Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-26 / 4. szám - Székely Dezső: „Keresztkérdések” • vers (7. oldal) - Köröspataki Kiss Sándor: Magyar színházak, drámák külföldön • Tájékozódás (7. oldal) - Tardi Sándor: Az üzenet • kép (7. oldal) - Iszlai Zoltán: A Kritika szerkesztőségében • interjú | Tájékozódás • Pándi Pál felelős szerkesztő, Szigethy Gábor szerkesztő és Hajdú Ráfis rovatvezető (7. oldal)

SZÉKELY DEZSŐ: „Keresztkérdések" Ember, fájdalom főfolyója, honnan ömlik beléd annyi keserűség? Ha szíved, ez a falánk harcsa, a halál horgán fönnakad, ki rendezi meg a halotti tort? S ki fog a parton örülni hogy jó fogása volt?! TÁJÉKOZÓDÁS Magyar színházak, drámák külföldön A magyar színház jó hírét, emel­kedő nemzetközi árfolyamát jelzi, hogy az angol színházi folyóirat, a Plays and Players tavaly két hosz­­szú cikket szentelt a magyar szín­házi életnek : először fordult elő, hogy Shakespeare hazájában töb­bet írtak rólunk, mint a magyar szaklapban, a Színházban az ang­liai eseményekről. Ha most átfogó számvetést készítenénk, ha meg akarnánk vonni a magyar színiház és dráma külföldi fogadtatásának mérlegét, akkor idézhetnénk a moszkvai Tyeatrból, éppúgy, mint a török Tasvir című lapból. És nem kellene a színházi szakfolyóiratok­nál maradnunk, mert a párizsi Fi­garo, a hamburgi Die Zeit, a londo­ni Daily Express, sőt még az üzle­ti világ lapja, a Financial Times is beszámolt a magyar előadásokról. Természetesen nem tiszteletkörö­ket írta­k le ezek a cikkek, hanem produkciókat elemeztek, s legtöbb­ször harapósan. • Tavaly a legtöbb szó talán a Vígszínház Pop­fesztiváljáról esett, a vélemények is ezzel kapcsolat­ban voltak a legszélsőségesebbek, noha a zene minden kritikusnak tetszett. (Nem véletlen, hogy az amerikai CBS rádió- és tévéháló­zat gyorsan le is csapott a dalok­ra és megvásárolta az egész nyu­gati világra kiterjedő forgalmazás jogát.) A vendégszereplő társula­tok közül a legnagyobb sikere az Avignonba és Manchesterbe láto­gató Bábszínháznak volt, amelyet most már úgy tartanak számon, mint a világ egyik jelentős társu­latát. A vendégjátékok sikere ma már csak egyik forrása a sajtóvissz­hangnak. Újabban a nagy lapok éppúgy átszalasztják a kritikusai­kat más országok érdekesnek ígér­kező kulturális eseményeire, aho­gyan tudósítóikat elküldik a vár­ható politikai események színhe­lyére. Persze, ahhoz, hogy ne csak Var­sóba, Moszkvába, Bukarestbe, ha­nem Budapestre is rendszeresen ellátogassanak más országok kriti­kusai, az is kell, hogy a színhá­zakban legyenek „érdekesnek ígér­kező események”. De önmagában még ez is kevés. A jó bornak kell ugyanis a leg­jobb cégér — erre tanít azoknak az országoknak a példája, amelyek nálunk ügyesebben forgalmazzák saját kulturális értékeiket. Az, hogy Peter Brookról annyit be­szélnek nálunk, hogy annyit hivat­koznak rá, azért is van, mert az elmúlt tíz évben három rendezé­sét is bemutatták a világ minden nagy művelődési központjában így Budapesten is. A hazai és külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem a kelleme­sen szép előadások aratnak nem­zetközi sikert, hanem az ismert té­mákból és darabokból átgondoltan és merészen újat felmutató szín­padi produkciók. A magyar dráma külföldi sike­rei ma elsősorban Örkény