Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-27 / 17. szám - Szepesy Gyula: Nyelvi közérzet • reflexió | Visszhang • Vargha Balázs: Rossz nyelvi közérzet (ÉS 1974. április 20.) (8. oldal) - Tóth Lajos - Füzesi István: Szoknyák, lábjegyzettel • reflexió | Visszhang • -óv- (ÉS 1974. április 13.) (8. oldal) - Erdődy János: Józanész • reflexió | Visszhang • Lukácsy Sándor Táncsics cikke (ÉS 1974. április 20.) (8. oldal) - (máriássy): Sírkertkultúra (8. oldal)

Lánaan ■IRODALOM I BIRODALOM I Nyelvi kö Azt tapasztalom, hogy egyre töb­ben vannak, akik aggodalommal figyelik a mindennapi beszédünk ellen mostanában meg-megújuló „hivatalos” és „félhivatalos” tá­madásokat. Az egyik nyelvműve­lő írás szerint az emberek „csú­nyán eltorzítják, meghamisítják” a magán- és mássalhangzókat. A másik írás a változatosság kedvé­ért „torz kiejtésről” beszél, a harmadik negyedik egészen szelí­den csak „kiejtési hibákról”, a „ki­ejtési hibák elburjánzásáról.”. S miért ez a nagy fölháborodás? Pusztán azért, mert az emberek, beszéd közben nem tartják szem előtt a helyesírási szabályzatot — amelyet írásban bizonyos fenntar­tásokkal elfogadnak — és a ki­ejtésben az évszázadok óta nemze­dékről nemzedékre öröklődő anyanyelv íratlan szabályait kö­vetik. Annak az anyanyelvnek a szabályait, amelyen családtagjaik, hozzátartozóik, ismerőseik, bará­taik beszélnek. Engem, be kell vallanom kétségekkel tölt el ez a rohamozás. Vargha Balázs múlt heti (Rossz nyelvi közérzet) című cikkében megállapítja, hogy a németeket utánozzák az egységes köznyelvi kiejtésnek azok a túlbuzgó szószó­lói, akik tűzzel-vassal keresztül akarják hajszolni, hogy az egész magyar nép egy szigorúan meg­szabott kiejtési szabályzat szerint beszéljen. Arra is rámutat, hogy az egységes magyar köznyelvi ki­ejtés szorgalmazása túlhaladott ál­láspont, mert a magyarok, bárme­lyik nyelvjárást beszélik is, meg­értik egymás szavát. S nemcsak, hogy megértik, de soha egy pilla­natra sincs az az érzésük, hogy a más vidékről való beszélgető társ valamiféle „eltorzított”, számára idegenül hangzó nyelven beszél. (Pedig „jó magyar szokás” sze­rint ugyancsak meg szoktuk mo­solyogni, ha a nyelvünket egyéb­­ként elég jól beszélő idegenek egy kicsit is eltérnek a magyar kiejtés­től.) Ha Zalában, vagy Veszp­rémben járunk, szinte jól esik hallani az a felé hajló e-ket, Sal­gótarjánban a palócosan ejtett a­­kat, Szegeden, illetve Érsekcsaná­­don a köznyelvünket elárasztó e hang helyett mondott e-ket, vagy zárt e-ket. Ha pedig egy vidéki értelmiségivel beszélünk, aki a köznyelvi kiejtést itt-ott a sa­ját tájszólásának sajátosságaival (hangszín, kifejezés, mondatszer­kezet) fűszerezi, akkor a hallga­tó szívből óhajtja: bárcsak ilyen lenne a köznyelvünk! De messzebb, a határon túl, Ko­lozsvárott, Marosvásárhelyen, Bor­széken alkudjunk a főtéren a szobáért, beszélgessünk a háziak­kal, és azt tapasztaljuk, hogy ot­tani házigazdáink is szakasztott, ugyanazt a nyelvet beszélik, amihez hozzá vagyunk szokva. A kiejtés szabályozásának kérdé­se már 1937-ben szóba került, még­pedig konkrét javaslat formájá­ban. Akkoriban többek között Laziczius Gyula, kiváló nyelvtu­dósunk bírálta a javaslatot, és lényegében ugyanazt a véleményt nyilvánította, mint most Vargha Balázs. Laziczius szó szerint