Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-25 / 39. szám - Fülöp Ilona: metszete • kép (10. oldal) - Tábor Ádám: Brasnyó, Jung • könyvkritika • Brasnyó István: Üres királyok (Fórum) | Jung Károly: Leng (Fórum) (10. oldal) - Varga Domokos: Az értelem indulata • könyvkritika • Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát (Kriterion) (10. oldal) - Szakolczay Lajos: Emlékezés - visszatekintés • könyvkritika • Egri Viktor: Eszter, Bella és a többiek (Madách) (10. oldal) - Antal Gábor: „Ki ismeri Czóbel Minkát?” • könyvkritika • Pór Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában (Akadémiai) (10. oldal)
Boldizsár Iván: NEW YORK PERCRŐL PERCRE (MAGVETŐ) Brasnyó István: ÜRES KIRÁLYOK (FÓRUM) Egri Viktor: ESZTER, BELLA ÉS A TÖBBIEK (MADÁCH) Gereblyés László: EZERARCÚ VILÁG (MAGVETŐ) Jung Károly: LENG (FÓRUM) Páskándi Géza: AZ EB OLYKOR EMELI lÁbAt (KRITERION) Pór Péter: KONZERVATÍV REFORMTÖREKVÉSEK A SZÁZADFORDULÓ IRODALMÁBAN (AKADÉMIAI) Vas Zoltán: HORTHY VAGY A KIRÁLY? (SZÉPIRODALMI) _ A két jugoszláviai magyar költő új kötetét nemcsak az egyidejű megjelenés véletlene sodorta egymás mellé. Mindketten minél tömörebb és minél objektívebb kifejezésre törnek, mindketten a kötetek szabadvers megkötésével kísérleteznek, mindkét kötet egyaránt befogad verset és prózát. Pontosabban: Brasnyó István és Jung Károly lírájáról egyformán elmondhatjuk mindezt, de Jungéról ezen kívül még többet és mást is. Az Üres királyokban Brasnyó tovább halad saját útján. Amit versei az 1969-ben megjelent Árnyék és fű darabjaihoz képest vesztettek terjedelemben, azt viszszanyerték sűrűségben — ez a legfontosabb új pozitívum. A határozott, rövid, hiányos kijelentő mondatok nyers, rövid, hiányos grammatikájú, de önállóan is érvényes sorokba törnek. Amíg a sűrítés nem túlságosan nagyfokú, a vers világít, bizonyos idő múltán azonban, — mint a szupersűrű anyagú csillagokban, a „fehér törpékben” — a sűrűség annyira megnő, hogy már alig sugároz. A levegőtlen szintaxisban a csupa hangsúlyos— és súlyához képest túlzottan hangsúlyos —, szó, egymást kioltja. Pedig Brasnya ereje éppen a nyelve. Lírája leginkább Celan és a modern német líra versbeszédével rokon, ám az a szüntelen személyes jelenlét, ami a német líra objektivitását feszült, veszélyeztetett objektivitássá teszi, nincs meg Brasnyónál — csupán valami túláltalános és pusztán esztétikai vibrálás. Ami Brasnyóból hiányzik: az esztétikum mögül a gondolkodó etikuma, megvan Jung Károlyban. Leng című második kötetében egy máris szuverén alkotó tépi magáról az őt még bénító kényelmetlen köntösöket: következetes küszködése ritka erőt mutat. Versei olykor még nem eléggé szigorúan, öntörvényűen zártak — pedig ezt célozzák. Diszparát, egymáson megcsikorduló elemek („Zajvölgyben rideg gabonaföld”), közhely-befejezések („Egyre kérlelhetetlenebbül / Egyre kegyetlenebbül”) — ezek a jellemző hibák. Ám ahol a vers már tisztán kikalapált — például a címadó darabban —, a legfontosabbakat mondja, amiket ma mondhat a költészetről: „Korban idegen tárgy. / A szó egymagában. Leng. / A szintaxis hervadó virágként. / A szó a szavak romhalmazán. / Kövön a szó. Leng.” Jung igazi tehetsége azonban egyelőre még nem is ezekben a „hagyományos” versekben, hanem prózavers-ciklusában (Versek árnyéka) és Füst Milán emlékének írott „profán vallomásá”-ban mutatkozik meg. És hite a költői Logosz valóságteremtő erejében olyan energiaforrás, amelyből — Füst, Kassák, Weöres tanítványaként — még nagyon sokat meríthet. Prózaversei már most, önmagukban is jelentősek. Ám következetes gondolat-kibontásukkal, úgy látszik a tiszta versformán belül is valami újat és komolyat készítenek elő. Erről tanúskodik a függelékként közölt, önálló ciklus rangú Mögött. Weöres és Tandori eredményeit felhasználva a magyar kubista-futurista vers új lehetőségei villannak fel itt. Jung kötete magába rejti