Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-18 / 42. szám - Hubay Miklós: A szó - talizmán (1. oldal) - Hollós Korvin Lajos: Egy amerikai katona leveléből • vers (1. oldal) - Somogyi Árpád: Csikós • kép (1. oldal) - Szekulity Péter: Félanalfabéták. Adalékok az Olvasó népért-mozgalomhoz (1. oldal)
IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP HUBAY MIKLÓS: ASZÓ - TALIZMÁN A békekongresszust előkészítő egyik kiadványban a megtárgyalásra javasolt témák között szerepelt, ami minden írónak örök gondja —, s ma talán méginkább, mint máskor —: „a szó hitelének a megromlása”. A további feladatokat tárgyaló bizottságban a felszólalások is, így vagy úgy, mind érintették azt a kérdést, hogy a meggyőzés szavai vajon nem lettek-e szólamokká, s hogy nem kellene-e revideálni azokat a formákat, amelyek a béke, a humanizmus eszméinek terjesztésére szolgálnak. Mióta a világ világ (vagy mióta a világirodalom világirodalom), az író a szavak szakadatlan devalválódásának aggodalmában él. Ez ■néha páni félémmé is fajulhat .Ilyenkor már nemcsak új szavakért, hanem új szótárakért kezdenek perelni az írók. Mallarmé híres sora: „tisztább értelmet adni a törzs szavainak” — azért vésődhetett bele annyira az irodalmi köztudatba, mert van abban valami mellbevágó paradoxon, hogy a nyelvi megújulást meghirdetve a törzs szavait említi, s ezzel valami történelem hajnalától eredeztethető igényre utal. Mintha az emberiség a csiszolt kőbalták óta tartoznék magának csiszoltabb szavakkal. A nyelv fejlődése, nem utolsó sorban, szakadatlan küzdelem a nyelv felületén munkáló eróziós erők kártevése ellen. Mondanom se kell, hogy ennek a regenerációs küzdelemnek a felelősségét elsősorban az írók érzik. Az erózióba néha a történelem is beleszól. A múlt háború után, azt hiszem, sokan voltak, akikben felmerült a kétely az irodalom további létét, érvényét illetően. Az a kétely, amelyet Adorno így fogalmazott: „Auschwitz után lehetséges-e még költészet?” (S hadd szúrjam közbe, vajon nem ugyanez a kétség szólt-e Radnótinak a bekövetkezendőket előre regisztráló költészetében: „tagolt beszéd, mely hallgatót talál, mily messzi már”?) Ha számba vesszük az utóbbi huszonöt évből azt a rengeteg kísérletet, szerte a világon, új költői, drámai, elbeszélői nyelv megalkotására (a jellemző rájuk nem is annyira az út, amit hoztak, hanem, hogy mennyire elvetették a régit), beláthatjuk, hogy a háborúvégi oly spontán aggályok a nyelv használhatóságát illetően nem voltak túlzottak. George Steiner amerikai kritikus (a „Nagyvilágiból ismerheti a magyar közönség is) legutóbbi könyvét (Language and Silence, New York, 1967) lényegében annak a kérdésnek szenteli, hogy a gyűlölet hazugságaitól és hisztériáitól megviselt nyelv lehet-e még a költészet nyelve. Abban a tényben, hogy Németországban manapság a zene és a matematika tiszta és magasrendű alkotásokra képes, az irodalom pedig csak középszerűekre. Steiner a hitleri kómák a nyelvet mélyebben pusztító, hatását látja, így pedig a humanista eszméknek eleddig mégiscsak legklasszikusabb vehikuluma kerül veszélybe. Ez könyvének végső konzekvenciája. Amint látjuk, nemcsak nekünk és nemcsak itt felmerülő gondunk a szó fokozottabb hitelességének a visszavívása. Az egyik felszólaló arról beszélt, hogy a mai ember abban különbözik a régitől, hogy a régi elviselte, ha ugyanazt a mondatot többször hajtogatták előtte, ma viszont csalánkiütést kapunk minden ismétléstől. Ez igaznak látszik. Pedig csak részben igaz. Carthaginem esse delendam — ennek