eze­ket írta: A németek „ma is azon fáradoznak, hogy ... egységes köz­nyelvi ejtést biztosítsanak a mű­veltebb rétegek számára. Nálunk ilyesmire nincs szükség. Nálunk más a helyzet, pontosan fordí­tottja a németnek... Nálunk a pécsi színház ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a debreceni, vagy a pesti... Van egy nyelvjárások fö­lött álló köznyelvünk, amelyet a magyar intelligencia beszél... Hosszú, természetes fejlődés ajándékaképp hullott az ölünkbe, és nem kellett mesterséges esz­közökkel küzdenünk érette, mint másoknak” (Magyar Nyelv, 34 : 315—6). Ha ez igaz volt több mint 35 évvel ezelőtt, mennyire igaz napjainkban, amikor sokkal többen sajátították már el a köznyelvet. A kiejtés rigorózus szabályozá­sának szorgalmazói a legmerevebb kiejtési szabályokat akarják beve­zetni, amelyek semmilyen eltérést, változatot nem engednek meg. Rá­adásul ezt a szabályozást, úgy lát­szik, „örök időre” szánják, amit az is bizonyít, hogy sok esetben, az utóbbi időben bekövetkezett nyel­vi változásokkal nem törődve, a ki­sebbségben levő kiejtést erősza­kolják az általánosabban elterjedt kiejtéssel szemben. Vargha Balázs nagyon helyesen, a változatok együttélése mellett száll síkra. Laziczius annak ide­jén a nyelvi változások figyelembe vételét és az erőszakos beavatko­zás mellőzését hangsúlyozta. Ezt írta: „Érdekes megfigyelni a han­gok keletkezésének és­ pusztulásá­nak e pici drámáit, de belenyúlni a természetes folyamatokba ki merészelne?” (i. h. 309). Ezen el kell gondolkoznunk manapság, amikor szinte példátlanul álló belső népvándorlás, migráció fo­lyik évtizedek óta az ország egész területén. Ebben a népesség-keve­redésben a különböző tájegységek képviselőinek nyelvhasználata — köznyelvi keretbe foglalva — köl­csönösen hat egymásra, és szünte­lenül gyúrja, formálja azt a köz­nyelvet, amelynek továbbfejleszté­séből ilyen módon az egész nép kiveheti a részét. Ezen a téren a nyelvészeknek, nyelvművelőknek is bőven akadna feladatuk (persze, nem a helyesírás indokolatlan feti­­sizálása). Elmarasztalja Vargha Balázs a „félelem” szülte, lámpalázas, szür­ke fölolvasásokat, előadásokat, és szembeállítja velük az egyszerű emberek oldottabb, frissebb be­szédmódját. Attól tart, hogy egyik­másik nyelvhelyességi szabály fö­lött eljárt az idő. Egyetértek vele egy kis módosítással: egy sereg nyelvhelyességi szabály fölött ala­posan eljárt az idő, és jónéhány nyelvhelyességi elv is revízióra szorul.• Csupán egyetlen dologban nem értek egyet Vargha Balázzsal, az ellentmondások föloldásában. Var­gha Balázs — ha jól értelmezem — attól tart, hogy a szabályok mó­dosítása, helyesebben, enyhítése esetén a rossz nyelvi közérzet „görcsei” nem oldódnának föl a kívánt mértékben. Megoldásképpen azt javasolja, hogy amíg az ide­jétmúlt regulák fönnmaradnak, addig ösztönözzük az embereket, köztük a pedagógusokat és máso­kat, valamilyen félig aktív, félig passzív rezisztenciára. Buzdítsuk őket arra, hogy ne vegyék halálo­san komolyan a nyelvhelyességi szabályokat, és „nem félve a far­kastól”, szuverén módon éljenek anyanyelvükkel. Véleményem szerint nem kell túlzottan aggódni a szabályok mó­dosítása következtében várható esetleges „megrázkódtatásoktól”. Mert miről van szó? Arról, hogy a Föld kering-e a Nap körül, vagy