Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-25 / 39. szám - Fülöp Ilona: metszete • kép (10. oldal) - Tábor Ádám: Brasnyó, Jung • könyvkritika • Brasnyó István: Üres királyok (Fórum) | Jung Károly: Leng (Fórum) (10. oldal) - Varga Domokos: Az értelem indulata • könyvkritika • Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát (Kriterion) (10. oldal) - Szakolczay Lajos: Emlékezés - visszatekintés • könyvkritika • Egri Viktor: Eszter, Bella és a többiek (Madách) (10. oldal) - Antal Gábor: „Ki ismeri Czóbel Minkát?” • könyvkritika • Pór Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában (Akadémiai) (10. oldal)

Boldizsár Iván: NEW YORK PERCRŐL PERCRE (MAGVETŐ) Brasnyó István: ÜRES KIRÁLYOK (FÓRUM) Egri Viktor: ESZTER, BELLA ÉS A TÖBBIEK (MADÁCH) Gereblyés László: EZERARCÚ VILÁG (MAGVETŐ) Jung Károly: LENG (FÓRUM) Páskándi Géza: AZ EB OLYKOR EMELI lÁbAt (KRITERION) Pór Péter: KONZERVATÍV REFORM­­TÖREKVÉSEK A SZÁZAD­­FORDULÓ IRODALMÁBAN (AKADÉMIAI) Vas Zoltán: HORTHY VAGY A KIRÁLY? (SZÉPIRODALMI) _ A két jugoszláviai magyar köl­tő új kötetét nemcsak az egyidejű megjelenés véletlene sodorta egy­más mellé. Mindketten minél tö­mörebb és minél objektívebb kife­jezésre törnek, mindketten a kötet­ek­ szabadvers megkötésével kí­sérleteznek, mindkét kötet egy­aránt befogad verset és prózát. Pontosabban: Brasnyó István és Jung Károly lírájáról egyformán elmondhatjuk mindezt, de Jungé­­ról ezen kívül még többet és mást is. Az Üres királyokban Brasnyó tovább halad saját útján. Amit versei az 1969-ben megjelent Ár­nyék és fű darabjaihoz képest vesztettek terjedelemben, azt visz­­szanyerték sűrűségben — ez a leg­fontosabb új pozitívum. A határo­zott, rövid, hiányos kijelentő mon­datok nyers, rövid, hiányos gram­­matikájú, de önállóan is érvényes sorokba törnek. Amíg a sűrítés nem túlságosan nagyfokú, a vers világít, bizonyos idő múltán azon­ban, — mint a szupersűrű anyagú csillagokban, a „fehér törpékben” — a sűrűség annyira megnő, hogy már alig sugároz. A levegőtlen szintaxisban a csupa hangsúlyos­­— és súlyához képest túlzottan hang­súlyos —, szó, egymást kioltja. Pedig Brasnya ereje éppen a nyelve. Lírája leginkább Celan és a modern német líra versbeszédé­vel rokon, ám az a szüntelen sze­mélyes jelenlét, ami a német líra objektivitását feszült, veszélyezte­tett objektivitássá teszi, nincs meg Brasnyónál — csupán valami túl­­általános és pusztán esztétikai vib­rálás. Ami Brasnyóból hiányzik: az esztétikum mögül a gondolkodó etikuma, megvan Jung Károlyban. Leng című második kötetében egy máris szuverén alkotó tépi magá­ról az őt még bénító kényelmetlen köntösöket: következetes küszkö­dése ritka erőt mutat. Versei oly­kor még nem eléggé szigorúan, ön­törvényűen zártak — pedig ezt cé­lozzák. Diszparát, egymáson meg­­csikorduló elemek („Zajvölgyben rideg gabonaföld”), közhely-befe­jezések („Egyre kérlelhetetleneb­­bül / Egyre kegyetlenebbül”) — ezek a jellemző hibák. Ám ahol a vers már tisztán kikalapált — pél­dául a címadó darabban —, a leg­fontosabbakat mondja, amiket ma mondhat a költészetről: „Korban idegen tárgy. / A szó egymagában. Leng. / A szintaxis hervadó virág­ként. / A szó a szavak romhalma­zán. / Kövön a szó. Leng.” Jung igazi tehetsége azonban egyelőre még nem is ezekben a „ha­gyományos” versekben, hanem prózavers-ciklusában (Versek ár­nyéka) és Füst Milán emlékének írott „profán vallomásá”-ban mu­tatkozik meg. És hite a költői Lo­­gosz valóságteremtő erejében olyan energiaforrás, amelyből — Füst, Kassák, Weöres tanítványaként — még nagyon sokat meríthet.