Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-27 / 17. szám - Iszlai Zoltán: Erdőntúli tűnődések • könyvkritika • Bisztray Ádám: Elfelejtett tél, farkasokkal (Magvető) (10. oldal) - Alföldy Jenő: A kicsinyek nagy álma • könyvkritika • Pilinszky János: A nap születése (Móra) (10. oldal) - Kurucz Gyula: Regényes parabola • könyvkritika • Barabás Tibor: Uriel (Szépirodalmi) (10. oldal) - Takács Zsuzsa: A színjátéknak… • vers (10. oldal) - Szabó György: Európa és a sárkány • könyvkritika • Miklós Pál: A sárkány szeme (10. oldal) - Ócsai Károly: Csodálatos mandarin • kép (10. oldal)

Erdőntúli tűnődések Bisztray Ádám: Elfelejtett tél, farkasokkal (Magvető, 137 old.) Két éve megjelent első versgyűjteménye, az Erdőntúli táj után Bisztray Ádám „könyvnél kevesebb s két szónál több írással” jelentkezett. Ő mondja ezt, Elfelejtett tél, farkasokkal című prózai kötetének fülszövegében. „Melynek igazi műfaját nem tudom” — teszi hozzá. Pedig ki lehet találni: úti tűnődések ezek (térben és időben), példájuk Sütő András, indítékuk néhány újabb keletű romániai utazás s a részint Erdélyben, Udvarhelyen, részint Bukarestben és környékén töltött gyerekkor. Az írói utazást — a valóságos állomások céljai mellett — többnyire két szándék kíséri. Vagy belső önvizsgálattal jár együtt, régi és új énünk szembesítésével, vagy arra késztet, hogy újjáértékeljük tapasztalatainkat az időközben változott külső világról. A két szándék öszszefonódik a művészi szemléletben. Csak a szövegből derül ki, mi volt a szerzőnek fontosabb. Az-e, amiről ír, vagy önmaga, változó keretekben. A prózaíró Sütő András, és ne feledjük a közös huszadik századi magyar példát, Illyést, a Puszták népével: nagyon szubjektív. Mégis eltűnik, feloldódik tárgyában. Bisztray „tenyérnyi kontinense” bejárásakor — többször is figyelmeztet — a szerény közvetítő szerepét szánná magának. Zsongító szépen formált, boldog hangulatú, idillikus könyvét letéve azonban sokkal inkább róla szerzünk éles képet, mint arról a külső útról, melynek részleteit írásában elénk tárja. Mindenekelőtt lírikusi arcképe finomul tovább emlékezetünkben. A lírába csúszás gyakori jelensége persze nem szükségszerű. Nem afféle magyar költő-átok. Ágh István hasonló műve, A madár viszszajár — oldott stílusa, énközpontúsága ellenére is — szociográfikus hitellel, tárgyiasabban beszél témájáról, szülőföldi utazásairól. Itt azonban az író — talán bajusza alatt kicsit mosolyogva — bevallja magának: „Belefeledkeztem csillagjegyeimbe, emlékezésbe fogtam, de emlékezetem csorbáit tapasztalva, verseket oldottam hoszszú sorokká ... úgy tetszik, városom nevét csak ürügyül kértem, hogy fontos dolgaimról számot adjak.” Ilyen furcsán lett az Elfelejtett tél, farkasokkal — Bisztray Ádám csaknem második verseskönyve — újabb dokumentum egy csöndben érlelődő, egyéni hangú lírikusról. Fizfai Zoltán Ócsai Károly: Csodálatos mandarin Európa és a sárkány Miklós Pál új könyvének címe: A sárkány szeme, irodalmias egy kicsit, az alcíme meg („Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába”) emelkedetten tudományos; de ennek felrovásával aztán ki is merül az ember kötözködő szelleme, mert a mű maga egyszerűen remek. Így hát irodalmi és tudományos értéke is