azt az archimédeszi pontot, „ahonnan minden út kiindul.” Tábor Ádám Brasnyó: Jung oNW :o „Ki ismeri Czóbel Minkát?" A címben szereplő kérdést — a Magyar Irodalmi Lexikon lapozása közben — egy egyetemista barátom tette fel, mintegy két esztendeje. „Én!” — feleltem felvillanyozva. Elmondtam a fiúnak, hogy 1940-ben — mint nyolcadik gimnazista láttam a Petőfi Társaság ülésén (ahová röhögni szoktam elmenni néhány osztálytársammal) az akkor legalább nyolcvan esztendős, lila ruhás hölgyet, akit az egyik előadó — az ülés végén — hódoló kézcsókkal illetett. Ez egy kövér, kecskeszakállas nyugalmazott tankerületi főigazgató volt, aki — legalábbis 1940-ig — a legrosszabb magyar verseket írta, s aki az ülésen a költészet jelentőségét méltatta az Isten, a Haza és a Kormányzó Úr szempontjából. Onnan lehetett tudni, hogy a hölgy — aki különben majdnem hogy visszacsókolta P. M. magyar királyi főigazgató és poéta kezét — Czóbel Minka, mert az előadó az ő nevét is említette, és eközben lepillantott az első sorba, ahol Cz. M. a középen ült. Ismertem tehát Czóbel Minkát, a Petőfi Társaság költőjét. Én ha verseit nem olvastam is, azt tudtam, Hogy „Fehér dalok” címmel jelent meg, valamikor a századfordulón, kötete. Képzelhető, gondoltam, milyenek lehetnek azok a versek, hiszen a „költőnő” már a kötet címével is hangsúlyozza, ugyebár, hogy nincsen a verseskönyvben semmi — azaz semmi, ami költői kép, semmi, ami az értelemhez szól, semmi, ami nem szokványos — és az a semmi legalább érthető a királyi főigazgatók és legjobb tanítványaik számára. Ha nem kerül most a kezembe Pór Péter szigorúan filológusi füzete (Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában), akkor azzal a tudattal halok meg, hogy mindaz úgy van, ahogyan gondoltam, s hogy Czóbel Minka egy Szabó Dezső pamfletjébe illő alak, egy kisebb arányú és hatású Tormay Cecil, esetleg gróf Zichy Rafaelné. Most azonban el kell mondanom — hadd tudják meg azok az ezrek is, akik nem rendszeres olvasói az „Irodalomtörténeti Füzetekének és nincsenek birtokában Czóbel-könyveknek sem (amelyeket, nem kis fáradsággal, megszereztem s elolvastam) —, hogy a „Fehér dalok” egyáltalán nem szabolcskás (és különösen nem gróf zichgrafaelnés) verskötet Czóbel Minka — aki 1890-ben lépett színre —, előkelő dzsentri-lány volt, de fullasztónak érezte azt a „gőgös és ostoba” életet, amelyet szűkebb pátriájában, a Nyírségben látott, és azt is észrevette, hogy ezeknek az „öntelt zsíros lelkűeknek” (az ő szavai) az egész ország a szűkebb pátriájuk. Menekült hát e „pater” elől, és felfedezte, mint angyal apát — aki azonban ugyanakkor Káin-bélyegű, ördög-apa is volt — Baudelaire-t. Felfedezte — Ady előtt, Kaffka Margit előtt a — vívódó és kereső költői Ént az illusztratív költészet évadján, és felfedezte Babits előtt, Füst Milán előtt, Weöres Sándor előtt — azt a költői Ént is, aki bonyolult okok miatt, amelyeket azonban csak távolról sejtet, kiszorul a saját verseiből is. „Fehérség”-e nem Szabolcska és a Szabolcskák frázisos, talmi „ragyogás”-a, hanem — kis túlzással szólva — a Pilinszky János éles fénybe állított emlék-idéző, szorongó kontemplativitása. Czóbel Minka — aki különben megérte a felszabadulást is — a maga biológiai létét egy szabolcsi úri kastélyban élte le, vénkisasszonyként. Költői létét viszont — amely 1915-ben megszűnt — Kafka kastélyában élte át, minden mozdulattól félen undorodva,mert tudta, mert érezte, hogy itt a lépcsők a Semmibe vezetnek). Legjobb versei arról szólnak, pontosabban: azt szólaltatják meg , hogy nincs kijárat, hogy (barátjával, Justh Zsigmonddal szólva) „Fuimus”. Kevésbé fontos, de szintén tanulságos novelláiban a „Fuimus” gordonka-szólamát időnként a népdalnak vélt magyarnóta hamis hangjai zavarják meg. Czóbel Minka a közvetlen környezetétől elütő, Justh Zsigmond-i modellű arisztokrata és az általa elképzelt Nép egymásratalálásában