a Nap a Föld körül. Az emberek — a csillagászok is — sokáig azt hitték, hogy a Nap kering a Föld körül. Kopernikusz bebizonyította az ellenkezőjét. Ettől semmi meg­rázkódtatás nem érte az emberisé­get. Hasonlóképpen semmilyen megrázkódtatás nem fogja érni sem a magyar nyelvet, sem a beszélő embereket, ha rámutatunk arra, hogy nem a „magyar nyelv forog a nyelvművelés körül”, hanem el­lenkezőleg. Igenis, fölül kell vizs­gálni a több mint 100 éve dajkált rozsdás nyelvhelyességi szabályo­kat, s az élő nyelv alapján meg kell tanítani a magyar embereket a színes, folyamatos, szabatos fo­galmazásra, előadásra, beszédre és még sok más egyébre. Addig azonban hiába bátorítjuk az embereket, hogy ne féljenek. A szabályokról mit sem tudók — so­kan vannak ilyenek is — nem is­merik a „helytelen” nyelvhaszná­lat szorongó érzését. De gátlá­sokkal küzdenek és a bátorítás ellenére továbbra is félni fognak a „farkastól” mindazok —, mint ahogy Vargha Balázs is tapasztal­ta —, akiknek ott zsong az agyuk­ban, vagy legalábbis a fülükben a szabályok megszámlálhatatlan so­kasága. Egyetlen megoldás kínál­kozik tehát: a farkast kell meg­szelídíteni ! Szepesy Gyula Perei Zoltán metszete Szoknyák, lábjegyzettel Lelkendezik április 13-i glosz­­szájában —no—, hogy a lányok fittyet hánynak a divatdiktátorok­nak, és továbbra is miniszo­knyá­­ban fognak kirajzani az utcákra, mert tudják, hogy a lábuk „nézni­­valóan szép”. Ez tévedés. A lányok nem tud­ják, hogy szép a lábuk, hanem azt hiszik. Nagyon-nagyon kevés ugyanis az igazán széplábú lány! Elszomorító látvány, hogy milyen csúf lábú lányok libegnek végig az utcákon boldogan, büszkén­­ abban a hitben, hogy szép látványt nyújtanak. Pedig dehogy. Ezer lány közül, ha egynek van igazán szép, „megnéznivalóan” in­gerlő lába. De ezt —óv— nem ve­szi észre, bocsásson meg, de le­írom: „színvak” ebben a tekintet­ben, akárcsak a férfiak többsége. Fogalma sincs arról, milyen az igazán szép női láb, amit muto­gatni érdemes. Ilyen is akad, de ismétlem — és udvariasan fogal­mazok! — ezer közül egy. A többi lány jobban teszi, ha mellőzi a tenyérnyi szoknyát, mert ezzel nem gyönyörködteti, hanem elszomorító­ja a hozzáértő férfiszemet. Tóth Lajos Budapest Lábjegyzet: A hozzáértés mindig lefegyverez bennünket. De épp ezért úgy gon­doljuk, csak egy pártatlan szakér­tői férfizsűri dönthetné el: Tóth Lajos szigorú statisztikai becslése, vagy —óv— színvak engedékeny­sége áll-e közelebb az igazsághoz. Az a bökkenő csak, hogy sokan vannak a szakértők és kevesen a pártatlanok. Szoknyaügyben vala­milyen módon mindnyájan elfo­gultak vagyunk. Hogy a vélemények mennyire megoszlanak, azt a következő le­vél is jól dokumentálja: A Kálvin tér munkagödrei fölé ácsolt deszkaátkelőkön naponta csaknem 400 fiatal hölgy halad ke­resztül miniszoknyában. Ebből kö­vetkezően a lent dolgozó honvé­dek ugyanennyi esetben kénytele­nek elvonni tekintetüket a szocia­lista építőmunka fontos területéről. A népgazdaságot ért veszteség igen jelentős. Füzesi István Budapest Józanész • Érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom legutóbbi számában Lukácsy Sándor Táncsics-cikkét. Meglepett a cikk első bekezdésé­nek végén olvasható közlés, és alig tudom elhinni, hogy: Tán­csics egyik legfontosabb írása, a Józanész egyetlen