Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-27 / 17. szám - Szigethy Gábor: A nem-olvasó olvasó (9. oldal) - Komlós Aladár: Illés Béla és a Március-kör (9. oldal) - -óv-: Családtan • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - (-őr): Száraz tény • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - M. P. I.: Tanárok dicsérete • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - - gy: Paktej • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - (siklós): Barkácsoljunk szerszámot! • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - L. I.: Bohóctréfák • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Dombay Győző: Minta • kép (9. oldal)

SZIGETHY GÁBOR: A nem-olvasó olvasó Nem panaszkodhatunk: könyv van elég , olvasunk is, egyre többet. Tudós felmérések, részletes kimutatások bizonyítják: nem kevés a hetente megjelenő új könyv, s nem kevés a száma azoknak a regényeknek, verseskönyveknek, tanulmányköteteknek sem, amelyek eljutnak a lakások könyvespolcára. Tények bizonyítják: sokat olvasunk. A könyvtári kimutatások is megnyugtatóak, nemcsak sokat, de jó és érdekes munkákat is olvasunk, a magyar és sok is megnyugtatóak, nemcsak világirodalom remekműveit, a mai magyar irodalom nagyjait, tudós összefoglalókat a társadalom, a tudomány, a művészet történetéről, jelenéről. De gondoljunk most a nemolvasó olvasóra. Egy irodalomtörténész — példát mondok — egy versről írt dolgozatot. Elolvasta a verset, aztán felelevenítette emlékezetében néhány, máskor, más alkalomból elolvasott tudós szakkönyv néhány megállapítását, írásában oldalakon át zsonglőrködött a szakkifejezésekből épített szótornyokkal, majd befejezésül megállapította, hogy minden így igaz, az elemzett verset illetően is. Tudós dolgozat volt, idegen szavakkal zsúfolt, tudákos szóbonyodalmak tarkították, hivatkozások, lábjegyzetek, utalások, csak épp nagy költőnk költészetét nem ismerte az írásmű alkotója. Elolvasott néhány szakkönyvet a költőről, a verselemzés általános kérdéseiről, így aztán a versekre már, sajnos nem futotta idejéből. És ez nagyon nagy baj. Azért, mert nem csupán egy irodalommal foglalatoskodóra jellemző eset ez, sokkal inkább a mind jobban burjánzó szellemi kór szomorító tünete. Mert elképzelni is nehéz például, hányan vannak, akik ebben az országban, az elmúlt huszonöt évben politikai gazdaságtant, dialektikus és történelmi materializmust tanultak, de meglepően kevés közöttük, aki Marxot nem valami gyenge átiratból, egyetemi, vagy szemináriumi jegyzetből tanulta, hanem magából az eredeti műből, kiindulva abból a meggondolásból, hogy a marxizmust mégiscsak Marx munkáiból lehet leginkább megismerni s megérteni. És hányan olvastak Petőfiről Petőfi helyett. Lukács Györgyről Lukács György helyett. Németh László esszéiről Németh László esszéi helyett. Nem a nem olvasott könyvekről készítendő példatár a fontos. Egy a gond: mindinkább hajlamosak vagyunk eredeti élmények helyett pótélményekkel megelégedni. Gyakran nem irodalmat, önállóan gondolkodó tanulmányírókat olvasunk, hanem irodalmi magyarázatokat, lexikoncikkeket. Mert a lexikonnak hisszük csak el, hogy Shakespeare nagy író volt. Mert a televízióból tájékozódunk olykor arról is, hogy a velünk átellenben épülő ház időközben elkészült, a lakók is beköltöztek már. Sőt, egy elhúzódó nemzetközi labdarúgó-mérkőzés szünetében betelefonálunk a tévéseknek, hogy mi lesz a mesével, mert nem tud elaludni a gyerek. Hogy magunk is mesélhetnénk — ez lassan már eszünkbe sem jut. Igaz, nem lehet mindent elolvasni. Nem is kell. De a hatalmas könyváradatban keressük mindig az igazi forrásokat, ne mondjunk le a saját magunk számára felfedezhető új élményekről. Ne szoktassuk gondolkodásunkat a mások véleményének elfogadásához. Petőfit olvassunk, ha Petőfire vagyunk kíváncsiak, Marxot, ha Marxra. És ha reggel vizes az ablak, a meteorológiai jelentés nélkül is higgyük el: ma esik az