Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-02 / 40. szám - a. l.: SZTK nélkül • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - -tán: Világrekord • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - (lengyel): Tárgyilagosság • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - P. G. P.: Bódételep • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - -varga-: Csináld magad • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - -ár: Szerződés • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - siklós: A szülésznő táskája • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - -ma-: Nem mindennapi • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Réber László: rajza • kép (9. oldal) - Mezei András: Miért nem írok kritikát? (9. oldal)

SZTK NÉLKÜL Mind több az egyetemista, főis­kolás házaspár. Ez köztudott. Mind több az olyan egyetemista, főiskolás házaspár, akinek gyer­meke van. Ez sem titok. Érthető is. Annál kevésbé érthető a ren­delkezés, amely nem engedélyezi, hogy az egyetemista, főiskolás há­zaspárok gyermeke is részesüljön az SZTK adta kedvezményekben. Utána lehet nézni, így van: a diákszülők gyermekei ugyanis „társadalmilag nem biztosítottak”. És mert nem biztosítottak, anyatejet sem kaphatnak a szo­kásos formák szerint, meg gyógy­szert sem kaphatnak a szokásos formák szerint. Semmi orvosi el­látást nem kaphatnak a szokásos formák szerint! Csak úgy kaphatnak, megfelelő kérvényezgetés után, ha a bizto­sítatlan , mert biztosíthatatlan gyermeket a maga SZTK-l­istájára íratja valamelyik nagyszülő. Vajon társadalmunk szellemé­vel, a jövő nemzedék védelmével összeegyeztethető-e ez a büntető rendelet? VILÁGREKORD Egy sportrovat „színes” hasáb­ján olvastuk, hogy kisgyerekek at­­letizálnak Miamiban, s hogy az edző ötéves lánya világrekordot elérve, 55­2 alatt futotta a két­száz métert. Utána sajtóértekez­letet is tartott, s közölte az újság­írókkal, hogy: „Nadon szeretek plecsniket nyerni.” Nem tudjuk, gyermekversenyen valóban világrekord-e az 55­2, de hogy egy amerikai kislány ilyen tökéletes magyarsággal selypít­sen, az bizony világrekord. Után TÁRGYILAGOSSÁG Bravúros képet láthattunk a Magyarországban. Egy­­légi ka­tasztrófa után készítette Jörgen Hedegaard, akiről megtudjuk, hogy rendőr és sportbúvár Kop­penhágában. A lapban nagybetűs képaláírás olvasható arról, hogy „Vízalatti felvételek készítésére alkalmas kamerával...” fényké­pezett. Értesültünk, hogy Hede­gaard milyen tapasztalatokat szer­zett a roncsoknál, hatméteres víz­ben. Egy pilóta holttestét — aki­nek feje és felsőteste tisztán ki­vehető a valóban bravúros felvé­telen — közelről, láthatta. Talál­gat: „Talán megkísérelte, hogy ki­jusson a szabadba. De beszorult a teste.” A képet és a hozzátartozó in­formációt a nyugat-németországi Sternből vette át a hazai lap. A Stern számára csak egy érdekes­ség ez a sok közül, hír, riportbra­vúr. Itthon azonban valaki meg­feledkezett arról — bár ez a szö­vegből is kiderül­t, hogy magyar gépről van szó. Arról, hogy a ké­ Miért nem írok kritikát? Az utóbbi időben többen is megkérdezték tőlem: öregem, te miért nem írsz kritikát? Szeret­ném megmagyarázni. A jó múltkorában ugyanis ked­vem lett volna egy fiatal író könyvéről írni, de még mielőtt hozzákezdhettem volna: „A szerző olyan fiatal, még annyira hamvas, hogy meg kell neki adni az előlegezett bizal­mat. Nem szabad túlságosan szi­gorúan