példányban ma­radt fönn, és ha elvész? ha meg­semmisül? ...” Nem hittem volna, hogy ily sze­gények vagyunk, és csak a cikkíró szavára hiszem el. De az általa em­lített egyetlen példány nem várt bántódása esetén sem ér bennünket pótolhatatlan veszteség, mert egy példány mindenesetre van még a könyvből Magyarországon — itt van, a kezemben. (És remélem, lappang más máshol is egy-kettő.) Könyveim közt megvan a Jó­zan ész. (Irta Táncsics Mihál — Budapest, 1848. Nyomatott Kozma Vazul betűivel — 383 oldal, telje­sen hibátlan példány, valamivel későbbi bekötőtábla. — A könyv előszavának keltezése: „Budapest, szeptemberben 1848.”) A könyvtől természetesen meg nem válok, hiszen könyvtáram egyik ékessége, de készséggel köl­csönadom meghatározott időre, akár intézménynek, akár komoly kutatónak, lemásolásra, fotografá­­lásra, elolvasásra, vagy bármiféle szükséges használatbavételre. Erődy János m. Sajnos, most megjelent számunk­ban ismételten foglalkoznunk kel­lett az ÉS-ben megjelent írásával. Kis lapunk két számát levelem­hez mellékelem. Szeretném érzé­keltetni, hogy milyen erőfeszítések­­kel igyekeznek az érdekeltek kor­szerűbbé, kulturáltabbá tenni az utolsó aktust. Egy évtizede foglalkozom a te­metkezéssel, sírkertkultúrával. A Népszabadság vasárnapi mellékle­tében, a Magyarországban, az Élet­ és Tudomány kalendáriumában megjelent írásaim visszhangja érez­teti, mennyire tájékozatlan a nagy­­közönség, milyen sok a tennivaló a felvilágosítás terén. Több intézeti dolgozóval beszél­gettem az ÉS-ben megjelent írá­sokról. A humor, a csipkelődés ért­hető és elviselhető, de a meg nem értés keserűséget okoz azok köré­ben, akiket a társadalmi munka­­megosztás erre a szomorú, de nél­külözhetetlen munkahelyre állított. Tisztelője vagyok önnek, mindig érdeklődéssel olvasom írásait. Ezt a levelet is azért írom, hogy egy kis megértéssel legyen a sírkertek dolgozói iránt. Érzem, hogy szíve­sen visszatér erre a témára — saj­nos kevesen foglalkoznak rangosan e kérdéssel —, ezért küldöm a Tá­jékoztató két számát, minden bán­tó szándék nélkül. Papp Rezső A megtisztelő levelet egy kis pél­dányszámú s a maga nemében pá­ratlan időszaki kiadvány felelős szerkesztője írta. Papp Rezső mun­kája cseppet sem irigylésre méltó. A Temetkezési Társulási Tájékoz­tató ugyanis nem egyszerűen szak­mai tájékoztatást kínál a temetők dolgozóinak, hanem színes híreket, vonzó leírásokat is tartalmaz a sír­kertekről. Élénken reagál az iroda­lomra, művészetekre, sajtóközlemé­nyekre is, minden, a temetésekkel kapcsolatos versről, kabarétréfáról, glosszáról, elbeszélésről véleményt nyilvánít. Hol dicsérőt, hol elma­rasztalót. Az ilyen temetőcentrikus szemlézés és bírálat a kívülálló olvasót olykor meghökkenti. Elmúlt évi utolsó számában a lap Kovács István „Egyedül” című verséből idézett hat sort. „A krematórium­éjben ragyognak­­ a nap kitépett aranyfogai” — így szól az első ket­tő. Hogyan került a Tájékoztató­ba? A válasz világos: a kremató­rium temetkezési szakterület. Hogy a vers a „nap kitépett aranyfogai"­­val egy egészen másfajta, a hazai modern krematóriumoknál sokkal nagyobb kapacitású, szörnyű emlé­kű krematóriumra utal, az elkerül­te a szerkesztőség figyelmét. „Te­metkezési vonatkozású” tévéfilmek és könyvek között elismerően fog­lalkozik