István, Szakonyi Károly, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós és Gyárfás Miklós nevéhez fűződnek. Néhány ország­ban játsszák még Mesterházi La­jos, Berkesi András korábban írott darabjait is. A drámák között a Macskajáték a listavezető. Londoni bemutatója nemzetközi figyelmet keltett, mert Orbánnét Elisabeth Bergner játszotta. Bergner idős művésznő, neve a fiatalabbak­nak már keveset mond. De rangjára abból is következtet­hetünk, hogy Füst Milán, a szigorú kritikus mindössze két színészport­rét vett fel tanulmánykötetébe: az egyiket Duséról, a másikat Berg­­nerről írta.• Ha ilyen jól állunk, akkor talán megengedhetünk magunknak egy kis dohogást is. Lapozgatván a már említett színházi folyóiratot, a de­cemberi Plays and Players-t, fel­csillanó szemmel látjuk, hogy me­gint „magyar számot” tartunk a kezünkben. Az egyik oldalon Mol­nár Ferenc A farkas című darab­járól, a másikon a Macskajáték­ról olvashatunk. Az ismert kriti­kusnő pontosan fogalmaz: Molnárt a pesti bulvár mesterének tartja. Eddig rendben, csakhogy kollégája azt állapítja meg Örkényről: „sok­kal kevésbé jelentős író, mint Mol­nár, nem annyira ironikus, szelle­mes és metsző.” Nem azért idézem befejezésül ezt a félresikerült értelmezést, hogy bizakodó hangulatból rosszkedvbe futassam ezt a cikket, s azért sem, hogy messziről megrójam a kriti­kust. Csak azért, hogy szolid örö­meink és tervezgetéseink közepett ne feledkezzünk meg arról: min­den külföldi közönségnek egy ki­csit más a „fülhallása”, mint a mi­énk. Hiszen a miénk sem mindig egyféle. Köröspataki Kiss Sándor — Milyen irodalmi-művészeti jelen­ségek tették szükségessé, hogy mű­velődéspolitikánk ne elégedjék meg a kritikai élet meglévő orgánumaival, és létrehozza az elődjénél jóval szé­lesebb olvasókörnek szánt új kriti­kát? — Úgy gondoljuk, szükség volt egy olyan kritikai orgánumra, amely elsősorban nem a tudomá­nyos és művészeti élet belső kö­reihez szól, hanem az irodalom és művészet befogadóihoz; nagy nyo­matékkal azokhoz, akik az álla­mi és mozgalmi élet különböző posztjain foglalkoznak a kultúra kérdéseivel. Lapunk — mindenek­előtt külalakjával — a hetilaphoz közelít. De havonta jelenik meg. S ehhez az időközhöz kell igazíta­nunk cikkeink természetét. Ami­kor azt mondjuk, hogy nem va­gyunk a tudományos és művészeti élet belső szaklapja, nem azt állít­juk, hogy kívül akarunk maradni a szellemi élet műhelyvilágán. Kapcsolódni akarunk ehhez a vi­lághoz, meg akarjuk könnyíteni az érintkezést az alkotók és befoga­dók, az írók és olvasók, a mű­vészek és a funkcionáriusok kö­zött. Erre a munkára nem tol­mácsként vállalkozunk. Meggyő­ződésünk, hogy nincs szükség tol­mácsokra a magyar művészek és az olvasók, nézők között. De szükséges, hogy orientáljunk, részt vegyünk az alkotások értékelésé­ben, elvszerűen segítsünk a problé­­maáldozásban. Sok más orgánum­mal együtt a Kritika is ezen dol­gozik. — Az első számban szó esik arról, hogy a folyóirat címe ez lett volna: Realizmust! A szerkesztők szerint azonban: „Jobb gyakorlatban meg­valósítani, mint címszóvá tenni egy tartalmi-szemléleti igényt”. Miben és hogyan érvényesül ez a realizmus­igény a kritikában? Megvan-e a lap­nak, mint szellemi műhelynek az a kritikusgárdája, mely ehhez az igény­hez tartja magát? — Hogy