több, mint amit a címlapja elárul. Szokatlan dolog ez mostanában. Itt van mindjárt a szerkezete, s egyáltalán az, amit „megközelítési módszernek” szoktunk mondani: íme, már ez is hajmeresztően rendhagyó. Szerzőnk ugyanis az európainak alig érthetőt, a kínai — mondjuk így — festészetet magyarázza meg; de ehhez nem a szokványos-elvont utat választja, hanem a legtermészetesebben egyszerűt, majdhogynem köznapit, vagyis tárgyához választ metodikát és nem törődik azzal, előtte hányan cselekedtek fordítva. E vakmerőség következménye csupán annyi, hogy célhoz is ér: az anyagok és eszközök leírásával kezd, az ecset, a tus, a dörzskő, a papír és a selyem materiális világával ismertet meg, akár egy szakköri előadó, hogy azután a sajátos technika ismeretében jussunk el a vele kölcsönhatásban kialakult stílus, sőt a mondandó és jelentés filozófiájához is, tehát oda, ahová mások, az absztrakciók oldaláról, soha nem tudtak ilyen természetességgel és követhetően eljutni. Most, az általa közreadott és jórészt személyesen kipróbált ismeretek birtokában, úgy tetszik, nem is létezhet más út a kínai piktúra rejtelmeinek felderítéséhez, csak ez a rendhagyó módszer tehát tudományosan igazolódik. De ugyanígy fogadtatja el magát az irodalom oldaláról tekintve is. Megszeretni nem lehet valamit annak ismerete nélkül, és ha az olvasó, Miklós Pál élvezetes leírása nyomán előbb-utóbb arra érez kedvet, hogy maga is nekilásson a „négy kincs” bűvöletében a festésnek, akkor nyilván olyan varázslat keríti hatalmába, amelyről a száraz tudományosság csak álmodik. S amely a művészeté, még akkor is, ha a Corvinánál kiadott könyv maga szigorúan tárgyszerű, következetesen objektív, és olyasmit tár föl, amit különösebben nem szoktunk szeretni. Hiszen az a kínai piktúra nekünk tulajdonképpen idegen, sőt, gyakorta ellenszenves is. Vagy helyesebb talán, ha csak a magam nevében beszélek: nos, amit „keletinek” tartunk, engem például mindig irritált. Túlbonyolított jelképrendszerét nem bírtam fölfejteni, manírjait mesterkéltnek éreztem, egész világát pedig túlérettnek, illogikusnak, mi több, irracionálisnak, és bántott, ingerelt egyoldalúan hajszolt dekorativitása is, amelyből mintha éppen a legfontosabb, az ember hiányzott volna. Mind ez ideig hideg, megkövült, mozdulatlan művészetnek látszott a kínaiaké, amelyből kiveszett az idő és a személyiség; dogma- és regulahalmaznak, amelyben lepárolt absztrakciók köde kavarog a tézisköltészetnek, amely attól talányos, hogy nem mond semmit. Most azonban, még ha újabban nem divat is, csöndben meghintem magamat az önkritika hamujával: ez a könyv rámpirított, kimutatta ítélkezésem felületességét, büszkén hirdetett európai mivoltomat kérdőjelezte meg, ráadásul éppen annak az Európának a nevében, amely nem a maga önhitt racionalizmusával lett naggyá, hanem megismerő nyíltságával, megértésre összpontosított mérlegelő erejével, és amely könnyen összezsugorodhat ebben a táguló világban, ha csak önnön esztétikai normáit tekinti üdvözítőnek. Miklós Pál könyvéből ugyanis nemcsak az derül ki, hogy miért és hogyan születnek ezer éven át majdnem ugyanúgy a különféle „eszmeírások”, hanem az is, hogy az őket átlengő monisztikus szemlélet, még ha a miénkkel éppen ellentétes