­­ Prózaversei már most, önmaguk­ban is jelentősek. Ám következetes gondolat-kibontásukkal, úgy látszik a tiszta versformán belül is valami újat és komolyat készítenek elő. Erről tanúskodik a függelékként közölt, önálló ciklus­ rangú Mögött. Weöres és Tandori eredményeit felhasználva a magyar kubista-fu­turista vers új lehetőségei villan­nak fel itt. Jung kötete magába rejti azt az archimédeszi pontot, „ahonnan minden út kiindul.” Tábor Ádám Brasnyó: Jung oNW :o „Ki ismeri Czóbel Minkát?" A címben szereplő kérdést — a Magyar Irodalmi Lexikon lapozása közben — egy egyetemista barátom tette fel, mintegy két esztendeje. „Én!” — feleltem felvillanyoz­va. Elmondtam a fiúnak, hogy 1940-ben — mint nyolcadik gimnazista láttam a Petőfi Társaság ülésén (ahová röhögni szoktam elmenni néhány osztálytársammal) az ak­kor legalább nyolcvan esztendős, lila ru­hás hölgyet, akit az egyik előadó — az ülés végén — hódoló kézcsókkal illetett. Ez egy kövér, kecskeszakállas nyugalma­zott tankerületi főigazgató volt, aki — legalábbis 1940-ig — a legrosszabb magyar verseket írta, s aki az ülésen a költészet jelentőségét méltatta az Isten, a Haza és a Kormányzó Úr szempontjából. Onnan lehetett tudni, hogy a hölgy — aki külön­ben majdnem hogy visszacsókolta P. M. magyar királyi főigazgató és poéta kezét — Czóbel Minka, mert az előadó az ő ne­vét is említette, és eközben lepillantott az első sorba, ahol Cz. M. a középen ült. Ismertem tehát Czóbel Minkát, a Petőfi Társaság költőjét. Én ha verseit nem ol­vastam is, azt tudtam, Hogy „Fehér dalok” címmel jelent meg, valamikor a század­­fordulón, kötete. Képzelhető, gondoltam, milyenek lehetnek azok a versek, hiszen a „költőnő” már a kötet címével is hang­súlyozza, ugyebár, hogy nincsen a verses­könyvben semmi — azaz semmi, ami köl­tői kép, semmi, ami az értelemhez szól, semmi, ami nem szokványos — és az a semmi legalább érthető a királyi főigaz­gatók és legjobb tanítványaik számára. Ha nem kerül most a kezembe Pór Pé­ter szigorúan filológusi füzete (Konzerva­tív reformtörekvések a századforduló iro­dalmában), akkor azzal a tudattal halok meg, hogy mindaz úgy van, ahogyan gon­doltam, s hogy Czóbel Minka egy Szabó Dezső pamfletjébe illő alak, egy kisebb arányú és hatású Tormay Cecil, esetleg gróf Zichy Rafaelné. Most azonban el kell mondanom — hadd tudják meg azok az ezrek is, akik nem rendszeres olvasói az „Irodalomtörténeti Füzetekének és nincsenek birtokában Czóbel-könyveknek sem (amelyeket, nem kis fáradsággal, meg­szereztem s elolvastam) —, hogy a „Fe­hér dalok” egyáltalán nem szabolcskás (és különösen nem gróf zichgrafaelnés) verskö­tet Czóbel Minka — aki 1890-ben lépett színre —, előkelő dzsentri-lány volt, de fullasztónak érezte azt a „gőgös és ostoba” életet, amelyet szűkebb pátriájában, a Nyírségben látott, és azt is észrevette, hogy ezeknek az „öntelt zsíros­ lelkűeknek” (az ő szavai) az egész ország a szűkebb pát­riájuk. Menekült hát e „pater” elől, és fel­fedezte, mint angyal­ apát — aki azonban ugyanakkor Káin-bélyegű, ördög-apa is volt — Baudelaire-t. Felfedezte — Ady előtt, Kaffka Margit előtt a — vívódó és kereső költői Ént az illusztratív költészet évadján, és felfedezte Babits előtt, Füst Milán előtt, Weöres Sándor előtt — azt a költői Ént is, aki bonyolult okok miatt, amelyeket azonban csak távolról sejtet, ki­szorul a saját verseiből is. „Fehérség”-e nem Szabolcska és a Szabolcskák frázisos, talmi „ragyogás”-a, hanem — kis túlzással szólva — a Pilinszky János éles fénybe ál­lított emlék-idéző, szorongó kontemplativi­­tása. Czóbel Minka — aki különben megérte a felszabadulást is — a maga biológiai lé­tét egy szabolcsi úri kastélyban élte le, vénkisasszonyként. Költői létét viszont — amely 1915-ben megszűnt — Kafka kas­télyában élte át, minden mozdulattól fé­len undorodva,­­mert tudta, mert érezte, hogy itt a lépcsők a Semmibe vezetnek). Legjobb versei arról szólnak, pontosabban: azt szólaltatják meg , hogy nincs kijá­rat, hogy (barátjával, Justh Zsigmonddal szólva) „Fuimus”. Kevésbé fontos, de szin­tén tanulságos novelláiban a „Fuimus” gordonka-szólamát időnként a népdalnak vélt magyarnóta hamis hangjai zavarják meg. Czóbel Minka a közvetlen környeze­tétől elütő, Justh Zsigmond-i modellű arisztokrata és az általa elképzelt Nép egymásratalálásában mutatott egy kis aj­tót az élet, a jövő felé. Pár különben gaz­dag, a hősnőjét körülvevő világot és Czó­bel Minka alkotásainak belső világát egy­aránt feltáró elemzése eléggé figyelmen kívül hagyja, hogy ezt az egymásratalálást az írónő majdnem mindig meg is kérdő­jelezi. Cz. M. nem tudott úgy jellemezni, mint a szintén arisztokrata-paraszt össze­fogást hirdető Justh, kétkedőbb volt, de tisztábban látó. Tisztábban látta a ködöt, és ennek — ha néha csak egyetlen mon­datban is — hangot adott. Ne feledjük el, hogy a múlt század kilencvenes éveiben, a milleniumi Magyarországon, amelyet a Czóbelt (öntudatlanul) továbbfejlesztő Kaff­ka Margit „a tartalmatlanná tett szavak és fogalmak vásárá”-nak nevezett. Aztán elhallgatott Czóbel Minka, meg­öregedett, lila ruhába öltözött és elment a Petőfi Társaság vasárnap délelőtti felolva­só ülésére. Ha P. M. egykori főigazgató úr tudta volna — és ha a nyolcvan éves hölgy nem felejtette volna el —, hogy mit is írt egy szabolcsi úrilány a kilencvenes évek­ben, talán nem is került volna sor a kéz­csókra és annak nyájas fogadtatására. De sor került. Ezért mondom, hogy valakinek — igazi, nagyon igazi, s nem a jelenségek rajzával (Szabó Dezső módjára) beérő al­kotónak érdemes lenne egyszer megírnia Czóbel Minka eseménytelen életét. Antal Gábor ÉLET És|­ IRODALOM 1—1 N­- FTT K­ÖNYVEK Az értelem indulata •Abszurd drámaíró? Ő azt állítja darabjai elé írt vallomásában, hogy az abszurditás, a képtelenség — a világban van, nem ő benne. Ő nem igen áll, sőt küzd ellene, azzal, hogy tőle telhető pontossággal körülírja. Egyetlen fegyvere van, a precizi­tás, az értelem indulata. ..Az értelem indulata” — elég pa­radox fogalom. De Páskándi művei­re csakugyan ülik. Itt valóban egy végsőkig felindult elme igyekszik a szigorú logika hálójába fogni mind­azt, ami számára már-már őrjítően érthetetlen. 