a lap Vladimir Frantar jugoszláviai rendező „Temetés” című filmjével valamint a ,Saját halottunknak tekintjük ..című humoros tévéjelenettel, melyben Kibédy Ervin az özvegyet alakító Váradi Hédihez kopogtat be kon­­doleálás végett, majd „Ügyesen rátért a szakszervezet embere arra, amiért jött: vásároljon az özvegy egy kettős, családi ko­­lumbáriumot, mert jelenleg csak az áll rendelkezésre és a szakszer­vezet csak szimplát tudna kifizet­ni. Szellemes negyedóra volt, bán­tó részek nélkül.” Egy érdekes há­zi hírt is közöl a Tájékoztató: „Szilveszteri fekete humor. ” Ezzel a címmel jelentetett meg az óév végén nyolcoldalas, rajzos, vidám alkalmi lapot a Fővárosi Temetke­zési Intézet... Bizony az elmúlás állandó téma a humoristák számá­ra. A kis alkalmi lapról az elisme­rés hangján írt a Fővárosi Közmű című üzemi újság.” Mi tagadás, fájlalom, hogy jó­magam már három ízben voltam elmarasztaló bírálat tárgya a Tájé­koztatóban. „Sírkő barkács” című glosszámat például ezzel a meg­jegyzéssel rója meg P. R.: „külö­nös, hogy ilyen témáról egyes szer­zők csakis gúnyolódva, csipkelődve tudnak írni". Ismét moralizálunk című írásomból a Tájékoztató rész­letesen idéz: „Miért t­űr borravalót mindenki a gyászolóktól? Miért nyüzsgi őket körül a temetői fény­képész? Ki nem állhatom a halált.” S íme a rendreutasítás. .. így nem szabad írni a sírkert munkásairól. Vidéken, fővárosban számos utolsó aktust láttam. Ezért mondom jogo­san: méltánytalan ez a hangnem. Lehet, hogy hatást keltő, de elgon­dolkoztató.” A kapott bírálaton én is elgondol­koztam. Vajon csakugyan én len­nék az egyetlen ember, akit bánt a temetkezések egy részének (nem is kis részének) gépiessége, az egy­más lábára lépő temetési menetek, a ravatalozókban egyszerre zajló szertartásom kínos párhuzama? Papp Rezső legutóbb egy másik glosszám egyetlen mondatáért ró meg, a korszerűség jegyében. Azt írtam: „Cserben hagy a humorunk akkor is, ha a temetkezési intézet a hagyományos komorságot árasztó gyászjelentésekkel szemben új tí­pusú partecédulákat kínál...” Meglehet, itt van a titok nyitja. A temetői szaklap a korszerűtlen ko­morsággal ellentétben a korszerűbb derűt óhajtja meghonosítani a te­metések körül. Ha cikkeit figyel­­mesen olvassuk, végül megbarátko­zunk az elmúlással. Hiszen kitűnő szakemberek, a legmodernebb gépi eszközökkel, friss, tempós munká­val gondoskodnak majd zavartalan urnába kerülésünkről. Ne ódzkod­junk hát. Az utolsó szolgáltatás kö­rül minden rendben lesz. A temetői szépirodalomban és a haláli tévé­játékokban jártas emberek gondos­kodnak majd róla, hogy „a gyors lebonyolítás” könnyítse ,­a gyász­esetekben érdekeltek érzelmi meg­terhelését”. Voltaképpen hát egyetértek Papp Rezsővel. Jómagam, mint a temetői munkanapló egy rubrikájába maj­dan bekerülő „ügyfél”, éppen azért foglalkoztam többször is a temetők különös rendjével, mert több ízben tapasztaltam, hogy alaposan csök­kentették „érzelmi megterhelése­met”. A gyász helyett olykor mé­reg fogott el, máskor már-már ne­vetés környékezett. Ha viszont éppen ez a cél, akkor sokoldalú kollégámnak van igaza: gyors és derűs utolsó aktusok útján siessünk a feledésbe. A gyászese­tekben érdekelteknek úgyis elég gondot okozunk, amíg élünk. (máriássy) Sírkertkultúra 1974. ÁPRILIS 27.

Next