Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-30 / 35. szám - Tavaszy Noémi: Táj • kép (1. oldal) - Faragó Vilmos: Fiatal írók, író fiatalok (1. oldal) - Fodor József: A régi idők • vers (1. oldal) - Nagy László: Mielőtt a versek szólnak • Elhangzott a Sztrugai Költői Estek megnyitó beszédeként, augusztus 25-én. (1. oldal)
FARAGÓ VILMOS: Fiatal írók, író fiatalok Amikor egy Arany János nevű szalontai jegyző elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját Toldi című költői beszélyével, a beérkezett és ünnepelt Petőfi Sándor nyújtotta felé karját, hogy az avatatlant az irodalmi életbe vezesse. A pályadíjas kezdő meglett férfiú volt, tisztes családapa, késői indulású költő, már csaknem harmincéves. A beérkezett, ünnepelt, sokat tapasztalt beavató szintén benne járt a korban : már huszonnégy éves volt. A példázat annyira célzatos, hogy röstelkedve írjuk ide hármas tanulságát: 1. Volt idő, amikor huszonnégy évesen beérkezettnek, avatottnak, már-már öregnek számított a költő. (A mai fiatal, kezdő írók átlagéletkora, mint ezt Koroknái Zsuzsa az Új Írásban nyilatkozók adataiból a múlt héten megállapította , huszonnyolc-harminc év.) 2. Volt idő, amikor a beérkezettek természetes kötelességüknek érezték, hogy a tehetséges, új jövevényt üdvözöljék és beavassák. (A mai új jövevények épp az ellenkezőjét panaszolják ennek.) 3. Volt idő, amikor a fiatalabb nemzedékbeli fordult segítő kézzel az öregebbhez, anélkül, hogy ezt nemzedéki gesztusnak tekintette volna; egyszerűen: költő fordult a költőhöz. (Odafordulásunk a mai fiatal írók problémájához nemzedéki problémának szól; most, hogy a lillafüredi konferencia előtt a fiatal írók divatba jöttek, már-már lelkiiszmeretfurdalásos buzgalommal foglalkozunk velük, mint a jó útra tért apa, aki eddig teljesen elhanyagolta gyermekét.) Mivel ez a harmadik tanulság látszik a legtermékenyebbnek, hadd folytassuk róla tovább a meditációt, egy időszerű igazság bejelentésével: lelkiismeretfurdalásból is megárt a sok. Nyilatkoztatunk, konferenciáztatunk és nagy csokrokba gyűjtve közlünk most seregnyi fiatalt, s ezzel egyrészt „letudni” véljük problémáikat, másrészt buzgalmunkban íróvá avatunk olyanokat is, akik nem fiatal írók, csak író fiatalok, akiknek egyetlen erényük tehát: az életkoruk. (Ha ez ugyan erény.) Hogy e fiataloknak — vagyis harmincéveseknek — írói kvalitásaik is vannak-e, azt éppúgy nem firtatjuk, mint ahogy ők sem bizonyították eddig, hiszen két-három közölt laza szerkezetű szabadvers vagy egy-két közölt hangulatnovella nem is igen árulhatja el: van-e tehetségfedezet mögötte. Hátha e szabadversek mögött szakmai analfabétizmus húzódik? Hátha e hangulat-novellákban élmény- és gondolatszegénységet takargat az utánérzéses ügyeskedés? Hátha csak a dilettantizmus seregszemléje az az ezrekre menő vers- és novellatömeg, amelyet új tehetségek bemutatása örvén egy-két év alatt a magyar sajtó közölt? (Lehetséges egyáltalán, hogy ezernyi valódi tehetség támadjon hirtelen?) De van itt további kérdés is. Hol található ebben a vers- és novelladömpingben az igazán nagy korproblémák megfogalmazása? Érezni-e a korélmény elkiáltásának vágyát? Kihallatszik-e, hogy amit szerzőik megéltek, igazán megélték, s ha megélték, következetesen végiggondolták-e? Látni lehet-e a versek és novellák tükrében a döbbenetes-nagyszerű huszadik század hatvanas éveinek hiteles ábrázatát? Mert végül is ezen múlik minden: az új hangok és új tartalmak saját átütő erején. Az íróvá válás is, a befogadtatás is, a „fiatal írók problémáinak” megoldódása is. Mihelyt ilyen erővel jön egy új irodalom, azonnal irodalommá válik, és azonnal meg is szűnik nemzedéki probléma lenni. Petőfi Sándor huszonnégy évesen és Arany János harmincévesen azért nem voltak fiatal költők, mert mindketten, kétségbevonhatatlanul, költők voltak. Kívánunk a fiatal íróknak sikeres tanácskozást. FODOR JÓZSEF: A régi diák Oh mély gyümölcsszagok, átitatott Tér és bódék, s levegő, mely nehéz A zamattól, hogy iszom illatod, Mit belehelni is dús szenvedés! Hogy int fel, lám, egy említés csupán — S a vén várost hozza lágy képzelet, Gyermekkoromból, éh-sóvár szakán, S tüdőm dagad, s ragad a lehelet. Oh Torda! Vén-kongású név, még nem feledt, Ért, jó szagok, száz íztől zaklatott Hőség, dúlt-dongó láz, önkívület, Részeg diák, szívtam az illatot. Szegényen, kincsem a jókedv, mi más, Ődöngtem, dús-nyugtalanság-zilált, mint méz-mámorban dúskáló darázs És félőrjöngve víg-közel halált. Oh dinnyék, körték, muskotály-arany Szilvák, duzzadt szőlők bő garmada, Csorduló ing, Hány év s év int, suhan, S még oly inger van, víg-kavart, oda. Boldog zavar bennem, hogy átseper, Már szinte nyögök, a vén szag-vihar, Terek, bódék régi izeivel, Tág orral szívom, mint tölt, felkavar, Oh régi város, régi iskola, S egy ősz, boldog-boldogtalan korom, Lázas, zűrös, füllt napok illata, Oh futó perc, emlék és alkalom. Hogy felzaklat egy név, egy villanás! A vén gyereknek, lám, csak ennyi kell, Hogy visszajöjjön ama szag-varázs, S ért ősz, tündöklő gyümölcseivel! ARA: 2 FT XIII. ÉVFOLYAM 35. SZÁM Cseres Tibor: Találkozás a háborúval (3. oldal) Szekulity Péter: Holnapi városlakók (12. oldal) NAGY LÁSZLÓ: MIELŐTT A VERSEK SZÓLNAK Hölgyeim és Uraim, Költőtársak, tisztelt Közönség ! Mielőtt a versek átveszik a szerepet, engedjék meg, hogy prózában üdvözöljem Önöket. Szeretném hinni, hogy e nagy versfesztiválon végül is az én beszédem lesz az egyetlen próza. Ami a versek bevezetését illeti: szívesen vállalom és végzem feladatodat, de mindenekelőtt a külföldi költők nevében köszönetet mondok a megtisztelő meghívásért, baráti fogadtatásért a Rendező Bizottságnak. Akik először vesznek részt e találkozón, máris láthatják a versszeretők, a vers iránt érdeklődők sokadalmát, és jóérzéssel máris megállapíthatják: jó helyre jöttek. Sztruga városa, a tiszta vizű Drina hídja immár szimbolikus fogalmak a világ költőinek.. Maga a Sztruga szó esztergát jelent, s nem mulasztom el a szép alkalmat, hogy e szóval utaljak hivatásunkra: valamennyien az emberi tudat formálóinak valljuk magunkat. Ha akadna is valaki, aki a költészet kollektív és humánus szerepében kételkedne, még az se mondhat le arról, hogy önmagát alakítsa a gond, a gondolat, az önismeret indiakéseivel, így akaratlanul is emberi értéket ad a világnak, ha igazán költő. A Drina hídja méltán kapta az Emberiség Hídja elnevezést az itt megfordult költőktől Minden híresztelés ellenére úgy látszik, nem tudunk lemondást a szimbólumokról. A drinai híd esetében nem is akarunk. Hiszen róla is fölhangzottak a versek, messziről idesereglett Elhangzott a Sztrugai Költői Estek megnyitó beszédeként, augusztus 25-én, különféle költők vallomásai, de mind az emberről, az emberi kínról, a boldogság meg a teljesség Vágyáról, a nyugtalanságról, a holdutazások korában is a legnagyobb ellentétpárról, a zsarnokságról, szabadságról. Legyen jelkép továbbra is, a Híd, adjunk minél több erőt e jelképnek, tartson össze legalább minket, költőket, s hiszem, hogy így is népeket köt össze. A költők megértik, megérthetik egymást. Ez nem illúzió, nem az ünnep kedvéért koholt frázis. Érveink történelmi tények. Mai tapasztalataink pedig még inkább meggyőznek arról, hogy szerte a világon nyílt vagy rejtett egyezsége van a költőknek. Mi ellen? Miért? A brutalitás ellen, a szellem áldott gyümölcseiért. Mert egyetemes már a veszély. Mert például a modern találmányokkal anakronisztikus figurák is rendelkeznek. Egyetértünk ebben mindannyian: realisták, szürrealisták, strukturalisták, beatek, és egyebek, noha egyébként költői bunkereinkből ellenségesen figyeljük egymást, de harcunk csak ártatlan metafora a vérontó csatákhoz képest. Hölgyeim és Uraim, Költőtársak, jó helyre jöttek! Bizonyos vagyok, hogy a következő napok még inkább megerősítik ezt az érzésüket. Hiszem, hogy hazatérve nosztalgiával gondolnak e gyönyörű helyre, tán hasonlóan Konsztantin Miladinovhoz, akinek száz éve írt verséből idézek befejezésül: Akarom, szárnyak vigyenek engem, ama mezőre leereszkedjem, akarok járni ama vidéken, Ohridot lássam, Sztrugát elérjem. Szóljanak tehát a versek! Tavaszy Noémi: Táj 1969. AUGUSZTUS 30