az ismétlését elviselték, de nem azért, mert régen türelmesebbek voltak az emberek, hanem azért, mert ez a felszólítás az agresszivitásra apellált. S a pusztítási vágy — régen is, most is — nagyon jól bírja a szólamokat, a szólamok akárhányszor való ismétlését. Ha az öreg Cato esetleg Karthágó megkímélését propagálta volna ugyanilyen stereotip formulával, azt már biztosan kevésbé állták volna szenátortársai. Mint ahogy, gondolom, rendkívüli keresztényi (őskeresztényi), türelem kellett, az öreg János evangélista szájából egyre csak azt hallani: „Fiacskáim, szeressétek egymást”. Azt hiszem, az effajta türelem csakugyan kiveszett belőlünk, de ne hitessük el magunkkal, hogy egyúttal megszereztük az életre szóló védettséget az agresszivitás bármily monoton izgatásaival szemben. Ebből láthatjuk, hogy a háború és a béke propagandája nem küzd egyenlő fegyverekkel. Mert amíg az agresszióra uszítás bőven élhet szólamokkal, a szólamok darálásával, a béke csak a leghajlékonyabb, mindig friss, ihletett szellemmel hagyja védeni magát. Ez persze megint csak a béke mélyen emberi jellegére vall. Mert még ha az ön inléte forog is kockán, akkor se tűri a forma és értelem nélküli sablont. Persze, nemcsak a mondat lehet sablonos, a hangvétel is. Nálunk, ha a béke szóba kerül, könnyen rájár a nyelv a retorikus hangvételre. Holott a retorika eléggé messze esik a modern szellem forrásvidékeitől. Az ember azt várná, hogy Budapesten, ebben a szellemességéről híres városban,a nemzetközi eseményeket is telibetaláló viccekkel jellemző városban) Aristophanes és Shaw modorában írjanak a békéről. Megeresztett fantáziával, humorral, iróniával. Nem is volna rossz hagyomány az övéké. Elvégre mégiscsak ők a békeirodalom mindmáig legjobb klasszikusai. De talán már nyíló kapukat döngetünk. Hisz nem épp effajta szellemiből született-e Illyés oratóriuma: „Az Éden elvesztése”?. A felvilágosulás derűs filozófiájának a szelleméből? S vajon nem lélekemelő már az is, hogy egy falusi színjátszócsoport (Folytatás a 2. oldalon) HOLLÓS KORVIN LAJOS: Egy amerikai katona leveléből ... Egy kunyhó állt ott a közelben szalmatetős, magányos árva. Ajtaja rongy. S szólt a parancsnok: „Eredj, semmisítsd meg, de kár a bombáért, megteszi gyufád is!” Hogy az apró tisztásra értem, a rongy mögül kis öregember lépett ki. S mert szavát nem értem, kézzel-szemmel könyörög. S lüktet vékony nyakán az ér... Már szinte megrendülök ... attól is, Apám, hogy annyi idős lehet, mint Te . . . Egy kisfiú, tán unokája, tipegett riadtan utána. Az erdő mélyén lassan elhalt vérebeink vad ugatása. Percekig vívódtam, dehát a parancs az parancs. Mit tehetnék? Elfordultam. Éreztem, arcom elönti a hideg verejték, s három gyufaszálam is eltört, úgy remegett az ujjam. Hidd el, Apám, azt a szalmatetőcskét nem tudtam, csak a negyedikkel meggyújtani. .. Aztán szaladtam a század után, de lerogytam s egy fának dőltem. Hogy pihenjek? Nem. Hogy magamtól undorodjam. Majd visszanéztem ... visszarántott, mint a pányva. Apám, a látvány. Te álltál ott lángnyelv-keretben, füstkoronával, mintha máglyán, s magasra emelt két karodból ropogva szikrázott az átok . .. S már sírva rohantam tovább a vérebek s partizánvadászok után. . . Egy gólya szállt fölöttem, hogy kiértem a nyílt mezőre, s nem értettem, miért nem hallok motorzúgást felőle ... ■na—8—mi*im»iHi »i mim« iwi——— Xlll. ÉVFOLYAM 42. SZÁM ÁRA: 2 Ft CSERES TIBOR: DUNAKANYAR (3. old.) KUNSZABÓ FERENC: ŐSZI NAPOK (12. old.) SZEKULITY PÉTER: FÉLANALFABÉTÁK Adalékok az Olvasó