Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-26 / 4. szám - Szekulity Péter: Szekszárd-Moszkva-Jereván • útijegyzet (8. oldal) - Tardi Sándor: Anyaság • kép (8. oldal)
ontra rozscipőt viszek, kisbicskát, és Eunoctint, hogy éjjel aludjak. Indulás előtt Budapestről, az írószövetségből felhívtak telefonon: — Röpülsz? — kérdezték. — Hogyne — feleltem könnyedén. Fél óra múlva a portára siettem, feladni a táviratot: „Vonattal szeretnék utazni.” Érzékelni akarom a méreteket, a távolságokat és köt a szavam: otthon megígértem, ha megyek, vonattal megyek. Anyámnak ez is sok. Uramisten, uramisten! Szerinte mindig ünnepek előtt történik szerencsétlenség, és vonaton tölteni harminchat órát... Mennyi is az? Öcsémnek kilencszer négyórás műszak, a Baja mögött kétszer kel fel a nap, és az a lakodalom sem tart anynyi ideig, amelyikről három évig beszélnek. Fiam, fiam, elveszel. Apám szava: Ott? Ott esnék baja, ahol a népnek akkora szíve van? Ott ugyan, nem. Tudom. Hogyne tudná, Jány Gusztáv áldozatra fagyott lábaival. Moszkva mérete belefér a köröttem élő rokonok, barátok fejébe: hétmillió lakos — hát Istenem, akkora szinte, mint Magyarország, ez rendben. De Grúzia, Örményország? Van, van, valahol az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarkú kismalac túr, s traktoros Jannik úgy találja, a világon a Szovjet a legnagyobb, majd hátramegy, ellenőrzi a pörzsölőt, közeleg a disznótor. — Beleférek a zsebedbe? — kérdezi munkásőr barátom. — Bele. — Vigyél magaddal. — Gyere, — mondom. Integet. Mi van még hátra? Igen, az osztás, a szorzás. A nulla-nulla-nyolcvanhat-harminckilenc-per-negyven számú vonatjegy ára 1173 forint. Apámnak egyhavi nyugdíja, nekem kényelem, első osztály, utazás, világlátás. Moszkvában aláírva az elismervényt, húsz napra kapok majd 120 rubel zsebpénzt, a tbiliszi telefonos kisasszony másfél havi fizetését. Szálloda, kísérők, tolmács, gépkocsik, beleszámítva hét és fél órás repülőút árát, bizony nagy összeg. M-nének kitelne belőle a szobabútor ára, az amit szeretne megvenni a nagyszobába. Végeredmény: sokba vagyok, de majd iparkodom, dolgozom, nem lazsálok, elvégre ez is munka, az enyém. Ritkán jut eszembe, hogy ennek is van önköltsége, nemcsak a gépgyártásnak. Lvovban felszállt a vonatra egy ukrán tanító. Megkínáltam a magyar cipóval, tört belőle, és falatoztunk. Előre tudtam, erről hallgatni fogok; otthon, ha elmondom, a bőrzekés agronómus kiröhög, „szamár, érzelegsz!” Az ötvenes évek elején együtt énekeltük: „Hegyek között, völgyek között, zakatol a vonat.” A zakatolást elhagytuk, az agronómus zárt rendszerben termeli a kukoricát, megtanulta, hogy a vezetés, tudomány, s kölcsönösen egyetértünk abban, hogy a szocializmus először is próza, másodszor is próza — persze, szép próza —, ilyenformán lelkesedni helyénvaló, lelkendezni nem. Megy a vonat. Említésre érdemes eseményre várva eszembe jut, velem az említésre méltó események rendesen akkor történnek, ha közemberekkel, traktorosokkal, katonákkal, szerelőkkel, kalauzokkal kerít öszsze a sors. Örülök hát, hogy jön a szabadságos katona, valami biztosan történni fog. Ismerkedünk, hamarosan kinyitja bőröndjét, mutatja az ajándékokat. Húgának lakkcipőt visz, apjának öngyújtót, barátjának tokajit. Star Cola, rágógumi, mogyorós tejcsokoládé, az ismerősöknek apróság. Az „utasellátó” pincérnője ételhordó-füzérrel járja a kocsikat. Meleg ételt kínál, húslevest, főtt marhahúst, van hozzá valami köret. A katona kettőt kér. Egyet nekem, egyet neki, és fizet. Tiltakozhatok, rá se hederít. Az ő vendége vagyok, ellenvetés nincs! Egyetlen moszkvai ismerősöm, ha élne, segítene eligazodni, és talán néhány dologban helyreigazítana. Kinézve