Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-30 / 35. szám - Timár György: Lírák találkozása. Budapesti beszélgetés két francia költővel • interjú • Pierre Lartique, Anne-Marie de Backer (2. oldal) - Bor István: Gondolkodó • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Baleseti krónika (2. oldal) - Somlyó György: Végh György is ötvenéves • köszöntő (2. oldal)

Lírák találkozása Budapesti beszélgetés két francia költővel Egy-egy hónapot töltött hazánk­ban a Magyar Pen Club ösztöndí­jával két francia költő: Pierre Lar­tigue és Anne-Marie de Backer. Magyar társaik verseit, fordították franciára. — Nekem, kolléganőmtől elté­rően, ez volt első találkozásom a magyar lírával — mondja Pierre Lartigue. — Erős, sajátos hangú költészet ez, legalábbis az a kicsiny része, amelyet módomban állt e vi­szonylag rövid idő alatt megismer­ni belőle. Budapesti tartózkodásom során lefordítottam Nagy László­nak, Orbán Ottónak öt versét, egyet-egyet Vas Istvántól, Garai Gábortól és Ladányi Mihálytól, le­fordítottam ezenkívül egy hosszabb részletet Mezei Andrásnak egyik költeményéből. A legnagyobb for­dítói leckét Somlyó György „Piero della Francesca” című ciklusának franciául még meg nem jelent rész­letei adták föl nekem. Ezzel a munkával, amelyen részben a köl­tővel együtt dolgoztam, még nem készültem el teljesen; az utolsó si­mításokat odahaza, Compiégne-ben végzem majd el, s onnan küldöm el a kész francia változatot Budapest­re. — Magyarországi benyomások? — Mindenekelőtt egyet emelnék ki: önöknél nem lehet unatkozni. Elsősorban a kulturális élet moz­galmasságáról beszélek. Láttam Budapesten színházi előadást, ba­lettet, voltam koncerten, megfor­dultam számos festő műhelyében, Szentendrén alkalmam volt látni az önök nagyszerű Barcsayjának kiállítását, s a Hungarofilm jóvol­tából vagy négy napot töltöttem a Báthory utcai vetítőtermekben, ahol a legutóbbi évek magyar film­jeit néztem sorra. Nem tagadom: Jancsó, de főleg Kása és Szabó Ist­ván alkotásai levettek a lábamról. — Viszontlátjuk-e Magyarországon? — Minden bizonnyal. Sajnos, számomra csak a nyári hónapok jöhetnek szóba: középiskolai tanár vagyok, spanyolt tanítok. De a ma­gyar kultúra varázsa megérintett, meg aztán nagyon kellemes volt együttműködésem a magyar költők­kel, műfordítókkal, jól megértettük egymást. Ha ismét megkapom va­lamelyik évben a Magyar Pen Club ösztöndíját, örömmel folyta­tom a megkezdett közös munkát. ★' — Igen sokat jelentett a szá­momra a magyar ösztöndíj — mondja de Backer asszony, aki már csaknem egy évtizede foglalkozik a m­agyar líra tolmácsolásával. — Gara László halála óta nemigen volt alkalmam magyar költőket fordítani. Most aztán pótolhattam a mulasztást: lefordítottam három Tóth Árpád és két Kosztolányi­­verset, ez utóbbiak közt a „Hajna­li részegség”-et, amelynek minded­dig csak egy részlete volt ismeretes franciául, az sem kellően formahű fordításban. Úgy érzem, erre a munkámra okkal lehetek büszke; tudja, a műfordító mindig megér­zi, mikor sikerült teljesen ráállni­a a költő hullámhosszára. „Hajnali részegség”-fordításomat képzelet­ben oda is jegyzem legkedvesebb munkáim közé, Kassák „A ló meg­hal”-ja szomszédságába... — Élő költők? — Fordítottam tőlük is, eléggé szép számmal. Benjámin Lászlónak két versét fordítottam, köztük a „Két évtized”-et, továbbá Hajnal Annától három verset, Rába Györgytől kettőt, Vas Istvántól és Garai Gábortól egyet-egyet Hihe­tetlenül sokszínű líra a magyar! Szinte ahány költő, annyiféle nyel­vi probléma a fordítónak. Egyéb­ként sem könnyű két teljesen el­ütő nyelvi szemlélet közt hidat ver­ni. És mégis, mindezek ellenére is azok pártján vagyok, akik francia fordításban a francia nyelv szabá­lyaihoz