a „realizmusközpontú­ság” mit jelent a gyakorlatban, arra lehetetlen néhány szóval vá­laszolni. Utalni könnyebb: olyan műelemzést, folyamatértékelést, amelynek egyik alapvető szem­pontja, hogy a műalkotás hiteles, igaz képet adjon a valóságról, megismerhetőnek, formálhatónak, alakíthatónak láttassa a világot. Tehát olyannak, amilyen — hogy jobb legyen, mint amilyen. Ezeket az alkotásokat, törekvéseket tá­mogatjuk. Közöttük is kiemelten azokat, amelyek a szocialista esz­meiséget képviselik. Értékeiket el­ismerve, vitázva értelmezzük, ele­mezzük a realizmus körén kívül eső folyamatokat, műveket is. Visszatekintve a kritika eddigi tevékenységére, talán nyugodtan — de semmiképp sem önelégülten, — mondhatjuk: írásaink jelentős ré­sze igyekezett eleget tenni e vá­zolt igénynek. Az olvasók ízlésé­nek, érdeklődésének, értéktuda­tának formálásában meghatározó szerepe volt a realizmusnak, mint alapvető esztétikai kategóriának. Ha így van, akkor azoké az ismert íróké, tudósoké, kritikusoké az ér­dem, akiknek korábbi munkássá­gára, s a kritikában közölt írá­saikra egyaránt a szocialista esz­meiség és a marxista esztétika al­kotó felhasználása jellemző. És azoké a fiataloké, akik egyéniségü­ket kibontakoztatva ugyanebben a „csapatban” kívánnak szerepelni. _ A Kritika — természeténél fogva — nem közöl szépirodalmat. Bírála­tainak tehát nincs olyan kockázata, hogy írói megorrolnak értük. És ennek a kockázatnélküliségnek hát­rányai is lehetnek ... — Jogos aggály Amikor az új­jászervezett Kritika első számait készítettük, a szerkesztőségben Irányelvként fogalmazódott meg: úgy kell szerkesztenünk, mintha szépirodalmi rovatunk is volna. Mintha színészekkel, filmesekkel, képzőművészekkel állnánk állandó szerkesztési kapcsolatban. Ez azt jelentette, hogy nem üthetünk meg olyan hangot, amely távol tarthatna tőlünk — ha közölnénk verseket, novellákat — valóban értékes költőket, valóban tehetsé­ges novellistákat. Nem a kritikát­lanságot tűztük ki mércének, ha­nem a korrekt, vitaképes, elvszerű kritikai vonalvezetést. Előfordul­hatott, hogy kétféleképpen is el­tértünk ettől a szándékunktól. Hibáztunk, ha némelyik cikkünk hangja fölöslegesen kemény, durva volt. S hibáztunk akkor is, amikor felelőtlen óvatoskodással, fölösle­ges puhasággal kerültük meg a kritikai feladatot. De térjünk még vissza a­­minthához”. A kultu­rális élet voltaképpen egyetlen nagy folyóirat, stúdió, amelyben minden művészeti ág jelen van. Aki ezt, egy részlapot szerkesztve, figyelmen kívül hagyja, az ideig­­óráig — „hála” az állami fenntar­tó erőnek — eltengődhet. De igazi szellemi léte megszűnik, elfogy kö­rülötte a levegő, s előbb-utóbb meg kell szűnnie. Mindezt azért említjük, mert a kritikáról nem úgy gondolkodunk, hogy ez tulaj­donképpen fél-folyóirat, folyóirat szépirodalmi rovat nélkül, hanem olyan speciális lapnak tekintjük, amely addig él, amíg képes tük­rözni a napi munkában, hogy ré­sze az egésznek. — A szerkesztőjégek — műhely­ként — felelősek a közzétett írásokért. Ha nem értenek velük egyet, több­nyire nem bocsátják nyilvánosság elé. Ezzel szemben a Kritika hatodik szá­mában megírta: „Véleményünk sze­rint nem lehet olyan művelődéspoli­tikai és kritikai lapot szerkeszteni, amelyben csakis a szerkesztőség ál­láspontját pontosan