megítélni” — hallottam. Meg ezt: „Itt persze merész len­ne a kritikus úr! Mert egy fia­tallal mindent meg lehet tenni. Azt is, amit másnak és másutt említeni sem mer. Mert mi va­gyunk a pofozógépek az iroda­­lomban. A próbababák.” Zúgtak a hangok dühösen: „Írjon a nagy öregekről, ha vér folyik s nem tenta az ereiben!” Van ebben valami. Rendben. Kérek egy „nagy öreget”! „No, de Mezei elvtárs! Ha év­tizedekig senki nem írta meg róla az igazat, akkor pont ma­ga, pont most kezdené el? És ezt még komolyan is gondolja? Ez a mi feladatunk, hogy egy írót tisztes öregkorában vigyünk a kétségbeesésbe? Hiszen mindjárt elmegy és... akkor már írhat­nak ... Mindent megírhatnak!” —• hallani a keserű, megvető sza­vakat. Nem. Köszönöm. Nem leszek hóhér. Nem írok öregekről, sem fiatalokról. Na és? Kérek egy derékhadat! „Egy derékhadat?! Jó. De mit akarsz írni róla: jót vagy rosz­­szat? Jól van, csak írjál, hisz benne vagyunk mi úgyis mind­annyian a meszesgödörben. Do­bálnak minket egymásután, te ezt nem veszed észre, Mezei elvtárs?! Hogy mit tennének velünk, s tesznek is mindannyiunkkal a fiatalok!? Jól van, csak segíts. Itt van egy könyv. Mellesleg beteg az írója. A szíve, az idegei, a tü­deje, a lépe és a mája... Mi az, hogy nem írhatod meg az igazat? Dehogynem! Csupán csak nem most. És ha te nem tudsz jót ír­ni róla, ne vedd el más elől ezt a lehetőséget.” Na persze, betegekről se írjon a kritikus. Kérek egy teljesen­­ középkorú, és egészséges alkotót. „Van ilyen, Mezei elvtárs, van, de hogy is magyarázzam meg úgy, hogy te megértsd ? Az i 11 e­­t­ő nem a mi emberünk, de nagy tehetség. Igaz, hogy nem a leg­jobban sikerült művéről van szó ezúttal, de ... érted a dialekti­kát? Hiszen a kritika is eszköz. A politika és a nevelés eszköze. És ezt a becsületes, vívódó írót épp most és pont mi riasztanánk el? Te ezt magadra vennéd?!” Nem. Legyen középkorú. Makkegész­séges. És olyan, akit nem kell megnyerni, tehát megtámadni sem erkölcstelen. „Na ez szép. Tudjuk, hogy kikre gondolsz. Mert a kommu­nistákkal itt mindent meg lehet csinálni. Igaz is: őket úgysem kell megnyerni. Ha beléjük rú­gunk, ők úgysem hagyják cser­ben az eszmét, mert kommunis­ták. Tehát beléjük rúghatunk. Sikk is ez manapság. Rajta csak. Tessék! Persze veszélytelen, s még bátornak is tűnő cseleke­det. A kritikust még az ellenzé­kiség glóriája is megvilágítja. De mondja csak: maga is be akar állni ebbe az undorító játékba? A kivégző szerepét vállalja és nem látja, hogy maga is végül az áldozatok közé kerül?!” Lám, milyen igaz. Tulajdonképpen rosszat senki­ről sem szabadna írni. A kritika szerepe a jó értelemben vett nép­szerűsítés. Művészi módon kell átvilágítani a művet. Megmutat­ni a teljes konstrukciót, rétegfel­vétellel. Igen! Kérek egy akár fiatal, akár öreg, vagy középkorú írót, aki beteg is lehet, csupán csak az lényeges, hogy szeressem azt, amit csinál. Nagyra tartsam. Aki­ről úgyis már régen szeretnék írni, hogy megmutassam, miért jó, egyszóval milyen ? „Na jól van, jót akar írni. De mi az, hogy jót? Ez nagyon is tág fogalom. Maga lírizál. Ref­­lektoroz és átvilágít. Rétegfelvé­teleket készít az árnyalatok szép­ségeiről. Színes felvételeket vetít az olvasó elé. Nem mondom, az Ön kritikája maga is műalko­tás igényű. Persze, egy kissé hi­valkodóan az. A mű elé tolak­szik. Miért igényeskedik azzal a szöveggel? Mire a nagy műgond? Azt hiszi, az kell? Úgy gondol­ja, hogy annak, akiről