Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-18 / 42. szám - Hubay Miklós: A szó - talizmán (1. oldal) - Hollós Korvin Lajos: Egy amerikai katona leveléből • vers (1. oldal) - Somogyi Árpád: Csikós • kép (1. oldal) - Szekulity Péter: Félanalfabéták. Adalékok az Olvasó népért-mozgalomhoz (1. oldal)

IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP HUBAY MIKLÓS: ASZÓ - TALIZMÁN A békekongresszust előkészítő egyik kiadványban a megtárgya­lásra javasolt témák között szere­pelt, ami minden írónak örök gond­ja —, s ma talán méginkább, mint máskor —: „a szó hitelének a meg­romlása”. A további feladatokat tárgyaló bizottságban a felszólalá­sok is, így vagy úgy, mind érintet­ték azt a kérdést, hogy a meggyő­zés szavai vajon nem lettek-e szó­lamokká, s hogy nem kellene-e re­videálni azokat a formákat, ame­lyek a béke, a humanizmus eszméi­nek terjesztésére szolgálnak. Mióta a világ világ (vagy mióta a világirodalom világirodalom), az író a szavak szakadatlan devalvá­lódásának aggodalmában él. Ez ■néha páni félémmé is fajulhat .Ilyenkor már nemcsak új szava­kért, hanem új szótárakért kezde­nek perelni az írók. Mallarmé híres sora: „tisztább értelmet adni a törzs szavainak” — azért vésődhe­tett bele annyira az irodalmi köz­tudatba,­­ mert van abban valami mellbevágó paradoxon, hogy a nyelvi megújulást meghirdetve a törzs szavait említi, s ezzel valami történelem­ hajnalától eredeztet­hető igényre utal. Mintha az embe­riség a csiszolt kőbalták óta tar­toznék magának csiszoltabb sza­vakkal. A nyelv fejlődése, nem utolsó sorban, szakadatlan küzde­lem a nyelv felületén munkáló eróziós erők kártevése ellen. Mon­danom se kell, hogy ennek a rege­nerációs küzdelemnek a felelőssé­gét elsősorban az írók érzik. Az erózióba néha a történelem is beleszól. A múlt háború után, azt hiszem, sokan voltak, akikben felmerült a kétely az irodalom további létét, érvényét illetően. Az a kétely, ame­lyet Adorno így fogalmazott: „Auschwitz után lehetséges-e még költészet?” (S hadd szúrjam közbe, vajon nem ugyanez a kétség szólt-e Radnótinak a bekövetkezendőket előre regisztráló költészetében: „ta­golt beszéd, mely hallgatót talál, mily messzi már”?) Ha számba vesszük az utóbbi hu­szonöt évből azt a rengeteg kísér­letet, szerte a világon, új költői, drámai, elbeszélői nyelv megalko­tására (a jellemző rájuk nem is annyira az út, amit hoztak, hanem, hogy mennyire elvetették a régit), beláthatjuk, hogy a háborúvégi oly spontán aggályok a nyelv használ­hatóságát illetően nem voltak túl­zottak. George Steiner amerikai kritikus (a „Nagyvilágiból ismerheti a ma­gyar közönség is) legutóbbi köny­vét (Language and Silence, New York, 1967) lényegében annak a kérdésnek szenteli, hogy a gyűlölet hazugságaitól és hisztériáitól meg­viselt nyelv lehet-e még a költé­szet nyelve. Abban a tényben, hogy Németországban manapság a zene és a matematika tiszta és magas­rendű alkotásokra képes, az iroda­lom pedig csak középszerűekre. Steiner a hitleri kómák a nyelvet mélyebben pusztító, hatását látja, így pedig a humanista eszméknek eleddig mégiscsak legklasszikusabb vehi­kuluma kerül veszélybe. Ez könyvének végső konzekvenciája. Amint látjuk, nemcsak nekünk és nemcsak itt felmerülő gondunk a szó fokozottabb hitelességének a visszavívása. Az egyik felszólaló arról beszélt, hogy a mai ember abban különbö­zik a régitől, hogy a régi elviselte, ha ugyanazt a mondatot többször hajtogatták előtte, ma viszont csalánkiütést kapunk minden is­métléstől. Ez igaznak látszik. Pedig csak részben igaz. Carthaginem esse delendam — ennek az ismét­lését elviselték, de nem azért, mert régen türelmesebbek voltak az em­berek, hanem azért, mert ez a fel­szólítás az agresszivitásra apellált. S a pusztítási vágy — régen is, most is — nagyon jól bírja a szólamo­kat, a szólamok akárhányszor való ismétlését. Ha az öreg Cato esetleg Karthágó megkímélését propagálta volna ugyanilyen stereotip formu­lával, azt már biztosan kevésbé áll­ták volna szenátortársai. Mint ahogy, gondolom, rendkívüli ke­resztényi (őskeresztényi), türelem kellett, az öreg János evangélista szájából egyre csak azt hallani: „Fiacskáim, szeressétek egymást”. Azt hiszem, az effajta türelem csakugyan kiveszett belőlünk, de ne hitessük el magunkkal, hogy egyúttal megszereztük az életre szóló védettséget az agresszivitás bármily monoton izgatásaival szem­ben. Ebből láthatjuk, hogy a háború és a béke propagandája nem küzd egyenlő fegyverekkel. Mert amíg az agresszióra uszítás bőven élhet szólamokkal, a szólamok darálásá­val, a béke csak a leghajlékonyabb, mindig friss, ihletett szellemmel hagyja védeni magát. Ez persze megint csak a béke mélyen emberi jellegére vall. Mert még ha az ön in­léte forog is koc­kán, akkor se tűri a forma és érte­lem nélküli sablont. Persze, nemcsak a mondat lehet sablonos, a hangvétel is. Nálunk, ha a béke szóba kerül, könnyen rá­jár a nyelv a retorikus hangvétel­re. Holott a retorika eléggé messze esik a modern szellem forrásvidé­keitől. Az ember azt várná, hogy Budapesten, ebben a szellemessé­géről híres városban,­­a nemzet­közi eseményeket is telibetaláló viccekkel jellemző városban) Aris­tophanes és Shaw modorában írja­nak a békéről. Megeresztett fantá­ziával, humorral, iróniával. Nem is volna rossz hagyomány az övéké. Elvégre mégiscsak ők a béke­iro­dalom mindmáig legjobb klasszi­kusai. De talán már nyíló kapukat dön­getünk. Hisz nem épp effajta szellemiből született-e Illyés oratóriuma: „Az Éden elvesztése”?. A felvilágosulás derűs filozófiájának a szelleméből? S vajon nem lélekemelő már az is, hogy egy falusi színjátszócsoport (Folytatás a 2. oldalon) HOLLÓS KORVIN LAJOS: Egy amerikai katona leveléből ... Egy kunyhó állt ott a közelben szalmatetős, magányos árva. Ajtaja rongy. S szólt a parancsnok: „Eredj, semmisítsd meg, de kár a bombáért, megteszi gyufád is!” Hogy az apró tisztásra értem, a rongy mögül kis öregember lépett ki. S mert szavát nem értem, kézzel-szemmel könyörög. S lüktet vékony nyakán az ér... Már szinte megrendülök ... attól is, Apám, hogy annyi idős lehet, mint Te . . . Egy kisfiú, tán unokája, tipegett riadtan utána. Az erdő mélyén lassan elhalt vérebeink vad ugatása. Percekig vívódtam, dehát a parancs az parancs. Mit tehetnék? Elfordultam. Éreztem, arcom elönti a hideg verejték, s három gyufaszálam is eltört, úgy remegett az ujjam. Hidd el, Apám, azt a szalmatetőcskét nem tudtam, csak a negyedikkel meggyújtani. .. Aztán szaladtam a század után, de lerogytam s egy fának dőltem. Hogy pihenjek? Nem. Hogy magamtól undorodjam. Majd visszanéztem ... visszarántott, mint a pányva. Apám, a látvány. Te álltál ott lángnyelv-keretben, füstkoronával, mintha máglyán, s magasra emelt két karodból ropogva szikrázott az átok . .. S már sírva rohantam tovább a vérebek s partizánvadászok után. . . Egy gólya szállt fölöttem, hogy kiértem a nyílt mezőre, s nem értettem, miért nem hallok motorzúgást felőle ... ■na—8—mi*im»iHi »i mim« iwi——— Xlll. ÉVFOLYAM 42. SZÁM ÁRA: 2 Ft CSERES TIBOR: DUNAKANYAR (3. old.) KUNSZABÓ FERENC: ŐSZI NAPOK (12. old.) SZEKULITY PÉTER: FÉLANALFABÉTÁK Adalékok az Olvasó népért-mozgalomhoz