hogy néhány éve azzal kezdem az újságolvasást, amit régebben ki se nyomtattak számomra: a baleseti krónikával. Napjaim legszorongatóbb pillanatai ezek, előbb csak a neveket hámozom ki a sorok közül, hogy aztán, mert senki kedves emberem nevét nem láttam, el is olvassam az országúti, városi balesetek történetét. Bizonyára van, akinek az a dolga, hogy statisztikát készítsen, milyen jármű okozza a legtöbb bajt, ezt a statisztikát én nem ismerem. De újságokból táplálkozó emlékezetem statisztikája korunk pestisének, kolerájának tudja a motorkerékpárt. Én úgy tudom, nincs nap, amikor valaki fiatalember motorkerékpárjával ne rohanna útszéli fának, teherautónak, autóbusznak, s nincs jármű okozta baleset, melyek közt annyi volna a halállal végződő, mint a motorkerékpárosoké. Az ő dolguk, mondhatja az olvasó, senki másra nem tartozik, milyen szenvedély visz valakit a vesztébe. De ezt mondaná akkor is, ha látta volna, amit én láttam vasárnap reggel a Váci úton? Ha látta volna azt a kirándulni készülő kis családot,a három embert, akikre úgy néztem, mint hajdan a háborúba induló, a tehervonat vagonjából kibámuló fiatal katonákra. Egy oldalkocsis motor, kerékpár állt a Váci úti ház előtt, már lármázott a begyújtott motor, a kormánynál a fiatal férj, mögötte felesége, az oldalkocsiban egy hároméves kislány, s ő is, a kislány is, mint szülei, bukósisakban ... Aggódva, hátamon átfutó borzongással néztem őket, s ha jogot éreztem volna szólni hozzájuk, így szólok: „Gondolják meg, szálljanak le erről a szörnyű masináról! Menjenek vissza a lakásukba, vegyék le fejükről a bukósisakot, dobják a fenébe, öltözzenek át, s utazzanak föl fogaskerekűvel a Szabadsághegyre, villamosozzanak ki a Hűvösvölgybe, vagy a Városligetbe, ne motorkerékpárra, hanem dodzsem-kocsira ültessék ezt a gyereket!” Dehát persze nem szóltam, s a motorkerékpár nekilódult, s elébe vágva egy teherautónak, elindult Újpest felé. Másnap aztán rálapozva az újság baleseti krónikájára, de jó volt megtudnom, hogy semmi baja a kis családnak, hogy az a gyerek odahaza, vagy valamelyik angyalföldi óvodában játszik. De mi lesz jövő vasárnap, ha szülei kiemelik a paplan alól, ha megint csatába öltöztetik, ha megint fejébe nyomják az újmódi rohamsisakot?