mutatott egy kis ajtót az élet, a jövő felé. Pár különben gazdag, a hősnőjét körülvevő világot és Czóbel Minka alkotásainak belső világát egyaránt feltáró elemzése eléggé figyelmen kívül hagyja, hogy ezt az egymásratalálást az írónő majdnem mindig meg is kérdőjelezi. Cz. M. nem tudott úgy jellemezni, mint a szintén arisztokrata-paraszt összefogást hirdető Justh, kétkedőbb volt, de tisztábban látó. Tisztábban látta a ködöt, és ennek — ha néha csak egyetlen mondatban is — hangot adott. Ne feledjük el, hogy a múlt század kilencvenes éveiben, a milleniumi Magyarországon, amelyet a Czóbelt (öntudatlanul) továbbfejlesztő Kaffka Margit „a tartalmatlanná tett szavak és fogalmak vásárá”-nak nevezett. Aztán elhallgatott Czóbel Minka, megöregedett, lila ruhába öltözött és elment a Petőfi Társaság vasárnap délelőtti felolvasó ülésére. Ha P. M. egykori főigazgató úr tudta volna — és ha a nyolcvan éves hölgy nem felejtette volna el —, hogy mit is írt egy szabolcsi úrilány a kilencvenes években, talán nem is került volna sor a kézcsókra és annak nyájas fogadtatására. De sor került. Ezért mondom, hogy valakinek — igazi, nagyon igazi, s nem a jelenségek rajzával (Szabó Dezső módjára) beérő alkotónak érdemes lenne egyszer megírnia Czóbel Minka eseménytelen életét. Antal Gábor ÉLET És| IRODALOM 1—1 N- FTT KÖNYVEK Az értelem indulata •Abszurd drámaíró? Ő azt állítja darabjai elé írt vallomásában, hogy az abszurditás, a képtelenség — a világban van, nem ő benne. Ő nem igen áll, sőt küzd ellene, azzal, hogy tőle telhető pontossággal körülírja. Egyetlen fegyvere van, a precizitás, az értelem indulata. ..Az értelem indulata” — elég paradox fogalom. De Páskándi műveire csakugyan ülik. Itt valóban egy végsőkig felindult elme igyekszik a szigorú logika hálójába fogni mindazt, ami számára már-már őrjítően érthetetlen. 1963—64-ben kezdődött életének az a nagy, kereső korszaka, amelyben rövidesen rátalált az írói kifejezés új eszközeire, s műveiben: önmagára. Pedig eleinte úgy látszott, hogy a Kelet-Európában akkortájt átsöprő — kissé már megkésett — divatot követve, dialógusaiban, drámáiban (de részben novelláiban is) csupán tehetséges utánzója lesz az eredetiségükkel oly sokakra ható igazi abszurdoknak, a Becketteknek és Ionescóknak. Ha túl hamar színpadra kerül, talán meg is kísérti a siker. De ilyen veszedelem nem fenyegette, ő akkor még az „ígéretes fiatal költő” címkét viselte a romániai magyar irodalomban, s első drámai próbálkozásait kevesen vették komolyan. Holott már ezekben is kimutatta oroszlánkörmeit. Külső zajok című kis egyfelvonásosa például percek alatt teremt elviselhetetlen atmoszférát az elénk vetített színtéren, háromrészes játéka pedig. A bosszúálló, a kapus, avagy: kérjük a lábat letörölni — ritka tehetséggel játssza ki egy tragikomikus szituáció legvadabb aduit is. Az egész kötetnek címet adó verses stílusparódia. Az eb olykor emeli lábát szintén ezernyi ötlettel sziporkázik (bár a vége vitatható). Talán csak az egyfelvonásos létére túlírt Akik nincsenek Brehmben sikerült gyengén e korai kísérletek közül. Kezdettől fogva zavaró azonban e játékok tételessége. Szereplőit túlságosan alárendeli magaszabta funkciójuknak, s nem engedi őket eléggé eleven emberi lényekké inkarnálódni. Érvényes ez egyébként a következő évek két darabjára is. Az ügy címen írt „irodalmi párbeszédek avagy literátori hitvita” és a Kalauz nélkül című komédia szintén az absztrakt kombinációk túltengéséről vallanak. Utánuk azonban egyszerre beérik a termés: egymást követik a kiváló művek, amelyekben a tétel már nem tétel, hanem igazság, s a szereplők sem kétlábon járó társadalmi-etikai képletek, hanem önnön sorsuk hordozói, jellemük kiteljesítői. Együtt hat bennük — akárcsak magában Páskándiban — a gondolat és az indulat igénye az emberi teljességre, s ez ad a játéknak kathartikus erőt még a Párbeszédek kurta