is, és szakmai nyelven szólva az illuzionista felfogással szemben az ontológikus kép híve, ugyanúgy emberi, mint a miénk, és hogy e tekintetben bárminemű érték-hierarchia felállítása egy *értelműen saját emberségünk lefokozását jelentené. íwan Tr*T3r IRODALOM. KÖNYVEK A kicsinyek nagy álma Pilinszky János: A nap születése (Móra, 91 oldal) Egy kiváló irodalomtörténész megállapítása szerint versben nem lehet blöffölni, a költő azonnal lelepleződik. Manapság, amikor a formai bravúr hovatovább a költészet conditio sine qua non-ja lesz, egyre nehezebb tetten érni a szemfényvesztő versmutatványokat. Abban viszont továbbra is biztosak lehetünk, hogy a gyerekversekben nem lehet blöffölni. A gyerekek csodálkozó szemű befogadók vagy kérlelhetetlenül unatkozó kis ízlésdiktátorok. A megértően mérlegelő kritikusokkal ellentétben szikrányi engedékenység sincs bennük az álversek iránt — viszont a legmerészebb fantasztikumért is lelkesednek, ha hitele van. Pilinszky János verses meséi a költő „felnőtt”-verseiben szerzett élményeimet igazolták. Előre- és visszaigazolták a Panasz, a Senkiföldjén, az Aranykori töredék és az Apokrif keltette maradandó tetszésemet Nem szállította lejjebb a mércét, amikor népmesék parafrázisait írta versbe. (A hűség saját színvonalához Bálint Endréről, a szép-groteszk illusztrációk rajzosáról is elmondható.) Pilinszky a Nagyvárosi ikonok meg a Szálkák verseiben is gyermeki hangon szólalt meg. Vagy legalábbis olyan felnőtt hangján, aki gyermeki önmagával szembesül: „Megismételhetetlen nyugalom. / Álom, mely lassan engem is elaltat. / A kicsinyek nagy álmát alkotom”. A mesék egy része őriz valamit a népmeséi „legkisebb fiú” vitézi tetteiből. Pilinszky mégis a gonosz óriás, az intrikus vetélytárs, vagy éppen a hétfejű sár leány legyőzését, az „izgalmas” birkózást írja meg a legkevesebb pátosszal és költői kedvvel. Mintha irtózna a küzdelemtől és idegenkedne az igazságtevő népmeséi gesztusok tévedhetetlenségétől. Az Ének a kőszívű királyról a könyvecske legpilinszkysebb meséje. Közelebb is áll Lear király történetéhez, mint a népmesékhez; a vétkes meghasonlása lesz benne a büntetés a gonosztettekért — és ez a naiv mesékben elképzelhetetlen, tipikus műköltészeti jellegzetesség. Pilinszky meséiben is a magányt, a megválthatatlan árvaságot, a pusztító terrort és a bűntudat gyötrelmét írja fölülmúlhatatlan művészi erővel. Akárcsak nagyköltészetében. S nem hiszem, hogy akadna gyerek, aki föl ne fogná e hamisítatlan Pilinszky-sorokat: „a koromsötét éjszakában / fáznak az árva csillagok”, vagy: „lobog a napfény, gyönyörű / kéken a tiszta nyárderű”. „Az egyetemes sebek” költőjének komor szavait visszhangozzák e mesék — a gyermeki remény többletével. Alföldy Jenő TAKÁCS ZSUZSA: A színjátéknak... A színjátéknak vége már, a gyermek fölébred a díszletek mögött, a lábdobajra, sikolyokra, a baljós csöndben fölül szívdobogva, elindul a poros, recsegő deszkapadlón, botladozik a furcsa félhomályban, vonszolja magával a takarót, fölnyúl a derengő kilincsig, — lehet, még messze van a reggel — benyit az utolsó ajtón, hol elhajított kés és szétdobált szoba — hol pohárnak támasztott búcsúlevél — nézi az egymásnak ugró sorokat, forgatja a néma üzenetet, anyját