Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-27 / 4. szám - Sándor László: A szovjet olvasók körében • Az élő Petőfi (6. oldal) - Firon András: Prága, 1848. Svájc, 1861 • Az élő Petőfi (6. oldal) - Vujicsics D. Sztoján: Szerb-horvát nyelven • Az élő Petőfi (6. oldal) - Sz.: A költő nem szobor • Az élő Petőfi (6. oldal) - Tardi Sándor: rajza • kép (6. oldal)

AZ ÉLŐ PETŐFI A szovjet olvasók körében Petőfi lírájára az egykori Orosz­ország területén először az orosz költők, műfordítók, szerkesztők fi­gyeltek fel. Költészetének gyöngy­szemei — a magyar nyelv korlá­tait megkerülve — német közvetí­téssel jutottak el hozzájuk, igaz, már csak a költő halála után, a múlt század derekán. Nyilván ko­rábban is sor került volna erre, ha Petőfi történetesen nem magyarnak születik, s nem magyarul írja a­ vi­­lág valamennyi népének szánt mű­remekeit. Nemcsak első tolmácso­­lói — Mihail Mihajlov, Alekszandr Seller-Mihajlov, Vlagyimir Benye­­gyiktov és mások — kényszerültek részben Kertbeny Károly, nagyobb­részt azonban Neugebauer László és Steinbach József hol nagyon pon­tos és megbízható, hol kevésbé pontos német szövegeinek felhasz­nálására, még Anatolij Lunacsarsz­­kij is a két utóbbi műfordító szö­vegeire támaszkodott 1925-ben ki­adott Petőfi-fordításainak elkészí­tésekor. Mi több, Petőfi első ukrán fordítói — Vaszil Scsurat, Pablo Hrabovszkij — sem eredetiből for­dítottak, hanem a német közvetí­téssel létrejött orosz nyelvű szöve­gek alapján. Talán csak Oszip Ma­­kovej és a kárpát-ukrajnai Uriel Szilvay meglepően szöveghű fordí­tásai kivételek. Az olvasók azonban még így is aránylag korán felfedezték és meg­szerették azokat a Petőfi-verseket, amelyek előbb különböző folyóira­tok, főként a Gyelv hasábjain, ké­sőbb pedig könyvalakban is nap­világot láttak. És hogy milyen si­kerültek voltak ezek az első fordí­tások, erre mindenekelőtt Mihail Mihajlovnak a múlt század hatva­nas éveiben közzétett két műfordí­tása — a Falu végén kurta kocsma és A dal — szolgál, meggyőző pél­dával. Mindkét versfordítás bele­került az 1897-ben Szent-Pétervá­­rott kiadott Magyarszkije poeti cí­mű lírai antológiába, sőt az 1953- ban megjelent négykötetes „nagy Petőfi”-be is, amit Kun Ágnes szer­kesztett. Pedig e kiadvány fordítá­sai már nem német közvetítéssel, hanem nyersfordítás alapján szü­lettek, akárcsak Leonyid Pervo­­majszkij először 1938-ban, majd a későbbi évtizedekben megjzent, egyre bővebb Petőfi-fordításkötetei is. Pervomajszkijnak egyébként, mint az irodalomtörténet feljegyez­te, Zalka Máté volt ebben a mun­kában a segítségére. * Petőfi­ líráját valamennyi jelen­tős kiadványban rangjához s jelen­tőségéhez méltóan ajánlják az elő­szóírók, műfordítók vagy kiadók az olvasónak. „A magyar költők és ki­váltképp Petőfi versei között olya­nok vannak, amelyeket bátran so­rolhatunk az új európai irodalom legkiválóbb alkotásai közé” — ál­lapítja meg a Magyarszkije poeti című antológia szerkesztője, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, csaknem ugyanannyi verset közöl e gyűjteményben egy­magában Petőfitől, mint­­a többi huszonnégy költőtől együttvéve, jóllehet a névsorban nem kisebb nevek szerepelnek, mint Berzsenyi, Csokonai, Arany, Vajda Jár­os, Komjáthy Jenő, Kiss József. Luna­­csarszkij pedig ezzel a mondattal kezdi műfordítás-kötetének beve­zetőjét: „Petőfi Sándor az európai költészet legragyogóbb alakja”, majd a továbbiakban Petőfi világ­­szemléletére és politikai szerepére utalva, a legnagyobb elismerés hangján állapítja meg: „Petőfi... kora bolsevik­ja volt.” S maga az előszó elejétől végig forró hitvalla­lás Petőfi mellett. S nem túlzás, ha megállapítjuk: a szovjet emberek szeretik, magu­kénak