komédiáiban, tragikomédiáiban is. A hagyományos mértékek szerint is legkiérleltebb darabja A király köve című háromfelvonásos mitológiai játék. A Pygmalion és az Oidipusz monda ihlette, de valójában a lét és a tudat kettősségéről szól. A darab „aktív főhőse” nem Pygmalion, és nem is Oidipusz, hanem egy Boreasz nevű szobrásznövendék, egy „fájdalmas ördög”, akit szeretnénk gyűlölni gyilkos indulataiért, de nem tudunk, ő sem kisebb vesztes a darabban, mint Pygmalion vagy Oidipusz. A Dávid Ferenc-dráma, a Vendégség Locinoja nem ördög — az intrikus szerepe itt Báthory Kristóf erdélyi fejedelem orvosának, Blandrata Györgynek jut —hanem a maga bőréért rettegő, besúgóként is tragikus figura, akinek a darab végén bekövetkező halála nem megkönnyebbülést vált ki belőlünk, hanem még nyomasztóbbá teszi Dávid Ferenc készülő kálváriáját is. Páskándi nem ítél: ő csak ábrázol, a tiszta ész hevével. Nem ítéli el a Párbeszédek pecázó tűzoltóit sem, akik unják már az átlagtüzek átlagoltását, s mélységes lelki nyugalommal hagyják porig égni Néró bácsi csűrjét, Kleopátra néni házát De még Józsefet sem ítéli el, az ácsot, aki a Főpap megbízásából készíti a kereszteket, köztük azt is, amely majd az ő — még meg sem született — Jézusának jut. S még a Főpap vérfagyasztó zárómonológja (melyet a keresztre vont három kuruzslóasszony felett mond) sem a Főpap személye ellen ingerli dühünket, hisz önmagán túlmutató, sátáni igazságra eszméltet: „Nyögjetek, hogy kegyelmet kapjatok! Nyögjetek!... Meghaltatok? Ha meg — akkor szabaddá teszlek, mert a halál szabadság, a legnagyobb szabadság”. Az 1968 óta írt darabok olvastán nyugodtan kimondhatjuk: numen adest. Egy nagy író nőtt fel a szemünk előtt. Három éve megjelent novelláskötete, az Üvegek, sőt öt éve kiadott verseskötete, a Holdbumeráng is sejttette már, mi lakik Páskándiban. De most itt a bizonyosság: a legjobbak egyikeként kell számon tartanunk. Varga Domokos Emlékezés - visszatekintés leleménye a jelenben játszódik, inkább a mozaik-szerűen összerakott emlékezés-visszatekintés dominál. A gyűjtemény legszínvonalasabb, Visszapillantó tükörben című írása önvallomás-szerű emlékezés. Viszszapillantás, amelynek drámaiságát az adja, hogy a hét évtized zajlását, fájdalmát és örömét bölcs rezignációval tudomásul vevő író hirtelen találkozik egy alig húszéves, a harctérre kivezényelt hadnagygyal, önmagával. És keresi azokat a szálakat, amelyek az emlékezés ködén keresztül is maivá teszik az Adyért rajongó ifjút, aki „a fegyverek világában megpróbált hű maradni a szellem világához.” Ellágyulás és történelmi korokat idéző helyzetképek, kesernyésen fanyar groteszk és lírai betétekkel tarkított anekdotázás elegyéből tevődik össze a kisregényhez hasonló felépítésű mű. Amelyben a meg nem történtnek (vagy a másképpen megtörténtnek) is hitelt ad a dokumentum szárazságát a széppróza felé terelő írói módszer. Ebben az önvallomás-szerű emlékezésben, úgy érezzük helyénvaló a könnyed — bár felelősségteljes — csevegés. Sajnos a kötetben szereplő többi írás már nem tudja kamatoztatni, a művészi megjelenítés szolgálatába állítani ezt a mesélgető módszert Az író fontos kérdéseket állít elbeszéléseinek középpontjába. A háború borzalmaitól, a fasizmustól, a személyi kultusz önkényétől szenvedő embert. De az anekdoták teherbírása kisebb ennél: a novellákat szinte összeroppantja a súlyos téma meg a csevegő előadásmód közt feszülő ellentmondás. És szétzilálják a túlpoentírozott, kiszámított véletlenek. Kivételt — kellemes kivételt — talán csak a parabolisztikus megfogalmazású Vid és a Kajetán című elbeszélés jelent. Szakolczay Lajos A csehszlovákiai magyar irodalom doyenjének legújabb könyve egy hatvan oldalas, első világháborús időket felelevenítő visszaemlékezést és kilenc elbeszélést tartalmaz. Egri Viktort mindennél jobban izgatja a múlt, s azokban az írásokban is, amelyeknek őse 19/1. SZEPTEMBER 25.