a vonatablakon: hóvihar. Csendes szóval mondom: Irén, itt te lennél otthon. Az orosz asszonyt, Lajos halottját, otthon temették el, nálunk. Élt 29 évet, maradt utána két árva. A sírjára Moszkvából fagyott gyöngyöt hoztam. " Megpróbáltam Horváth Sándor negyvennégy éves téesz-tag szemével nézni a hatalmas országot. Neki valószínűleg nyomban feltűnne: televízió-előfizetési díj nincs, a lakbér alacsony, sláger a mini-tévé, a tizennyolc emeletes bérházban sokáig égnek a villanyok, az üzletek késő estig nyitva tartanak, az utcákon decemberben fagylaltoznak, jók az utak, a boltok zsúfoltak, munkásnak lenni lang, és repülővel utazni annyi csak, mint nálunk vonatra ülni Tengelicétől Cecéig. Attól tartok, hogy ezzel semmi újat nem mondok, és az a gondom, mit illik észrevenni, dicsérni, és mit bírálni, ha barátom házában vagyok. De kérdés-e az egyáltalán, amikor a barátom házában vagyok? Hallgatom a rádiót. A nagykabátra felvarrom a 111-es autóbuszon leszakadt gombot, és fázom. Iván Vasziljevicsnek, a szovjet írószövetség kedves munkatársának mondom: Szibériába szeretnék eljutni, a bőrömön érezni, mi a mínusz 50 fok. Erdőmunkás éveimre gondolok, tulajdonképpen a kemény, száraz teleket szerettük, és mindig a tűz körül fáztunk, forogtunk előre, hátra. De ötven fok mínuszban távvezetéket építeni? Sok. Fűtőanyagban, villamos energiában, kalóriában az orosz tél milliárdokat felemésztő, a rezsit növelő, rengeteg pluszköltség. Szobám kifogástalan: szép berendezés, rádió, tévé, három műsor, telefon, teljes kényelem, csak mintha kissé rosszul illeszkednének a „nyílászáró szerkezetek”. Húz a hideg. Nevetek. Kicsit hűvös idő járja, bár dupla takaró alatt, hideg szobában aludni egészséges, és inkább edződjek, semhogy egy levegőtlen szobában megfulladjak. Reggel mégis eszembe jut: szólni kellene valakinek. Akadhat vendég, aki a Szovjetunióban a kákán is csomót keres, aztán odahaza nagy hűhót csap, amiért fázott egy moszkvai szállodában. Szóljak, ne szóljak? Ahol szünet nélkül városokat, gyárakat építenek, növelik a termésátlagot, eljutottak a csillagokig, ott ez a lényeg? Sándor István jut eszembe. Felépítette, berendezte háromszobás villaházát, s röstelkedve így szólt: „Ne nézzen körül, itt még munka folyik, hiányzik a bevakolás.” Az izgatta: a bevakolás. Felkiáltottam. • De áll a ház! Itt, Zombán. Sándor István cselédszobában született, és van egy háromszobás berendezett villája; igaz, alul üres a garázs. De ehhez mérten mi a bevakolás, a csinosítás? Semmi. Legyen hozzá erő, egészség, tudás tehetség. Ezeket a sorokat otthon, a kisszobában, az ablak mellett írom. A telefon süket, rossz a készülék, a távfűtés kifogástalan, s csupán a szél zavar, időnként felerősödik, benyomja az ablakot. Az istenit ennek az ablaknak! Nincs mese, holnap lesz a napja, mestert fogadok. De hol a mester? Az út túlsó oldalán, a kilencemeletes lakóházban villanyfényben dolgoznak, láncok csikorognak, helyére igazítják a betonskatulyát, és bórukkolnak. Az ablakkérdést megoldom kallantyúkkal, a Gori városában magyar nyelvű prospektussal a kezemben elindultam megvenni a babát. Copfos, fekete grúz baba. Lexi keresztvíz alá tartotta. Zsuzsinak hívják. Gépkocsivezetőnk, alkalmi idegenvezetőnk közben intézkedik: magyar vendégeinek két órára rendel ebédet. A halk szavú pincérnő a konyhába siet. Két testes grúz konyakot iszik. Az álomszép gori i kislány előkeríti a kartondobozt, és mutatja a madzagot, jönne a babacsomagolás. Köszönöm, nem kérem a dobozt. Moszkvában nagyobb a választék, Lexi mégis Goriból kapta a babát. Sálamba bugyolálva, a repülőút viszontagságait jól viselve, épségben ért Magyarországra. Goriban az autóbusz-megállók székelykapukra emlékeztetnek, ügyes fafaragók munkája mindegyik. Székelykapukra? Inkább pagodákra. Illetőleg se pagodára, se székelykapura, a kemény Grúziára, így se jó. Se székelykapura, se pagodára, se Grúziára. Az életre, az emberre, aki örökké él. Szántanak, takarják a szőlőt, én meg most jöttem az itt született egykori vezér emlékmúzeumából. Márványoszlopok, hatalmas képek, szőnyegek, vitrinek és a kisterem, a temetés. Nincs tovább. A túrkevei gépírónőre gondolok. 