eső, rossz idő van. Mert furcsa összefüggés ez, de igaz: József Attila-magyarázatok helyett azért kell olvasni József Attila költeményeit, hogy mesélni tudjunk gyerekeinknek; Petőfi-értelmezések helyett Petőfi költeményeit, hogy merjük hinni, amit látunk; gondolkodókat az álgondolkodók helyett, hogyha a szemünk láttára leütnek egy embert az utcán, ne a helyzet és az események elvi elemezgetésével legyünk elfoglalva, hanem segítsünk, ha még segíthetünk. És olvassuk Marx műveit az átiratok helyett: a nem tudják, de teszik mai napig érvényes igazságát kíséreljük meg a múlt lomtárába száműzni, hogy mindennapi életünket ne csupán magyarázni, de megváltoztatni is képesek legyünk. Ahogy Marx remélte. és Béla és a Március-kör A Széchenyi Könyvtárban őrzött Babits-hagyaték irodalomtörténeti terült asztalkámja a minap is szolgáltatott némi érdekességet, Illés Béla levélkéjét Babits Mihályhoz, amelynek publikálója, Gál István, azt óhajtja, bizonyítani, hogy Illés Béla 1914. november 19-én, mint a Márciuskor elnöke, előadások tartására kérte fel a költőt. A publikáló Gál István számára magától értetődő, hogy a Kör, ha Illés Béla vezette, csak radikális, forradalmi irányú lehetett, Petőfi és Ady szellemében működött, hiszen már a neve is „az Ady által anynyit emlegetett Március”. Fel sem vetődik benne a kérdés, hogyan lett. I. B. galileistából egy másik ifjúsági egyesület elnöke, hogyan finanszírozhatta a 14-ben húszéves diák a Kör fenntartását, bérelhetett helyiséget, pénzelhette az egyesület és a mozgalom adminisztrációját. Illés Bélával együtt a Galilei Körből indulván, emlékeim alapján módomban áll kiegészíteni Gál István információit. A Március-Kört valóban I. B. alapította, de még nem a marxista kommunista I. B., hanem a Vázsonyi Vilmos irodájában dolgozó, még kialakulatlan világnézetű fiatal jogász, azzal a céllal, hogy az ifjúságot kivonja Jászi Oszkár, Szabó Ervin stb. befolyása alól és principálisa szekerébe fogja. Elég megnéznünk az I B. által közzétett levélkét, annak felső része is elárulja hogy a Kör helyisége a Teréz körút 7. alatt volt, ott, ahol Vázsonyi lakása (vagy háza?) is... Illés Béla sosem emlegette pályája előtörténetének ezt az epizódját. Pedig nem kellett restellnie, hiszen húszéves volt a Március Kör megalapításakor, nagy türelmetlenség volna hát rossznéven venni egy, a kamaszkorból alighogy kinőtt fiatalembertől, hogy a polgári Magyarországon nem született marxistának s nem tudott ellenállni tehetséges főnöke vonzásának és a felkínált ifjúsági vezérszerep ábrándjának. Meg kell jegyeznem azt is, hogy 16-ban I. B. már a harctéren volt, s míg előbbi főnöke jobbra tolódott, ő egyre tisztábban látott, s 18-ban már kommunista lett. De ezúttal nem a húszéves Illés Béláról van szó, hanem a Március- Körről és Babits Mihályról. Gál István a levélkével azt akarja bizonyítani, hogy Babits 14-ben radikális baloldali volt és kapcsolatban állt az I. B. alapította Március Körrel. A mondottakból azonban kiderül, hogy a Március Kör nem radikális egyesület, hanem ellen-Galilei Kör volt. 1914 novemberében pedig még éppúgy ismeretlen volt a Fortiszszimó és a Húsvét előtt költőjének háborúellenessége, mint Lukács György baloldalisága Sem a Babitshoz 14-ben írt levélke nem bizonyítja a Március-Kör radikalizmusát, sem a Vázsonyit támogató kör a Babits Mihályét. Kíméljük szegény történészeket, ne gyártsunk nekik nem létezett szenzációs baloldali mozgalmakat. 