ragaszkodnak. Nálunk mos­tanában sokan próbálják a befoga­dó nyelv helyett az „üzenő” nyelvet és szintaxisát a fordítás gerincének megtenni. Ezt azonban nem leh­et büntetlenül. — Az egyik nyelv tehát nem lehet költészete révén hatással a másikra? — Dehogyisnem! Csak éppen másképp. Hogy egy példát mond­jak: Seghers legutóbb kiemelte, hogy saját verseimben a francia hagyományok közt nem „jegyzett” sörfajták szerepelnek. Ez így is van: a páratlan szótagszámú, mindamellett cezúrával is ellátott sort egyedül jómagam kul­ti­válom Franciaországban. Amiről azonban Seghers nem szólt, hiszen nem is tudhatott róla, az az, hogy ez a sörfajta a magyar költészettel való találkozásomnak köszönhette létre­jöttét. A lírák kölcsönhatása vitat­hatatlan. Anyanyelvünk szellemén azonban ne akarjunk erőszakot tenni. Mert, ugye, mindenki ta­nulhat a felebarátjától, de a bőré­ből ki nem bújhat senki. Tímár György Bor István: Gondolkodó fs VÉGH GYÖRGY IS ÖTVENÉVES Végh Györggyel akkor találkoztam először, mikor a találkozások még szik­ráznak, mint a frissen bekapcsolt áramkö­rök. És azonnal működni kezdenek, valami történik bennünk általuk. Húszéves ko­runk előtt. A biztos halhatatlanság és szün­telen halálfélelem övezetében. Naphosszat róttuk a körutakat. Végh Gyurka „előkészületben” álló munkáinak végtelen listáját sorolta, taglalta, értelmez­te és értékelte is mindjárt (olyasfélekép­pen, ahogy az nem sokkal később megje­lent könyvei, a Pillangós őszök és Auguste Corbeille csudálatos kalandjai élén nyilvá­nosságra is hozatott), és közben körülbelül kisszakasznyi távolságokban előszedte vala­melyik zsebéből a hőmérőt, minden teketó­ria nélkül, séta közben hónaljába dugta (ami nem is volt egyszerű művelet, mert körülbelül két kabáton, két sálon és két pulóveren keresztül kellett eszközölni, for­ró nyári napokot is), majd ugyanolyan te­ketória nélkül megnézte, visszahelyezte a zsebébe, hogy a következő sarkon újra kezdje az egészet. Pillanatnyi szünet nél­kül veszélyeztetve érezte az életét (és vele az előkészületben levő zseniális műveket). Én szakadatlan fölénnyel röhögtem ezen a bolondérián, kegyetlenül ugratva a fiút, járni hozzátartozott tízpercenként szüksé­ges ön­­e­gnyugtatásához), ám csak azért, mert magamban ugyanilyen félelmek gyö­törtek engem is, és ugyanilyen előkészület­ben álló munkák sorozatát éreztem ma­gamban is szakadatlan fenyegetettségben; csakhogy, míg én szégyelltem mindkettőt, a félelmeket is, a terveket is, ő mindkettő­vel hivalkodott. Én a kezdő kispolgári en­­tellektüel tipikus szokvány­ formáját mu­tattam viszonylag rendezett külsőmmel és környezetemmel, és minden ízemmel a bohémségre vágytam — ő maga volt a megtestesült bohémség, titokzatosan arisz­tokratikus származásával, és már tizen­nyolc évesen, külvárosi nyomortanyákon meghurcolt ágyrajáró árvaságával, s ennek megfelelően bizarr, provokálóan egyedi külsejével, („melyben Végh György, ha rö­viden is, de mollakszik” — szól az Auguste Corbeille „Első B. fejezetjének régieskedő előzetes összefoglalása), de közben titokban minden vágya valamiféle polgári családi környezet vetett ágya és mindennapos reggeli­ ebéd-vacsorája volt. Nyújtottunk tehát egymásnak elég negatív és pozitív pólust kölcsönösen, hogy ne is egy, több áramkör szikrázzon rajtunk keresztül. Folytathatnám ebben a hangnemben, de azt a kevés helyet, amit ez ünnepi alkalom etikettje itt számomra engedélyez, nem szeretném tovább is átengedni az ilyenkor szokásos, már-már előírásos kedélyesség, vagy komolykodás könnyű kibúvójának. Arra szeretném fordítani, minél tárgyila­­gosabban, ami ez ünnepi alkalomtól füg­getlenül, már régóta kimondásra vár. Végh György, nem sokkal egyformán megnyerő és sikeres