1953 márciusában, a városi pártbizottságon, késő éjjel neki diktáltam a tudósítást. A túrkevei lány elújságolta: menyasz Tardi Sándor: Anyaság szony. Jövő héten esküszik. Meghökkentem. Ekkora gyász idején hogyan lehet egy párttag menyaszszony? Ilyen is volt... Ő Jereván. Az Arménia Szálló éttermében asztalhoz ülve várjuk, milyen meglepetést tartogat számunkra az örmények kiváló konyhája. Hiába, no, most már nagyon hiányzik a hazai koszt. Módos Péter, társam az utazásban, rámnéz. — Mit ennél, földi? — Bablevest túrós palacsintával Hőgyészen, erős halászlét Pakson, marhapörköltet Tevelen és birkapörköltet Pesten a Góbé Csárdában. Szigorúan szól: — Elég. Erről szól se többet. Forgatja, nézegeti az étlapot, „na, mit válasszunk?”, s szórakozottan érdeklődik: — Vágsz az idén? — Tegnap is mondtam, tegnapelőtt is. Hányszor kérded? Lesz pecsenye, sült hurka, sült kolbász, amit akarsz, és erről többet nem beszélünk, jöhet a saslik. Nagyon jó. — Ne félj, nem hívatom meg magam — Pedig meghívlak — szólok komoran, eszembe jutva, hogy négyórás repülőút előtt állok. Köd, Kaukázus, hegyek. Jobb ilyenkor a grúz ismerősre gondolni, meg arra, hogy süt a nap, mézédes a szőlő és a konyakjuk mellett a francia elbújhat A grúz? Ezt is elmondom. Egymás mellett ül a grúz és a magyar. Ismerkednek. A magyar kezdi. — Hogy szolgál az egészsége? A család? — Köszönöm. Jól vagyunk, dolgozunk, a feleségem fogorvos, a kereset kielégítő, a háztartást gépesítettük. — Gyerek van? — Kettő. Az egyik sebésznek készül, a másik csillagásznak. — Sóval, ahogy meg van írva a nagykönyvben ... Mondja, elvtárs, maga tbiliszi? — Itt is születtem. — Járt Magyarországon? — Lengyelországban. Üdülni. — Munka után mivel foglalkozik? Sorolja: — Televízió, színház, mozi, újságok, könyvek és barátok. Most ő kérdez: — Magyarország sík föld? — Sok a jó termőföld. Ott folyik a Duna, a Tisza, búza terem, kukorica, cukorrépa, szőlő. Búzából hektáronként negyvenegy mázsa az országos átlagtermés. Oldalról néz kételkedve. — Negyvenegy. — Igen. — Hát autó, van-e sok autó? — Háromezer lélekszámú faluban legalább száz. Oldalról néz, kétkedve. — Száz? — kérdezi. — Talán néhánnyal több. Rámkérdez: — Néhánnyal több? — Gondolom. Csóválja a fejét, mint aki nem hiszi. Következnek a tesztek. Amasukeli a hetediket mondja. Szép szokás, engem mégis inkább a piac érdekel. Láttam, roskadozik a bőségtől, s érdekelne, honnan, hogyan. Kik hozzák, hogyan termelik? Balsejtelmeim támadnak: ez az egész ünnepség alighanem félreértés, otthon mi pontosan ezt teszszük, a jó barát képtelen felállni az asztaltól, tömjük, mint a libát, s hisszük, ettől vagyunk vendégtisztelő magyarok. A szívünk jól végzi a dolgát. Az eszünk? Külföldön mindig figyelem, milyen hatást vált ki az emberekből az a számomra egyszerű és természetes tény, hogy magyar vagyok, örmény gépkocsivezetőnk a negyedik napja járja velünk az ország remek autóútjait, többsávos autópályáját, s ahányszor magyar autóbuszt lát, felkiált: Ikarusz! A hangsúlyból kiérzem az elismerést. A török határ közelében az Ararát lábánál vadonatúj kohozfalu vendégei vagyunk. Bostonsült csirkét falatozunk és konyakot iszunk. A párttitkár házából hosszú és fárasztó, ám nagyon