1963—64-ben kezdődött életének az a nagy, kereső korszaka, amely­ben rövidesen rátalált az írói kife­jezés új eszközeire, s műveiben: ön­magára. Pedig eleinte úgy látszott, hogy a Kelet-Európában akkortájt átsöprő — kissé már megkésett — divatot követve, dialógusaiban, drámáiban (de részben novelláiban is) csupán tehetséges utánzója lesz az eredeti­ségükkel oly sokakra ható igazi abszurdoknak, a Becketteknek és Ionescóknak. Ha túl hamar színpadra kerül, talán meg is kísérti a siker. De ilyen veszedelem nem fenyegette, ő akkor még az „ígéretes fiatal köl­tő” címkét viselte a romániai ma­gyar irodalomban, s első drámai próbálkozásait kevesen vették ko­molyan. Holott már ezekben is kimutatta oroszlánkörmeit. Külső zajok című kis egyfelvonásosa például percek alatt teremt elviselhetetlen at­moszférát az elénk vetített szín­téren, háromrészes játéka pedig. A bosszúálló, a kapus, avagy: kérjük a lábat letörölni — ritka tehetséggel játssza ki egy tragi­komikus szituáció legvadabb aduit is. Az egész kötetnek címet adó verses stílusparódia. Az eb olykor emeli lábát szintén ezer­nyi ötlettel sziporkázik (bár a vé­ge vitatható). Talán csak az egy­­felvonásos létére túlírt Akik nin­csenek Brehmben sikerült gyen­gén e korai kísérletek közül. Kezdettől fogva zavaró azonban e játékok tételessége. Szereplőit túlságosan alárendeli magaszabta funkciójuknak, s nem engedi őket eléggé eleven emberi lényekké in­­karnálódni. Érvényes ez egyébként a követ­kező évek két darabjára is. Az ügy címen írt „irodalmi párbe­szédek avagy literátori hitvita” és a Kalauz nélkül című komédia szintén az absztrakt kombinációk túltengéséről vallanak. Utánuk azonban egyszerre be­érik a termés: egymást követik a kiváló művek, amelyekben a té­tel már nem tétel, hanem igazság, s a szereplők sem kétlábon járó társadalmi-etikai képletek, hanem önnön sorsuk hordozói, jellemük kitelj­esítői. Együtt hat bennük — akárcsak magában Páskándiban — a gondolat és az indulat igénye az emberi teljességre, s ez ad a já­téknak kathartikus erőt még a Párbeszédek kurta komédiáiban, tragikomédiáiban is. A hagyományos mértékek sze­rint is legkiérleltebb darabja A király köve című háromfelvoná­­sos mitológiai játék. A Pygma­lion és az Oidipusz monda ihlet­te, de valójában a lét és a tudat kettősségéről szól. A darab „aktív főhőse” nem Pygmalion, és nem is Oidipusz, hanem egy Boreasz nevű szobrásznövendék, egy „fáj­dalmas ördög”, akit szeretnénk gyűlölni gyilkos indulataiért, de nem tudunk, ő sem kisebb vesztes a darabban, mint Pygmalion vagy Oidipusz. A Dávid Ferenc-dráma, a Ven­dégség Locinoja nem ördög — az intrikus szerepe itt Báthory Kris­tóf erdélyi fejedelem orvosának, Blandrata Györgynek jut —ha­nem a maga bőréért rettegő, be­súgóként is tragikus figura, aki­nek a darab végén bekövetkező halála nem megkönnyebbülést vált ki belőlünk, hanem még nyo­masztóbbá