egykori indulása után, s immár húsz éve a félreismert író rákényszerített nyugtalanító szerepében kóvályog irodalmunk szélein. Vagy em­lékszünk ifjúkori költészetének szétfosz­­lott bájára, elakadt sajátos dallamára, vagy sem; felfigyelünk olykor egy-egy me­­séskönyvének talányos kedvességére, meg­pillantjuk egy-egy szellemes rajzfilm szerző­stáján, s talán emlékszünk még tizenkét éve megjelent első önéletrajzi kö­tetére, és annak kedvező kritikai vissz­hangjára, majd a fura irodalmi botrány­ra, amelyet egyik íróbarátja róla ábrázolt regénye kavart körülötte. De aki mind­ezeket ismeri is, ugyanúgy nem ismeri az életmű fontosabb részét, mint aki már eze­ket is elfeledte. Mert legjelentősebb — s véleményem szerint valóban jelentős — munkái kéz­iratban halmozódnak, saját gépeltetésű, hatalmas piros és zöld vászonkötéses al­bumok egyedi példányaiba zárva. Nem figyeltünk fel pályájának ama elhatározó fordulatára, amelyről pedig maga számol be a Mostoha éveim „Közbevetett tanul­mány a hazugságról” című fejezetében. Rö­viden — hisz csak néhány sor áll rendel­kezésemre — a Vojtina aranys ars poé­tikájának a József Attiláéval („az igazat monda, ne csak a valódit”) való felváltásá­ról van szó. Oly megrázó erővel, a maga számára, hogy saját vallomása és a té­nyek szerint, ettől a felismeréstől kezdve 1­948 — nem lényegtelen a dátum sem) hat éven keresztül „egyetlen eredeti sort” nem tudott leírni. Egészen addig, míg 1954 telén, alig két hét alatt papírra vetette ön­életrajzának első — eddig egyetlen megje­lent, fent idézett — kötetét. E fordulat mögött komoly és tanulságos paradoxon rejlik. Bármily virtuozitással és varázsos dallamvezetéssel kezelte is a fia­tal Végh György a verset, elementárisan lírai temperamentumát az paradoxon mó­don éveken keresztül nem felfedte, hanem eltakarta; szerep volt, nem sors,­öltözék inkább, mintsem lemeztelenülés. E végle­tes líraiság kibomlását a próza hozta meg számára: már a megjelent Mostoha éveim, de főként folytatása, a Garabonciás éveim, az Eszter döbbenetes kitérője s a Gonosz angyal a magyar irodalomban egyedülálló teljességgel­­és kendőzetlenséggel tár fel egy egyedülálló, rendhagyó sorsot, jelle­met és környezetet. Lehet, az exhibicioniz­mus sem a maga, sem a mások érzékeny­ségét nem kímélő gátlástalanságával, de az exhibicionizmusban rejlő művészi és lélek­tani erővel is. Hosszan elemezhetném e — még kiadásra váró — vaskos könyveket, de a pillanat csak köszöntőt engedélyez. Hadd köszöntsem hát az ötvenévest,azzal az elsősorban nem is neki, magunknak szóló kívánsággal, hogy e munkákat mi­előbb megismerhessük; s hogy az ezután következő, reméljük termékeny évei se „mostohák” ne legyenek többé, annyi mostohaság után se „garabonciásoknak” ne kelljen immár lenniük. PÉNTEKI LEVÉL Baleseti krónika Vannak még régimódi em­berek Budapesten, s gondolom, a föld más tájain is, talán oly nagyon régimódiak is, akiknek rádiójuk sincs, akik csak újsá­­­­got olvasva próbálnak eliga­zodni a világ dolgain. S ha sok­évtizedes tapasztalatuk arra tanítja őket, hogy eligazodni nem, csak ezt-azt megtudni le­het, akkor se mondanak le az újságolvasásról, ahogyan a ci­garettáról s a feketekávéról se tudnának lemondani. Dehát sokunknál egyazon szertartás kellékei ezek, vagyunk, akiknél az újságolvasás csak cigaretta­­füst mellett igazi, meg ha fél­percenként szájunkhoz emel­hetjük a kávéspoharat. Az elején szeretném meg­mondani, hogy a vasárnap esti Budapest sorbanállói, akik fél­óra, óra hosszat várakoznak az újságkötegeket szállító gép­kocsira, nem újságolvasók, ha­nem szerencsevárók: őket a labdarúgóeredmények is csak azért érdeklik, hogy totó­szel­vényükhöz igazítsák azokat. Az igazán régimódi ember