szól, majd tetszeni fog? Hogy van olyan író vagy költő, aki kiváncsi a szép kritikára? Arra, hogy ő milyen? Hát nagyon is téved, mert legyen csak darabos, akadozó, akár su­ta is az a bírálat, de írja meg egyszerűen és keresetlenül, hogy az illető író és műve zseniális. Mert erről van szó. S akiket leg­jobban szeret, azokat fogja ma­gára haragítani, ha nem ezt te­szi, azokat, akik tudják, hogy szereti, őket, de pont magától, épp ezért többet vártak. Csalódtak a kritikájában, így is vállalja?!” Nem. Pedig kecsegtető: sütké­rezni a népszerűtlenségben. Nem írok kritikát Mezei András 1971. OKTÓBER 2. mmiáMssjkzmt i^sxsBBem^rm^s3ias^^m3i!^s^smBtimmsisi^33msamKaBammasms» VÉLEMÉNYÜNK SZERINT ssíi^s^afms»mie^űma^u^-MmísmsiBaeea pen látható halott pilóta rokonai, barátai és mi, honfitársai is ke­zünkbe vesszük az újságot. Lát­juk a fehér inget, sötét hajat a kitűnő felvételen. Nekünk pedig fáj ez a látvány. És bánt, hogy egy magyar lap úgy tett, mintha neki nem fájna. Vagy ez is csak egy kép a sok közül? (lengyel) BÓDÉTELEP Néhány héttel ezelőtt riportot olvashattunk arról, hogy a vá­roskép szépítése érdekében le­bontják a Lövölde téri „bódéte­lepet”. Lélekben bólintottunk. Helyes. A Lövölde tér fontos, for­galmas pontja a városnak, ideje, hogy külseje is méltó legyen földrajzi fekvéséhez. De vajon mi lúzítja el ezt a teret? A szab­vány szerinti, formás, fémből és üvegből készült kuckó, ahol könyveket árulnak? Mert ezt bontották le először. Másodikként a mellette álló, ugyancsak mo­dern, szabvány szerinti újságárus „bódé” esett a városszépítő buz­galom áldozatául. De az a két fabódé (valódi bó­dé!), melyben a tér mindkét ol­dalán, közvetlenül a trolimegál­lónál gyümölcsöt árusítanak, za­vartalanul illatozik a helyén, mé­hek, legyek százai keringenek körülötte. Különös sorrend: P.G.P. CSINÁLD MAGAD A KERMI egyik munkatársa egy szövetkezeti lakástulajdonos, eg­r átlag honpolgár álarcát öltve fel — talán éppen ezt nem kel­lett volna — felhívott egy káté­­eszt, egy vállalatot, egy kisipa­rost, és egy kiváló kisiparost, mondanák meg, mikor, mennyiért festenék ki két szoba összkomfor­tos lakását. Az Emfix-szel (mű­anyaggal) festést a kátéesz nem vállalta; az állami vállalat elő­jegyzésbe vette volna a kérést, bizonytalan határidővel, 5690 fo­rintért; az egyszerű kisiparos 6600 forintot és egy kis türelmet kért; a kiváló kisiparos megkérdezte, mikor mehet, két nap alatt készen lesz, 8550 forintért. Ezután rövid számolás követke­zett. A dologi kiadások levonása után kiderült, hogy a kiváló kis­iparos órabére 267 forint lett vol­na! Ehhez képest például az ál­lami vállalat kalkulációja meg­­vesztegetően szolid, óránként mindössze 178 forintot fizettetne a tulajdonossal. Meghökkentő eredmény. Rózsás jövőt ígér a „csináld magad”-moz­­galom! Miközben saját lakásom falát festem, keblem feszül a büszkeségtől: néhány óra alatt — elvben — havi fizetésemet kere­sem meg. —varga— SZERZŐDÉS Felhívom a nyelvészek figyel­mét: időszerű volna szemantikai vizsgálatokat végezni szerződés szavunk valamikori és mai jelen­téstartalmáról. Ho­y miért? Csak egy példát a kínálkozó sok közül. Nemrég a Népszabadság közölte egy kecske­méti téeszfunkcionárius szinte segélykiáltásnak ható sorait. „Hi­deg zuhanyként ért viszont ben­nünket az Állatforgalmi Vállalat­nak az elmúlt hetekben tanúsított ■ magatartása. A vállalat ugyanis — minisztériumi utasításra hivat­kozva — a