teszi Dávid Ferenc ké­szülő kálváriáját is. Páskándi nem ítél: ő csak ábrá­zol, a tiszta ész hevével. Nem ítéli el a Párbeszédek pecázó tűz­oltóit sem, akik unják már az át­­lagtüzek átlagoltását, s mélységes lelki nyugalommal hagyják porig égni Néró bácsi csűrjét, Kleopátra néni házát De még Józsefet sem ítéli el, az ácsot, aki a Főpap meg­bízásából készíti a kereszteket, köztük azt is, amely majd az ő — még meg sem született — Jézusá­nak jut. S még a Főpap vérfa­gyasztó zárómonológja (melyet a keresztre vont három kuruzsló­­asszony felett mond) sem a Főpap személye ellen ingerli dühünket, hisz önmagán túlmutató, sátáni igazságra eszméltet: „Nyögjetek, hogy kegyelmet kapjatok! Nyögje­tek!... Meghaltatok? Ha meg — akkor szabaddá teszlek, mert a ha­lál szabadság, a legnagyobb sza­badság”. Az 1968 óta írt darabok olvas­tán nyugodtan kimondhatjuk: nu­men adest. Egy nagy író nőtt fel a szemünk előtt. Három éve megjelent novellás­­kötete, az Üvegek, sőt öt éve ki­adott verseskötete, a Holdbume­ráng is sejttette már, mi lakik Páskándiban. De most itt a bi­zonyosság: a legjobbak egyikeként kell számon tartanunk. Varga Domokos Emlékezés - visszatekintés leleménye a jelenben játszódik, in­kább a mozaik-szerűen összerakott emlékezés-visszatekintés dominál. A gyűjtemény legszínvonalasabb, Visszapillantó tükörben című írása önvallomás-szerű emlékezés. Visz­­szapillantás, amelynek drámaiságát az adja, hogy a hét évtized zajlá­­sát, fájdalmát és örömét bölcs re­­zignációval tudomásul vevő író hir­telen találkozik egy alig húszéves, a harctérre kivezényelt hadnagy­­gyal, önmagával. És keresi azokat a szálakat, amelyek az emlékezés ködén keresztül is maivá teszik az Adyért rajongó ifjút, aki „a fegy­verek világában megpróbált hű maradni a szellem világához.” Ellágyulás és történelmi korokat idéző helyzetképek, kesernyésen fanyar groteszk és lírai betétekkel tarkított anekdotázás elegyéből te­vődik össze a kisregényhez hason­ló felépítésű mű. Amelyben a meg nem történtnek (vagy a másképpen megtörténtnek) is hitelt ad a doku­mentum szárazságát a széppróza felé terelő írói módszer. Ebben az önvallomás-szerű em­lékezésben, úgy érezzük helyén­való a könnyed — bár felelősség­­teljes — csevegés. Sajnos a kötet­ben szereplő többi írás már nem tudja kamatoztatni, a művészi megjelenítés szolgálatába állítani ezt a mesélgető módszert Az író fontos kérdéseket állít elbeszélé­seinek középpontjába. A háború borzalmaitól, a fasizmustól, a sze­mélyi kultusz önkényétől szenvedő embert. De az anekdoták teherbí­rása kisebb ennél: a novellákat szinte összeroppantja a súlyos té­ma meg a csevegő előadásmód közt feszülő ellentmondás. És szétzilál­ják a túlpoentírozott, kiszámított véletlenek. Kivételt — kellemes kivételt — talán csak a parabolisztikus meg­fogalmazású Vid és a Kajetán című elbeszélés jelent. Szakolczay Lajos A csehszlovákiai magyar iroda­lom doyenjének legújabb könyve egy hatvan oldalas, első világhá­borús időket felelevenítő vissza­emlékezést és kilenc elbeszélést tartalmaz. Egri Viktort mindennél jobban izgatja a múlt, s azokban az írásokban is, amelyeknek őse­ 19/1. SZEPTEMBER 25.

Next