tekintik Petőfit. Nagy köl­tőnk versei megtalálhatók Szovjet­­unió-szerte a magán- és közkönyv­tárakban, gyakran felhangzanak az iskolák és előadótermek dobogóin. Műveit és emlékét számtalan cikk, tanulmány, monográfia és vers idézi. Az orosz Bronyiszlav Kezsun, az ukrán Volodimir Szoszjura és Jurij Hojda, a belorusz Petrusz Brovka versben állít emléket Pető­finek. Leonyid Pervomajszkij több versében invokálta. A" második vi­lágháborúban Petőn oroszra fordí­tott forradalmi verseit tartalmazó kis füzet, a Letépjük a német zász­lót című antológia igen gyakran adott hitet, erőt és­­bátorságot a fa­sisztákkal élethalálharcot vívó szovjet katonáknak. Petőfi versei a Szovjetunió tizen­hét népének nyelvén jelentek meg könyvalakban. Természetesen a legtöbb mű — vers, próza vagy színdarab — a legnagyobb pél­dányszámban oroszul látott napvi­lágot. S mivel az orosz nyelv köz­vetítő szerepet tölt be a Szovjet­unióban, segítségével Petőfi művei eljutnak az ország több mint száz­tíz népéhez és népcsoportjához. Ám az oroszon kívül anyanyelvükön ol­vashatják verseit az ukránok, a be­loruszok, az észtek, a lettek, a lit­vánok, a kazahok, a grúzok, az ör­mények, az azerbajdzsánok, a baskírok, a kirgizek, a moldovánok, a tadzsikok, a türkmének és a ka­­relofinnek is. A statisztika szerint eddig negyvenöt különböző kiadású Petőfi-kötet került ki a sajtó alól, összesen egymilió-kilencvenhá­­romezer példányban. És ezek a kö­tetek nem porosodnak a könyves­polcokon. Kézről kézre járnak. Sándor László rel Sladkovsk­­, a fiatalok radiká­lis vezére. Az utóbbi — s nem egyedül hazájának fiai közül — a börtönben Barsi József bicskei plé­bános segítségével, többek között Petőfi-versekből, cseh szívóssággal nekiállt a magyar nyelvet megta­nulni. Midőn szabadon engedték őket, az ötvenes évek derekán, Sabina csakhamar előáll Ou­vené hroby (Megelevenedett sírok) című regé­nyével; ebben meleg szívvel mu­tatja be magyar hőseit, a cseh fő­város kávéházaiban pedig gyakran látni együtt Sabinát, Nerudát, Slad­­kovskyt. Így érik Petőfi csehorszá­gi sikere: a cseh szellemi életben már jelen van, Prágában egyenest divatba jön, bár csak „ártatlan” verseit köztik. 1861: Petőfi még mindig nem léphet forradalmárként a cseh köz­vélemény elé (a prágai osztrák cenzúra sem jobb, mint a pest­budai). Jan Neruda azonban ver­set „robbant”. Igaz, nem otthon, hanem a svájci cseh emigráció lap­jában, a Cecht-ben. Nem fordítja, hanem — saját versével — életre kelti Petőfit. Nevét ezúttal nem említi, de „A honvéd” című ke­serű hangú vers olvastán — „Mi nem tudunk még így meghalni, / hazáért, népért, szabadságért...” — lehet-e kétségünk, hogy e sorokban a most százötven éve született ma­gyar költő szelleme támad fel is­mét?! Firon András dala, A farkasok dala, A nép ne­vében. Szerepelnek továbbá Pető­fi szerelmi költészetének és tájleíró verseinek legszebbb darabjai, mint a Szeretlek, kedvesem!, Mi­nek nevezzelek, A virágnak meg­tiltani nem lehet, Szülőföldemen, A puszta télen, Kutyakaparó, A téli esték, A négyökrös szekér, Az Alföld, A Tisza. A könyv a szerb és horvát olvasóknak olyan költő- Petőfit fed fel, akit magukhoz kö­zelállónak érezhetnek. Ars poeti­cáját Dalaim című költménye képviseli a kötetben — bár furcsa módon az utolsó strófa nélkül. (E költeményt még 1861-ben Jovan Jovanovic Zmaj fordította szerb­re, s lehet, hogy akkor csak így, csonkán közölhette.) Zmaj­tól (1833—1904), Petőfi, Arany, Madách fordítójától a kötet összeállítója hat Petőfi-fordítást vett át (köztük a Falu végén kurta kocsma teljesen folklorizált átköl­­tését, de a szintén igen népszerű Az őrült átültetését már nem), az Egy gondolat bánt engemez pedig Veljko Petrovic (1884—1967) kései, 1957-ben készült, meglehetősen szabad tolmácsolásában szerepel. Tizenhét-tizenhét Petőfi-vers arányosan megosztva — Danilo Kis és Ivan V. Latic új fordításá­ban szerepel a kötetben. Lalic és Kis munkája az utóbbi évtizedek minden kétséget kizáróan legsi­kerültebb, kivételesen magas szín­vonalú Petőfi-tolmácsolása, Lesko­vac válogatását a fordító Danilo Kis remek Petőfi-esszéje vezeti be. Petőfi alakját és életművét mint az európai költészet fejlődésének egyik csúcspontját mutatja be a jugoszláviai olvasóknak. A költő életrajzát Bányai János foglalta tömören össze. Bőséges szerb—horvát bibliográ­fia egészíti ki a kötetet (a könyv terjedelmének kerek egyharmada). Több mint kétszáz Petőfi-vers hat­száznál is több közlésére utal (1855-től — amikor első költemé­nye, A csárda romjai, megjelent szerb fordításban — napjainkig); két antológiát említ (Újvidék 1946 és Belgrád 1969); s a János vitéz 1860-as újvidéki, A hóhér kötete 1884-es belgrádi, valamint Az apostol 1892-es mosztári kiadását jegyzi. A bibliográfiai felmérés­ben nem szerepel Horváth Béla 1914-ben megjelent Petőfi-köte­­tének első (és változatlan máso­dik) kiadása, amely egymaga 150 verset tartalmaz, s mindmáig a legteljesebb — bár vitatható szín­vonalú — szerb-horvát Petőfi-kö­tet. Az antológia bevezetőjében olvassuk, hogy Petőfi költeményei­nek csaknem egyharmada jelent meg szerb-horvát nyelven, és ki­lencvenhat fordító munkálkodása nyomán számos Petőfi-vers több fordítást is megért — a Szeptem­ber végén például kilencet. Vujicsics D. Sztoján I IRODALOM! Prága, 1848 Svájc, 1861 A szilveszteri-újévi nagy Petőfi­­idézésből az olvasó bizonyára ész­revette, hogy szomszéd népeink közül a csehek mily hamar és mek­kora érdeklődéssel figyeltek fel a magyar szabadságharc költőjére. Kövessük nyomon a cseh Petőfi­­kultusz születését. 1848-ban vagyunk, a szintén lá­zadó Prágában. Karel Sabina, a cseh munkásság szószólója ez év­ben közli a Véc érni Noviny-ban a „Márciusi dal’-t. (E cím valószínű­leg a „15-dik március, 1848” verset takarja. A fordítás nem maradt fenn, csak leírásból ismerjük.) A prágai lázadás tiszavirág életű. A cseh főváros barikádjait Windisch­­grätz néhány nap alatt szétbom­­báztatja. A polgárság kiegyezésre hajlik. De 1849 tavaszára Prága is­mét forrong. A Marseillaise dalla­mára égetik Jellasich képeit az ut­cákon, a Lőportoronynál diáktö­­tömeg élteti Kossuth Lajost, Dedery rendőrbiztos pedig ezt jelenti Hel­­fert belügyi államtitkárnak: „Prá­gában és környékén nincs fal, amelyre ki ne írták volna, hogy »Éljen Kossuth!­«, az aljanép ezt kiabálja a kocsmában és erre koc­cint ...” Jó okunk van feltételezni, hogy ekkor ismét szóba került Pe­tőfi és márciusi dala is. Látta-e tüntetéseket, hallotta-e versét az akkor tizennégy éves Jan Neruda? Nem tudjuk. De történel­mi tény, hogy a cseh és a magyar forradalmárok végül mégsem a ba­rikádokon, hanem a börtönben ta­lálkoztak. Olmützben, Josefovban olyanok raboskodtak, mint Römer Flóris, Szontágh Pál, Szlávy József, Madarász József, Vidacs János (Pe­tőfi barátja), és sok tábornokunk, főtisztünk, a csehek közül pedig a már említett Karel Sabina és Ka­ Szerb -h­orvá­t nyelven A belgrádi NOLIT kiadó és a nagy múltú újvidéki Matica srpska közösen vállalkozott arra, hogy ja­nuár 1-én újévi ajándékként a szerb és horvát olvasók asztalára helyezze Petőfi verseinek kötetét. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy ez az új Petőfi-kötet méltó a más­fél százados évfordulóhoz. Nem al­kalmi kiadvány, a maradandó ér­tékű, immár klasszikussá érett ko­rábbi fordítások átmentésével, Ivan V. Lalic és Danilo Kis kitű­nő új tolmácsolásában olvashat­ják déli szomszédaink Petőfi negy­venegy lírai költeményét. Petőfi­ verseit a most megjelen­tetett kötet számára a magyar iro­dalom kiváló szerb ismerője és népszerűsítője, Mladen Leskovac akadémikus válogatta. Ez a körül­tekintő, érzékeny, koncepciózus vá­logatás Petőfi lírájának legjavá­ból merített. A költő forradalmi versei közül elsősorban azokat mutatja be, amelyek általános, nemzetközi érvényűek, ezért hiányzik például A XIX. század költői, a Nemzeti dal, a Föltáma­dott a tenger, és szerepel az Egy gondolat bánt engemet, A kutyák A költő nem szobor Petőfi Sándor helye a mai szel­lemi életben címmel terjedelmes és változatos összeállítást közölt az Irodalo­mtörténet legutóbbi szá­ma. A szerkesztőség 125 hazai és 45 külföldi írót, tudóst, és fordí­tót kérdezett meg többek között Petőfi időszerűségéről, világirodal­mi jelentőségéről és arról, hogy milyen élményt jelentett Petőfi költészetének megismerése. Az Irodalomtörténetben közölt 49 vá­lasznak még csak a vázlatos is­mertetésére sem vállalkozhatunk; csupán néhány figyelemreméltó és a szokványostól eltérő észrevételt emelünk ki. Tanulságos, ahogyan Petőfi né­hány külföldi fordítója vélekedik a költő művészetéről és világiro­dalmi helyéről. Az angol C. F. Cushing találóan jegyzi m­eg: a világirodalomban nem leh­et fel­állítani az írók futballbajnoki táb­lázatát. Petőfi helye a magyar iro­dalomban nyilván a legnagyobbak között van. Mégsem várhatja el senki, hogy az idegen ugyanazt szeresse Petőfiben, mint az a ma­gyar, aki gyermekkorától kezdve az ő verseivel nő fel. Ennek el­lenére az idegen is felismerheti Petőfi erényeit. Cushing arra is felhívja a figyelmet, hogy érzése szerint Magyarországon mintha kissé elhanyagolnák a prózaíró Pe­e­tőfit. Pedig ritka a költő, aki — úgy mint Petőfi — igazán jó pró­zaíró is. Alekszandr Gerskovics Petőfi és a forradalmi Oroszország című ta­nulmányából­­közöl részletet az Irodalomtörténet. Gerskovics Pető­fi első oroszországi népszerűsítőjé­nek, Mihajlovnak a munkáját elemzi. A múlt század hatvanas éveiben az orosz közvélemény fi­gyelmét nem csupán költészetével vonta magára Petőfi, hanem min­denekelőtt személyiségével, a szó és a tett tökéletes egységével. A francia Jean-Luc Moreau furcsa vallomással kezdi válaszát Petőfi költészete sohasem hatott rá különösképpen. Pedig már diák­korában lefordította harminc ver­sét. Véleménye szerint az ember nagyobb volt, mint a művész. Mo­reau a pátriárka bölcseségű Arannyal hasonlítja össze a ka­masz lobogású Petőfit. Mégsem tartja ellentétesnek a két művészt testvér-költőknek nevezi őket akik kiegészítik egymást. Kira Sahova ukrán műfordító­nő arról a személyes kapcsolatá­ról ír, amely Petőfi költészetéhez fűzi, majd elemzi Tarasz Grigor-­­­jevics Sevcsenko és Petőfi lírájá­nak­ rokonságát. C. P. Snow angol író szerint Petőfi egyike a legnagyobb ro­mantikus költőknek. Az angolok közül leginkább Byronhoz hason­lítható, de ez az összehasonlítás mindenképpen Petőfi előnyére vá­lik. A hazai költők, írók és tudósok vallomásaiban gyakran olvasha­tunk arról, miként tette tönkre Petőfi örökségét az iskolai okta­tás és az ügyetlen népszerűsítés. Ezt a szomorú igazságot legfrap­pánsabban Weöres Sándor fogal­mazta meg. Többek között ezt ír­ja: „Petőfit saját szobra takarja el, azelőtt a patetikusan szónokló, esküre emelt kezű, ma a Vékony­pénzű forradalmár.” Pedig a költő nem szobor, hanem eledel. A gip­szet és az aranyozást nem lehet megenni. Petőfi mai jelentőségéről szólva Weöres a költő egyik ritkán mél­tatott tulajdonságára is figyel­meztet: Petőfi egyik legműveltebb alkotónk, pedig már huszonhat évesen eltűnt. Amikor mások még el se kezdenek igazán művelődni. Sz. 1973. JANUÁR 27.

Next