a pap­lan alól kibújva rögtön az elő­szobába, a bedobott újságokért siet. Azután? Életmód, illetve lehetőség dolga. Akinek az a sorsa, hogy reggel autóbuszra, vagy villamosra kell várakoz­nia, odahaza csak a címeket futja át tekintetével, de a ka­pun kilépve már előhúzza zse­béből az újságot, s mert igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert, ha szemét föl sem emeli a nyomdaszagú betűkről, akkor is, centiméternyi pontossággal kikerüli a tócsákat, de még a tegnap fölbontott járda gödreit is. Hogy aztán járműre szállva, ha ülve, ha fogantyúba kapasz­kodva, munkahelyéig olvasson. Akinek ilyen a sorsa, csak va­sárnap teheti meg, amit a sze­rencsésebbek mindennap, hogy fotelben ülve, k­ávészagú szo­bában kezdjen neki az újság­­olvasásnak. Olyan régimódi ember talán még a legöregebb újságolvasók közt sincs, aki a vezércikkel kezdené, hogy aztán az oldal­­számok­ előírta sorrendet be­tartva, a sportrovattal végezze. Van, aki először a híreket ke­resi, van, aki elsőre a sportro­vatra lapoz, s ismerek olyant is, aki a gyászjelentésekkel k­ezdi. Az újságnak nem min­den oldalát veszi újságszámba az ember, alkat és érdeklődés dolga, mit lapozunk át olvasat­lannul, mit olvasunk el kétszer is. Hogy én milyen rovatokat hagyok olvasatlanul, maradjon bevallatlan, minek nyissa föl ilyen köznapi dolgokról szólva is, lelkét az ember? Arról szólok inkább, ahová eljutni kívánok e levelemmel, hogy néhány éve azzal kezdem az újságolvasást, amit régeb­ben ki se nyomtattak számom­ra: a baleseti krónikával. Nap­jaim legszorongatóbb pillanatai ezek, előbb csak a neveket há­mozom ki a sorok közül, hogy aztán, mert senki kedves em­­­berem nevét nem láttam, el is olvassam az országúti, városi balesetek történetét. Bizonyá­ra van, akinek az a dolga, hogy statisztikát készítsen, milyen jármű okozza a legtöbb bajt, ezt a statisztikát én nem isme­rem. De újságokból táplálkozó emlékezetem statisztikája ko­runk pestisének, kolerájának tudja a motorkerékpárt. Én úgy tudom, nincs nap, amikor va­laki fiatalember motorkerék­párjával ne rohanna útszéli fá­nak, teherautónak, autóbusz­nak, s nincs jármű okozta bal­eset, melyek közt annyi volna a halállal végződő, mint a mo­torkerékpárosoké. Az ő dolguk, mondhatja az olvasó, senki másra nem tarto­zik, milyen szenvedély visz va­lakit a vesztébe. De ezt mon­daná akkor is, ha látta voln­a, amit én láttam vasárnap reg­gel a Váci úton? Ha látta volna azt a kirándulni készülő kis családot,­­a három embert, akik­re úgy néztem, mint hajdan a háborúba induló, a tehervonat vagonjából kibámuló fiatal ka­tonákra. Egy oldalkocsis motor­, kerékpár állt a Váci úti ház előtt, már lármázott a begyúj­tott motor, a kormánynál a fia­tal férj, mögötte felesége, az oldalkocsiban egy hároméves kislány, s ő is, a kislány is, mint szülei, bukósisakban ... Ag­gódva, hátamon átfutó borzon­gással néztem őket, s ha jogot éreztem volna szólni hozzájuk, így szólok: „Gondolják meg, szálljanak le erről a szörnyű masináról! Menjenek vissza a lakásukba, vegyék le fejükről a bukósisakot, dobják a fenébe, öltözzenek át, s utazzanak föl fogaskerekűvel a Szabadság­­hegyre, villamosozzanak ki a Hűvösvölgybe, vagy a Városli­getbe, ne motorkerékpárra, ha­nem dodzsem-kocsira ültessék ezt a gyereket!” Dehát persze nem szóltam, s a motorkerékpár nekilódult, s elébe vágva egy teherautónak, elindult Újpest felé. Másnap aztán rálapozva az újság bal­eseti krónikájára, de jó volt megtudnom, hogy semmi baja a kis családnak, hogy az a gye­rek odahaza, vagy valamelyik angyalföldi óvodában játszik. De mi lesz jövő vasárnap, ha­­ szülei kiemelik a paplan alól, ha megint csatába öltöztetik, ha megint fejébe nyomják az újmódi rohamsisakot?

Next