kifejező írások kapnak helyet”. Mindig kifejti ilyen­kor a szerkesztőség a maga álláspont­ját, vagy — ellenvéleményét jelezve — az esetleges vitákra hagyatkozik? És: pótolják-e a szerkesztőségnek a cikkek megjelenése előtti állás­­foglalását a magyar sajtóban szokat­lanul gyakori kettős kritikáik? — A­­kérdés érzékeny pontra ta­pint. Nekünk az a meggyőződé­sünk, hogy brutálisan hibás ér­telmezése lenne feladatunknak, ha az egyes műalkotásokról közölt bírálatainkat valamiféle egyedül­­autentikus marxizmus piedesztál­­jára akarnánk emelni. Nem hisz­­szük, hogy a megjelenő könyvek­ről, a bemutatott színdarabokról, vagy filmekről a mi szerkesztősé­günk tagjai, vagy megbízott mun­katársunk hónapról-hónapra té­vedhetetlen marxista ítéletet al­kot. Keletkezhetnek viták, lehet­nek nézetkülönbségek. S ahol ma­ga a különbség is érdekes, tipi­kus, jellemző, ott adunk nyilvános­ságot több álláspontnak. Ez a gya­korlat nem bátortalanság, vagy gyengeség. Ellenkezőleg: elég erős­nek érezzük a marxista esztétikát ahhoz, hogy ne parancsosztoga­tással, hanem érvei kibontakozta­tásával nyerjen mind nagyobb te­ret a szellemi életben. — Vitáik sokszor bombaként rob­bantak. (A heti zsűriről, a struktura­lizmusról, a fiatal írókról folytatott vitákra gondolok.) Egy-két vitaso­rozatuk azonban kissé hamar el­akadt, illetve, ki-mit­ szól­ hozzá já­tékká szélesedett-laposodott. — Vitacikkeink egy-egy fontos problémára igyekeznek fénycsóvát irányítani. Reméljük, időnként si­kerrel. De sohasem úgy történik ez, hogy előre megszervezzük a végeredményt. Ebből persze az is következik, hogy a vita néha el­­sekélyesedik. Valóban, a viták kez­deményezésében eredményesebbek voltunk, mint megnyugtató lezá­rásukban De például a heti zsűri­ből folytatott vitánkban mi nem is juthattunk el valamiféle meg­oldásig. A gyakorlati intézkedések nem ránk tartoznak. Mi csak je­leztünk egy, a képzőművészeti éle­tet bolygató nem csekély gondot, és az olvasóhoz hasonlóan, intéz­kedéseket várunk. — 1973-es beköszöntőjük elítéli a kritikában a formalista szellemi mu­tatványokat. S valóban, kritikáik mentesek az üres szépelgéstől. A kri­tikát azonban a szakmai stílus eről­tetése is nehézkessé teheti. A folyó­irat mintha öntudatosan vállalná ezt a nehézkességet. Gondolom, nem az­ért, mert a szakstílus az eszmei ille­tékességet bizonyítja. Miért nem for­dítanak nagyobb gondot jónéhány írásuk közérthetőségére? — Néhány írásunk tagadhatatla­nul magán hordozza a „közérthe­­tetlenség” nevű gyerekbetegség tüneteit. Recenzióink bizonyos hányada nyelvileg nehézkes, „csi­korgó”. De úgy véljük, ezekre sem jellemző az ideológiai közhelyek hangoztatásával takargatott tarta­lomhiány. Ez azonban nem ment­ség. Egyet tehetünk: még nagyobb igyekezettel próbáljuk száműzni lapunkból azokat a szakmai „mu­tatványokat”, amelyek nehezítik, gátolják az olvashatóságot, érthe­tőséget. Őrizkedünk azonban at­tól a szélsőséges törekvéstől, amelynek képviselői magának a szaknyelvnek a jogosultságát, szük­ségességét vitatják. — A nagyobb közönségnek szánt lapot nagy gonddal szokták tipogra­­fizálni. A szerkesztőség — számról­­számra látjuk — ezzel nemigen törő­dik. Csak nem azért, mert úgy gondolja, hogy a magvas mondaniva­lót akár szegényesebb tipográfia is közvetítheti? — Elfogadjuk