érdekes beszélgetés után egyedül indulok körülnézni, beszívni a falu levegőjét. Közelről látom a kerteket, az udvarokat. A falu itt is falu. Minden más, mégis minden ugyanaz. Talán a távolság miatt, a három óra időkülönbség miatt, az új házak között kicsit becsapva érzem magam, látva, hogy három fiatalember garázst épít, szól a táskarádió, egy asszony csapból vizet ereszt, libák gágognak, a sarkon öregek tereferélnek. Mint otthon. Oroszul rájuk köszönök. Az egyik vénember negyvennyolcas honvédre emlékeztet, rámmutat. — Moszkva? — Nyer. Magyar. Hungária — lesem az arcát, helyesbítek: Vengria. Karonfog, házába vezet. Konyakot tölt. Poharát koccintásra emeli, Kádár János egészségére iszunk. Rosszul beszél oroszul, mond valamit a törökökről; azt hiszem, szidja őket, és vállon vereget. „Magyar, magyar”. Tisztelettel mondják mindenütt. Most jut eszembe a feladat. Röviden szólva: a Magyar Írók Szövetsége megbízásból Módos Péterrel egy Budapestről s Moszkváról megírandó, a két országban egyszerre megjelenő kötet részleteit mentünk megbeszélni. Munkánk hivatalos részét rendben elvégeztük. Melnyikov elvtárs így búcsúzott tőlünk: — Olyan legyen ez a könyv, hogy belőle a hozzánk érkező magyarok azt olvassák, ami nálunk van, se többet, se kevesebbet, s ez legyen érvényes fordítva is. Nézzenek körül alaposan. A Zs. elvtárs Moszkvában él, anynyit keres, mint nálunk egy téeszelnök. Érdeklődik: — Körülnéztél? — Nagyjából. — Szűkszavú vagy. — Szívesebben írok, mint beszélek. Zs. fürkészve rámnéz: — És miről fogsz otthon mesélni? Arról, hogy bejártam Grúziát, Örményországot, oda ritkán jár magyar, szerencsésnek érzem magam. A tbiliszi telefonos kisasszony, képzeld, egyik este beállított öt üveg grúz borral. Ránkköltötte egyheti keresetét. Barátságból, nagylelkűségből. Te, mondd, gazdasági vonalon, amikor tárgyaltok, hogyan megy? Szívvel, ésszel? — Ezzel is, azzal is — feleli — Amikor gépekről, berendezésekről, határidőkről, rubelról, szerződésekről tárgyalunk, üzleti partnerekként viselkedünk. De olyan üzleti partnerekként, akik — egyáltalán nem mellékesen — elvtársak és barátok. — Értem. Arról érdeklődött, mi gyakorolta rám a legnagyobb hatást, a maradandót, a felejthetetlent. — Hagyjuk a „leg”-eket — mondtam. — De ültem a metrón a sokadalomban, az ormótlan csizmák, a füles sapkák, a kendők, a kabátok, a vastagon öltözött nők és férfiak között, és az úristennek se fért a fejembe .. . Várjunk. Valamit sejtek, de mit. Nem fér a fejembe a diszszonancia. Egyfelől mutatós, látványos, észmunkát, tudást, tehetséget tükröző alkotások, másfelől öltözködésben, viselkedésben fellépésben szerény alkotók. E kettő szintézise lenne, amit a szovjet ember öntudatának nevezünk? Nem tudom. De gyanítom, hogy e tekintetben van — nem kevés — tanulnivalónk. . . Fogadkozás ide, fogadkozás oda, a bőrnekés agronómusnak minden apróságot elmeséltem. ■— A szovjet emberek nagyszívűek, a barátság szent dolog — mondta. Érdeklődött. — Fényképezőt vittél? — Nem. De Zagorszkból magammal hoztam az orosz asszony arcát. Húgát, nővérét, férjét, szüleit vesztette el? Talán valamennyi hozzátartozóját, mindenkit. Tartott a mise: Goszpodi pomiluj, goszpodi pomiluj, és az orosz asszony arcán megláttam a leírhatatlant: Leningrád védőit, a a sztálingrádi csatát, a bevehetetlen Moszkvát, a sok millió hősi halottat, mindent, ami ebben az országban gyász, győzelem és erő . Összesen négy szállodában laktam. Három minden szempontból kifogástalan. Az Eunoctin egy szemig megmaradt, visszahoztam, minden éjjel nyugodtan, fagyokat aludtam, és Módos Péter bánatára egészségesen hortyogtam. SZEKULITY PÉTER: SZEKSZÁRD-MOSZKVAJEREVÁN »irodalom} 1974. JANUÁR 26.