Rég izgat, hogy miért olvas, aki olvas, és miért nem olvas, aki nem olvas. A paraszti környezetben élő könyvbarátok megrendítő vallo­másaiból tudom: betűéhségük eredete a gyermekkorukba nyúlik vissza. Játszva, könnyedén tanul­ták meg az írást, előre kiolvasták iskoláskönyveiket, és számukra a könyv azóta is élmény. Általuk is igazolva érzem magam, amikor most nem róluk, hanem a „pasz­­szív kategóriáról” kísérlem meg elmondani sejtéseimet, vagy ép­penséggel tapasztalataimat. B. községben, a Móricz Zsig­­mond lakótelepen a szövetkezeti gazdák új, sátortetős házakban élnek, a szalmazsákot kihajítot­ták, rekamdén hálnak, kagylófote­lokban ülnek, hűtőszekrényből veszik elő a sört, világvevő rádiót hallgatnak, tévén nézik a közel­­keleti konfliktus legújabb fejle­­ményeit, motorbiciklivel mennek az állattenyésztési telepre, de könyvet nem olvasnak. S a dolgo­zó parasztok körében ez még tö­megjelenség. Nagyobb ugyan a könyvfogyasztás, mint tíz évvel ezelőtt, némelykor látom, hogy a tűzőrségben levő szövetkezeti gazda, az állattenyésztési telepen a napos, s ebédszünetben a trak­toros könyvet lapozgat, de azt is látom: a többség még immunis. Nincs ehe a betűre, és az újságot is inkább csak azért járatja, mert „az nem való, hogy még a Szabad Föld se járjon a házhoz”. Ismerek családokat, két-három újságra is előfizetnek, bedobja hozzájuk a postás a lapokat, és bele se néznek. Az újságnak az a fő rendeltetése, hogy kielégítse a háztartás papírszükségletét. Sok­szor nincs is más funkciója. Földijeim akkor sem olvastak, amikor még átkaszálták a nyara­kat, és most sem éheznek a be­tűre, holott már évek óta kézbe sem veszik a kaszát. Traktort, személygépkocsit, teherautót ve­zetnek, szivattyúkat, villanymoto­rokat, fejőgépeket kezelnek, tévét néznek, olykor feketekávét isz­nak, de olvasni nem olvasnak. Falvainkban változatlanul az a parasztember számít csodabogár­nak, aki rendszeresen olvas, s nem az, aki nem olvas. És a tá­volságok szívszorítóak. Az eszes és bölcs prímás még analfa­béta, a fia meg már mérnök-köz­gazdász. A hatalmas mezőgazda­­sági üzem párttitkára havonta kétszáz forintot költ irodalomra, édesapja még soha nem olvasott könyvet. A paraszti munka nagy öregjei, a finom kezű kaszakapálók, a gondolkodó kocsisok, a vidám kévehányók, a bölcs vetőgépveze­tők többnyire úgy mennek el kö­zülünk, mint apáik, anélkül, hogy életükben egy könyvet is elol­vastak volna. De hogy lehet bárkivel megsze­rettetni a betűt? Megszerettetni? Ha valamit va­­lakivel meg akarok szerettetni, akkor legelőször az idegenkedés, az ellenszenv okát, eredetét kell ismernem. Jelen esetben tehát azt, hogy akik nem szeretnek, miért nem szeretnek olvasni? Még ha megköveznek, akkor is kimondom: a többség gyerekko­rában, az általános iskolában gyűlöli meg a betűt. Még ma is magam előtt látom verejtékező, kínlódó pajtásaimat, s szinte új­ból hallom a dadogásukat. Taní­tónk nádpálcával sétált a padok között, és a pedagógia csődjeként pofonokkal próbálta kiegyenlíteni a három folyékonyan olvasó és a harminc döcögve olvasó gyerek közötti „minőségi különbséget”. Erőfeszítéseit nem koronázta si­ker. A gyerekek többsége az olva­sást megelőző tíz percben sápad­tan, hideglelős izgalommal ké­szült a közelgő rosszra, a várható megszégyenülésre, s csengetéskor a tanterem felé kullogtak ugyan, de a világból szerettek volna ki­futni. A dadogó, a verejtékező har­minc kisiskolásból felnőttként egyetlenegy sem nevezhető könyvszerető erfibernek. Van kö­(Folytatás a 2. oldalon) "■«v" Somogyi Árpád: Csikós 1969. OKTÓBER 18

Next