megkötött szerződése­ket figyelmen kívül hagyja és csak annyi selejt tehenet vesz át eb­ben az évben amennyit az előző évben is felvásárolt. Ha ez a szer­ződésszegés bekövetkezne...” A továbbiakban a mezőgazdász kimutatta, mennyi hátránya szár­mazna a téesznek is, az állam­nak is abból, ha nem adhatnák le — holott erre szerződtek — a se­lejt teheneket. Egy szót sem írt viszont arról, mennyi kára szár­mazik a másik szerződő félnek, az Állatforgalminak, ha nem tel­jesíti a szerződést? Fizet-e kárté­rítést, és mennyit? Félek: nem fizet. A panasz lényege éppen az, hogy a szóban forgó szerződés­ben már nem lehet bízni. Egyol­dalúvá változott. Nemcsak Kecs­keméten. Márpedig ha egy nyelvi jelen­ség — jelen esetben a szerződés szó kétféle értelmezése a szerző­dő felek egyik és másik csoport­jában — már nem tekinthető egyedinek, hanem bizonyos tör­vényszerűséget mutat, akkor a nyelvészek kötelessége megvizs­gálni, esetleg kodifikálni a kiala­kult gyakorlat szentesítette új szabályt. Vagy változtatni kell a rossz gyakorlaton. —ér­ vénybe lépett — sokan vásárol­tak s veszik ma is. Vajon miért tartozik minden vásárlóra (de csak a vásárlókra), hogy mit kell tartani a szülésznői táskában? Gyanús egyébként, hogy a ren­delet elavult, s csak a dobozban felejtették a cédulát, mert: A Népjóléti Minisztérium meg­szűnt. 1950-től Egészségügyi Mi­nisztériumnak hívják az utódát. A szülésznők körülbelül öt-hat éve egyáltalán nem tesznek tab­lettát a táskájukba, táska sincs, szülésznők sincsenek. Illetve nem járják a falvakat, nem ve­zetnek le szülést. A nők 98 szá­zaléka kórházban szüli gyerme­két, s a kórházba még a külterü­leti asszonyokat is beszállítják. A forgalomban levő étkezési eset néhány éve kétszer olyan erős, mint a rendelet idején volt. A cédula továbbá azért érthe­tetlen, mert a tiszavasvári Al­kaloida-gyár — amely a neo­­magnolt gyártja — a rendelet ki­bocsátásakor még nem létezett. Sőt, Tiszavasvári sem. Ez a köz­ség akkor született, amikor a Népjóléti Minisztérium már meg­szűnt. Ik­ós KÉM MINDENNAPI A Budapesti Művészeti Hetek Irodája tetszetős tájékoztatót adott ki, melyben rövid ismertetőket is olvashatunk a bemutatandó drá­mákról, tévé- és rádiójátékokról. A feltűnően szép, aranyborítós kiadványt szívesen vásárolja a közönség egy forint ötvenért az újságárustól. A rövid drámaismertetések azonban megcsúfolják a tetszetős külsőt. Csak egyetlen, meglepő, „új” felfedezésekkel dús bekez­dést idézünk mutatóban: „Illyés Gyula új darabja nem mindennapi alkotás. Ezt jelzi so­­ha­ nem­ hallott műfaja: tragédia tréfában elbeszélve. Amit úgy is lehetne mondani, hogy mint min­den igazán nagy vígjátékot, ezt is végigkacagja a közönség, noha véres valóság van a mélyén.” A „soha-nem-hallott” műfajú is­mertetéseket mi is végigkacag­nánk, ha nem a magyar irodalom­nak csinálnának ellenpropagan­dát. Ez a „véres valóság”. —ma— «» r /■/ A SZÜLÉSZNŐ TÁSKÁJA „A Népjóléti Minisztérium 3135 N 2 1949. XI. 1. sz. rendelete ér­telmében a szülésznői táskában kötelező Neomagnol tablettát tar­tani. A rendelet szerint 3 evőka­nálnyi étkezési ecettel megsava­nyított 2—2,5 liter vízben 5 darab tablettát kell feloldani...” Ez a szöveg olvasható a 8156— 1170-es gyártási számmal ellátott —­­tehát 1970-ben gyártott — neomagnotos dobozban levő cé­dulán. A tablettát fertőtlenítésre vet­tem. Gondolom, huszonkét éven át — amióta ez a rendelet ér­ ELET ÉS A­Z IRODALOM

Next