a kérdésben rejlő bírálatot: lapunk tipográfiailag sokszor kifogásolható. A szigorúbb opponensek kedvéért hozzátehet­jük: tipográfiailag is. De amikor — tördelés közben — úgy vető­dik fel a kérdés: szellősebb törde­lés, vagy több szöveg, akkor a lap — szövegpárti — felelős szerkesztőjének szava dönt. S így több a szöveg, de zsúfoltan jele­nik meg. Amikor lapunk útjára indult, úgy gondoltuk, bőven ele­gendő lapszámonként a harminc­két oldal. Ma nem így gondol­juk ... — Miként látja a szerkesztőség más lapok kritikai munkáját? Lát-e lehe­tőséget bizonyos fajta együttműkö­désre? — A lapok között magától érte­tődően kialakul egyfajta együtt­működés. Figyelünk egymás mun­kájára. Vitatkozunk egymással, vagy éppen egyetértünk. Az Iroda­lomtörténet főleg tudományos könyvekről közöl kritikát. A Kor­társ meg az És igyekszik minden jelentős könyvet figyelemmel kísérni. Az Új írás a leg­fontosabb jelenségekre figyel. A szellemi életünkben egy­re jelentékenyebb szerepet játszó vidéki folyóiratok is az irodalmi élet bizonyos területeit kísérik elsősorban figyelemmel. Mi nehéz helyzetben vagyunk. Terjedel­münk aránylag szűk, s nem csu­pán irodalomról, hanem a közmű­velődésről, a színházi és zenei élet, a film és a képzőművészet esemé­nyeiről is hírt kell adnunk. A legfontosabb — és ebben kellene minden lapnak együttműködnie —, hogy a kritikai tevékenységnek minden esetben szigorú elvi mér­céi legyenek. Hogy a leírt szó, a kimondott vélemény mindenki szá­mára ugyanazt jelentse. Akkor tud­nánk ugyanis igazán tiszta légkör­ben vitázni. Nem egymás ellen, hanem egymásért. ” A Központi Bizottság múlt évi, novemberi ülésén elhangzott: „az alkotó műhelyek munkája javult, a marxista kritika pozíciói az elmúlt időszakban erősödtek”. Véleményük szerint milyen jelek mutatják a KB megállapításának helyességét? — Maradjunk a marxista kritika helyzeténél. Kétségtelen, hogy az Elméleti Munkaközösség állásfog­lalását a kritikai munka élénkülé­se követte. Mind a helyes, mind a helytelen­­nézetek megélénkültek (Naív dolog lenne olyan számve­tést készíteni, amely csakis a po­zitívumokat tünteti fel.) A nega­tívumok, a rossz jelenségek meg­élénkülésével együtt is, világo­sabb, pezsgőbb lett a kritikai élet. Színesebbek lettek a kritikai rovatok. Élesebben kirajzolódnak az elválasztó problémák és az ösz­­szekapcsoló elvek. Nem felhőtlen a kép, de áttekinthetőbb, mint ko­rábban. És ezen a képen élesebb megvilágítást kapott a világos, tu­dományosan megalapozott, az éle­tet ismerő, elvszerű marxista kri­tika igénye. Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a korábbinál jobban odafigyelünk a testvéri szocialista országok szellemi életé­re. És úgy tapasztaljuk, hogy a mi szellemi életünket is élénkülő fi­gyelem kíséri külföldön. Iszlai Zoltán A KRITIKA SZERKESZTŐSÉGÉBEN Az új kritikát a Blaha Lujza téri sajtóház egyetlen szo­bájában szerkesztik. 1974 februárjában lesz két esztendős. Most, amikor egyre világosabbak a szerkesztők elképzelései, a lap pél­dányszáma pedig állandóan emelkedik, időszerű a kétéves tapasz­talatokat összegező beszélgetés. Részvevői: P­ándi Pál felelős szerkesztő, Szigethy Gábor szerkesztő és Hajdú R­ál is ro­vatvezető. Tardi Sándor: Az üzenet IRODALOM 1974. JANUÁR 26. ELET ESZT

Next