népért-mozgalomhoz Rég izgat, hogy miért olvas, aki olvas, és miért nem olvas, aki nem olvas. A paraszti környezetben élő könyvbarátok megrendítő vallomásaiból tudom: betűéhségük eredete a gyermekkorukba nyúlik vissza. Játszva, könnyedén tanulták meg az írást, előre kiolvasták iskoláskönyveiket, és számukra a könyv azóta is élmény. Általuk is igazolva érzem magam, amikor most nem róluk, hanem a „paszszív kategóriáról” kísérlem meg elmondani sejtéseimet, vagy éppenséggel tapasztalataimat. B. községben, a Móricz Zsigmond lakótelepen a szövetkezeti gazdák új, sátortetős házakban élnek, a szalmazsákot kihajították, rekamdén hálnak, kagylófotelokban ülnek, hűtőszekrényből veszik elő a sört, világvevő rádiót hallgatnak, tévén nézik a közelkeleti konfliktus legújabb fejleményeit, motorbiciklivel mennek az állattenyésztési telepre, de könyvet nem olvasnak. S a dolgozó parasztok körében ez még tömegjelenség. Nagyobb ugyan a könyvfogyasztás, mint tíz évvel ezelőtt, némelykor látom, hogy a tűzőrségben levő szövetkezeti gazda, az állattenyésztési telepen a napos, s ebédszünetben a traktoros könyvet lapozgat, de azt is látom: a többség még immunis. Nincs ehe a betűre, és az újságot is inkább csak azért járatja, mert „az nem való, hogy még a Szabad Föld se járjon a házhoz”. Ismerek családokat, két-három újságra is előfizetnek, bedobja hozzájuk a postás a lapokat, és bele se néznek. Az újságnak az a fő rendeltetése, hogy kielégítse a háztartás papírszükségletét. Sokszor nincs is más funkciója. Földijeim akkor sem olvastak, amikor még átkaszálták a nyarakat, és most sem éheznek a betűre, holott már évek óta kézbe sem veszik a kaszát. Traktort, személygépkocsit, teherautót vezetnek, szivattyúkat, villanymotorokat, fejőgépeket kezelnek, tévét néznek, olykor feketekávét isznak, de olvasni nem olvasnak. Falvainkban változatlanul az a parasztember számít csodabogárnak, aki rendszeresen olvas, s nem az, aki nem olvas. És a távolságok szívszorítóak. Az eszes és bölcs prímás még analfabéta, a fia meg már mérnök-közgazdász. A hatalmas mezőgazdasági üzem párttitkára havonta kétszáz forintot költ irodalomra, édesapja még soha nem olvasott könyvet. A paraszti munka nagy öregjei, a finom kezű kaszakapálók, a gondolkodó kocsisok, a vidám kévehányók, a bölcs vetőgépvezetők többnyire úgy mennek el közülünk, mint apáik, anélkül, hogy életükben egy könyvet is elolvastak volna. De hogy lehet bárkivel megszerettetni a betűt? Megszerettetni? Ha valamit valakivel meg akarok szerettetni, akkor legelőször az idegenkedés, az ellenszenv okát, eredetét kell ismernem. Jelen esetben tehát azt, hogy akik nem szeretnek, miért nem szeretnek olvasni? Még ha megköveznek, akkor is kimondom: a többség gyerekkorában, az általános iskolában gyűlöli meg a betűt. Még ma is magam előtt látom verejtékező, kínlódó pajtásaimat, s szinte újból hallom a dadogásukat. Tanítónk nádpálcával sétált a padok között, és a pedagógia csődjeként pofonokkal próbálta kiegyenlíteni a három folyékonyan olvasó és a harminc döcögve olvasó gyerek közötti „minőségi különbséget”. Erőfeszítéseit nem koronázta siker. A gyerekek többsége az olvasást megelőző tíz percben sápadtan, hideglelős izgalommal készült a közelgő rosszra, a várható megszégyenülésre, s csengetéskor a tanterem felé kullogtak ugyan, de a világból szerettek volna kifutni. A dadogó, a verejtékező harminc kisiskolásból felnőttként egyetlenegy sem nevezhető könyvszerető erfibernek. Van kö(Folytatás a 2. oldalon) "■«v" Somogyi Árpád: Csikós 1969. OKTÓBER 18