1974. ÁPRILS 27. CSALÁDTAN Amit a népesedésről és a családhelyzetről zajló viták résztvevői évek óta követelnek, az most megvalósulni látszik: a hír szerint „tantárgy lesz a családi életre nevelés” az általános és középfokú iskolákban. A hírt örömmel üdvözöljük, de — éppen mert iskolapártiak vagyunk — már most fontosnak érezzük hangsúlyozni: az iskola, önmagában, senkit se tud a családi élet helyes elveire nevelni. Egyáltalán: nem volnánk marxisták (legfeljebb rousseau-isták volnánk), ha azt képzelnénk, hogy a társadalmi gondok bármelyikét is megtudhatjuk, pusztán neveléssel. Atermelőközösségként működő családtípus felbomlott, a reá épülő szülői-felnőtti tekintélyelvek és párválasztási (szerelmi) szokások fellazultak, ez történelmi tény. Az új helyzetnek megfelelő családtípus meg a reá épülő szülőgyermek-viszony-rendszer és párválasztási (szerelmi) szokásrend kialakítása viszont történelmi feladat, összehangolt gazdasági-politikai-kulturális cselekvésprogram, amelyből az iskola csak kicsiny részt vállalhat. Miért hangsúlyozzuk ezt az evidenciát? Azért, mert nem is olyan evidens. Közéleti vitáinkban szinte feltételes reflexszé vált az iskolára meg a nevelőkre mutogatni, s új meg új tantárgyi javaslatokkal előállni. Baj van a demokratikus magatartásnormákkal? Majd a nevelés Nem tudunk viselkedni? Tanítsa meg az iskola. Tömegízlés? Majd az iskola. A nemzeti tudat zavarai? Az iskola. Nyelvi kultúránk? Alapozza meg az iskola. Iszákosság? Majd az alkoholellenes propaganda. Ez a nevelés iránti nagy bizalom, ha jóhiszeműen minősítjük: illuzionizmus, ha rosszhiszeműen: felelősségáthárítás. De mindenképp: bizalmatlanság a társadalmi cselekvés iránt. Pedig megváltani csak ez tud bennünket: az öszszehangolt cselekvés, az iskola csak úgy tud a családi életre oktatni, ha teremtünk hozzá családi életet, amelyre demonstrációs példaként mutathat a nevelő: tessék gyerekek, tanuljajatok belőle. DV— finom, sokszínű útirajzot írt a mai USA-ról — a tévében pedig 1946—47-ben játszódó, bűnügyi dokumentumfilmet közvetítettek. A száraz tényállás tehát az, hogy csaknem azonos címmel két mű is létezik — ne is csodálkozzunk, hogy aki a propagandát elindította, csak az egyik pohár martinit kóstolta meg, s nem is gondolt rá, hogy a másik pohárban merőben más ital csillog. (őr) T sássá saaas asaarnaa VÉLEMÉNYÜNK SZERINT tsassasa SZÁRAZ TÉNY Mind gyakrabban látunk a könyvkirakatokban efféle cédulákat: a rádió, a tévé ekkor és ekkor sugározza; vagy: „Élmény volt a tévében — élmény könyvben is!” Jó ötlet, jó ügyet szolgál, s a könyvkereskedések és kölcsönkönyvtárak tanúsága szerint eredményesen. De nem árt vigyázni, mert a felületesség a különben jó reklámban is megbosszulja magát. A Rákóczi úti Könyváruházban még április 17-én délben is cédula ékeskedett Szász Imre Száraz martini koktél című könyvén, ezzel a szöveggel: ,,A tv műsorán 1974. április 13., 20 óra 40.” A műsorújság megerősíti, hogy a jelzett időpontban valóban sugározták Száraz martini címmel a Megtörtént bűnügyek sorozat első filmjét, melyet Fóti Andor és Maár Gyula forgatókönyve alapján Bácskai Lauró István rendezett. Szász Imre gazdag, PAKTEJ Be szép is atőgyek zenéje,a sajtárban atej dobverése — írta vagy húsz évvel ezelőtt egyik versében Zelk. Az a tej, a frissen fejt, a langyos, melyet izmos női ujjak préseltek ki a duzzadó tőgyek csapjaiból, jelző nélkül — a tej. Aztán jött az egybemismásolt, már gyárilag összekevert tej: a kannatej. És mellette a megfelelő hőfokig melegített, csírátlanított tej, az úgynevezett pásztorié). Hosszú ideig literes meg félliteres üvegben vásárolták a tejet, az üveges tejet. Majd föltalálták a korszerű csomagolást; ez egyik-másik országban négy oldalú, gúla alakú papírburkolat, nálunk műanyag zacskó. Azóta így hívják a tejet: zacskóstej. De úgy látszik, ez a kifejezés nem vált általánossá. A minap a tévében egy tejipari riportban az egyik szakember többször így nevezte a zacskóstejet: polipaktej. Furcsa szó, ízlelgessük csak: polipaktej, polipaktej. Nem is rossz, csak egy kicsit hosszú. Elég volna a szó második fele, amely a csomagolásra — pack — utal. Valahogy így: paktej. Hogy a baktejre gondolunk? No és! A baktej végeredményben ugyanolyan logikus szóképzés, mint a kutyatej, vagy a madártej. oy Dombay Győző: Minta TANÁROK DICSÉRETE Sopron, Erdőmérnöki és Faipari Egyetem. A meglepően szép önkiszolgáló étteremben ízléses — stílszerűen —, fából készült térelválasztó elem jelzi, hol kezdődik a tanárok étkezőhelyisége. Elérkezik az ebédidő. Első meglepetés: a tanárok beállnak a sorba a diákok közé, veszik a műanyagtálcát és megvárják, amíg a lépcső aljából fölérnek az elosztópultig. Mikor megkapják az ebédet, leülnek. Második meglepetés: üres marad az elkerített rész, mindenki a nagy étkezdében foglal helyet. Az egyik diák közli, ez mindig így van, s így volt, mióta az étterem megépült. Még sose ültek külön a tanárok! Ennél már csak az meglepőbb, hogy a következő percekben háromnégy tanár is ráköszön a beszélgető fiúra. A diákra! Előre köszönnek, mert ők látták meg előbb a másikat. A köszöntésük a hagyományos, szép: „Jó szerencsét”. A tanár—diák viszony is szerencsés. És ez is szép hagyomány. M. P. I. BARKÁCSOLJUNK SZERSZÁMOT! Egy kisfűrészt vásárolok, forgatom, nézem, ez bizony nem használható. Előbb meg kellett volna reszelni, na meg kikalapálni, mosolyog rajtam tapasztaltabb szomszédom. Kaszát vásárolok — penge, nyél, kacs, agy, szorítópánt külön-külön —, hazaviszem. Forgatom, próbálok visszaemlékezni a gyerekkoromra, hogy is áll össze a kasza. Egy másik szomszédom megmutatja: a kacs keményfa-bütykét faragjam le, illesszem a nyélbe, szorítsam bele jól, majd a penge kampójának a helyét véssem ki, utána kalapáljam ki a pengét. Visszamegyek a boltba, a fűrész élezéséhez vásárolok háromszögű reszelőt, külön árulják hozzá a nyelet, a kaszanyélhez veszek vésőt és még egy külön nyelet. A reszelőt beillesztem a nyélbe, a vésőt is beillesztem a nyelébe, reszelni, vésni kezdek. A vésés nem megy. A vésőt ugyanis előbb meg kell érezni. Köszörűkövem van, de ehhez az acélhoz puha. A vésőt — a kisbaltát és az időközben vásárolt konyhakést, amely ugyancsak tompa élű — elviszem egy köszörűshöz. Elkészül, vések, most már összeilleszthetem a kaszát. A szomszéd kikalapálja. De mi lesz az ásóval? Amely úgy elhajolt, mint Salvatore Dail híres képén a zsebórák. Egy-két jól sikerült rúgással visszahajítom a szürrealista szerszámot, és útra kelek. Kovácsműhely már nem működik a falunkban. A téesznek van egy kis műhelye és egy kovácsa, aki liternyi borért megedzi az ásóm, ezzel a tanácscsal látnak el. Jó dolog a barkácsolás. De a kereskedelem félreérti e társadalmi méretű mozgalom lényegét. Úgy értelmezi, hogy barkácsoljunk szerszámot. Mi meg a szerszámmal szeretnénk barkácsolni. (siklós) BOHÓCTRÉFÁK Bírósági tudósítás: „A Fővárosi Nagycirkusz két művésze 1966-tól 1972-ig rendszeresen műsorára tűzte a Teli Vilmos, valamint a Kacsa című bohóctréfákat. Mindkét jelenet ismert A cirkuszi Teli Vilmos kétbalkezes emberke: célba vesz egy repülő madarat, s a háta mögött földre hull a zsákmány, egy nyíllal átlőtt, nylonzacskóba csomagolt mirelit liba, árcédulával. A mesterlövész Teli Vilmosnak képzeli magát, almát tesz társa fejére, s lőni akar. Ám a gyümölcs minduntalan elgurul. A lövész beleharap, társa fejére helyezi, a mutatvány mégsem sikerül: a két bohóc ugyanis megeszi az almát.” Következik a másik tréfa, a Kacsa leírása. Majd: „A tréfák szerzője 1966- tól 1972-ig a Tell Vilmos-jelenetért 800, a Kacsa című tréfáért 1200 forintot kapott havonta a Fővárosi Nagycirkusztól. A cirkusz és a szerző között 1971-ben vita, majd per keletkezett... A bohócok ugyanis ... nyolc hónapig Svájcban szerepeltek, s a többi között bemutatták a Kacsát és a Tell Vilmost is. A vállalat erre az időre csökkentett összeget, 3600 forintot adott a tréfák szerzőjének, aki viszont teljes honoráriumot — 18 ezer forintot — követelt.” A különbözetét, első fokon, megítélték a szerzőnek. Folytatás a Legfelsőbb Bíróságon. Kedves szerzőtársak — költők, prózaírók, publicisták, színpadi szerzők —, tegyük kezünket a szívünkre (vagy a zsebünkre), honoráriumrendszerünk eddig elfogadhatónak tetszett. A bohóctréfa nagyvonalú díjazása azonban mintha maga is bohóctréfa volna. Csak nevetni nehéz. L I.