szólítja, fél. Kinyitják majd az egyik titkos ajtót, kiviszik majd a szabad levegőre, eljön a másnap, fölszed egy kavicsot, valaki válaszol az engedelmes vasban, sírva ütöget egy kerítésen. Regényes parabola Barabás Tibor: Uriel (Szépirodalmi, 186 old.) „Az emberek jobban féltik evilági életüket, mint az üdvösségüket” — ez lehetne Barabás Tibor Uriel című új művének egyik kiindulópontja. A színhely: a középkorvégi Portugália, a spanyol inkvizíció árnyékában, majd a polgárosuló Hollandia. „Az élet szentebb, mint a dogma”,—– állapítja meg a történetben egy kikeresztelkedett marranosz. A holland zsidó kólóméban mégis a dogmákat emeli az élet középpontjába három párt rabbijainak hatalomvágya és a vallásos hitközség elzárkózó magatartása. Ilyen környezetben szeretne helyére találni a finom igazságérzetű hitvitázó, Uriel da Costa, aki 1640- ben halt meg, Amszterdamban. A spanyol jezsuiták között még nagyobb összeütközések nélkül tölti el fiatalkorát.. Később, Hollandiában már szembekerül hitsorsosaival. Vitái, elméleti munkái és nyilatkozattai miatt üldöztetés, megvetés, száműzetés és kiátkozás lesz a sorsa. Mindez egy történelmi parabola kerete. A mű sikere a megvalósítástól függ. Közelebbről: a hős indítékaitól s az író hős-szemléletétől. „Csak az az igazság érdemes a tettre, amelyet követni tudnak” — szögezi le a szerző. Ám üldöztetésében Uriel mindenekfölött a saját kinyilatkoztatásaira figyel: „... én a népemért küzdök. Az ő javukért, az ő felvilágosodásukért, lelkük üdvösségéért!” A nép azonban nem követi jóakaróját. Igazsága kívül marad a társadalmi valóságon. Szükséges hát a hős bukása. Uriel magába fordulása, eltorzulása is törvényszerű, mert nem tesz különbséget az igazság elvont eszméje és a társadalmi viszonyokra alkalmazható igazságok között. „Mert tudjátok meg, nincs hódítóbb és lelkesítőbb a felismerés igazságánál!” Uriel rádöbben arra, hogy az egyházi dogmatika hamis. De egyéni felismerését nem méri öszsze korának előítéleteivel, hamis tudatával. Az így keletkezett légüres térben pusztán az ellenállás, a negatívum által látja igazoltnak saját mártíriumát. Parabolában akkor találná meg igazán a helyét Uriel története, ha személyében és sorsával válna szociális mozgatójává, erjesztőjévé környezetének. Vagy ha félreismert vaílós-kritikus-tudósként szenvedne. Ő azonban — megváltó képzetei között — csak a zsidó szertartásokat kritizálja. Ezért tudjuk kevéssé átérezni küldetésének erejét, nagyságát. Ezekkel az indítékokkal egy hagyományos regény szerencsésebb megoldásokat kínálna. Szerkezetét arra lehetne építeni, hogy egy tehetséges, rokonszenves ember individuálisan őrlődik tisztázatlan — s az ő korában csakugyan nehezen tisztázható — körülményei között. És elpusztul, anélkül, hogy képességéhez méltó alkotást hagyna hátra. Ebbe az elképzelésbe jól illettek volna önáldozó mártír-képzetei, prófétai küldetéstudatú, gyötrődő bölcselkedései, gyakran fárasztó, vontatott prédikációi, kesergései. A parabolát ezek elnehezítik, megtörik. Olvasói együttérzésünkbe belecsempészik azt a kételyt, hogy nem az íróilag előkészített, általános nagy veszteségről, hanem csupán egyetlen ember, egy véletlen, kuróz regényhős vesztéről van szó. Kurucz Gyula 1974. ÁPRILIS 27.